Elmúló idő

A legelső dolog ami szembeötlik a képen, hogy a jobb oldalból egy centit vágni kellene, hogy a kép az átlós vonal mentén véget érjen. De ennél is fontosabb az a kérdés, hogy mit kezdünk azzal, hogy a fák ilyen erősen dőlnek. Ugyanis most nincs semmi ami ezt visszahúzza. Ettől befejezetlennek tűnik a kép. A fényviszonyok nagyon szépek, az is dicséretes, hogy leguggoltál a földre, abban nem vagyok biztos azonban, hogy bele kellett komponálni a nagyobb kiálló növényeket (fákat?). (hegyi)

A kérdést mindig a fotósnak kell feltennie, főleg, amikor úgymond a véletlen kínál tálcán egy helyzetet, hogy oké, itt a dolog, de ebből mi az, ami engem érdekel? Mert ha ez megvan, az már kiforogja azt, hogy honnan, mivel, hogyan kell a képet megcsinálni. Ugyanis a hangulat adott volt, de a megoldásból bizonytalanság jön át nekem, hogy most akkor a kerítés és a fa alkatrészek formai viszonya, vagy az autó szépsége, vagy maga a helyszín az, ami érdekes. Mind igaz lehet, erre nincs szabály, de ha nem döntesz, akkor valami köztes dolog jön létre, a formák nem találkoznak jól, az autó nem felismerhető, a helyszínről nem sokat tudunk meg. Egyszerre mind nem fog menni, ki kell alakítani egy alá-fölérendeltséget. (hegyi)

Az a helyzet, hogy ebben a tónusban nem nagyon értem, hogy mi történik. A nyakkendőhöz hozzá van kötve a virágcsokor, és mellé van téve a lámpás, együtt vannak a fallikus, és a női formák, mind a két üzenet egyszerre működik, ami nem baj. Technikailag viszont annyira agyon van verve ez a kép, hogy sajnos ez nagyon sokat ront most az élvezhetőségén. Egyrészt, mintha bemozdult volna, és utólag lenne élesítve, másrészt nagyon belementünk ebbe a furcsa szürkeségbe. Nincsen húsa az egésznek, nincs dinamikája, nagyon le lett fojtva a tónus. Olyan erősen, hogy bizonyos dolgokat nem is értek, miközben szolarizációs hatásokat is észreveszek, szóval elég sok minden dolgozik itt, de ezek most nem a kompozíció érdekében történnek, hanem olyan, mintha valamit, amit a helyszínen nem oldottunk volna meg, utána a terepasztalon kezdenénk el boncolgatni. Ezt visszaadom azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy gondolja újra ezt az egészet, és próbálja meg egyszerűsíteni, és közelebb hozni a nézőhöz, hogy értsem, hogy miről akar mesélni. (hegyi)

Ez egy nagyon érdekes, és nagyon jól megfotózott helyzet, ugyanakkor olyan ez, mint egy feltartott mutatóujj, egy figyelmeztető ujj, amit én abszolút jónak gondolok, csak engem zavar az, ami a környezetével történik. Van egy ilyen füves mező rész, talán virágocskák azok a fehér pontok, a háttérben van valami magas épület, ami régebbi, van egy modernebb valami a másik irányban, közben vannak más fák is, hát, nem tudom. Valahogy az egész nekem ott problematikus, hogy olyan érzetet ad, és remélem, hogy Tamás fogja érteni, még ha elég ostobának tűnő mondat lesz is, hogy olyan ez, mint amikor az ember el akar mesélni egy olyan történetet, ami nagyon személyes titok, és közben félúton meggondolja magát, mert úgy érzi, hogy az a másik, akinek ezt a dolgot meggyónná, vagy elmesélné, az nem alkalmas, vagy nem méltó rá. Így félig mesélten marad meg a történet, mert belekezdtem, de aztán legömbölyítem, elengedem, és reménykedem abban, hogy nem kérdez rá, hogy de hát, miért hagytad abba az első mondat után, és miért nem mondod tovább. Miközben mindennek a csalódottságát és fájdalmát abszolút értem. Most ez egy ilyen félig mesélt történetté válik nekem. Kérlek Tamás, segíts nekem abban, hogy ezt most én jól érzem, vagy rosszul érzem, valahogy próbáljunk erről beszélni jó? Fontos lenne! (hegyi)

Az a helyzet, hogy a leckeértelmezéseket nem árt pontosítani. Ennél a leckénél ha jól emlékszem, egy fontos szó szerepel: leletmentés. Ez lehetne akár egy izzólámpa is, de annak akkor valóban réginek kell lennie, mert ennél a tárgynál fontos, hogy évszázadon átívelő a karrierje. Ez itt nem jön át. Emiatt én ezt tárgyfotóként értelmezem inkább, mert azt a pluszt nem hordozza, ami az eltűnő értékeknél jelen kell legyen. Ami a képet illeti, van egy beteges tónusrendje, egy szürkés fátyol, amit érdemes lenne újragondolni. Nyilván a tónusátfogás fontos, és ez okán talán érthető a csúcsfények visszavétele, de hiányolom a kontrasztot. Érdemes lenne ezt a képet abban a tekintetben újragondolni, hogy hogyan lehet térbe helyezni úgy, hogy ne legyen ennyire szigorúan körbevágva, hogy úgymond személyiséggel töltődjön meg, mint egy portré. Nem arra gondolok, hogy mosolyogjon a szája, vagy arca legyen, hanem hogy azt a személyes pluszt kapja meg, amit egy portré is megkaphat, mert így most ez egy finom formákkal megrajzolt izzó, de nem jut ennél tovább. (hegyi)

Azt kell, hogy mondjam, hogy ezt a képet ebben a formában elfogadom. Nem szállok vitába az alkotóval, pontosan azért nem, mert az ő nézőpontja ez. Valószínű, hogy az enyém kicsit más lett volna, de hát, ettől vagyunk különbözőek. Viszont azzal, amit megmutat az Ágnes, egyetértek, és azt gondolom, hogy ez egy elég érzékeny megoldás. Örülök neki, hogy nem adta fel, és visszament, dolgozott és megoldotta a leckét, mert szerintem a tanulásnak, az elsajátításnak ez az egyik fő motívuma, hogy az ember ismétel. És addig nem nyugszik meg, amíg nem jut el arra a szintre, amikor nem biztos, hogy mindennel elégedett, de legalább valami olyat ad, valami olyat tesz le az asztalra, ami már többé-kevésbé képviseli azt a nézetet, amit mutatni akar, és esetleg a visszajelzések is erősítik ezt. Így én azt gondolom, hogy ez egy 3 csillagos leckemegoldás mindazzal együtt, hogy szerintem van még ebben anyag, van még mit melózni ezzel. (hegyi)
értékelés: