Szakkör | Page 452 | Látszótér

babaarc a tükörben

Gime, nem biztos, hogy mi szót fogunk érteni egymással, de nem adom föl. Első három lecke, ez a kép értelmezhetetlen, zavaros, és kompozícióban sem tudok vele mit kezdeni. Igen, valami tükröződésben van valami arc, de a háttér értelmezhetetlen, nem tudom megfejteni, nem is biztos, hogy meg akarom, mert szerintem ez művészkedés, ez nem az, ami, ez valaminek az imitációja. Ez nem jó. Nagyon határozottan mondom neked, hogy ha tovább akarsz lépni, ha meg akarod találni azt, amit keresel, akkor visszább kell most lépned azért, mert valamit a rohanásban elvesztettél. Olyan, mintha futnál előre, a kis fotós táskád a nagy futásban beakadt volna valami bokorba, és most vennéd észre, hogy jézusmárja, a milliókat érő objektívszettem ottmaradt. Vissza kell érte menni. Első három lecke, kezdjük elölről, hallgass rám egy kicsit, aztán majd mondhatod azt, hogy a Hegyi hülye, ha nem jött össze. Érdemes lenne megfontolnod azt, hogy ha mesterségesen szűkíted a mozgásteredet, és alkalmazol magadon egy pressziót, akkor az lehet, hogy koncentráltabb munkára fog késztetni. Addig, amíg az önismeret terén - fotográfiai értelemben - vannak hiátusok, addig ez a bizonytalanság csak fokozódni fog, minél mélyebbre próbálsz ereszkedni ebben a barlangrendszerben. Azért is az első három lecke, mert onnan kezdhetünk el kifele bújni, azzal a megszerzett tapasztalattal, ami már megvan, de átgondolva, újrastrukturálva azt a rendszert, ami a fejedben már összeállt a fényképezésről. Az első három leckét eddig humoros-vicces formában oldottad meg, elidétlenkedted, és ez az, ami tulajdonképpen rányomja a bélyegét a munkádra, az, hogy megpróbálsz valami olyan utat keresni, amin valamilyen áttételes üzenetet hordoz, kultúrákat is összekapcsol akár formájában. Itt is ez a babaarc nem egy európai vonásokkal rendelkező arc, de nem látom azt, hogy ez milyen szinten kapcsolódna ahhoz a háttérvilághoz, amiben ő föltűnik, átvágja a fejét a fa, a homlokán van egy fényvillanás, az orrába belement a ház. Próbálom azt érzékeltetni, hogy ahhoz, hogy ez helyén legyen, ahhoz esztétikában kell fejlődnöd. Nem tudok erre most mást mondani. Nem csak kompozícióban, hanem abban is, hogy nem veszek föl kék inghez ződ nyakkendőt, és nem csinálok primér humorokat, mert ezek azok a dolgok, amiktől nem tudod azt a hatást elérni, amit szeretnél. Nyilvánvaló, hogy mindig lesznek körülötted olyan emberek, akiknek semmi nem elég drága, vagy semmi nem fontos annyira, hogy szembesítsenek azzal, ami esetleg a problémája annak a munkafolyamatnak, amit csinálsz, hanem bőszen fogják veregetni a vállad. Ha az a cél, hogy vállveregetéseket kapj a képekért, akkor ezt a célt gyorsan el lehet érni, és persze, be fogod gyűjteni a skalpokat, mert az emberek nem tudnak mit hozzá mondani, mert nem fogják kimondani azt, hogy meztelen a király. Itt sincs hozzászólás, mert senki nem mond semmit, de legfőképp, Gime, azért, mert te csak rakod föl a képeket, de nem kommunikálsz. Tudom, hogy neked ez nem megy könnyen, de próbáljunk meg beszélgetni, mert én elpocsékolt időnek tartom azt, hogy ha csak mint egy irányvesztett hajó mész a magad tengerén, és nincs irányítás, nincsen visszajelzés. Tudom, hogy ez most keményebbre sikerülő elemzés, de hidd el, hogy az érdekedben vagyok ilyen határozott, mert tökéletesen ugyanazzal a meggyőződéssel töltöd föl az értelmezhetetlen, önmagáért való művészkedést, és ugyanabban az aspektusban tudsz föltölteni gyöngyszemeket is. Jó lenne, ha el tudnánk odáig jutni, hogy legyen visszajelzés a részedről, ha valami nem világos, legyen visszajelzés, ha valamivel nem értesz egyet, magad is kreálj és generálj vitákat, akár beszélgetéseket. Ott a fórum, kezdjünk el ott kommunikálni, ha nem a képeidnél akarsz, de mindenképpen jó lenne, ha szánnál erre időt. Ugyanis két eset lehetséges. Az egyik az, hogy beállsz abba a sorba, ahol jó néhány ember van, aki ezekért a pillanatnyi sikerekért harcol, és nem törődik azzal, hogy összeáll-e egy koherens munka, és lesz-e Gimesi-féle stílus, vagy pedig szakítasz ezzel az iránnyal, és azt mondod, hogy lehet, hogy több alázatot fog követelni, lehet, hogy nagyobb szenvedéseket fog okozni, de megpróbálkozol újból építeni, újból strukturálni magadat. Kérlek, hogy ezen gondolkodj el. Hidd el nekem, hogy őszintén szeretnék segíteni, csak úgy nagyon nehéz, ha olyan, mintha én állnék egy üres szobában, az üres falaknak beszélnék, ahol néha föl-fölvillan egy újabb kép, akkor arról megint az ember valamit mond, de mintha valami titkos idegen egy diavetítővel vetítené ezeket a képeket, nincsen kapcsolatom vele. Ha egyetértesz, akkor próbáljunk meg ezzel valamit kezdeni. (hegyi)

Apúliai motívumok 5-8

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Megint négy kép, hasonlóan az előzőhöz, a saját élményeimet próbálom elmondani. Az első kép olyan, mintha egy színházi hátteret látnék egy kicsit modernebb darabhoz, vagy egy antik darab modern feldolgozásához. Izgalmas, de nekem olyan, mint egy háttér, itt még nincs sztori. A negyedik kép is olyan, mintha akár Madách Ember tragédiájához lenne egy háttér valamelyik színhez. Érdekes és nagyon izgalmas, de megint csak háttér. A második és harmadik képnél indul el a sztori, egyébként gyönyörű a harmadik kép. Az a struktúra, ami a háttérben létrejön a korlátokkal, és az a meszelődés, ami az egészen rajta van, ez valami fantasztikusan szép ügy. Mégis nekem ebből a négyből a második kép az, ami a legerősebb. Azért, mert itt van egy olyan helyzet, ami ebbe a nagyon finom ritmusjátékba, amit Sándor zseniálisan meglát, komponál és transzponál a maga formanyelvére, bekapcsolódik ez a korlát, és olyan, mintha egy algériai Rómeó és Júlia sztori lenne. Egészen izgalmas hatása van annak, hogy ebbe a nagyon finom pasztellszínű dologba ilyen harsányan bejön az a korlát. Egészen őrületes, és az is feszültséget hordoz, hogy be lehetett volna ezt tenni aranymetszésbe is, vagy középre is, és mégsem oda tette Sándor, pontosan azért nem, hogy ezt a feszültséget a nézőben fönntartsa. Egy új, és nagyon izgalmas arcát ismerjük meg Sándornak, ez megint egy olyan dolog, amiből akár egy teljes kiállítási sorozatot is el tudnék képzelni, úgyhogy nagyon örülök annak, hogy ezt is megmutatja nekünk. (hegyi)
értékelés:

Salzburgi korsó

Nagyon örülök, boldoggá tesz az, hogy Tamás kitartóan küzd a csendélet kategóriával, és küldi az újabbnál újabb megoldásokat. Nagyon érdekes az, hogy milyen tárgyi világot hoz létre. Csatoltam egy verziót erről a képről, azt próbálom itt megmutatni, hogy mi a problémám a tónusrenddel. Itt most harcba indul a korsó a levéllel, és nyilvánvaló, hogy a korsó győz. Sokkal határozottabb forma, jobban tudjuk kötni élményekhez, ez a fekete és fehér ezzel a nagyon határozott megoldással mindent visz, mindent ural. Miközben pontosan azt a finomságot rántja le, ami az ereje lenne ennek a képnek enélkül a korsó nélkül. Lehet elkezdeni azzal is játszani, hogy mi van akkor, ha kevesebb tárgyat használok, és ez a kevés tárgy egymáshoz képest kialakíthat egy struktúrát, egy viszonyrendszert, egy fontossági sorrendet. Tamás nem könnyíti meg a saját dolgát, jelen pillanatban a falevelekkel létrehozott kompozíció nem a legegyszerűbb forma. Az én dilim a csendéletnél az, hogy először próbáljuk meg a teljesen hagyományos csendéletet. Tamásnak is azt mondom, hogy az fog segíteni, ha először fekete-fehérben, aztán színesben elkezdünk dolgozni szőlővel, körtével, almával. Én azért próbálom ezt még mindig mondani, és kerepelni erről itt nektek, mert a formák kapcsolódása nem mindegy, például a háttérben lévő termés ágai gyönyörűek, ez gyönyörű ritmus, mint a kottán a hangjegyek, de az előtérbe bekerültek ezek a levelek, és ez összekuszálja az egészet. Olyan hatása van az egésznek, mintha valami baleset történt volna, és aztán ide belerobban ez a férfias forma a korsóval, hogy „de hát én is itt vagyok”. Hangulatában, ha ehhez zenét kellene elképzelnem, akkor Carl Orff Carmina Burana-ja jut eszembe erről a képről, mint zenei hangulat. Most azért adok Tamásnak erre három csillagot, nem azért, mert ez a kép jó, mert nincs kész, hanem azért, mert én nagyon is szeretném őt arra sarkallni, hogy dolgozzon ezzel a formai játékkal, ne adja föl a csendéletet. Tessék csinálni! Én nagyon becsülöm azt, hogy Tamás ezzel szorgosan dolgozik, úgyhogy tovább, tovább, tovább! Kicsit próbáljunk meg visszalépni a kezdetekhez, tehát narancs, körte, alma, szőlő, kiskocka, nagykocka, stb. Próbáljuk meg ezt, mert neked nehezebb ezekkel a levélformákkal mit kezdeni, hogy hogyan lehet ebből kihozni valami jót, miközben a tónusrend csodálatos, nagyon szép íve van ennek a tónusrendnek, csak üvölt az a korsó. (hegyi)
értékelés:

Salzburgi korsó

Apúliai motívumok 1-7

Mediterrán szendvics (2002-2003).

Itt van négy kép, mind a négy önmagában izgalmas és érdekes, mind a négyről lehetne sokat mesélni, én most mégis próbálok szubjektív maradni, mert nyilán Sándor nem arra kíváncsi, hogy nagy általánosságban milyen irányt képvisel az ő munkája, mert ezzel ő szerintem tökéletesen tisztában van, hanem gondolom az érdekli, hogy Hegyi mit gondol erről az egészről, hogyan tud ehhez csatlakozni. Abban nincsen vita, hogy Sándor nagyon magas szinten űzi a kompozíció műfaját, nagyon jól érzi a színritmusokat, és a színdinamikát. Én nem azért nem akarok erről beszélni, mert ez nem fontos, mert ez az egyik legfontosabb dolog, hanem azért, mert szinte, mint egy bemutató mintadarab ezeken a most beküldött munkákon ez mind nagyon jól érezhető, tehát akár tankönyvi ábrázolás is lehetne, hogy a vörös és a kék milyen hatást, milyen hangulatot kelt. Ha jártok antikváriumban, akkor Johannes Itten A színek művészete című könyvét jó lenne, ha minél többen meg tudnátok szerezni. Lehet, hogy az interneten is elérhető, de az biztos, hogy egy fontos munkáról van szó. Ebben a munkában nagyon sok mindent megtanulhattok arról, hogy érzelmileg hogyan tudunk a színekhez kötődni. Az első kép is nagyon izgalmas ezekkel a rózsaszínekkel, magentákkal, kékekkel, miközben hasonlatosan izgalmas a második kép is, de már formájában nekem egy izgalmasabb helyzet, és a negyedik kép is érdekes struktúrákat használ, nagyon finom az a tömegelhelyezés, ami megjelenik, de nekem ebből a négy képből a harmadik az, ami a fő mű. Olyan, mintha újságkivágásokból ragasztgattuk volna össze, és ez egy nagyon fontos technika, miközben egyben olyan is, mint egy napló, mintha Sándor egy képben összesűrítette volna azokat a történéseket, élményeket, amik őt érték az utazásai alatt. Vannak itt pineák, szobrok, nevek, tulajdonképpen az egészet átlengi egy, az olasz világra nagyon is jellemző építészeti struktúra és archaizálás, és mindez egy olyan esztétikai minőségben kerül elénk, annyira sűrű közlésben, hogy tulajdonképpen órákig lehet nézegetni. Fejér Ernő a neve annak a fotósnak, akinek a munkásságára szeretném felhívni a figyelmet, ő grafikákkal is foglalkozik, festészettel is, és minden egyes megszólalása egy filozófiai utazás is. Ennél a képnél én ugyanezt az élményt érzem. A többi három kép olyan, mintha rákészülés lenne erre, mint amikor a távolugró hármas ugrásban elrugaszkodik, és utána ugrik egy nagyot. Nekem a hármas kép, én erre teszem a voksomat, egyébként megvan a három csillag és a leckemegoldás is. Sándor, ez nehogy azt hozza, hogy erre nem kapunk több megoldást tőled. (hegyi)
értékelés:

Álarc

Mert időnként mindenki visel álarcot...

Kaptam én egy leiratot a képhez, mint feltöltő, hogy ez egy mobiltelefonnal készülő kép, és elnézést a minőségért, ezt abszolút megértjük. Érdekes ez a háztartási álarc, mert olyan hangulatot kelt - és nagyon is párhuzamban van az öltözékkel -, ami erősíti a szociografikus irányt. Nem csak arról van szó, hogy álarcot viselünk, szerepelünk, és nem biztos, hogy saját magunkat adjuk bizonyos helyzetekben, ahogy ezt a leirat is megerősíti, hanem arról is, hogy egy társaságba érkezve, belépve egy ajtón, szembesülve az ottani helyzettel, szembesítve, érezve a saját helyzetünkkel néha az ember elbizonytalanodik vagy elretten. Ez egy abszolút értékelhető és valós érzés, ezt én nagyon jónak tartom, mindazzal együtt, hogy ténylegesen erős az, hogy ehhez a fehér álarchoz ez a kis házikabát hogyan csatlakozik, még a körömcsillogások is ebbe az irányba mutatnak. Köszönöm szépen, megvan az első lecke, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Busz Szegeden

Ma voltunk Lacival Szegeden, és ott állt a megállóban egy busz, aminek ez volt az oldalán. Jellemző a mai napra.

Örömfény

Menni kéne

Sajnos nem látszik, látszódhat minden a képen.

Igen, tessék megnézni a két képet egymás mellett, az előző, manipulált képet, és ezt a mostani kompozíciót. Én arra gondolok, hogy önmagáért beszél, túlságosan sokat nem kell ehhez hozzátennem, hogy melyik az, ami érvényes és időtálló. Az egy másik kérdés, hogy nem teljesen értem azt, hogy miért nem lehetett a függőlegeseket függőlegesre hozni a képszéllel, azt az 1-2 fokot érdemes lenne megoldani, hogy elforgassuk, de ez csak egy minimális problematika. Ez az egész kompozícióban válik erőssé, olyan, mint egy teremtő-alkotó pihenője, vagy mint egy szabadulástörténet, és megvan benne az irónia, az a keserédes humor, hogy ezekkel a kitört üvegekkel tulajdonképpen egy olyan kapunk lépünk ki, ami a kép előterét és hátterét nézve egyáltalán nem biztos, hogy nagy különbség van a magunk mögött hagyott múlt és az elénk táruló jövőt illetően. Az üzenet nagyon erős, és az is, hogy hiába nyújtózkodunk, de a saját korlátainkba ütközünk, azokba a helyzetekbe, amik minket utolérnek. A megfejtés nagyon jó, és köszönöm szépen, megvan a hármas lecke, sok mindenről mesél ez a kép. Szeretném kérni Attilát, hogy dolgozzunk még ezekkel, annál is inkább, mert szerintem azért jó ez az első három lecke, mert abban segít minket, hogy abban a pillanatban, amikor rátalálunk arra, hogy mi izgat minket ebben, hogy mi az az út, amit keresünk, összeáll a kép, mint egy puzzle utolsó darabja, és a többi leckénél is, mint sorvezető, használhatóvá válik. Leteszem a voksomat amellett, hogy az első három lecke szinte a legfontosabbak közül való, nem csak azért, mert bemutatkozunk a társaságnak. (hegyi)
értékelés:

Játékos

Ez egy asszociációs cím, aminek ugye megvan az a hátránya, hogy csak én értem.

Gyerekkoromat idézi ez a kép, legfőképp az a része, ami a digitális utómunka. Régen voltak ilyen ceruzahegyezők, amik különböző műanyag, fröccsöntött eszközök voltak, és gyerekkorunkban nyilván a gyermeki létbe próbáltak minket támogatni, és az egyik ilyen egy tévékészülék volt. Nem tudom ki emlékszik rá, és ebbe kellett beledugni a ceruzát, és így kifaragni. Nagyjából ez az élmény jön vissza ennél a képnél, olyan hatást kelt, mintha ez az egész egy olyan történet lenne, ami visszavisz minket az időben, de ez csak egy hatáskeltés. Attilának azt javasolnám, hogy próbáljunk meg párhuzamban maradni a tartalom és a forma között, mert jelen pillanatban van egy nagyon erős képi világ, ami létrejön ezzel a fekete-fehérrel, és ha az ember körberakja a kezével a képet, akkor maga az arc és a fények nagyon jól mesélnek nekünk, miközben ez olyan, mintha reciklálnánk a dolgokat, és újbóli felhasználással a sokadik bőrt próbálnánk ugyanarról a történetről lehúzni. Ezek közül a kalapos portrék közül majd egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami hozzád közel áll, és azzal az iránnyal kellene foglalkozni. Ezt, amit most látok, nem annyira javaslom útiránynak, mert nagyon rövid a kihordási ideje, nagyon gyorsan avul, mint értékképzés. Mindenféle digitális módosítás hirtelen fölkelti az ember érdeklődését, fú, de izgalmas, mert valami mást lát, mint a megszokott, és körülbelül ebben a tempóban szeret is ki belőle. Nagyon csínján kell ezekkel bánni, nem értem, nem érzem szükségét ennek a sárgás tónusnak, sem ennek a negatív maszkolásnak, tehát, ha lehet kérni, akkor próbáljunk meg megmaradni abban a kontextusban, ami a fotográfia alapkontextusa, legalább a munkánk elején, amikor keressük a magunk útját és hangját. Ezek a módosítások érvényesek lehetnek akkor, ha tudatosan, kifejezetten valamilyen hatás, élményanyag erősítésére szolgálnak, ha ez a céljuk. Itt azt érzem, hogy valami bizonytalanság van a képpel kapcsolatban, és ezt jó lenne feldolgozni, mintsem valamilyen esztétizáló eszközzel elfedni. Ezt a képet visszaadnám ismétlésre Attilának, viszont dolgozzunk még az önportréval, dolgozzunk saját magunkkal. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a többi leckét ne lehetne csinálni, de azért szeretném, ha tudnánk kommunikálni az önportré keretein belül, mert az egyik legfontosabb dolog, de nem is a legkönnyebb újból és újból elkészíteni az arcképeinket, de akkor állunk stabilan a lábunkon, ha ezzel legalábbis valahol dűlőre jutunk, és határozott döntést tudunk hozni az önportréinkat illetően. Ismétlés. (hegyi)

Ősz

Még abszolút új vagyok, viszont így újként szeretnék én is megmutatni egy képet mielőtt nekifogok a leckék teljesítésének. A képet néhány héttel ezelőtt készítettem egy Duna parti séta alkalmával. Nagyon megragadott a látvány és azonnal késztetést éreztem, hogy megörökítsem ezt a természet rendezte pillanatnyi csendéletet.

anyajegyek 2.0

önkép fekete-fehérben

Nagyon érdekes ez a montázs, amit Viki létrehozott. A hangulata attól válik izgalmassá, és attól lapoz az ember mindig vissza ehhez a képhez, mert megfejtéseket próbál keresni arra, hogy milyen rétegek vannak itt egymásra rakódva, és ez olyan, mintha emléknyomokat hordtunk volna össze, mintha egy utazás emlékét dolgoznánk fel, miközben nyilvánvalóan szerepe van annak is, hogy egy aktot látunk. Azok a ritmusok, amiket Viki használ, jelzésében nagyon is hasonló ritmusok, tessék megnézni a kanapénak a csíkozását és a háttérben futó villanydrótokat vagy a síneket, tehát ez mind-mind hasonló ritmussal dolgozik, és erősíti egymást ezen a képen. Annak nagyon örülök, hogy Viki elkezdett ezekkel a többszörös expozíciókkal dolgozni, és nem elégszik meg azzal, hogy érdekes és izgalmas helyzetek jöhetnek ilyenkor létre, hanem kompozícióban gondolkodik. Ez azért érdekes és fontos, mert tulajdonképpen bármilyen két képkockát egymásra másolhatunk, és mondhatjuk azt, hogy ezt így akartuk, de mindeközben mégis fontos az, hogy egy egységes üzenet jöjjön létre. Ha matematikailag próbálom ezt megfejteni, akkor az 1+1 nem 2, hanem 3, és akkor jó az üzenet, ha több, és magasabb minőség jön létre a kollázs, a montázs alkalmazásával. Itt most, ha megfigyeljük, ez az üzenet attól izgalmas, hogy az üzenet tárgyiasságát teszi át egy másik síkra, azt a tárgyiasságot, azt az akár szociónak is mondható közlést, hogy ülök egy csíkos kanapén. Ez, azáltal, hogy egy érzelmi megközelítés által rámásolódik ez a vonatsíneket tartalmazó tájkép, az álomszerűséget, meseszerűséget erősíti. Én nagyon örülök, ha Viki ezekkel elkezd dolgozni, és annak is, hogy úgy látom, mintha ezekkel a kezdeti lépésekkel mintha létrejönne egyfajta kohézió a munkájában, és ez egy fontos dolog, hogy egyszer csak az ember megtalálja azt, hogy mi az, ami érdekli, keres, kutat a maga útján, és egyszer csak rátalál arra, hogy milyen irányban próbálja újból fogalmazni az üzeneteit. Ez nem jelenti azt, hogy innentől mindent kollázzsal, montázzsal, többszöri expozícióval kell megoldania Vikinek, de az mindenképpen jó dolog, hogy kísérletezik ezzel a technikával és feszegeti a határokat. (hegyi) értékelés:

Miért a hónap képe:

Azért ezt a fotót választottam a hónap képének, mert számomra ez testesíti meg a fotográfiának azt a világát, amit én is képviselek/képviselni szeretnék. E világnak, reálisnak csöppet sem mondható világnak a képét, melyben egyesül a szürrealitás a fotográfiával szemben, avagy mellett. Képrészletek egymás mellé, alá, fölé - egybe rendelése, egyetlen műbe olvasztása, ahol e képrészletek, kontextusok révén új asszociációkat teremtenek. Ezen asszociációk pedig egyfajta szürreális álomba rántanak, ahogy Viki képén is lebegünk a világunk felett. Mindenki saját kis világa felett… (Medvegy Bara)