Ezzel még kísérletezni kellene, de azért feltöltöm, mert nem lehet örökké várni a tökéletesre.

Az egy nagyon furcsa dolog lenne már eleve, ha ábrázolunk egy ilyen nagy felületen egy madártollat, hiszen a fejünkben raktározott kép a madártollról mindig a könnyedség, a repülés, a törékenység, tehát sok minden összefüggést tudunk hozni, és egy lehullott madártoll, képzőművészeti kapcsolatokat is keresve, nagyon sok utalást hozhat, még bibliait is. Az irány már eleve egy jó kérdésfelvetés. Akkor ott van zsenialitás a képben, hogy lebukik, hogy ez egy vízfelület attól, hogy megint egy nagyon jellemző képi ritmust hozunk létre, a vízfelületen gyűrűző hullámverést, ahogy valami beleesett ebbe a vízbe. Hogy ez csak a megfigyelésnek köszönhető, vagy Kriszta beállította ezt a képet, és ő maga dobott be a vízbe valamit, ezt nem tudjuk, de akár így, akár úgy történt, a dolog zseniálisan egyszerű, és mégis ebben az egyszerűségében elgondolkodtató üzenet. A tónusrend is rendben van, minden szép, minden jó, a kompozícióval van egy kicsi kérdésem, mert bátortalannak tartom azt, hogy ez most középre húzódik, miközben nincs középen. Most ez nekem sehol sincs, sem aranymetszés, sem centrális kompozíció, ezeknek a formáknak az elhelyezése lehet még egy kérdés, hogy hova kerülnek. Lehet, hogy én egy pici több teret hagytam volna a kép alján, és egy leheletnyivel jobban kimozdítom a középpontból. De a leckemegoldás nagyon jó, és megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:    

Attila, ez egy nagyon erős kezdés. Tónusban, kompozícióban, mindenben nagyon rendben van, az is nagyon tetszik, hogy olyan, mintha egy iszonyú raszteres, nagy érzékenységű film lenne betekerve a gépbe, miközben ezt a hatást a járda struktúrája hozza. Örülök neki, hogy figyeltél arra, hogy milyen fényviszonyok vannak, hova teszed magad ebben a fény-árnyék játékban, hogy nincsenek mindenféle vickek-vackok a betonjárdán, tényleg csak azt tudom mondani, hogy ez egy nagyon erős képi közlés. Tetszik a kalap, ahogy ez, mint egy röntgenfelvétel létrejön, szóval az egyik legerősebb kezdés az utóbbi időben, úgyhogy várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Nézet bolygatásra jobban néz ki, mint a képeslapon, szerintem.

Izgalmas az a nézet, amit itt István mutat, egyetértek a leirattal, hogy ez nem egy szokványos képeslapi megoldás. Itt egy döntésnek megint meg kellett volna történnie, mert ha ennyire drasztikus vagyok, és ennyire határozott abban, hogy engem mi izgat, akkor jó lenne megfogni az eget is valahogy, mert most ez a kimeszelt ég nem nagyon szerencsés. Tudom, az ember, amikor egyszer csak ott van valahol, akkor vagy jó idő van, vagy rossz, de hát nem biztos, hogy mindig jó exponálni. Főleg külsőben, nem minden helyzet alkalmas az expozícióra. Ezt visszaadom ismétlésre úgy, hogy tessék megtartani ezt a mesélési módot, ez egy nagyon jó irány, de az éggel tessék valamit kezdeni. Ez is elfogadható lenne, ha valamennyire ez egy homogén felület lenne, mert szépek ezek a szórt fények, nagyon plasztikussá teszik az épületet. Nem egy könnyű helyzet olyan fényviszonyokat találni, ami ezt a plasztikusságot hozza, és mégis valamennyire rendezett az ég és a felhők viszonya, de az ötlet abszolút jó. Ha István azt mondja, hogy ezt ő nem tudja megismételni, mert olyan helyen volt, vagy olyan dolog, amihez nehezen jut hozzá, akkor kettő csillagot adok én erre szívesen, csak az ismétlést tessék megvalósítani. (hegyi)
értékelés:

Jön a tél egyre közelebb van.

Nem az én barátom a tél, nagyon szép dolgok jönnek létre, de itt kertes házban lakunk, és többször szembesülök azzal, hogy a munka rászakad az emberre a tél beálltával, mintsem azzal, hogy ez milyen szép. Érzek Istvánban valamilyen meggyőző erőt abból a tekintetből, hogy neki ez a kedvenc évszaka, úgyhogy ez egy jó megoldás az ötös leckére. Nem tudom, hogy ez a kép mikor készült, de ha később készült volna a délutánban, akkor lehet, hogy izgalmasabb lenne. Most ennek van egy leltár jellege. Furcsa élményt fogok megosztani, de talán képileg érthető lesz, hogy mire gondolok. Amikor Erdélyben voltunk, nagyon nagy tél volt, és a magyarországihoz képest összehasonlíthatatlan volt az, ami ott látványban is létrejött, és azt a furcsa élményt éreztem, hogy teljesen másról szól a tél a délelőttben és koradélutánban, és másról kezd el mesélni az estébe fordulva. Mintha a délelőtti helyzet a szembesítő erejű küzdelemé lenne, és azé, hogy az ember elvan a téllel, de lehet, hogy annyira nem szereti, és a mese igazán este indul be, naplementekor. Pontosan azért, mert az e fénymennyiség, ami egyébként normál körülmények között kevés lenne az exponáláshoz, a fehér miatt az esti viszonylatban izgalmasabb, ráadásul a tónusok is, mivel minden fehér, ezért nehezen különböztethetőek meg a dolgok, miközben, ha ez egy későbbi időpontban exponálódik, akkor a formák gazdagabbak lesznek. Ennél a képnél ezt azért mondom, azért javaslom, hogy, ha ennyire kedvenc a tél, akkor ezt tessék ezt kipróbálni, mert most az, ami a háttérben létrejön, az nagyon izgalmas, a fák és az ebből létrejövő struktúra, viszont a mesét a kisházak indítanák el, de most ezek nagyon üresek. Ha ez egy későbbi időpont, akkor létrejön a varázslat, akkor elindul egy meseiség, akkor más tónust kapok. Én ezt javasolnám próbaként, ez így most kettő csillag. Megint az a kérdés, hogy vagy elkezdek foglalkozni ezzel a struktúrával, amit a háttérben látok, és bátran lehet akkor vágni, nem muszáj a teteje meglegyen, mert az egésznek az izgalmassága pont abban van, hogy mi jön létre az ágakból és azoknak a rajzosságából a hó miatt, vagy pedig egy mesét akarok elindítani, és akkor az ég ebben a mennyiségben sok. (hegyi)
értékelés:

Ha már munkában a családellátó, akkor fényképezőgépet elő!

Az idei nyár legemlékezetesebb napján készült. Egy fél nap erejéig eljutottam a tengerpartra (Caorle).

Először is a kép alatt létrejött vitára szeretnék reagálni, legalábbis arra a részére, ami a zajt illeti. Igenis van szerepe annak, hogy egy képen van-e zaj, vagy nincs. Azért azt tessék figyelembe venni a fotográfiának az alap irányultsága az analóg fotográfia volt, és szerintem egy jó darabig ezzel még számolnunk kell, mint iránnyal, és az analóg fotográfiánál a hordozón lévő képalkotó elemek, ezek a szemcsék bizony-bizony, főleg nagyobb érzékenységű filmnél, jól láthatóak voltak. A digitális technika ezt két esetben tudja produkálni, egyrészt akkor, ha az érzékenységet nagyon megemeljük, akkor képzaj formájában ez megjelenik, másrészt akkor, ha bizonyos effekteket használva, létrehozzuk mi mechanikusan ezt a zajforrást. Itt szeretném azt megjegyezni, hogy különböző minőségről beszélünk. A digitális imitál valamit. Egészen professzionális szoftverek vannak, én ezt tudom is ajánlani annak, aki szeretne közelebb kerülni a képi világban az analóghoz, hogy nyugodtan használhat ilyet, de nem a fotosop beépített zaj eszközére gondolok, mert az viszonylag buta algoritmus szerint számol. Visszatérve arra, hogy ez miért fontos: mert nem minden az élesség, nem minden az élére vasalt formai megoldás. Szerepe van annak, ha valamiben létre jön a hiba, a zaj, a roncsolás, ezek mind az idővel kapcsolatos érzetek erősítésére szolgálnak, tehát ez egy fontos dolog. Arra is tessék figyelni, hogy mindenhova nem használható. Ehhez az üzenethez ez azért tesz hozzá, mert struktúrát hoz abba, az egyébként viszonylag kevés információval rendelkező felületbe, ami az eget, akár a homokpartot jelenti, főleg a homokpartnál van ennek kifejezetten nagy szerepe. Ez pont olyan kérdés, mint a festészetben az, hogy milyen az ecsetkezelése egy festőnek. Ismerünk többféle festészeti stílust, tessék megnézni, hogy pl. Vincent van Gogh hogyan használta a festéket, milyen vastagon kente, és már majdnem háromdimenziós dolgokat hozott létre, vagy akár a pointillistáknak a festészeti stílusa, de itt akár az archaikus, vagy népi, naiv festészeti stílusra is gondolhatunk. Tessék megfigyelni az ausztrál őslakosoknak, az aboriginaloknak a festését, ők ezt a formát, ezeket a zajpontokat egészen őrületes méretben hozzák létre, tulajdonképpen a kép szinte csak pontokból áll. Ezt ők úgy készítik el a valóságban, hogy arra a hordozóra, ami az alapanyag, ami mondjuk egy textil, egy kis fa eszközzel viszik föl pontonként a festéket. Amiben némi igazság van, ha az ember kritikát fogalmaz meg ezzel a zajjal, hogy ez a helyzet nem a kép teljes egészére vonatkozik, hanem a zajnál arra figyelni kell, hogy főleg a sötét tónusoknál tud furcsa dolgokat létrehozni, tessék megnézni a két figurát. Nagyon halványan, mintha láthatnánk az arcot, mintha tónusban különböző lenne a kéz, de ezek már olyan dolgok, amiknek túl sok szerepe nincs, mert az egész rendszer egy sziluettes formában jelenik meg, és erre nyugodtan rá lehet erősíteni. Egyszerűbben fogalmazva, ha a kép tónusrendjének az alsó szekcióját, tehát a sötét árnyalatokat beljebb húzzuk, akkor ott ez a zaj nagyjából eltűnik, igaz, elveszítjük ezt a néhány fényértéknyi különbséget, tehát a tónus becsukódik, és a sziluett sziluetté változik, viszont a sötét tónusokban túlságosan létrejövő zaj eltűnik. Ez azért fontos, mert kifejezetten a sötét tónusoknál a létrejövő zaj leginkább a raszteres fotónyomtatásra jellemző, tessék megnézni egy napilapot, ott a nyomdatechnika eleve olyan, hogy kis felbontásban dolgoznak, nem azt a rácssűrűséget alkalmazzák, mint egy könyvnél, és ott bizony-bizony elég durván létre tudnak jönni ezek a zaj pontok. Megint egy kis szakmai megjegyzés: a nyomdatechnikában is többféle rácsot alkalmaznak, újabb kori technikai az ún. kristályrács technika alkalmazása. Ez azért izgalmas, azért használják főleg művészeti albumoknál, például a Demeter legújabb könyvénél is ezt alkalmaztuk, mert nem egy mechanikusan kiszámolt struktúrát húz rá, mint raszterpont, hanem a tónusnak megfelelő sűrűségű rácsot hoz létre. Magyarán a sötétebb tónusoknál sűrűbb rácsozás van, a világosabbaknál kicsit ritkább rácsozás, és ennek a rácsnak a struktúrája, az elrendezettsége is véletlenszerű. Ez jobban közelít ahhoz, amit a fotográfia egyébként tud. Ennyit a technikáról. Ami a képet illeti, nekem nagyon tetszik ez az üzenet. Az a színvilág, amit kapunk, nagyon érdekes, nagyon furcsa az, hogy ez a kékes-szürke acélszín, és a rózsaszínes fény hogyan viszonyul egymáshoz, ráadásul a két szereplő is el van magával foglalva, de mintha egy történetbe bekukucskálnánk, de nem a voyeour módján, hanem csak, mint egy lírai szemlélődés. Talán picit visszaránt ennek a dolognak az elvonatkoztatási lehetőségéből az, hogy ez a Billa reklámszatyor olvasható. Lehet, hogy ennek is jót tenne az, ha sötétebb lenne tónusban, akkor ez is kevésbé lenne fölismerhető. Mégis azt gondolom, hogy ez az egész megoldás, amit itt most kapunk, nagyon jó utalás az évszakokra, egy élmény megosztásával együtt, és én nagyon köszönöm ezt. (hegyi)
értékelés: