Feladatmegoldás

Csendélet kategóriában kaptuk a képet és Mariann egyszer már küldött olyan csendéletet, amelyben egyetlen tárgy volt a meghatározó. Most is egy tárgyat látunk, ami konkrét tárgya a csendéletnek – ezt az üveggömböt és ebben az üveggömbben látjuk jobb oldalon egy ablak visszatükröződését, ami a bal oldalra vetett árnyékban is megjelenik. Jó a meglátás, jó a háttér, jó az előtér, mindemellett jó lett volna egy viszonyrendszert kialakítani, hogy mihez képest ábrázoljuk ezt az üveggömböt: itt például méretekre is gondolok, mert ebben a kontextusban ennek a tárgynak a méretei nem köthetőek, nekem hiányzik még mellőle valamilyen tárgy, ennél a csendéletnél én a bal oldalt kompozícióban üresnek érzem. Talán érdemes kalandozni a 2. estiskola-tábor fotóanyagaiban, hogy maga a gömb, a gömb szerkezete, tudjuk azt, hogy nagy történelme van az ilyen üveggömbbe elhelyezett – beszéltünk már erről az Estiskolában – giccseknek, nagyon izgalmasak ezek a hóesés, télapók, Moszkva és különböző verziók, de maga az üveggömb, ami egy egészen speciális tértörést, torzulásokat, árnyékokat, színskálákat is létre tud hozni a rajta áthaladó fénnyel, azt sejtem, azt gondolom, hogy ezzel az üveggömbbel, amivel az alkotónak biztosan van szorosabb viszonya, figyelte már ezt, nézte, nem véletlenül választotta ezt ki, nem fogalmazza meg a kép 100%-osan. Amit az alkotó magánemberként, személyes figyelemmel a gömb sajátosságából láthatott, mindazt ez a kép nem közvetíti. Érdemes lenne tehát ezzel a játékkal tovább foglalkozni, megkeresni a fényforráshoz képest történő elforgatásokkal, hogy a varázslatossága, torzulásai valamilyen módon megjelenjenek. Például, a bal oldali részen, ahol áttükröződik az ablak, és ebből a torzulásból egy picike megjelenik, de nem kap olyan hangsúlyt, amely átritmizálná a jobb oldalon elhelyezkedő üveggömb figurális jelzéseit, amitől a kép egy kicsit jobbra borul. Másrészt érdemes lenne megnézni a filmklubot, az egyes részek bevezetőit megnézni, amit Zsolttal közösen vettünk föl, ott is használunk egy ilyen üveggömböt, talán jobban érthető, mire gondolunk, hogy milyen térjátékot lehet létrehozni egy ilyen tárggyal. (szőke)
értékelés:

Gravitáció. Gurulsz lefelé, nincs erőlködés, mindent elintéz helyetted földanya. És te hálás vagy ezért.

Álló formátumú képet látunk a mozgás házi feladatra felső gépállásból, logikus, hiszen látjuk, hogy ez tényleg egy szubjektív üzenet valószínűleg a bicikliző alkotó a fej közeléből, hiszen azért látni a kellett, hogy mit fényképez, lefényképezte a fej felől saját magát. Sokat látunk ilyet, ugye, akár biciklizés közben is, és ez a kép alapvetően egy fekete-fehér megoldás, ahol szinte statikusnak, fixnek tűnik a bicikli, a lábak és a kéz, amely erőteljesen markolja a kormányt. Ez logikusnak is tűnik, hiszen a kamera ugyanolyan sebességgel halad, vagy ugyanott helyezkedik el az emberi test miatt, mint ahol a bicikli van, egybekapcsolható az emberen keresztül a biciklivel, így két síkfelület jön létre: a tudatunk által értelmezett mozgásban lévő bicikli a kamerával együtt, amely ugyanakkor olyan, mintha az időtlenségről, az állásról szólna, és mintha mögötte egy csíkozott vagy fröccsentett falat látnánk, mert olyan sebességgel halad a bicikli, hogy az alatta lévő útnak, talajnak a kis részecskéit nem látjuk, hanem a sebesség miatt létrejött elhúzott csíkokat látunk. Ebből a kettő felületből építkezik a kép, itt is az elbeszélő nyelvezet a legerőteljesebb, merthogy felső gépállásból térképészetileg van rögzítve egy állapot. Bár láthatóak a formák a képen, itt egy ritmikai kompozícióhoz jutottunk el, ez pedig egy ilyen kvázi T-alakú, ferdén döntött, összetett, sötét foltrendszer. Ehhez jön egy világosabb foltrész, a markoló kéz, és egy aránylag sematikus háttér, amit nevezhetünk nagyon gyors mozgásnál suhanó talajnak, de itt, ebben a megfogalmazásban mint egy kesztölci tapéta jelenik meg az összetett T-forma mögött. Ha ritmusként kezeljük ezt a képet, akkor a kép bal oldalából körülbelül egy-másfél ujjnyi függőleges sávot én levágnék, és így még jobban kihangsúlyozódna ez a balra dőlő tengely, ráadásul az a bizonytalanság, hogy a bal oldali kéz és kormány miért nem látszik, bizonyossággá válna azzal, hogy ha még többet vágunk a bal oldalról, akkor hangsúlyossá válik a jobb oldalon erősen markoló kéz, és a fémformák és a kéz kapcsolatában irányító elemmé válik ez a furcsa kampó- vagy botszerű összetett rendszer, amit a sematikus háttér előre fog tolni.
A képaláírásban kifejtett filozófiát én nem érzékelem: hol gurulunk, hol a lejtő? A földanya a technika miatt mint egy fal-háttérként jelenik meg, én nem is keresném, merthogy ennek a képnek van egy határozott nyelvezete, még ha az alkotó nem is akarta. Ez a kép önálló életre kelt, és nem hagyja, hogy különböző díszítéseket még elmondjanak vele kapcsolatban. Önálló rendszerben működik, és nem kéri, hogy a földanya keveredjen ezzel a történettel, hanem egy strukturalista megközelítéssé válik az egész és a bal oldal vágásával a kép még jobban a struktúrákkal kezdene el foglalkozni és ilyen formán a 8. (mozgás) lecke kategóriát teljesítené is. A képaláírás viszont felveti, hogy ami még Daniban ott van, azzal még tovább kéne foglalkozni, mert az nem manifesztálódott ebben a képben. A kép önmagában jó, mint egy lecke, de ez a megélt élmény, ami a szövegekben sejthetően jelentkezik, ez nem lett képpé formálva ebben a képben. (szőke)
értékelés:

...és akkor bringaember újra érezte azt a furcsa rezgést.

Dánieltől egy kollázst vagy képsort kaptunk, amiből kiderül, hogy hozzá közel áll a városi közlekedés egyik speciális, de egyre nagyobb teret kapó formája, a biciklizés, és ebből kapunk itt szubjektív részleteket, amiket ő összekomponált, és egyből feltűnik, hogy a kompozíció fő csapása vagy irányvonala nem az, hogy a történetet lássuk A-ból B-be eljutni, tehát, hogy az első kép elindít egy történetet és az utolsó befejezi, hanem a formai megoldások izgatják és ebből próbál az egyes képek felhasználásával egy új struktúrát létrehozni. A kép függőleges tengelyű, és egy picit elfordítva is mintha egy függőleges vonal, vagy egy kereszt függőleges szára kezdene el megjelenni, ebből kétoldalra egy egy biciklikerék kimutat, és ezt díszíti és értelmezi a kép középső részén a bal és jobboldali helyzet, ami egy városi történet, hogy hol zajlik az egész, tehát nem csak makrókkal, közelikkel dolgozik, hanem megpróbálja nekünk az egészet értelmezni is. Vagyis kétrétegű ez a közlés, mert egyrészt a formával foglalkozik, másrészt nem engedi el a kezünket, és nem egy teljesen absztrakt világba vezet be minket, hanem ezzel ő megpróbál egy olyan üzenetet küldeni nekünk, ami a városi kerékpározásnak adja az érzetét, élményét, amit ő maga átél a kerékpárra ülve. Ez a része egy nagyon erős üzenet, nagyon jól összerakott. Elkezdhetnénk külön elemezni mindegyik képet, de nem nagyon látnám értelmét, mert ő, az alkotó ezt hozta létre, az egész képet, ezt a kollázst. Néhol egy majdnem fekete-fehérre történő redukciót látunk, és a középső sáv az, ami a színeket hozza, és ahol a történet is megjelenik, a busz, az az udvar, ahol fociznak és ő elhalad, tehát ez a rész az, ami a történetmesélés. A harmadik sorral van egy pici problémám, ott egy kis zavarosságot vélek felfedezni, a középső kép talán a bicikli hátsó részét ábrázolja, de a két szélső az azon kívül, hogy a mozgást mutatja, de én ebben egy olyan redundanciát látok, ami nem biztos, hogy ugyanolyan értékű, ugyanolyan fontos, mint a felső vagy a középső sor. Tehát én ezekkel a motívumokkal dolgoznék még, mert ott az egy kicsit bicsaklik. Amúgy nekem az ötlet az két disznós, abszolút jó irány, és izgalmas az, ahogyan a Dániel most több leckében is megmutatja, hogy a fotográfiát a kifejezés eszközének tartja és nem a végcéljának.
Ezt én el tudom fogadni, fontos dolog, és köszönjük, és biztatnám, hogy foglalkozzon még ezzel a témával, mert érdemes. (szőke)
értékelés:

A család leckére érkezett ez a kép, és egy konyhában, azaz belső térben megtörténő eseményt rögzít, ahol a leiratából kiderül, hogy egy vacsorahelyzetet látunk, amit az alkotó meg is erősít, nemcsak azzal, hogy egy asztal körül ülnek a szereplők, mert ha csak ezt akarta volna, akkor olyan kameraszöget választott volna, hanem belekomponálta a tűzhelyet egy lábossal és merőkanállal, tehát kvázi ráerősít erre a momentumra, hogy ez az együttlét mi köré is szerveződik. Mint ilyen, a kép egy nagyon jól szervezett és komponált és összefogott üzenetet hordoz, ugyanis a kép ereje abban rejlik, hogy bár nem beállított fotót látunk, azaz a fotós nem megkérte a szereplőket, hogy figyeljetek, most fogok fotózni, nézzetek ide, csííííz, hanem kivárt egy pillanatot, megbújt itt a tűzhely mellett, figyelte az eseményeket, és kivárta azt a pillanatot, ami számára jelentést hordozott és amit velünk közölni akart. Feltételezve, hogy ez így történt, a képen három jól elkülöníthető csoportot látunk. Az első csoport a tárgyi környezet, ez a lábos, de az asztalt is idevehetjük, a másik csoport a kép bal oldala felé tendáló női alakok, és a harmadik csoport a kép teteje felé látható két női alak, és ezeknek a csoportoknak a dinamikája, mintegy háromszöget elképzelve belőlük, ez a kompozíció ereje. Figyeljük mint nézők, hogy a csoportban milyen csoportdinamika jön létre, kinek kivel van kommunikációja, ki az, aki a másik felé fordul, ki az, aki kifelé néz, aki ’szólózik’, azaz akinél éppen a szólás van. Tehát ez egy nagyon dinamikus kép, ha ezt nézzük. Ami a technikai részét illeti, a Dénes egy olyan technikai megoldást választott, ami részben az ő lehetőségeiből adódik, mert ez egy vacsora, azaz egy belső helyzet, van egy konyhai lámpa, ami ezt megvilágítja, ami nem ad túl sok fényt, és erre ő azt mondta, hogy nem baj, elkészítem a képet, mert a helyzet izgat, tudom és elfogadom a magam technikai korlátjait, és az ezek által szűkre szabott lehetőségeket, a technika hibáit erénnyé kovácsolom. És ráerősítek azokra a dolgokra, ami ebből a helyzetből adódik. Tehát egy határozott döntés a fekete-fehér választása, és az is, hogy úgy ’laborálta’ a fotoshoppal, ami egy erősen kiégett, túlvilágított helyzetet mutat. És ez jó döntés, mert elemeli a realitásból ezt a helyzetet valamennyire, miközben a történet reális, de ezzel az elemeléssel kap egy plusz színt, egy plusz ízt ez a történet. (szőke)
értékelés:

- a filmbefűzés és elsőkattintás pillanata -

Nagyon szeretem ezt a képet. A kép címe és a leirata utal arra a pillanatra, amikor az ember befűzi a filmet a gépbe, és ilyenkor szokás kettőt exponálni, hogy ez a befűzés sikeres legyen és ne ugorjon ki a film a mechanikából, és ilyenkor néha a legváratlanabb helyzetek szoktak adódni. Ha tévúton akarnánk járni, akkor mondhatnám azt, hogy igen, ez a megfejtése ennek a képnek, hogy ez egy véletlenül készült, talált, hibás kép, és ennyi, örülünk neki, köszönjük. Mégis, egy nagyon fontos dolog, hogy a képkészítésnél az alkotói döntés az egy nagyon fontos és nagyon személyes helyzet, ugyanis nem kötelező az alkotónak ezeket az ún. talált képet bevállalni, érvényessé tenni; mondhatja azt is, hogy ez műtermi szemét, majd akkor fogok exponálni, amikor be van fűzve a film, addig nem is veszem komolyan, hogy mi történik, csak azt veszem komolyan, amit tudatosan irányítva követtem el. Ennek a képnek ez egy fontos erénye. A másik az, hogy el is tudunk mi szakadni ettől a leirattól, nem szükséges azt nézni - a néző elé van tárva ez a kép a maga befejezettségében, bekeretezve, fent van a falon, és a néző előtte áll és nézi. És ebben a helyzetben a kép nagyon nagy ereje az, hogy kettős dinamikát hordoz formailag és üzenetében is. Az egyik a háttérben lévő, majdnem pointilista módon megjelenő, valószínűleg valamilyen természeti helyzet, fák vagy ilyesmi, a másik meg az alkotó haja, ami a gép fölé hajolástól, vagy a széltől mozgásban van, dinamikus helyzetet generál formailag. Tehát van ez a dinamikus, kettős keretünk, és ebben a keretben szerepel az arc, minthogyha egy ez a háttér és a hajkorona egy paszpartuja lenne a belső, még egy másik szinten megfogalmazott képnek, és ez a két szem, orr, az arc és a fények által azon megjelenített üzenet, és szerintem a kettő közötti dinamikai feszültség vagy különbség az, ami folyamatosan arra készteti a nézőt, hogy a kép külső szegélyén keressen egy nyugvópontot, aztán újra belenézzen az alkotó szemébe, majd megint elkezd vándorolni, megint belenéz a szemébe, ez a dolog egy folyamatos dimamikai forgást, ide-oda játékot teremt, mint egy örökmozgó, és ez szerintem nagyon fontos, nagyon jó megoldás. Ami pedig a személyességét illeti, látom az alkotót és a megfogalmazással, a környezettel, a beállítással az alkotó személyiségéből, belső motivációiból is kapunk ízelítőt, akarva-akaratlan. Ezért ez nekem egy nagyon fontos kép. (szőke)
értékelés:

Megint nekünk is fel lett adva a lecke, mert egy olyan szuperközelit, egy olyan megközelítést látunk, hogy bármit mondhatunk a gyermekkorra, a gyermeki arcra, nem tudjuk, hogy a kisgyerek, hogy ki lehet, csak a kép üzenetéből következtetve nem egy megnyugtató képet látunk, az biztos, ez a beállítás, alsó gépállás, ahol az orr, mint egy nagy fújtató mozdony csövei, a fogak mint óriás harapószerkezetek látszanak, és ha az ember megfigyeli a képet egy kicsit jobban, akkor a szempillák alatt lehet látni egy kicsit a szemgolyót, és ez nagyon sötéten, de nem egyöntetűen, van ott egy kis szürke, de mégis nagyon sötéten, pontosan ránk néz. A kép nagy egészét életlenként látjuk, csak a szempilláknál van egy kis élesség, és ez ennél a képnél egyáltalán nem hiba, egyáltalán nem baj az sem, hogy ennyire szűkre vágott az egész felület, mert ettől terrorizál bennünket ennyire ez a kép, azt is érezhetjük, hogy a következő pillanatban kijön és szétharapja az optikát, kijön ide hozzánk ez a félelmetes üzenet, kijön a múltból és folyton fogja mondani a kérdéseit, és a felszólításait, hogy miért nem adtál enni, miért nem adtad oda a labdát, miért kellett nekem ott állni a lépcsőnél, miért nem énekelted nekem ezt a dalt. És nagyon sokat segít ennek a képnek az is, hogy fekete-fehérben készítette el az alkotó. Azt tudom mondani, hogy azon az úton, ahol ilyen őszintén még ha felkavaróan is, de foglalkozik a bent lévő üzenetrendszerekkel és ilyen adekvát módon találja meg a formát is Dénes, én csak fejet tudok előtte hajtani és azt mondani, hogy három citromdisznó. Azért is tartom fontosnak és jónak ezt, mert a Dénes, ahogy mondtuk is az előző képnél, korábban főleg filmmel foglalkozott, de mégsem sajnálja a tapasztalásra fordított időt, mert szerintem a filmeseknek is kell tudniuk fényképszerűen is gondolkodniuk, mert a beállítások a filmnél ugyanolyan fontosak, mint a fotográfiánál, még akkor is, ha az egyik beállításból a másikba mozgással kerülünk el. De a kiindulópontoknak ott is pontosan fogalmazva kell lenniük, és ezt a fogalmazást segíti elő az a fotós tanulmányút, amit most Dénes folytat. Két filmest is megemlíthetnék, az egyik Grunwalsky Ferenc, akinek fotóalbumai is jelentek meg, például egy nagyon izgalmas albumja ahol női alakokat láthatunk, és egy egészen más körből Gothár Pétert, aki nemrég egy fotóművészeti folyóiratban a privát képeiből közölt egy sorozatot, és egy interjú is olvasható ott vele, mégis mindketten az átlagember számára filmesként, az egyik rendezőként, a másik operatőr és rendezőként jelenik meg. És még egy harmadik, Sára Sándor, akiről nem sokan tudták, hogy milyen rendszeresen és nagy elánnal fényképez, nem is nagyon tárta ezt a közönség elé egészen az elmúlt időkig, ha jól tudom még rábeszélés is kellett hozzá, hogy komolyan vegye azt a munkát, amit a fotográfiában csinált, mivel ő maga stúdiumnak tekintette ezt, miközben az évek alatt egy egész komoly fotográfiai munkásságot hozott létre. Ezekből a képekből hamarosan a Demeter-galériában kiállítást lehet majd látni. (szőke)
értékelés: