Egy öt képes sorozatot kapunk, úgy gondolom, hogy ebből három is elég lenne. Vannak benne olyan ismétlések, amiket nem látok érdekesnek. Amik tulajdonképpen izgalmasak, az az első, a második, és az utolsó kép. A harmadik, és a negyedik már öncélú nekem, azért, mert kérdések vannak, és arra válaszok. Mivel képnyelv, olyan ez, mint a nyelvtani elemzés, amikor keressük azt, hogy mi az állítmány, mi az alany, mi a jelző. És mire kérdezünk rá: Mit állítok? Azt állítom, hogy tralala. És ezt el kell tudni mondani. Ez a három kép az, ami kérdést vet fel, és arra választ is ad, a többi mismásolás. De ez a három zseniálisan jól megoldott kép, úgyhogy én azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó megfigyelés Gábor részéről, az meg, hogy pontatlan a dolog, és lötyög egy kicsit a közepe, az nem baj, mert kihagyni még mindig lehet. Engem mondjuk az nem annyira érdekel, hogy milyen blendével, hogyan készült, az jobban érdekel, hogy Gábornak az érzelmei ebben benne vannak, abszolút jó önarckép. Most nem meghülyültem, Gábor szerintem pontosan érti, hogy miért mondtam ezt. Köszönöm, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Gábor, az a helyzet, hogy nem nagyon értem, hogy miért készült el ez a kép. Értem a ragaszkodásod az ilyen fajta tradíciókhoz, de akkor ebbe vagy beleállsz rendesen, és megtanulsz fotózni, és akkor megcsinálod ezeket a képeket, vagy amíg ez nem történik meg, addig nem nagyon látom azt, hogy ez mire jó. Egy csomó kihagyott ziccer van, egy csomó kihagyott helyzet van ezen a képen, valamiért jó távol állunk az egésztől, így benne van Tolnától Baranyáig a következő árusnak a közkönyvtártól megszerzett könyvei is, meg a másolt cd–k, vagy nem is tudom, hogy mik azok ott, szóval, van itt minden, miközben engem meg ez nem érdekel. De hát, akkor mi is az, ami ebben fontos? A Zsiguli? A Zsiguli csomagtartója? A Zsigulihoz tett napernyő tartó? A krumpli? A szilva? Az alma? A bácsi? A bácsi fogatlansága? Az, ahogy szorítja a kezét? Ez mind-mind érdekes lehet. Tudod mit? Azt mondom neked, hogy ha kimetszed a súlyokat ezzel a bádog tartóval, meg a mérleggel, meg a karjával, és semmi mást nem ábrázolsz ebből, csak ezt a részt, már az is izgalmas lenne. De így, hogy minden rajta van, hát, ez olyan, mintha úgy próbálnál eljátszani egy komolyzenei darabot, hogy időtakarékosság okán egyszerre lenyomod az összes hangot, aztán a néző majd bogarássza szét, ott van abban minden, ez kilóra megvan, csókolom. Hát, ez így nem működik! De erről már többször beszéltünk, és az az érdekes, hogy vagy halálra szétvágod a képeket, mintha körömollóval körbevágtad volna, vagy hagyod az egészet szanaszét esni. Nem vagyok ettől boldog Gábor, mert régóta dolgozunk együtt, és ez egyébként a lustaságodról szól. Arról, hogy nem fordítasz elég energiát a játékra. Tessék ezt komolyabban venni! Úgy nem lehet fotóról kommunikálni, hogy félévente egyszer bedobunk valamit a vízből, azt is tavaly találtuk meg a fiókban, aztán majd valami legyen vele. (hegyi)

Kedves Tibor, a helyzet az, hogy nem nagyon értem ezt a képet. Mit akar ez most mondani? Távkioldóval, állványról, vagy hogyan készült ez a kép? Avagy valaki más készítette, és te vágtad körbe? Most én itt arra szeretnék utalni, hogy érdemes lenne valamilyen kapcsolatba kerülni a nézővel. Nem értem, hogy miért nem nézel a kamerába, vagy legalább a kamera felé, miért a fejed teteje az, amit meg akarsz nekünk mutatni, miközben félreértésre adhat okot az a kéztartás, amit látunk, nem igazán előnyös. Szeretném ezt visszaadni ismétlésre, valamilyen kapcsolatot, valamilyen gesztust jó lenne, ha gyakorolnál felénk. Ez az alávetett pozíció sem előnyös, nem értem. Ami a kép leiratban lévő kérdést illeti, én arra szeretnélek biztatni, hogy küldd a munkákat, azt viszont kérem, hogy ne csak beküldés történjen, hanem jó lenne, ha az elemzésekre a köszönömnél többet kapnék vissza válaszként, másrészt jó lenne, ha arra reakciók is készülnének. Nem azért csinálom az elemzéseket, mert annyi a szabadidőm, és nincsen más elfoglaltságra lehetőségem, hanem azért, hogy fejlődjünk, de ez csak akkor működik, ha van kommunikáció is. (hegyi)

Zoli megfigyelése nagyon izgalmas, sőt, azt mondom, hogy végre elmozdulunk valami felé a botorkálásból. Nem mondom, hogy pontos a megfogalmazás, de a megfigyelés mindenféleképpen az. Van egy nagy falanszter, egy nagy épület, van a kis ember, aki gyalogol a semmibe a megszerzett kincsekkel, ahogy a varázslatból kikerült, már el is vesztette azt a biztonságot, azt a fókuszt, hogy miért is volt ő ott bent, szorongatja ezeket a szatyrokat, a létezése bizonyítékait, ki tudja, hogy mennyit kell még gyalogolni ahhoz, hogy hazaérhessen vele. Szóval a meséje nagyon jó a képnek. Amivel nem értek egyet, az az, hogy miért innen lett ez lefotózva. Kell az út, meg minden fontos, de azért annál fontosabb lenne, hogy ennyire precízen merőlegesek vagyunk, meg vízszintesek, hogy láthassam azt, hogy mi az a tükröződés azzal a palotával, vagy nem tudom, mi az az épület, mert igazán ettől lesz mozgalmas a kép. Tehát a tükröződés, a ház és a szereplő a fontos, ami az úttesten történik a valóságban, tehát nem a tükröződésben, az már csak jelzésértékkel kellene, hogy megjelenjen. Magyarán az út felé el kellett volna mozdulni, és onnan készíteni ezt a képet, a szereplőnk ettől beljebb került volna, nyilvánvaló, hogy jött felénk, csak jött, jött, jött, és túl sok időnk nincs ilyenkor tökölődni, mert aztán kimászik a kompozícióból, de kettőt legalább magadnak, ha ellépsz jobbra, akkor az talán még belefér. Annak örülök, hogy a szóviccet csak a leirat tartalmazza, ez már egy haladás. Megadom a 3 csillagot, azzal együtt, hogy a javítás fontos lenne. (hegyi)
értékelés:

Elég hosszan beszélgettetek erről a képről, aminek nagyon örülök. A kommentben is leírtam, hogy ez egy nagyon híres fotográfiája Brassainak a New York–i pályaudvarról, miközben egy nagyon erotikus megközelítés kapunk ezzel a vörös körömlakkos női kézzel. Ez eleve feltételez egy viszonyrendszert, de azért most ez nem teljesen egyértelmű, hogy a fotóhoz való viszony, vagy a tárgyhoz, vagy ahhoz, amit ez a tárgy képvisel, és még akár tovább is mehetnénk ezen az úton, hogy akár, ha ezt elfogadom, hogy ez egy dosszié, akkor amit a dosszié maga hordoz, ahhoz is lehetne egy csatolás. Tehát sokféle irány lehet, és ez most nem igazán egyértelmű, hogy miről beszélünk. Azért nem egyértelmű, mert magában már az sem az, hogy ez egy dosszié. Ha az ember nagyon figyelmes, akkor láthat rajta a hajtáshoz segítő benyomódásokat, láthat rajta magához a mappához tartozó gumicsíkot is, de azért ember legyen a talpán az, akinek ez egyből feldereng, és ha nem a leirattal, hanem csak a képpel foglalkozik, akkor meg fennáll a veszély, hogy valamiért ehhez a képhez ragaszkodik az alkotó, valamit ezzel szeretne mutatni. Igen ám, csak az a kérdés, hogy mit. Mi az, ami ebben engem izgat? Ha itt a tárgy lenne a fontos, akkor ennél felismerhetőbbnek kell hagyni ezt a tárgyat, nem lehet ennyire szűkre vágni. Azt gondolom, hogy annak mindig jelentése van, ha valakit magunk elé emelünk, mint egy mellvért, egy másik alkotót, de ott kutyakötelességünk a viszonyrendszert tisztázni, és a néző elé tárni. Ez most ennél a képnél esetlegessé válik, mintha el lenne maszatolva azzal, hogy én szerelmes vagyok Brassaiba, és akkor azt mondom, hogy nem is ez az igazság, hanem a gumis mappa, hogy hát, én véletlenül kaptam egy ilyen mappát, és olyan tök jó, hogy van rajta egy fotó. Tessék vállalni azt, hogy mi a valós indok, mert akkor ez át fog jönni a képen. Mi az, hogy a vágyaimnak van ez a mappa? Mi lesz ebbe beletéve? Szerelmes levelek, vagy fotográfiák? Tehát valamilyen szinten az ember nem bujkálhat ennyire, mert akkor az őszintesége kérdőjeleződik meg a dolognak. Tessék ebbe erősebben belemenni. Mivel ez egy fontos mappa, gondolom, megvan még, úgyhogy tessék ismételni. (hegyi)