Lehet, a természetfotó kategória jobb lett volna, de ide (Tökéletesslég) jobban illik.

Jó a kompozíció, szépek a fények, és örülök, hogy nem a Természetfotó leckébe került, mert ott én ezt szétcincálnám. Most ebben a leckében viszont értem az üzenetét, természetfotónak ez kevés lenne. Most megkérdezhetitek tőlem, hogy amikor kirakunk egy kiállítóterembe képeket, mi határozza meg őket, ott nincsenek leckék. Az, ami a többi képpel való viszony, hogy hova tesszük ezt ritmusban, milyen méretben nagyítjuk, hogyan kerül a falra, hányadik kép, mik veszik körül, az indokolhatja a falra kerülést, és behívhat egy történetet. Ott ez az, ami pótolhatja azt, ami nálunk a leckékkel meghatározódik, hogy egy viszonyrendszer kialakul. Köszönöm, István, megvan a három csillag erre a leckére. (hegyi)
értékelés:

Jó az, amit Bara észrevesz ezzel a szemüveg használattal, hogy itt egy belső és egy külső világ határán járunk, és a néző ezzel a fókuszállítással egyből belekerül egy filmbe, egy sztoriba. Tetszik az ötlet, miközben a kép bal oldalán szereplő álló kis pólós fiú mozgása abszolút jó ritmus, miközben az, hogy a hozzánk legközelebb eső kisfiú egyszer csak belegyalogol a képbe, ez is abszolút jó, ehhez képest az, hogy a parton álló apuka a kisgyerekkel mit csinál, az ott nekem kérdéses. Igen, erre vetted a fókuszt, és ezzel egy döntést is meghoztál, hogy az ő történetük az izgalmas, de ott valamilyen mozgást még várnék. A három képen túlságosan egyformára sikerült az ő mozdulatsoruk. Abban is várnám azt a fajta billegést, amit a másik két figuránál megkapunk. De ami létrejön nagyon izgalmas, úgyhogy a három csillag megvan. Annyit hozzáteszek Baránál is, hogy ez a keretezős-összeragasztós módi nekem idegen, a képek önállóak, nem kell a keretezős-paszpartuzós machinálás. (hegyi)
értékelés:

Kissé iskolásan.

Végre valaki, Tamás, én most előre neked megelőlegezek három csillagot azért, mert végre valaki elkezd dolgozni a csendélettel. Ennél a tárgyi világnál, amit itt mutatsz, az egyes tárgyak egymáshoz való viszonyánál el kell tudni mindig gondolkodni. Ha beteszek egy ilyen csikós kulacsot, ahhoz ez a modern tál nem biztos, hogy illik. Értem én, hogy valamivel föl kellett támasztani azt a szőlőt, mert ha csak leteszem az asztalra, akkor kevésbé erős, de ha takarásba tudsz tenni mondjuk egy narancsot, és arra teszed rá a szőlőt, és a körtével kitakartatod a narancsot, akkor már létre tud jönni ez a viszonyrendszer enélkül a tál nélkül is. Bár ebben a ritmusban a tál kevésbé zavar, mint a csikós kulacs. Nem igazán értem az utalást. A körte, a narancs, a szőlő, még a tál is viszonylag megvan egymással, és ez a fényviszony is rendben van, de a csikós kulacs, mint tárgyi dolog, itt nekem kiugrik ebből az egészből, nem értem az üzenetét, az indokot, hogy mit keres ott. Oda lehet tenni egy vázát, vagy bármi más egyéb tárgyat, csak ennek a motívumrendszere, ez a kék virágforma, abszolút elüt ettől a nagyon egyszerű térbeli formától, amit a körték és a szőlők, meg ezek a gömbök létrehoznak. Azt én jó iránynak tartom, azt jól érezted, hogy oda egy szögletesebb forma az, ami a tömeget helyrebillenti, és ez tökéletesen rendben van, csak a motívummal van probléma. A három csillag megvan, én örülök, hogy elkezdtél ezzel foglalkozni, segíts nekünk abban, hogy játszunk ezzel a csendélettel, hátha mások is kedvet kapnak. (hegyi)
értékelés:

Réges-régen messze északon volt egyszer egy Karoku nevű fiú. Egy téli napon Karoku elindult, hogy jó meleg dunnát vegyen. Útközben azonban, ahogy átvágott a szántóföldön, talált egy csapdába vergődő darumadarat. Megsajnálta, és kiszabadította, ám ahogy elengedte, megjelent az az ember aki a darucsapdát állította, és dühösen kiáltott:
   - Mit művelsz, te szerencsétlen? Már éppen örültem, sikerült darut fognom!
   Karoku erre így válaszolt:
   - Bocsáss meg! Tessék a madárért cserébe neked adom a pénzemet, csak ne haragudj!
   Így is lett, Karoku számtalanszor bocsánatott kért az embertől, és odaadta neki a pénzt amin dunnát akart venni. Amikor beesteledett, és Karoku édesanyja kettejük fekhelyét készítette elő, így szólt a fiához:
   - Ma éjjel már megint esik a hó,és te nem vetted meg a jó meleg dunnát!
   Karoku azonban elmagyarázta neki, hogy a pénzen megmentette egy daru életét, és az édesanyja erre mosolyogva bólintott:
   - Az már más! Hiszen nagyon jót cselekedtél! Gyere csak, felezzük meg ezt az egy takarót, és térjünk nyugovóra!
   Ám ekkor kipp-kopp: valaki megzörgette az ajtót. Karoku és az édesanyja egymásra néztek, lassan kinyitották az ajtót, mire az északi szélben táncoló hópelyhekkel együtt egy leány lépett a szobába. De olyan szépséges leány, amilyet még enberi szem nem látott. Szinte tündökölt, az arca és az alakja úgy ragyogott, mintha valami távoli ország királykisasszonya lenne. A leány mélyen és udvariasan meghajolt, majd így szólt:
   - Azért jöttem, mert szeretnék kérni tőletek valamit. Hadd legyek Karoku felesége!
   Karoku és az anyja igencsak zavarba jöttek, majd egíymás szavába vágva, olyan gyorsan akartak válaszolni, hogy szinte azt se tudták, mit mondjanak.
   - Még hogy Karoku felesége! Egy ilyen szépséges lány, mint Te? De hiszen te is láthatod milyen szegények vagyunk! Hidd el, itt nagyon keserves sorod lenne! - mondta Karoku anyja, és a fiú is helyeselt:
   - Bizony, bizony! Ne is mondj ilyet!
   A leány azonban megrázta a fejét, és leült a hideg padlóra. erre már nem volt mit mondani, Karoku és anyja, akik alig tértek magukhoz a nagy csodálkozástól, bevezették a vendéget a ház legszebb szobájába. A szépséges leány végül mégis Karoku felesége lett. Reggeltől estig szorgalamasan dolgozott, de bizony ugyanolyan szegények maradtak, mint annak előtte. mindhárman szinte csak forró vízen éltek, így tengették életüket. Egy szép napon azonban így szólt a felesége Karokuhoz:
   - Én most bebújok a szekrénybe, és három napig szőni fogok odabent. Szépen kérlek, ne nyisd ki az ajtót, amíg magamtól elő nem jövök! Sem vízre, sem ennivalóra nem lesz szükségem.
   Hiába aggodalmaskodott Karoku, a felesége csak nevetett, és rögvest be is bújt a szekrénybe. Három napon át egy szövőszék kattogása hallattszott ki a szekrényből, és a negyedik napon végül előbújt az asszony. Ahogy Karoku átölelte kissé lesoványodott feleségét, az egy vég gyönyörűen megszőtt selymet nyújtott át neki, és így szólt hozzá:
   - Édes férjem, vidd el ezt a vég selymet az urasághoz, és add el neki kétezer arany.
   - Ez aztán a szép munka! - lelkesedett az uraság - Igazán megér kétezer aranyat! Sőt, ha hozol még egy végre valót, azért háromezret fizetek!
   Karokuval még soha életében nem fordult elő, hogy ilyen sok pénz verje a markát így hát szedte a lábát, sietett hazafelé, hogy minnél előbb tudassa feleségével a jó hírt.
   - Az uraság azt mondta, hoyg szőj meg egy vég selymet, és háromezer aranyat ad érte!
   Az asszony ránézett, majd szomorkás arccal így felelt:
   - Ha így állunk, szövök még egy vég selymet. De most egy egész hétbe telik majd amíg elkészülök. Vigyázz, ne nyisd ki addig a szekrény ajtaját!
   Ezzel az assyony csöndesen bebújt a szekrénybe, és szőni kezdett. Kippkopp-kippkopp, halatszott reggeltől estig a szövőszék hangja. Ám egy idő múlva Karoku és anyja aggódni kezdtek, hisz az asszony azt mondta, hogy hét napig még ennivalóra sincs szüksége. Ráadásul a szövőszék kopácsolása is egyre lassabbnak és fáradtabbnak tűnt.
   - Azt mondta, nem szabad benéznünk, de vajon mi lehet vele? - aggódott Karoku, mire édesanyja így bátorította:
   - Óvatosan less be, úgy hogy ne vegye észre! És ha mégis rájönne, mondd hogy csak miatta aggódtál! Így biztosan nem lesz mérges.
   "Ez igaz lehet! Végtére én vagyok a férje!" - gondolta Karoku, és egy kicsit kinyitotta a szekrény ajtaját. Abban a pillanatban a megdöbbenéstől elállt a lélegzete: a szekrényben nem a felesége volt, hanem egy darumadár! Csőrével saját tollait húzogatta ki, tollaiból fonalat font, így szőtte a selymet. Bizony már sokat ki tépkedhetett, mert a testén már alig maradt toll.
   "Egy daru hát a feleségem!" - Karoku sietve becsukta az ajtót, aztán csak ült és ült nagy csendesen. Kisvártatva nyikorogva kinyílt a szekrény ajtaja, és előbújt elcsigázott felesége, kezében egy vég csodálatos selyemmel. Letette Karoku elé, majd maga is leült, és halkan így szólt:
   - Köszönöm, hogy idáig gondoskodtál rólam. Én vagyok a daru, akit megmentettél. Azért vettem fel ezt az alakot, hogy melletted lehessek, és egész életembe szolgálhassalak, de most már nem maradhatok, mert meglestél, amikor daru alakját öltöttem magamra.
   - Kérlek ne mondj ilyet!Én mindig veled akarok lenni! - mondta Karoku majdnem sírva, mire felesége szépséges szemei is megteltek könnyel:
   - Én is veled maradnék. Ezért kértelek, hogy semmiképp se nyitsd ki a szekrény ajtaját... - Alig mondta ki ezt az asszony, egy szempillantás sem telt belé, fölállt, kívül termett az ajtón, és már repült is az ég felé. Daruvá változott és szállt, szállt egyre magasabbra a téli égen. Karoku pedig csak állt ott, és az eget bámulta, magához szorítva a selymet, melyet a felesége szőtt.

Abszolút jó a kis novellához csatolt képi információ, jól szimbolizálja azt, amit kapunk a mesénél. A tömegek, a foltok, minden nagyon rendben van, és nagyon díjazom azt, hogy az irodalmi részt magunkon átszűrve eljut Bara ehhez a fajta egyszerűsítéshez. Ebben van benne a dráma. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Pár éve itt dolgoztam. Most már csak "nosztalgiából" járok ide. A telep képe mindig változik, egyre több ház lesz az enyészeté. Szeretem itt a fényt, a színeket, a szagokat pedig nem érzem.

Az a jó ebben a képben, hogy nem akar drámai szociografikus megközelítést mutatni, úgy mutatja ezt a helyet ebben a napsütésben, hogy az emberben fölmerül a kérdés, hogy oké, de ez egy vidám helyzet. Vidám a kék, a piros ajtó, tisztára vannak festve a falak, szép az idő, még van ott egy macska is, minden rendben van. A teregetett ruháknál az ember elgondolkodik, hogy azért mégsem biztos, hogy annyira rendben van, és az megint egy érdekes és fontos döntés, hogy nincsenek emberek a képen, csak az ember nyoma. Amennyit én ezen változtatnék, az, hogy a kép tetejéből ott vágtam volna, ahol jobb oldalon kifut a tető éle. Ha ott vágsz, akkor a nézőnek a tekintetét lejjebb kényszeríted a képen. Itt most a tető fölött el tudok nézni, ez nem annyira jó, úgy határozottabb lenne az üzenet. Amennyit fölül vágtál, annyit alul hozzá kellene tenni, mert ott a járdavonal furcsán vágva fejeződik be. A kép nagyon rendben van, az üzenet is, nem akar szépelegni, nem akar direkt hatást kelteni, hanem hagyja, hogy a néző maga döbbenjen rá arra, hogy mi történik. Emiatt a vágási mizéria miatt én kettő csillagot adok, mert fontos kérdés, hogy a tömeggel hogyan dolgozunk. Még az is egy izgalmas helyzet lenne, ha az egész tetőbe belevágsz, mert a tető annyira nem fontos, és az előtérrel foglalkozol határozottabban. Ha görgeted a képernyőt, akkor el tudod érni azt a pontot, amikor nincs ég, akkor ez még határozottabb üzenetté válik. (hegyi)
értékelés:

Bár nem látszik, csak jól néz ki.

Nagyon fura tárgyaid vannak neked, tetszik, bár ez a fajta tárgyi világ nekem a giccs kategóriájába tartozik mindazzal együtt, hogy humoros, és nincs ezzel semmi baj, mert a giccs szerintem fontos szerepe az életünknek, tulajdonképpen egy viszonyítási rendszert ad az ember életéhez, elhelyezi egy koordinátarendszerben a képi és tárgyi világot. Nem veheti az ember mindig művészeti tárgyakkal körbe magát, mert akkor attól megcsömörlik, tehát kell a giccs. Ez egy jó giccs, ráadásul, mert funkcióban használhatatlan, és mégis van benne valami fricska azokhoz az hummel-bábu világhoz, amit nagyanyáink ismertek. A tárgyi megfogalmazás abszolút ez a bábuvilág, miközben egy halálfejes csávó pipázik. Annak nagyon örülök, hogy olyan hátteret kerestél, ami kiemeli ezt a tárgyat, és nem valamilyen helyzetben ábrázolódik, íróasztal közepén például, hanem egy olyan alapot és hátteret kerestél, ami jó kontrasztban van a tárggyal. A megvilágítással kellene még dolgozni. Mindig van egy főfényünk, ami a fénynek az irányát adja, de ahhoz, hogy a térbeliség létre tudjon jönni, kell egy derítés, hogy a tárgy plaszticitását megadjuk. Ennél az esetnél a főfény jön jobbról, látszik is a pipán és a vetett árnyékon, és erre jobbról kellene valamilyen derítés azért, hogy az arcnál létrejöhessenek a formák. Most a szem, a haj, a sapka annyira egy tónusban van, miközben az orrnál egy nagyon erős fényes rész jön, és becsukódnak a formák. Erre kell figyelni a világításnál, de a tárgyi megközelítés rendben van. Még egy dolog: a kompozíciónál az alapszabály, amit persze föl lehet rúgni, az, hogy amerre a modell néz, arra egy picit többet szoktunk hagyni a térből. Most ez a figura jobbra néz, tehát jobb oldalról több kellene a térből, itt most pont fordítva van. Bár a figurát nagyjából középre állítottad, ami a fejét illeti, de a testét, ezzel az elforgatással, a pipával, mégis kibillenti ezt az egészet jobbra. Ahhoz, hogy ez a tömeg helyrebillenjen, jobb oldalon több kellene még, és máris helyén lenne a tömegelhelyezés. (hegyi)
értékelés: