Feladatmegoldás

Tánc
Hmm, hol kezdjem? Tudom, hogy ez egy színházi fotó, ami mint kategória nincs is, de talán a mozgásba is befér, bár mozgást elmosódottsággal ábrázolni már-már nem illik, de hát most van Veszprémben a sokadik táncfesztivál (ez a kép is ott készült hajdanán, kis város, kis kultúra, filmklub is csak egy-kettő van) de aki erre jár nézzen be mert érdemes. 05.20-05.24.

Ha elolvassa az ember a hozzáfűzött szöveget, az egy segítség, hiszen Jóska az életteréhez közeli helyszínt ír le; viszont a kép szempontjából rögtön látszik, hogy ez egy színházi fotó. Ritkán látunk ilyen fényeket; itt valószínűleg a színpad fölött egy szpotlámpa van elhelyezve, ahol a táncosokat, talán kettőt, és hosszabb expozícióval, vagy négyet, de nyilván a kevés fény miatt elmosódottak az alakok. Nagyon jó a ritmusa. Klasszikus értelemben mint fotót nem is tudnám igazából semmilyen módon megkritizálni; jó a ritmus elhelyezése, éppen annyira követhető rajta az emberi alak bizonyos testrészeinek az azonosítható formája, mint amennyire a fények, a drapériák, az elmosódott világos és sötét felületek kapcsolódnak egymáshoz. Az estiskola szempontjából még azt is el tudom képzelni, hogy azért kapunk Kepes Józsitól a mozgás kategóriára egy táncszínházi élményt, mert ő ezzel világgal, ezzel a fajta fényrendszerrel, varázslattal közeli kapcsolatban van. Emiatt talán csak annyi a problémám, hogy ez a kép így most oly módon jelenik meg, ahogyan többezernyi mozgásszínházi fotót, képet láttunk már, Eiferttől kezdve nem tudom, nagy neveket is mondhatnánk, tehát bárhol megférne ez a kép, mint táncszínházi fotó, de akkor az vetődik fel bennem, hogy hol van ebben a képben Kepes József. Mitől az övé ez a kép?
A kérdés jogos, mondja Hegyi, ugyanakkor az a része, hogy akár Eifert nevével fémjelzett fotókhoz képest én látok egy lényeges különbséget, azt, hogy ez nem akar táncszínházi fotó lenni. Ugyanis én azt érzem, hogy a fotósnak nem az volt a célja, hogy korrektül bemutassa egy tánc jellemző lépéseit, vagy egy jellemző gesztust, azaz nem ismerhető fel, hogy éppen milyen darabból milyen jelenetet látunk, és nem a hosszú expozíció miatti bemozdulás miatt nem, hanem azért, mert szerintem univerzálisabb maga az a mozdulat, az a robbanás a képen.
Akkor fogadnám ezt el, válaszolja Szőke, ha... most vegyél a kezedbe egy papírt és takarjál bele a képbe, amíg a színpadi fehér csíkig érsz, a baloldali nőnek a talpa éppen benne legyen. Mit látunk most? Abban a pillanatban ez egy őrületesen izgalmas ügy. Mert elvettük belőle a színházat, a kapaszkodót. Ez van a kék szobában. Azért furcsa az a szoba, mert az egy színház, és azért színház, mert a szabadkémény fényforrása fent van. Csak ha ez az egész történet a kék szobában van (próbálkoztunk is ilyennel), akkor nem keressük benne a táncszínházat, mert a miénk. És ha ezt a csíkot elveszed erről a képről, akkor ez bárhol lehetne egy ilyen furcsa fényben, látjuk a Muybridge (lásd Estiklopédia) mozgásanatómiáját. És akkor meglenne a három disznó, így két disznó. Vagy három disznó, amennyiben ezt az utolsó véleményt elfogadja, és megpróbál csinálni otthon egy ugyanilyen verziót ebből. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez most már talán elmond rólam ezt-azt. ha érdekel, itt megnézheted nagyobban. Ja és a bal válamon ott ül a barátom a kasszás, amit egy Banksy néven alkotó angol street art alkotótól sajátítottam ki.

Az alkotó elküldte a képet nagyobb méretben is, és azt kell, hogy mondjam, ennél ennek van is értelme, mivel ebben a kollázs-technikával (az estiskolán erről vannak anyagok, különös tekintettel Max Ernst munkáira) készült portréban vannak szöveges üzenetek is, amelyek ebben a méretben nem tudnánk elolvasni. Utal a szövegben a Banksy nevű street-art alkotóra is, aki egy nagyon fontos alkotója a kortárs – mondhatjuk – képzőművészetnek, mivel ezt az utcai művészetet be tudta emelni a kiállítások, a műtermek és a gyűjtők világába, és tudjuk, hogy ma már egy Banksy-grafittinek micsoda értéke van. Tehát visszatérve a képhez, millió kódot találhatunk ezen a képen, és kezdhetjük ezt megfejteni úgy is, hogy elkezdjük olvasni felülről lefelé, mivel egy emberi test formája adja az alakot, ez az alkotó maga. Tehát fentről lefelé a fejnél jelzésértékűen meg vannak hagyva a fényfoltok, de egy villanykörtét látunk, amire a ’figyelj oda, hogy mit teszel’ van írva, ezt már egy filozófiai üzenetként vagy kiáltványként is felfoghatjuk, majd ami még könnyen dekódolható az a szív, mint egy darts tábla, és a közepébe dobott tizes, aztán a gyomornál a recyclingnek, azaz környezettudatos, újrafelhasználható dolgok jelét láthatjuk, mint az emésztésre utaló helyzet, majd a veséket két tojás jelzi, a két kart ha megnézzük, ezek szakmai, vagy cselekvésre történő utalások, az egyik egy snitzer, a másik tollban és ceruzában végződik, a genitáliákat is megjeleníti az alkotó, majd a lábnál egy egészen más világot bekapcsolva egy buborékos hátteret használva fejezi be ezt az üzenetet, ezt a verbálisan is felfogható üzenetet a készítő. Szerintem maga a helyzet az számomra értékes és fontos, és nagyon örülök, hogy valaki ezzel foglalkozik, és merész dolognak tartom, hogy valaki egy ilyen bemutatkozást, portrét küldjön magáról, mivel valószínűsíthető, hogy számára ezek az üzenetrészek fontosak, és jelentéssel bírnak, és dekódolhatóak. Ami számomra kérdése, az az, hogy ezt a figurát nagyon élesen körbevágta, és nincs is semmilyen térbeli kapcsolata, tehát a figura körüli tér egy fehérben tartott háttér, egy papírlap. Ez kérdést vet fel bennem, hogy ez is az üzenet része, ez a kivágottság, kiemeltség, egyedüllét, vagy pedig ez csak azt jelzi, hogy a háttér nincs befejezve. Mivel ez a kép – főképp hogy ha erre a Banksy-ra is utalunk – akkor azért fontos lenne, hogy akár más technikákat is bekapcsolva, pl. festést, rajzot, vagy sprayt vagy bármit, össze legyen egy kicsit dolgozva a figurával, mivel így én nem tartom 100 %-ig befejezettnek ezt a munkát. (szőke)
értékelés:

Meg kell, hogy valljam, természetesen vannak gondjaim a filmmel. De ennél fontosabb az, hogy gyakorlatilag a világ furcsaságait, fantasztikus ötleteket felsorakoztató sorozatunk talán egyik első epizódját látjuk itt, ráadásul büszke vagyok arra, hogy az estiskola mennyi mindent rejt még, hiszen Lacipapáról mindent elképzeltem, de hogy egyemeletes házba egy komplett, korrekt liftet készít... Amikor először láttam, azt hittem, egy fura szauna, aminek ki van lyuggatva az oldala, de hogy egy lifttel indítunk, majd egy teljes, Schobert Norbit is elérzékenyítő, és ez konkrétan el is hangzik, hogy karizom és farizomerősítő gépet látunk, miközben a kamera Lacipapa bal válla fölül lefelé néz így az ő tévénéző izma is előkerül, egyértelművé válik, hogy maga az alkotó, aki a feltaláló az elsősorban feltaláló és nem hasznosító, és elsősorban Lacipapa környezetének jelenthet sokat, és a tévénézőizmon keresztül látjuk ezt a kar-, és farizomerősítő szerkezetet, szóval ezeket a fantasztikus dolgokat itt láthatjuk, és ehhez kell Kovács Tamás szeme, és az ő riporteri érzékenysége, ugyanis ez egy riportfilm. Nagyon jól kérdez, meg lehet figyelni az eszközöket, amiket használ, ugyanis egy álszínházat játszik, rácsodálkozik, átéli, elérzékenyül a kamera mögül, és a film úgy teljes, hogy a riporter jelenlétét, rácsodálkozását is látjuk, ebben a privát dokumentumfilmben, mert vele együtt megyünk mi is képről képre, és fontos az is, hogy Tamásnak arra is van ideje, hogy kimondja, hogy összeismertesse velünk a helyszínt, ami tényleg az alapköve volt az estiskolán a kezdeti időszakokban a beküldött képanyagoknak, hiszen Lacipapa híres tornagyakorlatai itt, ezen a színtéren voltak láthatóak. Tehát betekinthetünk a nagy elődök műhelyébe, és bár jó a címválasztás, mégis akár azt is mondhatnám, hogy ez Lacipapa titkos világa, ami tényleg fantasztikus dolgokat mutat. Úgyhogy én megítélnék Lacipapának három citromdisznót, és Tamásnak is hármat; ez egy nagyon jó dokumentumfilm. Generációkat átívelő üzenet ez itt Tamás és Lacipapa között, abszolút a barátom leckébe beletartozik. (szőke) értékelés: +

Szemtől szembe

Az előző képem (Szem/pilla) értékelésében Szőke azt írta, hogy van "benne egy iszonyú erős, határozott birtoklás is, hogy ennyit, és nem többet adok nektek”, hát most többet adok, ahogy azt a feladat is megkívánja. Valamint azt is írta, hogy „folyamatosan próbáljuk a horizontális és a vertikális jobb oldali, függőleges keretrészt, és az alsó keretrészt nyitni, húzni, hogy valójában belenézhessünk ennek az embernek a szemébe, és ez nagyon erős feszültséget gerjeszt a képben”, most igyekeztem ezt a feszültséget feloldani. A háttérben látható maszkról csak azért nem mondanék semmit, mert kíváncsi vagyok, - anélkül, hogy bármi információt is adnék arról, miért is került oda – kinek mi jut eszébe róla.

Egy portrét látunk, egy nagyon erős, nagyon szép, érzékenyen beállított és világított portré, amiről teljesen leválik a háttér, és az ott lévő maszk, ami ráadásul ezzel a színezéssel jelenik meg, amit rövid időn belül már láttunk az estiskolán, amit nem indokol semmi. A természetben sem nagyon van ilyen helyzet, és esztétikai helyzetből is kiindulva, hogy egy fekete-fehér képben csak ilyen kis zöld foltocskák legyenek ott, ennek nincsen indoka. De. Felejtsük el a maszkot, és aki nézi, javaslom a tenyerével takarja is le a képnek azt a részét – és egy gyönyörű portrét kap. Egy nagyon őszinte, nagyon szép portrét látunk, mondja Hegyi. Én máshonnan közelítem meg, - így Szőke - azt mondom, hogy a képnek két része van, de nem ez vele a probléma. Hanem az, hogy a Mariann önarcképe, portréja nagyon erős, hiteles, pontosan értelmezhető, vállalható, és ezért nincs semmi ok az aggodalomra. Nincs szükség hozzá pótlékra, nem kell túlmagyarázni, a maszkot a maszk nélkül is lehet érteni. Mindaz, ami a kép jobb oldalán van, az a bizonytalanság. Ezért zavarja meg, és ritmizálja át a képet jobbfelé ez a neonzöld, miközben a baloldalon ott van minden, és ott érett üzenetként ott van a figyelés, a kétségek, a várakozás mind ott van, és csak megnyugtatni szeretném az alkotót, hogy nincs szükség mankóra, nem kell feliratozni a képet pluszban. Tehát nem a jobboldal formavilágával, a velencei karnevál hangulatával, szürrealizmusával, táncszínházi, és összetett üzenetével van a gond – csak nem kell. Tökéletesen működik a kép bal fele anélkül is. Két disznó, és szeretnénk bátorítani a Mariannt, hogy ebben a regiszterben maradva lépjen tovább, és ismételné meg ezt a portrét. (szőke)
értékelés:

Egy abszurd dokumentumfilmet látunk, megemlítenék egy régi anyagot, a Közgázos brigád Töpörödő című filmje, nem tudom, hogy ez az estiskolának megvan-e vagy nincs, (megvan, hamarosan felkerül a Filmklubba, mondja Hegyi) ahol egy zsugorodó emberről beszélnek a barátnő, a szomszéd, az orvos, stb stb, fikcióként. És itt is valami hasonlót érzékelünk, ami egy nagyon nagyon jó dramaturgiai ötlet. De véleményem szerint túl bőbeszédű, mármint a rendezői részről, és ez okozza azt, hogy bizonyos snittek, szövegimprovizációk hosszabbra vannak hagyva, és emiatt lebukik a szereplő az improvizációjával, tehát nagyon is hitelesnek tűnnek ezek, sűrítettebb, rövidebb szakaszokban. Vagyis ha szőrösszívűbb lett volna az alkotó a szereplőivel, akkor pregnánsabb lenne az a fajta abszurd, amit a film megcéloz. Talán emlékeztek arra a cseh dokumentumfilmre, az olajfalókról, amelyek nem léteztek valójában, de amiről nemcsak Csehországban, de máshol is elterjedt, hogy vannak ilyen olajfaló élőlények, az urbanizáció miatt így táplálkoznak. Tehát létezik ez a stílus, csak nagyon patikamérlegen kell mérve lennie a pici kis mérgeinek, ami a néző számára valóságossá teszi a dokumentációt, hovatovább a legtöbb kereskedelmi TV is kvázi dokumentumfilmeket készít, amikről ha lecsupaszítanánk a körítést, kiderülne, hogy álhírek, nincs konklúzió, nem valós helyzetekből táplálkoznak. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben van egy zseniális gépállás, amikor a kamera felső gépállásból veszi a riportalanyát, és látjuk, hogy a riportalany valahová beszél, de nem a kamerába. Ennek megvan az elidegenítése, a szarkazmusa ennek a snittnek, nagyon emlékezetes. Ugyanakkor ha egy film egészét nézzük, és abból kiemelhető egy snitt, mint karizmatikus helyzet, akkor ott mindig a film egészével valami baj van, mert film onnan, hogy elindul, főcím, történet, vége főcím, így egészében kell, hogy nyomot hagyjon bennünk. Jó a film, de max. két disznót adok. (szőke) értékelés:

Viz alatt
Szerintem nagyon is jól érzékelhető a valós világból, a megszokott viszonyrendszerekből való visszahúzódása az alkotónak, ebbe a mesei, misztikus történetbe, ilyenek az akváriumok, ilyenek a különböző makrófelvételek, ágyakban, szőnyegeken, kertben, nyilván az univerzum, az egész tér itt más szabályrendszerekkel tágul ki. Szóval ez egy jó irány, még az is, hogy a víz áttetsző felületét, ezeket a növényeket benne, ellenfényesen, egy sárgás lámpával szembevilágítja, és ettől ez még furcsább, meglepőbb, varázslatosabb lesz mindaz, ami ebben a mikrovilágban sejlik ahová el lehet menekülni az emberek valós létezési rendszeréből. De ennek ellenére mégis azt mondanám, hogy ha ezt a képet szeretni akarjuk, ahogyan az alkotó is, hiszen választotta ezt a kompozíciós rendet, talán az alap, konzervatív megközelítéseket kellene tartani, hogy valahol egy élességet, vagy egy kompozíciós ritmust az élességen keresztül meg kellene tartani. Tehát ez egy izgalmas irány, amit most elkezdett a Nóra a saját történetében keresgélni, de kezeljük ezt ugyanúgy, ahogyan egy portréval, csendélettel tennénk, azaz legyen élesség. Ez lenne az egyik út. A másik az, hogy amint ez elhangzott a táborban is, és több képnél is említve lett, azzal, hogy teret adunk, behozzuk a mélységélesség fogalmát is, vagy behozzuk az előtér-középtér-háttér fogalmát, itt a háttér az a falfelület, ami hátul látszik, a középtér ezek a vízinövények, amikből egy amorf forma jön ki, de én keresem az előteret, ami az üzenetet is kontextusba helyezné. (szőke)
értékelés: kiscsillag

Riport egy érdekes emberrel a környezetünkben, bemutatása egy helyzetnek, történésnek. Téma lehet akár a balatoni vitorlásverseny, vagy egy új fa ültetése a szomszédnál, de akár a környezetetekben megismert számotokra érdekes ember, és az ember történetének elmesélése, bemutatása. A lényeg, hogy a cselekménysor, a történet érthető legyen, hogy bemutassatok valakit, vagy megismertessetek egy helyzetet. A riportnak van eleje, azaz témafelvezetése, közepe, azaz a téma kibontása és vége, vagyis egyfajta konklúzió, összegzés, lezárás. A riporter felderít, értékel, illetve általánosít. Az esemény mellett a helyszín és a szereplők is fontosak.

Egy kép nem kép, a riport mindig képsorozat. A fotóetűd, vagy a riport képi nyelven, a fénykép eszközeivel és lehetőségeivel kell, hogy elmesélje azt a történetet, amit be szeretnénk mutatni. A téma feldolgozásához, a történet fontos pontjainak vagy lírai elemeinek bemutatásához több képet készít az alkotó és a képek egymásutánisága, kapcsolata segíti a nézőt az értelmezésben.

Amikor másokat fotózunk, filmezünk, fontos, hogy az elkészült munkát megmutassuk a modellnek, és beleegyezését kérjük a megjelenéshez. Ez védi az alkotót éppúgy, mint a modellt. Az oldalról letölthető (doc és pdf) Hozzájárulói Nyilatkozatot érdemes két példányban kinyomtatni, és a modellel aláíratni.

Kattints ide a feltöltéshez!

Barátom

Egy kettős portrét látunk, az egyik személy Anita, a másik az, akit bemutat nekünk. A kép egy őszinte üzenet, de mégis van vele egy kis problémánk, és ez abból adódik, hogy a fotósnak bizonyos szempontból néha nem szabad fotóznia. Ez nagyon furcsán hangzik, amit mondok. Ugyanis vannak olyan személyes helyzetek, ahol nem tökéletesen vagyunk kontrolljában annak, hogy éppen mi történik velünk, mert éppen annyira boldogok vagyunk, vagy annyira elkeseredettek, tehát a skála elég széles lehet, de a felfokozott érzelmek nem mindig úgy jelennek meg a gesztusokban vagy az arcokban, hogy az a fotográfiát erősíti. Ezen a képen két olyan embert látunk, akik nagyon boldogok és nagyon örülnek egymásnak, de ha a fotográfia időtállósága szempontjából nézem, akkor ha ez a boldogság 10-20 %-kal kisebb, akkor is megmarad, és átjön a néző számára, de talán a szemekből többet látnánk, mert annyira erősek a nevetés arcmimikai gesztusai, hogy a szemek csak résnyire látszanak, azaz ezekre egy picit jó odafigyelni, hogy nem biztos, hogy az örömet a legjobban az fejezi ki, ha ennyire szélesen mosolygunk, ráadásul ebben felmerül az is, hogy ha valami ennyire erős, hogy vajon tényleg, valóban ez történt meg? Szóval a nézőben felmerül a kérdés, hiszen nincs beavatva, hogy valójában min nevetnek ennyire, és furcsán érzi magát, hogy lehet, hogy rajtam nevetnek, aki a fényképet készítem, vagy rajtam, a nézőn? Még egy dolog, hogy Anitának látjuk a kezét félig, a barátnője vállán, és nem érzem indokoltnak a vágását. Mert vagy ne legyen rajta, vagy ha szerepel, akkor azt jó látni. Szerintem a gesztust is erősíti az, hogy magamhoz ölelem, magamhoz szorítom azt a másik embert, ez az érintés kapcsolat nagyon fontos. (szőke)
értékelés:

Pista 2
Fel a fejjel.

Nehéz ezekről a helyzetekről beszélni, ugyanis, akárhogyan is nézem, egy bajszos, kalapos ember agyagportréját látom ami vagy gipsszel le van kenve, vagy maga egy gipszszobor, ugye azt látjuk, hogy ez megint egy szobor, de oly erős, nyilvánvaló a hasonlóság az alkotó, a szobrász arcával, hogy valójában a Pista 2 egy kettőződésként is értelmezhető. Ha ez elfogadható, akkor a kép valójában ketté is válik, színeiben is, ugye a szobor jobboldali, szinte sziluettes szemöldökcsont, járomcsont, állkapocsrésznél elválik, mert egy nagyon erősen színes, életteli – de azért én nem merném 100 %-ra mondani, hogy vidám – de kamerába tekintő arcot látunk és a többieknek mondom, hogy a szemét nézzétek, és láthatjátok az üzenetet, ugyanakkor az is érdekes, hogy a valós személy, a fényképész olyan, mintha a kistestvére, az öccse, gyermeke, fia lenne ennek a büszke fejtartású szobornak. Mégis, a nagy hasonlóság miatt mintha ugyanaz a két személy lennének. Mintha a lélek két különböző belső utcájába jutnánk el, miközben a kettősségben ott van az élő és a halott felület, hiszen a szobor még ha szól is az élet dolgairól, azért élettelen anyagokból van létrehozva. Tehát ezt a kettősséget érzem én itt nagyon fontosnak, és nagyon zavarbaejtő vállalkozásnak, mert ebben őszintének érzem ezt a munkát. Ugyanakkor ha ez kimondható és elfogadja az alkotó, akkor azt mondom, hogy az exponálás előtt ha ez sűrített módon önmaga számára megfogalmazódott, akkor nyilvánvaló lett volna, hogy esetleg a kompozíción megint kellene egy picit változtatni. Miért? Hiszen iszonyatosan sokat dolgozott ezen a szobron, nagyon sok időt, fáradtságot, örömet, élvezetet jelenthet egy térbeli alkotás létrehozása, sok munkája volt vele, a kalap tetejével is, a kalap karimájával is, a haj tincseivel is, amik a baloldali tarkórésznél vélhetően láthatóak. Abban a térben, ahonnan az üzenet jön, ebben a térben metszve van a jobboldali függőlegessel a szobor egy része, és metszve van a kalap felső szakasza. Aztán az élességet is kérdezném. Ha elfogadjuk azt, hogy István ezt mobiltelefonnal fényképezte, mert biciklit vett fényképezőgép helyett, akkor én az élességbe én nemigazán kötnék bele. Viszont mondok egy másik fontos dolgot. István szobrokat készít. Tisztában van azzal, hogy mitől lesz egy szobor térbeli, hogy hogyan kell mondjuk agyagból megformálni valamit, és azt térben, anatómiailag is helyesen jól megmutatni. A fotográfiánál sincs ez másképp, itt ehhez az eszközünk a fény, a világítás, és erre egy picit jobban kellene figyelnie, mert ezen a képen most ha megnézzük csak a szobrot, akkor a kép jobb oldala, ami a szobor bal arcfele, szinte részlet nélkül marad, ott már nincs húsa, nincs tere az arcnak, míg a másik oldal szinte kiég, tehát a felület plasztikussága kevésbé érvényesül. És ez világítással, derítéssel, árnyékolással oldható meg, tehát ezzel picit dolgoznia kellene; az, hogy az eszköz csak egy mobiltelefon, ebben ne akadályozza meg. Én még egy dolgot műveltem, ahogy itt nézegettem a képet, a kezemmel letakartam merészen, szemtelen módon az István fél arcát, sőt akár a szoborból is, a szemöldök sarkáig, iszonyatosan erőssé válik az a kiégett szobor, és nagyon erős kapcsolatba kerülnek ők ketten, nagyon sűrített lesz mindaz, ami így is érzékelhető. Egy disznó és kérnénk ismétlést, mert nagyon érdekes ez a párhuzam, és nagyon jó lenne ha ez a legjobb módon adódna át az estiskolásoknak. (szőke)
értékelés:

Pista 1
Dávid képének hatására inkább bicajt vettem,és mobillal fotózok.

Számomra a kép örömteli dramaturgiája az, hogy az alkotó, Berecz István keze egy pillanatra megjelenik, ahogy megérint egy élettelen felületet. Azt már a többi alkotásából sejtjük, hogy ő maga az a szobrász, aki ezekből a halott anyagokból, száraz fából, alaktalan agyagformákból mágikusan életet lehel, és megjelennek ezek az emberi arcok, fejek, portrék, animációk. Tehát a mágus kezét látjuk itt a kép alsó szélén. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy ha ezen az úton indult el a fényképész, akkor szerintem több súlypontot kellett volna erre a mágikus kézre tenni. Mert ez a mágikus kéz kattintja el a fényképezőgépet, ez aki létrehozta számunkra ezt a térben elforduló, áthajló, összetett formájú, profilban látható, majdnem életnagyságú szobrot, tehát ő az, aki itt elsősorban a főszereplő, és a mágus eszközét látjuk itt, ami nem más, mint a szobor. Tehát miközben a kép majdnem középpontjában az emberi fej faragott szobra látható; ha tisztázottabb lett volna az üzenetrendszer, akkor a kép arányait, a kompozíciós arányokat kéz felé is elvittem volna. Picit többet hagytam volna a vágyakozó, köszöntő módon érintő kéz felé, másrészt viszont egy picit a kameraálláson változtattam volna, hogy a faszobor orrából ne a négy nagyfeszültségű zsinór áramoljon ki, és a esetleg a fenyők, a kertkapu picit rendezettebb lehetne. Ugyanis most ha hunyorítok, a tóusértékei az állkapocs mögötti fenyőnek hasonlóak, mint a talán reggeli vagy délutáni napsütésben, ettől olyan erősek az árnyékok, az árnyékok nagyon hasonlóak, mint a háttérban lévő fa.
Még annyit tennék hozzá, mondja itt Zsolt, hogy a táborban is, a fórumon is beszélgettünk a színes és fekete-fehér képek közötti különbségről, és azt mondtam, hogy ha tehetném, nem engednék fotózni csak fekete-fehérben legalább egy évig. És erre ez itt egy jó példa, mert ha áttesszük a képet fekete-fehérbe, akkor a háttérben a fenyőkkel, amiről András beszélt, az egyértelműen látszik, hogy egybemosódnak ezek a formák, csak a színek elvisznek, becsapnak bennünket, és elhitetik, hogy hát az egyik zöldes, a másik sárgás, de igazából a tónust a fekete-fehéren kívül lehet jól megérteni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Önarc (május 10)

Nem tudom, hogy a Józsi elküldte-e annó a második leckét, vagy ismétel-e, de az biztos, hogy a címben jelzett időpont egy nagyon fontos lépcsőt is jelez, hiszen május 10.-én mi a táborban voltunk. És a táborban nagyon sok minden történt, beszélgetések, helyzetek, és nagyon sok minden nem táródott fel, mert rettentően kevés időt tölthettünk egymással. Nagyon sok kérdésre érkezett válasz és sokra viszont nem fogalmaztuk meg a választ. Egymás előtt. De úgy sejtem, hogy itt óriási küzdelmek zajlottak le a függöny mögött - akár emögött a függöny mögött is, amit itt látunk, mert úgy tűnik, hogy az az elmosódott forma valamilyen vásznat szimbolizál, lehet, hogy az volt a vetítővásznunk, amire vetítettük éjszakánként a fotókat, filmeket, a színpadi terünk, ahol megelevenedtek esténként a különböző produkciók. És ez elé a színpadi tér elé ült le Józsi, ahol nyilvánvalóan nem csak önmaga számára, hanem a nézők, az internet előtt, a mi kis képtáruk elé leülő idegenek számára is egy jelentést szeretett volna küldeni. És ez a jelentés nem véletlen, hogy a címben május 10-ét jelöli, ahol az emberi történetekkel kapcsolatban a fényképeken keresztül nagyon sok minden elhangzott. Az egy most egy nagy segítség volt, amit a Hegyi Zsolt nemrég megjegyzett, hogy ez a kép a Kepes József jelenlegi, eddigi látott mérnöki precíz, pontos rendszereiben, ami még akár a Macsek című képnél is megjelenik, szóval abban az átgondolt, rendes rendszerben, nem objektumokat, nem formákat, nem utcákat, fényjátékokat jelez, hanem saját magát használja felületként, és azt az állapotot jelzi, amiben most van, amiben az elmosódottság, nem csak egy technikai trükk, hanem mindazt az illékonyságot is ami a Józsiban jelen van, de nagyon nehezen megközelíthető, mert benne van egy csomó lágyság, finomság, ami ezzel az elmosódott, elmozdult hosszú expozícióval egy sokkal összefogottabb üzenetet küld, mert nem akar pontosabb lenni, vagy éles. Nagyon jó helyzetjelentés ez, lehetne ez is a címe a képnek. Nagyon jó helyzetjelentés arról, hogy az embernek vannak az életében dátumok, amiket így feljegyez, hogy ekkor volt a születésnapom, ekkor a házassági évfordulóm, és ezeket így dátumra tudja, hogy ez ekkor volt. És nagyon pontosan fogalmaz, és nem csak a címmel. Igen, ott, május 10-én ami a kép tanúsága szerint, és a képen nagyon jól látszik a változás, és itt nagyon fontos, hogy összehasonlítsuk vagy megnézzük, hogy milyen képek, milyen megfogalmazási rendszerek jöttek eddig, és ehhez képest ő elindult egy úton, vagy kinyitott egy ajtót. Nem látunk még bele ebbe az útba, ő maga sem látja, most nyitja ki ezt az ajtót, és ebben ez az ajtónyitás, ez az útkeresés, pontosabban az útkeresésen már túl vagyunk, és ekkor jött egy döntés vagy elhatározás, hogy lesz, ami lesz, én ezt az ajtót kinyitom, találom amit találok mögötte, de én ezen az ajtón át fogok menni. Ennek a lenyomatát látjuk. (szőke)
értékelés:

Hoppá
Egy kirándulás pillanata

Háromszereplős képet látunk egy élethelyzetben, amikor egy kisgyereket a szülők átsegítenek egy vízfolyáson. Ez a történet lényege, ha a konkrétságában nézzük. Ha a kompozíciót nézzük, akkor kép jobb és bal oldalán egy-egy fekete formát látunk, a közepén pedig egy fehértől a szürkéig terjedő tónusú másik formát, egy jó beosztású, tömegében és dinamikájában is jó eloszlású képet láthatunk. De miért nem három disznós ez a kép, kérdezheti majd Feri, amikor látja, hogy ez csak kettő. Azért, mert a kompozíciónál nagyon jól megfigyelte ezeket a formákat, azaz nagyon jó az anyának a képből kisiető lábát felhúzó forma - csak nagyon szűk. A bal oldalon szűkre vágta, nagyon elvékonyodik ez a forma, nagyon kikönnyül. A másik oldalon, ahol feltételezzük az apafigurát látjuk, szintén nagyon jó a meglátás, hogy ő még a vízfolyás másik oldalán van, tehát a képnek van egy dinamikai előtere és háttere, és ezzel a dinamikai mozgás, a térbeliség az megvan a képen, ugyanakkor megint itt a kép tetejénél is a vágással van baj, a kislánynak a térdébe belevágtunk, és ettől a vágástól nincs összekötve a három forma. Nem arra gondolok, hogy lássuk a kezeket, hanem arra, hogy a tömegek kötődése, vagy a tömegek súlyozása jelenjen meg. És ezért két disznós ez a kép. (szőke)
értékelés:

Én és a barátom
Latex Nyugtató Cumi 16 Hónapos Kortól

Egy portrét látunk, és ezen a fotográfus – egy anyuka - önmagát egy cumival a szájában ábrázolja, és erre a cumira mint humorforrásra, a leírás még rá is erősít, másrészt az alkotó is azzal, hogy a képet fekete-fehérbe emelte át mindenütt másutt, mint a cumin, sőt a cumi színéből még jut az ajkaknál körbe lévő felületre is. És én ezzel nem értek egyet, bátortalannak érzem magát ezt a színezést, vagy ezt a színesben hagyást. Ha a kép fekete-fehérbe kerül át, az egy jó döntés, de akkor a teljes képnek így kell megjelennie. Ismerjük azt a történetet, amikor az anyuka a kisgyerekkel utazva nem a megszokott környezetében van, nincs egy polc, és a cumit valahová tenni kell, és akkor az anyuka a szájába veszi a cumit, mert az egyetlen biztonságos hely, ahol nem kerül rá semmilyen baktérium vagy fertőzés, mert az anya ilyen szempontból ugyanabban a rendszerben van, mint a gyereke, tehát ez egy nagyon fontos üzenet ebből a szempontból, emellett egy teljesen külön üzenetet sugároz felénk a tekintet, a szemek, a félrebillent fejjel együtt, talán egy autóülésnek lehet támasztva, tehát ez a két dolog nagyon fontos üzenet, aminek a hatását ez a humorforrás gyengíti. Éppen elég szerintem, hogy a szádban van ez a cumi, nem kell még ráerősíteni. (szőke)
értékelés:

jin-jin
A jin negatív, de két negatív az már pozitív. :) Lehet, hogy kikapok a torzításért, de úgy éreztem, így jobban visszaadja azt az érzést. Meg lehet, hogy ezt a következő leckében kellett volna, nem tudom. Amikor magamat fotózom csak, valahogy mindig olyan egyedül vagyok a képen. :)

A két emberi alak tulajdonképpen egyként értelmezhető, és az a biztonságos mosoly, az egymás felé hajlás is azt jelzi, hogy együvé tartoznak. A leírásban elhangzik egy kis védekezés, hogy a torzításért lehet, hogy az alkotó kikap. Miközben ha fognék egy darab papírt és ceruzát, és a két emberi alakot, akik egymásba olvadnak, de ettől függetlenül a formájuk balra nyitódik, az első alak meghajlásával, a második alak rásimulásával, tehát az egész balra nyitódik, és a tóparton a baloldali felületen valójában egy jin-jang torzulás jön létre, mert ha ezt az egészet nem felhőnek, nem vízpartnak, hanem egy ilyen kis spirális lencsének fogom fel, akkor az derül ki, ahogy rajzolgatok a kis papíromon, hogy a jin-jang forma eggyé válik, és ez az egyszerű, és könnyen hozzáférhető trükk nagyon is dramaturgiailag beleilleszkedik a játékosságával ebbe a képbe, hiszen a képnek nem jin-jang, hanem jin-jin a címe, és erről talán az Estiklopédiában tudunk többet találni, hogy a jin, illetve a jang kifejezés mit tesz. Nagyon szép a karok játéka, az az összefonódás, hogy nem csak ráhajolunk egymás testére, de érinteni akarjuk egymást, még az első figura is ezt az érintést mutatja, és ez az együvé tartozás, a bizalom jele. És ezért fontos a torzítás, mert a jin-jangban ez az egység jele, azt a cseppformát, ami a körben záródik, az egység jeleként használják. A leiratban is benne van, hogy ha egyedül fotózza magát, akkor olyan egyedül érzi magát, és ez egy nagyon fontos, és nagyon szerethető közlés. Úgyhogy ezt a képet én helyénvalónak, nagyon jónak tartom, ráadásul az ellenfény, illetve a világos fényhatások ellenére is kapnak az arcok némi szórt fényt, látható a gesztus, látható a békesség a képen, azaz én ezt három disznós képnek gondolom. (szőke)
értékelés:

Családiasan
A pedellus már annyira rugdosott, hogy nem bírtam tovább. A kedves, ám kissé fájó felismerés eredményeképpen a hosszú csend után egy buddhista szerzetes által a szibériai területre vitt babák egy prágai utcán. Szépülésünkre!

Én ott kezdeném, hogy attól függetlenül, hogy ezek a szláv kultúrában nagyon jellegzetes, szimbolikus kulcsfigurák, a Matrjoska babák, azért elég sokkolóak a egzotikus színeikkel, a hasukra festett történetekkel - még nem kellene ettől megijedni. Mármint ha az ember fényképészként rácsodálkozik ezekre, hogy igen, neki ezek a család szimbolikáját hordozzák, hiszen ezek a bábuk egymásba rakhatóak, tehát ha merek eljutni oda, hogy én ezeket a bábukat lefényképezem, megmutatom, elküldöm a többieknek, akkor tulajdonképpen már megtettem az első lépést, hogy nem csukom be a szemem, nem fordulok el, hogy ez őrület, hogy itt mi van. És akkor kellene annyi bátorságomnak vagy önbizalmamnak lenni, hogy merjem ezt elfogadni, igen, én róluk készítek családi képet. Ha ez a bátorság megvan, akkor megnyugszom a fényképezőgép mögött, és nem akarok plusz dolgokat keresni, dönteni a kamerát, vagy azáltal, hogy döntöm a kamerát kibuktatni és jobbra, a képen kifelé nézetni a bábukat. Meggyőződésem, hogy nincs szükség erre a döntött formára, és ez csak azért van jelen, mert nem bíztál abban, hogy ezek az egésze furcsa, abszurd termékenység formák ezek megállják a helyüket akkor is ha klasszikus módon fényképezed őket. Lehet, hogy a mögöttük lévő tükör miatt van a döntés, hogy ne látszódjon benne a fotós maga. De akkor oda lehetett volna tenni valamit mögéjük, vagy feltételezve, hogy ez a tükröződés volt a döntés oka, még mindig lettek volna mankóid. Ilyen mankó a polc, amihez képest megintcsak létre tudsz hozni egy viszonyrendszert. A bal alsó sarokban látszik az üvegpolc, a jobban nem, tehát kvázi nincs párhuzamos. Ha ott lenne egy párhuzamos, akkor ahhoz képest tudunk viszonyítani. A másik, hogy a kép bal oldalán van egy információval nem bíró lyuk, míg a jobb oldalon belevágtál az egyik baba fejébe. Ezt sem indokolja semmi. Tehát lehet keresni, kis türelemmel és itt is az időt tudnám mondani, hogy szánd rá az időt, nem kell rohanni, hogy lekésem a buszt vagy a repülőt, hanem igenis, ezt a fél percet szánd rá, hogy mozdíts a kamerán, hogy megkeresd azt a helyzetet, ahonnan ez a kép jól megfotózható. Az ötlet tehát jó, ezért egy disznó. (szőke)
értékelés: