Feladatmegoldás

Eldőlt az öreg fakereszt
A temetőben nem találtam meg a keresztet, amiből csendéletet kértetek. Most találtam Úrkút előtt egy elhagyiott temetőben egy másikat.

A képet teljes egészében a kereszt uralja, egy régi temető kidőlt fakeresztje. Elfogadható, még azt is mondom, hogy számomra érthető ez a fajta attitűd, amit Anita ott ezzel a történelemmel folytat, mert én is a saját területemen foglalkozok temető-felújításokkal. Ugyanakkor akár a csendélet kategóriájában, akár ebben a rendszerben amiben már jó ideje dolgozunk ezen az oldalon, és az ő munkáiban is van erre példa, nem tud a kép túllépni azon az egyszerű tényen, hogy a kereszt le van fényképezve, nincs benne az a fontos festékszín, amitől megkerülhetetlenül az Anita képévé válik ez az alkotás. Tehát én leginkább visszaadnám ismétlésre ezt a képet, mivel azokat a szinteket, amit Anita önmagához képest meg tud lépni, eddig is kerestünk. Tehát ezt a házifeladatot is kérjük, hogy anitásodjon, mert jelen pillanatban a kép alapján se az alkotónak, se a nézőnek nincs semmi köze ehhez a kereszthez. Ismétlés. (szőke)

Eltűnt falu elfelejtett temetője
Egy falut porig romboltak, hogy bányát létesítsenek a helyén. A kép a falu temetőjében készült. Kapuja nyitva maradt. Valaki virágot hozott egy sírra egykor. Aztán elment... Nincs már kéz, ki a kaput gondosan bezárja.

Anita képeiben, a körülötte lévő világban, környezetben, ebben az erősen múlthoz kapcsolódó térben nagyon fontosak ezek a megfigyelések, hogy a természeti értékek megérintik, és ezzel kapcsolatban nagyon sok alkotást küldött be. Ez az irány nagyon jó, ami alapvetően ugyanakkor a leiratban is elhangzik, és továbbra is ezt kérem az Anitától, hogy mindezt, ami benne lezajlik, és látunk egy talán keresztény temetőnek egy obeliszk egy darabját, és egy sírkert-kaput, és ennek a kettőnek a véleményem szerint jól komponált, jó ritmusú fényképét, valahogyan próbálja ebbe az egészbe saját magát beleépíteni, nyomot hagyni rajtuk, anitásítani őket, és ha ez megtörténne, akkor nem lesz szükség mankóra, a leiratok kapcsán. Tehát a kép önmagában egy dél-alföldi vagy országos fotótárlaton bárhol szépen, tisztességgel tudna szerepelni, de nyilván ezt az oldalt, és az oldalon lévő helyzeteket azért próbáljuk együtt csinálni, működtetni, hogy ne egy képmegosztó képeit rakják ki az alkotók, hanem keressük a képeinkben a válaszokat saját magunkra és magunkon keresztül a világunkra. Én ezt kérném, hogy ha tud még foglalkozni ezzel a házifeladat-sorral, akkor mindig tekintse saját magát egy fontos elemnek, hiszen ő az alkotó. (szőke)
értékelés:

Bár átlagban kijönne a 3 malac, de önkritika is van, úgyhogy legyen egy malac. értékelés:

zsebi a száná
Nem lett volna igazságos, ha szívemhez közelálló Szuszu kutya hű barátnője nem kerül fel erre a kiváló üzenőfüzetre. Zsebi, aki szintén az utcakutyák életét élte, majd pedig egy hanyag gazdát kapott, akkor került hozzánk, mikor albérletet váltottunk. Az első acsarkodás után, igazi társra leltek egymással Szuszuban, akivel azóta is osztoznak a mindennapok napsütésében és csaholásában. Itt éppen a nappali kúszó gyakorlat pihenője során, a kiválóan lazító testhelyzetben kaptam el kedves mosolyát. Talán nem túlontúl erotikus a képernyő előtt székelő kanok számára, hogy a fókuszt az autómata az elüllévő hátsóra állította.

A cím megfejtése az ászáná, ami jógapozíciót jelent. Tehát egy jógapozícióban fekő kutyát látunk, és így már értelmezi a cím, hogy miért azt látjuk, amit. Ha ez volt a cél, akkor erre a helyzetre ez szinte egy jó megoldás, annyi csak, hogy én a kutya lábait szeretem, azokon fut, tehát fontos az az alkatrész, tehát legközelebb, ha ez a helyzet előfordul, akkor ezt kérném nem csonkolni, kettő disznó. Viszont ha még a Csaba nem csinált házi kedvenc leckét, akkor én ezt a vágyból áttenném abba a leckébe, mert ez már nem vágy lecke, a vágy leckéről ennél azért többet gondolunk szükségesnek magunkból adni. (szőke)
értékelés:

Társasjáték
Mivel megint nincs fényképezőgépem - ami az elmúlt egy év kivételével mindig is így volt, ezért abból az időszakból válogatok, amikor még volt. Kicsit remixelve küldöm ezt a képet. András korábbi képeimre adott segítő és őszinte szavai igazán bátorítóak. Őszintén szólva, arra buzdítok mindenkit, hogy fényképezzen - téged pedig, ha még nem vagy tagja az estiskolának, hogy jelentkezzél, hiszen az olyan amatőrök mint én és te, itt jól tudják érezni magukat az őszinte szavaktól áthatva. Legyen az akár kritika, akár dícséret. Előre is köszönet érte - mert ez (az iskola) ilyen szép kezdeményezés, ahol az ember mindenképpen visszajelzést kap az ő világlátásáról is.

A vágy témakörre kaptunk egy képet, és örülök neki, hogy nem a házi kedvenc leckére kaptuk, mert így egy elvonatkoztatás akar lenni, és mint ilyen, egy nagyon pontos üzenetet kapunk. Egy A-B verziót látunk, a kép kétfelé van osztva, az egyik része egy képi, a másik egy verbális üzenet, és ez a kettő nagyon jól fut egymás mellett. A szöveges részt én nem is szeretném külön elemezni, merthogy az egy nagyon pontos üzenet, a képi részre pedig azt tudom mondani, hogy szintén egy nagyon jó megfogalmazás, annyit azért még hozzáfűznék, hogy a szereplő, azzal a labdával vagy almával, vagy micsoda az, mert nem tudom kivenni, szóval azzal a vörös gömbbel azért sikeresen kitakarja a kutya orrát meg az arcát, tehát ha pl. picit lejjebb került volna ez, akkor a kutyából talán kicsit többet értelmezhetünk, de egyébként maga a gesztus az érthető, és jó. Ha lejjebb lenne ez a gömb, akkor egy jó háromszöget kapunk, és ugye a kompozícióknál nagyon fontosak ezek a háromszögek, és itt a szereplő feje, a kutya feje és a gömb között jönne létre. Még egy észrevétel, hogy ha ezt az A-B verziót, tehát a szöveges és a képi mondanivalót nem 50-50 %-ban szerepelteti az alkotó, akkor lehet, hogy még erősebb lenne ez az üzenet, láttunk már erre példát más alkotónál is, és tőlünk is egy utalást erre, ahol a Szőke egy korai festményét mutatja, ahol szintén arról beszél, hogy mit látunk a képen, tehát ez egy pontos megfogalmazási helyzet, de ha a szöveges rész kisebb, akkor a kép nagyobb erőt, hangsúlyt tudna kapni. (szőke)
értékelés:

Hintaidő

A gyermekkor kapcsán Dénes küldött már be alkotást, és azt hiszem, az én véleményem szerint erőteljesebb ez a fajta összefoglalás a gyermekkor lecke kapcsán. Ugye itt valamilyen borókabokron keresztül, kiégett, napsütéses időben, de választva a fekete-fehéret, kvázi múltidézően látunk egy hintázó, ha jól látom kislányt. Van az egésznek egy anzixszerűsége, és szerintem a kép nem többet és nem kevesebbet akar vállalni. Ezt a vállalást, ezt az anzixszerűséget teljesíti is a kép, talán egy picit mintha ebben a ragyogó-vakító-álomszerű fehérben, amire javaslatként tudnám mondani az estiklopédiában Ingmar Bergmann Kígyótojás című filmjében van egy elég fontos jelenet, amit érdemes lenne megnézni, ezt a jelenet, ami nagyon fehéren kiég, ezt az egészet körbeágyazza maga a film, a film szerkezete, drámaisága, tehát egy picit a sötéteket, az ellentéteket hiányolom ebben a borókában, tehát hogy még erősebb, még dialektikusabb lenne a választási mód, ha a szürkék helyett valami drámaibb sötét megjelenhetne. Nekem ez a kép a japán metszeteket juttatja eszembe, azokat az egyszerű formákat, ha pedig kompozícióban kellene néznem, akkor ha a Dénes egy 1,5-2 centit még lejjebb ment volna, akkor még többet kapnánk a kislány fejéből – de ez nem biztos, hogy kellene. De ha már a japán metszeteknél tartunk, és itt nagyon sokszor irodalmi megközelítések is vannak, akkor ez a kép, nem vizuálisan, hanem a vers nyelvezetével a haikuk fogalmához kapcsolódik, nagyon híres haiku-költőink, fordítóink vannak, érdemes vele megismerkedni, Terebess Gábort pl. említhetnénk, hiszen Magyarországon most ő a legfontosabb képviselője az ázsiai kultúrának, egy olyan mecenatúra van mögötte, hogy elhivatottan segíti ezt; vagy Veöres fordításait is említhetném. (szőke)
értékelés:

Korlátok

A cím többrétű, mert nyilvánvalóan egy tükröző üvegfalon tükröződő lépcsőkorlátra a belógó fényszerkezetekre is utal, és utal mindama küzdelmekre is, amik az alkotóban is lezajlanak. A 13 lecke kategóriájába nagyon jól illeszkedik, mert tényleg egy olyan teret látunk, ami lakott is, gondolom valami intézmény folyosója, valami beszélgetősarok és az épület lépcsői mixelődnek össze. Itt az állapítható meg, hogy nem egy számítógépes mixelésről beszélünk, hanem a valóságban megfigyelt képi összekapcsolódásokat látjuk, ezt én fontosnak tartom, mert nem az alkotó manipulál bele a képbe, hanem a valóság játékos manipulációit figyeli meg, tehát itt nagyon fontos a rácsodálkozás és az azon keresztüli alázat. Mert szerkesztve van az egész kompozícióban, és a rácsodálkozásból eredő megfigyelés, összegzés nagyon fontos lételeme ennek a képnek. A szerkesztettségről még annyit, hogy ahonnan az alkotó fényképez, sejtelmesen még az árnyalakja is látható egy picit a kép baloldali részén, szóval a lépcső, a lépcsőbe beleilleszkedő, másik térben lévő koptató korlát és a formák erre a meghatározhatatlan képre utalnak, ugye azt tudjuk a képekről, ha megint René Magritte alkotásait nézzük, hogy ő szeretett a síkkal úgy játszani, hogy a terek kiszakadnak, és egy újabb térbe és egy újabb térbe visznek el bennünket, ablakokkal, ajtókkal játszva ezt, és itt is, ez a kép elsődlegesen, klasszikusan értelmezhetetlen, mert magában a tükröződésben valamilyen radiátor, vagy valamilyen a kamera mögötti plusz tér még egyszeresen tükröződik, a kép belseje absztrakttá válik, és mégis a lépcső ebbe a falon lévő fotóba, festménybe visz, mert a képkeret elég jól megközelíthető, és ez közel azonos szinten van, mint ahol az alkotó feje, vagy az általa használt horizont. Belekomponálta a képbe, egy új képet hozott létre ezzel a kereten belül, ami ráadásul még ki is lóg, és folytatódik tovább, tehát kitágította a falon lévő kép kereteit. Tehát én ezt a képet nagyon jónak tartom, és örülök, hogy nem külső manipulációval hozta létre az alkotó, hanem figyeli a körülötte lévő világot, és magán átszűrve közvetíti ezt a jelenségrendszert. (szőke)
értékelés:

Ahogy én látom a világ állandó mozgásban van, itt ebből nem sok látszik.

Rögtön az elején ezzel a filmmel kapcsolatban szeretném mondani, hogy nagyon örülök ennek a kisfilmnek. És azért, mert ha nem tudatos, akkor szólok, ha tudatos, akkor még jobban örülök, hogy alapvetően két térrendszerrel dolgozik, egy előtér és egy háttérfelülettel és miközben látszólag, a film indulásakor azt gondolhatnánk az első képet látva, hogy természetesen egy kitakarás miatt itt lesz egy ember által készített szerkezet, és akkor majd biztosan történik valami a háttérben, és kéremszépen nem, párhuzamosan, az előtérben és a háttérben is egy nagyon izgalmas, külön úton járó történetet látunk. És ezt a két külön utat, a háttérben a szereplő tekintetében felénk néz, és az előtérben zajló pici kis mozgást, az üveg kupakja alatti gyűrű kis elmozdulását ezt később az általunk ismert, lehet ez komp, hajó, valamilyen motorikus szerkezet hangja köti össze egy úttá. Nyilván valamilyen olyan térben, helyzetben lehet az utazó, ahol ez az alaprezgés, mozgás az üveget önálló mozgásra készteti. Aminek nagyon örülök az az, hogy itt mikromegfigyeléseket látunk. Látszik, hogy előmegfigyelések is vannak, mert az alkotó mikor észrevette ezt a természet által létrehozott spontán mozgásokat és aztán erre szerkesztett itt egy ilyen kis látszólag egyszerű helyzetet, hiszen nem biztos, hogy a környezetében mások látták, hogy a kamerát hogyan, hova helyezte el, és a modell és a kamera között közelibe ez az üveg itt van és egy picit elmozog nekünk, és nem biztos hogy ezt akár a környezete is látta, ezt a közös játékot, ami attól vált közössé, hogy az alkotó a film végén kinéz, felénk néz, ugyan nem kacsint, de mégis ahogyan felénk néz, üzeni, hogy nektek mutatom, hogy hogyan mozog el a világ, hogyan jár és kel életre az élettelen, tehát megvan benne az a személyes attitűd, az a személyes átszűrés benne, amit oly sokat szoktunk említeni, másrészt pedig megvannak azok a bocsánat, hogy ezt mondom, akár Leonardo Da Vinci könyvét már többször említettem itt, vagy Bertalanfi Pál A világnak két rendbéli ismerete, ahogyan istentől teremtetett és pihenőóráiban megírá azt egy jezsuita szerzetes, ez a könyv 1757-es, tehát akár ezt, akár a Leonardo könyvet említve az a nagyon izgalmas, hogy megvan a reneszánsz attitűdje a filmnek, a dolgok, az események, a világ megfigyelése és értelmezése, de nem a birtoklás szintjén, hanem az összefűzés szintjén, egyszerűen olyan a kisfilm, mint egy fizikaóra, amit az Öveges professzor Hekis történeteiből az egyik, hogy jééé, nézzétek, itt van egy parányi dolog, ami így és így tud viselkedni, egy közegben, ahol utazunk, dolgozunk, és van egy alsó, titkos világ, de ezt a világot nem akarom uralni. És miközben ez egy pici kis, látszólag jelentéktelen dolog, a kompozícióval, és azzal, hogy ez a Traubis, gyömbéres vagy nem tudom milyen műanyag pille-palack ide van helyezve, a főszereplő, akár a Csillagok háborújából az egyik szereplő is lehetne, az egész manifesztálttá válik, az egész óriásivá válik. És ebben a rövid, pici kis etűdbe ez jól áll össze, anélkül, hogy bele akarnék avatkozni, esetleg lehetne azzal zárni ezt a kis filmet, hogy az alkotó iszik ebből az üvegből vagy lecsavarja a kupakot, netán visszaszorítja – tehát valami pici kis dramaturgiai geg a végéről hiányzik, de akkor is önmagában a történet nagyon jó, én megadom a négy citromdisznót. (szőke) értékelés:

Nagynénik

Az egyik fontos irány, amiről beszélni kell, hogy az alkotó egy előtér-háttér síkkal dolgozik és ezt azzal is erősíti, hogy az elől lévő alak keze kitakarja a ruha nyakkivágását, és ezzel egy hármas sík-rendszer jön létre, a kamerához legközelebb egy mozgásban lévő, jól érzékelhető gesztus, maga a gesztust tevő egy idősebb nő, és furcsa módon sötétebb tónusokkal a háttérben egy tanú, egy fiatal hölgy, de nem éppen vidám arckifejezéssel. Az előtérben az alak egy történetben, egy mesében lehet jelen, folyamatos mozgásban van a fej, a nyak, és a technika miatt az expozíció alatt elmosódottabb lett az előtérben az alak, az arc, sőt, mintha a fényviszonyok is egy nyári délelőtt-délutánon lennének, és az erős napsütés miatt kiég a fej felső része, és az egész ettől légiessé, álomszerűvé válik, az egész jelenséggé válik. De nagyon erőteljes a két emberi alak kapcsolata, a háttérben lévő fiatalabb személy, akinek az arcán egyértelműen látszik, hogy hallja, tudja, érzékeli ezt a történetet, és sok minden mást is, ami ebben a családi helyzetben nem mondódott ki. Az ő tanú-jelensége kettős, és ha felülnézetben ábrázolnánk a kép mértaniságát, akkor egy nagyon furcsa háromszöget képzelhetnénk el, ahol az A (az előtérben lévő, mesélő hölgy) és a B pontot (a háttérben lévő tanúként jelenlévő hölgy) összekötjük, feltételeznünk kell egy C pontot, ami egyértelműen a kamera, az optika, és a mögötte lévő, aki sejthetően szintén a csoporthoz, közösséghez, családhoz tartozó. Ha ezeket a pontokat megpróbáljuk összekötni, akkor egyértelmű az is, hogy a háttérben lévő személy nagyon erős kontaktusban van a kamerával, ill. azon keresztül a megfigyelővel, hovatovább azt az üzenetet, ami A és B között van, azt közvetíti ő a C pont felé. Tehát ez a fura háromszög, és a belső mozgás, amit itt nem síkban kell keresnünk ezen a képen, az valamilyen más térbeli játékban, de jól követhetően főszereplővé teszi a háttérben meghúzódó tanút. A fotós szempontjából fontos döntések történtek, pl. hogy egy elmosódott, kiégett, fényszerű, fénylényszerű, lélekszerű az előtérben lévő alak, és nagyon is földi, drámai sőt fájdalmas a háttérbe lévő alak; de mindezt az a női alak közvetíti a kamerába, és ettől van a képen egy furcsa mozgás, noha az ő tekintetét nem látjuk, mégis időnként átlépünk a mesében lévő fátyolszerű másik alakra. Mindenféleképpen háromdisznós kép.
A kép maga tulajdonképpen egy kettősportré, de ha elég ideig szemléljük, ha hagyjuk átfolyni magunkon az üzenetet, akkor ez a hátsó hölgynek a portréja, ami a kettősportréból sűrítődik bele a hátul lévő hölgy portréjába, csakhogy ebből nem szabad elfelejteni azt, aki ezt fotózta, és az nem egy valaki, aki csak odament, és készített fotókat, mert megfizették érte, mert kellett, hanem ez a kép valóban egy portré, de az előtérben lévő személy átszűrődik a hátul lévő személyre, és tovább, és valójában ez az egész üzenet az alkotón keresztül sűrítődik; az alkotó is a tanú szerepébe kerül, ugyanúgy tükröztetődig a háttérben lévő személyben. Olyan ez az egész, mint amikor azt mondjuk, hogy ’tudod, hogy tudom, hogy tudjuk?’ De nem mondjuk, és az az érdekes, hogy az ő szemében az az állapot, helyzet van benne, amit mások akkor a közösségben nem érzékeltek, de a fotós észrevette, hogy ő azt tudja, és ebben az összenézésben ha nevezhetjük a kamerát is egy szemnek, ebben ez a kommunikáció is benne van. Hogy ez az ő portréja is, és annak a portréja is, aki a képen egyáltalán nem látszik. Az ő lenyomata is ott van a képen. A család leckére még azért is nagyon jó megoldás, mert a családban egy hierarchikus rendszert is tudnunk feltételezni, ráadásul úgy, hogy nem is szerepel minden figura a képen. Tehát a fotós azáltal válik a család részévé, hogy ebben a képi dinamikában megjelenik. (szőke)
értékelés:

Szép álom
Ezt a képet régebben készítettem, még tavaly, amikor Nyíregyházán jártám, az állatkertben. Sajnos (már) nincs háziállatom, ezért gondoltam, hogy valamilyen más, de számomra kedves állat portréját küldöm el.

A leirat értelmezi, hogy miért egy vadmacskát látunk, hogy nem a Mariann a lakásban tart egy ilyen szép, vad cicát, és nagyon jó az a meglátás, hogy attól, hogy nekünk nincs saját állatunk, azért a viszonyunk ezekhez az állatokhoz megmutatható. Kompozícióban azért van két probléma, elsőször is, hogy ez vagy egy üvegfelületen keresztül készült ez a kép, vagy az optikába belecsillant a fény, ami történik, hogy két fénymaszat eléggé zavaró, ahogyan beletakarnak, maszatolnak az állat szájába, és a másik az, hogy a testből egy picit több kellene, és nem az egész állat kellene, hiszen az állat fejére koncentrálunk, azt akarjuk megmutatni ami ott zajlik, de ha a kép jobb oldaláról egy ujjnyit átteszünk a baloldalra, azaz a kamerát egy picit horizontálisan elmozdítottuk volna, akkor a kompozíció kevésbé lenne billegő, és az állat könyökéből, mancsából és a mellkasából is kapnánk egy picit, jobban lehetne következtetni az állat méreteire, és a jellegzetességeit is meghagytuk volna. (szőke)
értékelés:

Mindig is kockás hasra vágytam
nem pedig csíkosra

[jwplayer|config=4:3|file=/sites/default/files/08/06/elemzes080605_4.mp4|image=/sites/default/files/08/06/elemzes080605_4.jpg]

A kép elemzése a videón látható, egy disznó, a lecke ismétlését kérjük. (szőke)
értékelés:

Portré a nappaliban
Ebéd után. Ez az én másfél-két órám. Addig ők alszanak.

Egy ízig-vérig üzenet-jellegű kép, egy olyan fajta lenyomat, amiben jól és pontosan hajtja végre a feladatot az alkotó, hogy magáról, a maga privát környezetében küld egy fényképet. A szöveget olvasva következtethető, hogy ő most egy olyan életfázisban van, hogy anyukaként van jelen valamilyen környezetben, azon túl, hogy felfedezhetünk hátul könyveket vagy gyerekrajzokat, a falfelületen, nem tudunk ennél több konkrétumot a képből előbányászni. Azaz nem is annyira számottevő az, amit a szövegben olvashatunk, de az fontos, hogy a kamerába beletekintés, a majdnem középpontba helyezett, félrefordított arcban, könyöklő, de meghajolt pózban – az arcon, a tekintetben lévő létállapot, érzelem jól követhető, miközben a keresztbetett kéz véd is valamennyit az arcból. Az arc üzenete az a tekintet, lehet, hogy nem oly pontosan fogalmazza meg azt, ami a leiratban van, ha nem is olyan pontosan, de azért az mind ott van az arcon, egyrészt ott van egy keresés, egy kapcsolatkeresés, egy segítségkérés, egy szomorúság, és egy várakozás is, hiszen vállaltan, deklaráltan, az asztalra helyezett kamera elé bújik oda az alkotó. Ugyanakkor egy védfal is ebben a gesztusban jelen van a kétszeresen karba font kéz, amivel kicsit kitakarja az arcát is. Tehát látunk egy indulást, egy nyitást is, de ebben ugyanúgy ott van az is, hogy vissza is lehet csukni az ajtót. Egy ilyen fázist látunk ebben a portré leckében, ami mutat egy irányt, és később lehet eldönteni, hogy a további képek alapján milyen mélységekbe képes eljutni az alkotó. Két disznó, merthogy a képpel azért ne titkoljuk, hogy vannak technikai kérdések, ha van a gépnek keresője, abban lehet látni, hogy mi látszik, hogy látszik, miután exponáltunk lehet látni, hogy a fényviszonyok milyenek, tehát egy kicsit kiegyensúlyozottabb fényviszonyokat akár egy kislámpával vagy tükörrel is létre lehetne hozni, és akkor egy kicsit jobban élnének a szemek, ha oda több fényt tudnánk reflexeltetni, a háttér pedig, ahogyan dől, borul a szekrény a bizonytalanságot erősíti az üzenetben, ami nem biztos, hogy cél volt, azaz a fókuszt kicsit elviszi az üzenetről ez a bizonytalansági helyzet. (szőke)
értékelés:

Visszaidő

Egy bemozdult, hosszú expozíciós képet látunk, ami túl is van exponálva, tehát az látszik, hogy egészen ki vannak égve a világos tónusok, és ezzel az alkotó egy hangulatüzenetet küld, egy visszatekintést, amiben én nem annyira a gyermekkort érzem, mint az gyermekkora való utalást, vagy visszanézést, és ez az, ami ebben a képben jelentkezik, a gyerekkor élményéről nem tudunk meg sokat, csak arról, ahogyan az alkotó visszatekint arra, de ez is csak érzet-szinten, a színek által, a formák által, és ez a kiégett, zajos, bemozdult helyzet által, mintha az ember elrántaná a fejét valami elől, mintha egy belső utazásba haladna, azaz azt gondolom, hogy a lecke céljaiban ott szerepel, hogy a gyermekkorról annak a viszonyairól tudjunk meg valamit, és én ehhez ezt egy első lépésnek elfogadom, maga az, hogy ez elkészült az, hogy foglalkozni kezdünk a kérdéssel, kinyitjuk az emlékládánkat, de az emléket még nem hívtuk elő. Az irányt elfogadom, és látható, hogy nagyon mélyen, érzelmileg közelíti meg az alkotó a kérdést, és ezért nonfiguratív, szinte festői az amit elküld, ugyanakkor a 16. lecke megjegyzésében van az a szókapcsolat, hogy gyermekkor. És a nonfiguratív érzésekkel kapcsolatban azt szeretném megkérdezni, hogy ha lenne egy 21. lecke az időskorról vagy egy 22. a nőiségről, akkor ez a kép, pont azért, mert az érzelmi része általánosságban jelenik meg, vajon nem lenne oda behelyezhető? Szerintem igen, mivel nincs konkrét kapaszkodó a képen, ami az alkotó szubjektív megközelítésén kívül, hogy ’igen, de ez nekem ezt jelenti’, azon túl nem használ a néző számára olyan formajegyet, ami a nézőnek segíten a megközelítésben, hogy tudjon haladni az alkotó meséjével. Azaz nem a kép érzelmi töltetével van a probléma, hanem alapvetően nagyon sok házifeladatra is be lehetne rakni, azaz ha bármilyen címet adok, akkor az absztrakt és a nonfiguratív azok bárhová behelyezhetőek? Szerintem ezek nem csak önmagáért való stilisztika lenne, hanem keresni lehet azokat a motívumokat, amelyekkel a konkrét feladathoz kapcsolható lenne az üzenet. És ez nem azért fontos, hogy pontokat gyűjtsünk, hogy túllegyünk itt egy feladaton, hanem azért, amit az induláskor is sokszor beszélgettünk, hogy anélkül, hogy nekünk bármiféle vizsgánk vagy papírunk lenne ezzel a munkával kapcsolatban, egyszerűen csak azt szeretnénk elérni, hogy értelmezzük a világot, a vizualitáson keresztül próbáljuk megfogalmazni ezt a világot, lássunk, és próbáljuk ezt a látást átmorzsolni és rendszerbe foglalni. Ismétlést kérnénk. (szőke)

Jövünk-megyünk
Sőt megyünk, mendegélünk.

Egy képsorozatot látunk, és a legfontosabb erénye, hogy a fotós felfedezte egyrészt a saját árnyékát, másrészt egy kompozíciós helyzetet, a kapcsolatot, ami a saját árnyéka és a távolból érkező alakok, apafigura között létrejött. Még egy fontos dolog, a közeledéssel válik értelmezhetővé, hogy mi történik, mert ha megnézzük, az első képen látunk egy emberi alakot, de azon a képen, ha nagyon jól odafigyelünk is, az, hogy mi lóg az apa nyakában, hogy az egy útitáska, vagy mi, egy kis ember van a nyakában, de nem világos teljesen hogy mi micsoda, elől, a zsákban mi lóg. És a következő képen válik egyértelművé, hogy egy nagyon szoros családi helyzetet látunk, a kislány az apa fejét fogja, és nézi a postaládát, tehát a közeledéssel egy új kompozíciós helyzet lép elő, mivel a fotós marad ugyanúgy a jobb alsó sarokban, a modell bekerül a középső részben, és a kislány felerősödik, mint kompozíciós elem, és ugyanúgy a postaláda is, amire a tekintetet odavonzza, azaz létrejön egy ilyen háromszög, és egy dinamikus szemmozgást követelő képi forma. A képsorozat utolsó képén pedig csak az anya, vagyis hát a fotós látható, amiből már a modellek elhaladtak, és így is létrejön a kompozíció, a perspektíva miatt is, és mert az előző képek értelmezik a teret. Az alak helyére mint kompozíciós elem belép az autó, a postaládát értelmezte az előző kép, tehát maradt egy erős képi forma, és az árnyalak is kiadja ezt a háromszöget. Ha viszont az estiskola szemszögéből nézem, ez egy olyan történet, hogy mindig kérjük, hogy az üzenetek szűrődjenek át rajtatok, mindazok a filozófiák amik az életetekből származnak, hogy ennek van egy nagyon pontos dramaturgiája, mert jövünk-megyünk-mendegélünk, a család, a szent család, ha akarom, de az utolsó kép nagyon fontosan zárja le ezt a történetet, mert mégis csak az üzenetet közvetítő, akiben ez a történet lezajlik, és hiába az életünkben nagyon sokat vagyunk együtt, a fontos döntéseinkben mégis mindig egyedül vagyunk hagyva, nekünk kell felvállalni a döntéseket, és az utolsó képen már nincs senki, a fotós sem, csak az árnyéka, aki megélte közvetítette, üzente ezt a történetet, rajta keresztül szűrődik át ez a történet, ami egy nagyon fontos történet, hiszen az apát látjuk, az apán a gyerekeket, ez a közös történet, de az utolsó kép ebben a fejlődési sorrendben egy nagyon fontos zárókő, hiszen minden megtörtént már, a múltba elhaladtak már mind, és csak a fotós maradt, aki a történetet üzeni. A család belső dinamikájáról is hírt kapunk, a szereposztásról, nemrég beszéltünk a Diane Arbusról készült filmről, az ő képeiről, ahogyan azokban létrejön egy harmonikus történet, majd egyszercsak létrejön az az ember, aki megtalálja a maga identitását, akár azáltal is, hogy változnak körülötte a körülmények, az az egyén, az az egyszemélyes filozófus, az küldi. Ezért fontos a harmadik kép, mert ezt adja, ez keretezi ezt a kis anzixot. Abszolút három disznó, és én örülök, hogy úgy érzem, hogy van fejlődés a dolgokban. (szőke)
értékelés: