Fluor Tomi úgy látszik, hogy a népművészet mestere is, mert bekerült a városi folklórba. A gesztus maga érthető, de ami a szövegrészt illeti, nekem itt most erősebb, mint ami a képi részben megjelenik. Ez ugye egy férfi wc, és nyilvánvalóan abból adódik a ritmus, hogy van egy lejjebb helyezett wc, ami gyerekeknek szól. Ugyanakkor ez egy érdekes kérdés, hogy ebben hol vannak a lányok? A férfi wc, mint gesztus, egyértelmű utalás, egyértelműbb, mint a lányoké lenne, de nem érzem megoldottnak ezt a geget. Ráadásként azt sem tudom, hogy ez mennyire a gyerekkor? Értem azt, hogy ez egy felidézett emlék magára erre a kérdésre, amit az ember egy bizonyos életkorban feltesz, hogy ha én így nézek ki, akkor az ellenkező nem vajon hogyan nézhet ki, és ebben utána mindenféle természettudományos kutatások indulnak, és különböző partnerekkel az önmegismerés, és az egymás megismerése is előtérbe kerül. De nem érzem azt most, hogy ez ebben a képben sűrűsödne, ugyanis – legalábbis az én emlékeim szerint – a kérdés bár felmerült, ugyanakkor nem a férfi wc-ben. Úgyhogy nem nagyon értem, hogy Csaba miért pont ebben a szituációban próbálja ezt érthetővé tenni a számunkra. A felnőtté válásnak lehet egy helyszíne, vagy legalábbis az önmegismerésnek, de nem ennek, hogy mi van velem, és mi van az ellenkező nemmel. Mondanivalóban nekem ez nem nagyon megoldott. Ami a képi megoldást illeti, az egész tér valahogy nagyon furcsán tekeredik, nem tudom, hogy ez miből adódik. A helyzet maga plasztikus, tehát egy jól megvilágított szituáció, de mégis azt mondom, hogy ez nekem egyelőre elég primer geg. Visszaadnám, de nem ismétlésre, hanem átgondolásra. (hegyi)

Nem olyan rég kaptunk már egy megoldást erre a leckére, és itt most egy másik irányt látunk. Azt gondolom, hogy az, ami a középrészben történik, az egy abszolút jó geg. Amit a kép két oldalán látunk, azt nem nagyon értem, és bevallom, hogy a jobb felső sarokban, még egy kis fekete háromszög is becsúszik, és nem tudom, hogy mi akar ez lenni. Ha úgymond, ez egy vetítő vászon, amire ez a pantomimes helyzet felkerült, akkor lehet, hogy érdemes lenne valahol azt mondani, hogy ebből a két oldalsó sávból vágok, mert ebben a mostani formában nem igazán érzem, hogy hol van ennek a súlypontja, és hogy ez miért fontos ott, és mit akarsz ezzel egyensúlyozni? Ez az egyik. A másik, hogy az utómunkánál egy pici kontrasztemeléssel határozottabbá tehetőek lennének ezek a formák. De maga az ötlet az jó. Megvan 2 csillag erre, és érdemes lenne egy kicsit elgondolkodni a kivitelezésen. (hegyi)
értékelés:

A képen egy cicát látunk, ahogy a saját kis pihenőhelyén, valószínű a délutáni alvását végzi. Látunk még egy nyakkendőt is, és a leiratból tudjuk meg, hogy ezt a nyakkendőt a cica tulajdonította el. Eddig a sztori világos. Ami a kérdés, hogy miért a rezonancia leckébe lett ez beküldve, és nem a házi kedvencbe? Miközben egyértelmű, hogy mi történik a képen, a megoldást mégis máshol kellene keressük abban, hogy mi lehet az a 3 frekvencia, amiről Szilárd mesélni szeretne nekünk. Van egy megfejtésem, hogy talán a nyakkendő mintája, talán az oszlop mintája, talán a macska mintája, mert ez mind a három hoz valamilyen sráfozást, egymással bizonyos tekintetben párhuzamos hatású formát, de ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen a nézőnek, az alkotónak kell megtenni a tőle telhető legtöbbet. A három, egymástól eltérő felületet kell közelebb hozni egymáshoz, hogy ez a kapcsolódás világos legyen, és ne legyen kérdéses, hogy miről is beszélünk. Ha egészen szűkre veszem a dolgot, akkor azt mondom, hogy van a macska farka, az oszlop, meg a nyakkendő, ez három függőleges, de akkor minek van a macska felső része is mutatva? Meg miért van felette az a nagy felület? Ha azt mondom, hogy ez a ritmus érdekel, akkor bátran lehet vágni, és nem kell tartani magunkat ahhoz, hogy ebben a helyzetben mi az, ami, mint irány, bezavarhat. Mert lássuk be, ha ezt a képet ebben a formában nézem, akkor, mint kompozíció, vannak kérdéseim. Aztán belóg egy tálca, gondolom, az is egy ilyen macskapihenő, az árnyékokkal is létrejönnek kubista formák, ami magában egyébként érdekes lenne, tehát a kép középrésze, az izgalmas, de aztán ez az egész hatás fent is, és lent is gyengül. Egyszerűbben fogalmazva, ha az a tálca, ami most oldalról belóg mozgatható – gondolom, hogy igen -, akkor lehet, hogy érdemes lett volna ebből a helyzetből kifordítani, és a megmaradó résznél az oszlop területére koncentrálni, arra a részre, ahol ezek az árnyékjátékok, a macskafarok, és a nyakkendő szerepel. És ha ez egy kontrasztosabb, keményebb, strukturáltabb rendszer, akkor tökéletesen egyértelmű lesz ez a 3 frekvencia. Most, mint téma felvetés, értem, de a megközelítést nem annyira. Még egy javaslat: ha magunkban felvetettük ezt a kérdést, és meghoztuk a döntést, hogy igen, engem ez érdekel, mert ezt vettem észre, hogy milyen érdekes ez a három függőleges, akkor menjünk közelebb azzal a fényképezőgéppel, és ezt fogjuk be a keresőbe. És miért álló formátumot választunk? Ha van egy határozott döntésünk, akkor ahhoz ragaszkodjunk. Ezt tudom mondani, Szilárd, és visszaadom ismétlésre. Gondolom, a cica megvan, nyakkendő csak akad otthon, és ezt a ritmust próbáljuk meg valahogy egyértelműbbé tenni. (hegyi)

Van egy olyan leckénk, hogy tisztelet Balla Demeternek, és lehet, hogy én ezt abba átemelném, mert van Demeternek egy 3 körtés képe, és érzek valamilyen lelki párhuzamot ebben a dologban. A kivitelezésben kevésbé. Azt nem értem, hogy a térosztással miért nem kezdesz valamit? Pontosabban: miért ebben a formában osztod a teret? Ugyanis széltében nagyvonalúak vagyunk, levegő van, és el tudunk nézni a tárgyak mellett, alul-felül meg olyan szűkek vagyunk, hogy nem nagyon értem, hogy mitől, vagy miért? Ettől ez az egész olyan, mintha nem lett volna hely az albumban, hogy többet adjunk, ekkora, és így levágtunk volna belőle, hogy jó, a főmotívum ott van, nézőkém, érted, hogy miről beszélek - mint egy ilyen távirati stílus, hogy volt az a mesefilm, amiben talán Pólika Pálnak hívták azt az embert, aki azt mondta, hogy a többit szo-szo-szo, szo-szo-szo, szo-szo-szó-, ban, és a –ban -nál már letette a telefont. De a képen kellene ennek rajta lennie. A tér ábrázolása mindig fontos, hogy mekkora teret hagyunk! A szűk térrel feszültséget keltünk, a tágasabb térrel nyugalmat sugárzunk. A feszültségkeltés mellett szól az, hogy nagyon összerendezted ezeket a tárgyakat, tehát nagyon egymás mellé vannak csoportosítva, összebújnak, mint az ilyen kis szőrös állatok, viszont a fények, meg a hangulat, és az a tónusrend, amit itt mutatsz a nyugalomról szól. Annyit hozzátennék, hogy nem tudom, nem néztem meg a tónusgörbét, hogy mennyire vannak benne a csúcsfények és mennyire vannak benne a mély feketék, így most a saját ízlésemhez képest egy kicsit szürke. Lehetne dinamikusabb egy lehelettel. Kontrasztszegénynek gondolom most ezt. Azért mondom ezt, mert ha ennyire alacsony tónussal akarunk dolgozni, úgymond low key, akkor ezt úgy lehet megoldani, hogy ott, azon az alacsony és mély tónusú világban azért a saját koordinátarendszerében maradjanak meg a kontrasztok. Oké, elvetjük a fehéret, a közép szürkét, de a sötét tartományban van dinamika. Itt most nincs meg az a kellő dinamika, amitől a tárgyiassága ennek meglenne. Szóval, azt gondolom, hogy maga az irány jó, a kivitelezéssel némi problémám van, mert ezek a tónusok nekem nem igazán kellemesek. Ugyanakkor meg kell jegyezzem, hogy a tárgyi világ tökéletesen rendben van. (hegyi)
értékelés:

Értem én ezt az újabb kísérletet, de azt kell, hogy mondjam, hogy valamit kezdünk szépen az élére vasalni, és nem vagyok abban biztos, hogy az élére vasalás itt most megáll. Minél inkább keressük ebben az egészben a matekot, hogy mi hány centi, és hány köbméter, és milyen tónus, annál inkább el fogjuk veszíteni az egésznek a mélységét. A hangulat még megvan, de ezzel az egészen erős középre rendezéssel, és azzal, ami a kép aljánál történik, nem biztos, hogy egyetértek. Korrekt, de nem biztos, hogy a korrektséget kell keresni. Tehát én pont a másik irányba indulnék el. Mindazzal együtt, hogy meg kell tartani egy bizonyos belső kohéziót és szabályokat, ezek mellett nagyon érdekes lenne az, hogy mi a saját vélemény, mert úgy érzem, hogy valamilyen közös akarat felé mozdultunk el, vagy valamilyen elvárást próbálunk kielégíteni. És ez így, ebben a formában, bár jól sikerült, de kevesebb annál, mint ami a határozott belső üzenet lenne. Nekem ez most a többihez képest 1 csillag. (hegyi)
értékelés:

Az első benyomásom az, hogy ez egy performansz. Annak, aki nem tudná, itt olyasmit látunk, hogy készült egy polaroid felvétel, majd Dávidból feltört a kíváncsi gyerek, és ezt a tárgyat, ami maga a polaroid film, szétszedte. Ez két részből áll, az egyik részén van a film, a másik része a "papír", ezek között vegyszer van, ami megszárad, fixálódik, és így alakul ki a kép. Ezt a két réteget le lehet egymásról fejteni és attól függően, hogy mennyi idő telt el az exponálástól, fog ez ilyen töredezett struktúrával szétválni, vagy szétkenődik az egész. Én azt gondolom, hogy ezek a polaroid roncsolásos technikák érdekesek és izgalmasak, de nem vagyok nagyon meggyőzve arról, hogy ez a kettő így együtt izgalmas. Mint objektum - ha ez kiállításra kerül -, valószínűleg értelmezhető a döntés, hogy egy keretbe beletesszük magát az objektumot, és nem elsősorban, mint kép hat ránk, hanem, mint tárgy. Azért mondtam, hogy ez egy performansz, mert a cselekvés az, ami a véletlen hatásával együtt a legerősebb impulzust adja. Az alap kép, ha jól látom, egy vázában lévő virág, és gondolom, hogy arról lehetett itt szó – és Dávid majd megmondja, ha nem így van -, hogy készült egy felvétel, és Dávid nem volt vele elégedett, szétszedte, mert ennek már úgyis mindegy, és így egy izgalmas helyzet jött létre a hiba által. Tehát, ha akarom, ezt talán inkább a hiba leckében lehetne így együtt értelmezni. Az egy másik kérdés, hogy ha meghozza Dávid a döntést, hogy ebből a kettőből melyik az, ami számára az egyértelműbb, vagy a mélyebb üzenetet hordozza, akkor az önmagában lehet csendélet. Tehát a vitám abban van, hogy mi az erősebb? A gesztus, vagy a kép? Ebben az állapotban a gesztusra tettük a voksunkat. Én nem akarok ebben Dávid helyett döntést hozni, mert ezt a döntést neki kell megfontolnia, és még az sem biztos, hogy nekem ebben igazam van azt illetően, amit mondok, ez csak a saját szubjektív véleményem. Az viszont biztos, hogy nehezen tudok mit kezdeni a két képpel együtt, mert annyira másról beszél. Szerintem, ez Dávid számára is értelmezhető volt, hogy két teljesen különböző irányt kapunk, ezekkel az őrületes magentákkal például nagyon másról szól ez az egész. Mivel nem fogom letenni a voksom egyik mellett sem, így most önmagában korrekt elemzést sem tudok adni. Ha a hangulatról beszélhetnénk úgy együtt, akkor az egy érdekes kérdés, hogy hogyan robban szét a világunk, és ez feldolgozható, felfogható lenne egy üveg mögötti, mint egy kirakat mögötti történésnek a múltban, szóval a hangulat számomra könnyedén és jól megfogható, de a bizonytalanságot ott érzem, hogy megmaradtunk annál a szenzációnál, hogy szétszedtük ezt az egészet, és egy objektumot hoztunk létre. Itt a kép is működne önmagában, szerintem. A kérdés az, hogy melyik mellé teszed a pontot, Dávid? Ezért nem tudok most erre mit mondani, hogy hány csillag, mert ha ebben a formában marad, akkor ezt a hiba leckében tudnám értelmezni, ahol egy 3 csillagos, tökéletesen rendben lévő megoldás lenne. Ha a csendéletben, akkor meg az a kérdés, hogy melyiket tartjuk igaznak? Úgyhogy most itt megakadtam! (hegyi)