Nem tudom, hogy ez milyen pince, vagy piactér, vagy mi akar lenni, mindenesetre, nagyon szép a struktúra, amit megfigyeltél. Tényleg olyan, mintha ez az egész valami furcsa időutazás egy része lenne: a mérleggel, azzal a kőedénnyel, az asztallal, annak a fiókjával. Lehet, hogy ez egy skanzen, és annak valamilyen bemutatása, erre utal az a vas rondaság, ami a kép bal alsó részén van a kötéllel, ami nem baj, hogy ott van, mert engedi az embert gondolkodni, hogy ez milyen helyszín, de mindenképpen a megfigyelés tökéletes. Én nem hagytam volna le róla az utalást a jelen korra, azért nem, mert nem kell becsapni a nézőt, jó az, hogy ezt így láthatja. Itt van egy jó példa arra, hogy kineveztél magadnak egy horizontot, és ahhoz nagyjából tartod magad. A képnek a bal oldalán lévő kifelé tartó vonalakat ellensúlyozza a zsákok tömege, és a legfölső zsáknak az irányultsága, ez az egész ettől, mint egy hajó, billeg, de kiegyensúlyozódik. Ennek én örülök, és ez egy nagyon jó játék. Fény és árnyék leckébe is el tudom képzelni, bár ez a kép kicsit másról szól, mint a lecke, nekem ez leletmentés is lehetne, vagy enteriőr, de ettől a kép tökéletesen rendben van. A leckemegoldásra még várnék, olvasd el a leckének a leiratát, ott inkább kevésbé tárgyias, mintsem elvont üzeneteket várunk, de azért a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Sokkal szerethetőbb ez a kép az előzőnél, sokkal személyesebb, sokkal barátságosabb. Én azt mondom, hogy ezen még mindig van amit javítani, mégpedig két dolgot: egyrészt a tónusokat. Most a macskának az egyik szeme és a kis pofija meg a fül előtti része lényegesen világosabb, mint a többi, ezt a kép közepénél utómunkában egy picit visszább lehetne hozni, és akkor térbelibb lenne az egész, most ettől egy kicsit kivasalódik. A másik, hogy azon érdemes elgondolkozni, hogy nem biztos, hogy azt a másik szemét nem akarjuk-e beletenni. A füle nem zavar, hogy nincs benne, mert itt a pofijára megyünk, de az egyik irány az, hogy mind a két szeme legyen meg, a másik az, hogy ha viszont nem, akkor vágjuk le azt a szemet. Az orr mögött ha hozunk egy vágást, akkor megvan a fél szemünk, az orrunk, és nem indul el ez a forma újból. Van egy harmadik dolog, ami nem egy könnyű ügy, mert ezek az állatkák nem mindig barátságosak, ha elkezdjük őket rendezgetni, ezért ez, amit mondani fogok, utómunkában is megoldható, ki lehet ezt retusálni: a szemzugban meghúzódó fehér folt. Emberek vagyunk, nekünk is van csipa a szemünkben reggel, amikor fölébredünk, ez az állatoknál is így van, ez egy természetes folyamat, nincs ezzel semmi baj, de a képen nem biztos, hogy jó ezt megörökíteni. Ez olyan, mint amikor egy ember áll a kamerám elé, akkor is szólok neki, hogy figyelj, igazítsd meg egy kicsit a hajad, mert elfeküdted, hacsak nem az a cél, hogy erre ráerősítsek, vagy ha valami bőrhiba van, akkor azt megpróbáljuk lesminkelni, tehát ez se más, ez is egy portré, úgy kell kezelni. Ez most kettő csillag, de még mindig nyitott ez a lecke számodra, tessék csinálni a képeket. (hegyi)
értékelés:

Ez már egy hozzám sokkal közelebb álló kép, megáll a lábán, és nem csak attól izgalmas, hogy egy panoráma kép mit tud létrehozni, egyébként, ha nagyban szemléljük, nagyon érdekes az, hogy még egy fotózó párt is látunk a képen, de kicsiben is valamennyire érzékelhető ez. Egyetlen dolog, amit érdemes lenne megnézned, hogy a kép egyik fele is egyfajta tónusban van, és a kép másik fele is, amit nagyjából pont a kép közepénél váltunk. A kép bal oldali részét körülbelül ugyanabba a tónusterjedelembe kéne hozni, ami a kép jobb oldalára jellemző. Most a kép bal felső része, a középtől balra helyezkedő része nekem túlságosan kilágyul. Érdemes lenne ezt utómunkában kicsit helyrehozni, de az irány jó, tetszik ez a fajta színvilág, úgyhogy köszönöm szépen. Kettő csillagot adok, azért nem hármat, mert érdemes egyben is szemlélni egy elkészült munkát amellett, hogy örülünk annak, hogy létrejött valami, és sikerült ezeket a dolgokat elkapnunk, azért nem árt, ha a tónusokra figyelünk, mert most ezt a képet ez a fajta tónusprobléma olyanná teszi, mintha egy nyers képet látnék, ami még nem lenne utómunkázva. (hegyi)
értékelés:

Több értelmezési síkon haladunk akkor, amikor ezt a képet megnézzük, több információs irány is bekapcsolódik, és több irányon is elindulhatunk, a kérdés az, hogy utána hova jutunk a célvonalnál. Az egyik, ami rögtön szembeötlő, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozó képet kapunk. Lehet azon vitatkozni, hogy mi az, ami fontos, melyik szemet kellett volna élesben hagyni, vagy melyiket nem, a tradicionális megközelítés ennél a képnél azt mondaná, hogy a kép középpontjában van nagyjából tartva a jobb szemed, tehát tulajdonképpen annak kellene élesnek lennie, és nem az az éles. Ha a szabályok rendszerében elindulunk, ami néha olyan, mint egy erdő, akkor van egy olyan szabály (és ez sem jelenti azt, hogy ne lehetne felrúgni), hogy valaminek jó, kell és célszerű élesnek lennie a képen. Ezt itt megkapjuk, a hajadon lehet látni, hogy éles, a másik szemed szempillájánál is éles, a szakállnál és a nyakláncnál is, tehát van egy olyan képsík, ami élességet tartalmaz, és ez jó, mert ezen az ember tudja a szemét nyugtatni, el tud kalandozni, nincsen zavarban az életlenségtől. Az életlenséggel az a helyzet, hogy ha a teljes kép életlen, akkor nem tud hova fókuszálni a néző, zavarba jön, keresi, hogy hova kapaszkodhatna, és mindenhonnan lecsúszik a keze. Azon kívül, hogy zavarba hozzuk a nézőt, van egy olyan fiziológiai hatása is, hogy azáltal, hogy sehol semmi nem éles, tulajdonképpen azt érjük el a nézőnél, hogy keresi a helyzetet, nem találja, és ebbe belefárad. Fárasztó, ha semmi nem éles, fizikailag el tud benne fáradni az ember, és ezért alkalmazzuk ezt a szabályt, hogy valami éles pontot mindig találjunk, közelebb tud kerülni hozzá úgy a néző. Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy véletlen, hogy melyik szemed éles, önportrénál nem egy egyszerű eset ezt megoldani. Itt valószínű az a helyzet állhatott elő, hogy az objektív lehetőségeihez mérten élességhatáron belülre került az arcod egy része, tehát oda a gép nem tudott élességet állítani, és állított ahhoz a legközelebbi ponthoz, a gyújtóponthoz, ami az első élesnek felfogható sík. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alkotói szándékot, mint tudatos döntést és választást feltételezzük minden egyes fotográfiánál, tehát abból indulok ki, hogy ez egy tudatos döntés. Én el tudom ezt fogadni, mégpedig azért, mert az egyik ilyen értelmezési sík a mozgás, hogy mindazzal együtt, hogy ez a kép egy állókép, és azzal, hogy a bemozdulás nem látszik rajta, de azzal, hogy a hozzánk közelebb lévő, és a kép centrális részét elfoglaló rész életlen, azt az érzetet kelti, mintha belehajoltál volna a kamerába, mintha lenne egy felénk irányuló mozgásod. Ez nem rossz, ezzel párhuzamba állítható az, ami a második értelmezési sík is: a zene. Valamiért egy fejhallgató van a fejeden, gondolom, hogy ebben valamilyen zeneszám szólhat, és a zene mindig hoz egyfajta mozgást, még akkor is ha hallgatjuk, elindul a fej, a kéz, a láb, és egy mini-performanszot adunk elő zenehallgatás közben. Minél jobban belefeledkezünk a zenébe, ez annál komikusabb helyzetet hozhat a külső szemlélőnek, de ez ilyen szempontból mellékes. A lényeg az, hogy ez az életlenség ezzel a megoldással párhuzamba kerül. Van egy harmadik értelmezési irány, egy harmadik fontos formai elem, mégpedig az, hogy attól, hogy viszonylag egy nagy látószögű objektívet használsz, aminél az objektív felépítéséből adódóan létrejön egy torzítás, ami a fejedet is eltorzítja, tehát a hozzánk közelebb eső részek lényegesen nagyobbak lesznek, mint a tőlünk távolabb lévők, ennek van egy szürreális hatása, amit sokan szeretettel használnak. Csatlakozhatna ide fogalmilag akár Picasso, akár Dali, - de főleg Picasso -, akiknek ismerjük a portréit, aki nagyjából hasonló technikát alkalmazott akkor, mikor festett, mintha egy nagylátószögű objektívet használt volna, és ez torzította volna a modelljeit. Ez az élmény akkor jön létre, amikor valaki nagyon közel jön a mi személyes terünkbe, és képtelenek vagyunk élesen befogni őt, és ekkor föllép egy ilyen torzulás, ezt megfigyelhetjük a valóságban is. Mi, akik térbeli látásra képesek vagyunk, ezt másképp éljük meg, mert az agyunk egy csomó mindent korrigál, de mégiscsak a vizuális hatás nagyjából ilyesmi. Ezek a dolgok a kép erényei, és ezért a három csillagot és a leckemegoldást megkapja. Mondanék olyan dolgokat, amik viszont elviszik a figyelmet, e két dolog, ami nem baj, de ad egyfajta zaklatottságot a képnek. Az egyik a nyaklánc, tulajdonképpen a legvilágosabb pont a képen, a legkontrasztosabb pont, és nagyon felhívja magára a figyelmet. Nézd meg, hogy ha letakarja a nyakláncot az ujjaddal, és úgy szemléled a képet, akkor egy lényegesen erősebb üzenetté válik az, amit most kaptunk, mert nem viszi el a fókuszt az arcodról. Önkéntelenül lecsúszunk a szemünkkel, és elkezdjük nézni, hogy micsoda minták vannak azon a nyakláncon. Az most ilyen szempontból mellékes, hogy ki mit gondol az ékszerekről, itt az a lényeg, hogy az ékszernek van egy anyagi jelenléte, van egy tárgyi megnyilvánulása, ez az anyagából adódik, hogy egy csillogó forma, és ez mindig elviszi a figyelmet. Egy portrékészítésnél erre célszerű odafigyelni, akár férfi, akár női modellről beszélünk, hogy milyen ékszereket hagyunk meg, és azok hogyan jelennek meg a képen. Ezeket ki lehet emelni, díszíthetnek is, ugyanakkor, ha elviszik a fókuszt, akkor ellene dolgoznak az üzenetnek. A másik dolog pedig a háttér: még azt mondom, hogy ez a beépített szekrényes dolog nem rossz, de ott van egy nyitott ajtó. Hogy te bejöttél ebbe a szobába, az egy jó választás lehet, gondolom itt a fények is szerepet játszottak abban, hogy milyen megvilágítást találj, ugyanakkor a nyitott ajtó megint elviszi a fókuszt. Takard le a képből az ajtórészt, és egyből az arcra kerül a fókusz. Itt most tulajdonképpen két dolog: a nyaklánc és az ajtó ellene dolgozik annak a kompozíciós rendnek, amit itt létrehoztál. Ezt a jövőre nézvést mondom, hogy érdemes erre odafigyelni, lehet ezeknek szerepet adni, ha nem egy négyzetes kompozíciót kapnánk, hanem egy kicsit a klasszikusabb 3:2-es vagy 4:3-os képosztást. Akkor az ajtóból várhatnánk egy bejövő szereplőt is, és ez megadná a feszültséget, viszont ebben a formában, ahogy ez most jelentkezik, ez nekem inkább pontatlanságot mutat. Mindenképpen azt mondanám, hogy ne akarjuk megúszni ezt a leckét, dolgozzunk ezzel, részben tanulmánynak kiváló az önportré, még akkor is, ha nehéz megvalósítani. A nehézsége adja azt az erőt, amit utána már a portrézásnál tudunk használni, és ha az önportrét meg tudjuk oldani, akkor már portrénál nem jövünk zavarba a technikától, a másik pedig meg egy önismereti dolog. Várom a folytatást, és kezdjünk el dolgozni. (hegyi)
értékelés:    

Márti leckéje úgy szól, hogy mindenki csinálja azt, amit akar, és én ezt azért tartom fontosnak, mert van egy felszabadultság benne, egy dac, egy kiállás, amit a Márti felvet, és nagyon izgalmas az, hogy erre ki hogyan reagál, mennyire meri átadni magát ennek az egésznek. Mondjuk ki, ez egy performansz lecke. Ez a performansz itt nagyon érdekesen jön létre azzal együtt, hogy van két olyan dolog, amit nem tudok 100 százalékig hova tenni. Az egyik, maga a tónusrend. Elolvastam, mert Sándor a hozzászólásokban leírja, hogy ez egy HDR technológia, és annak tulajdonképpen Sándorosan érdekes használata. A HDR ugye arra szolgál, hogy egy nagy dinamika tartományt jelentő képnél is részletek maradhassanak a csúcsfénynél és az árnyékoknál is. Itt meg pont fordítva történik, a HDR ellen dolgozunk: csökkentettük a dinamika tartományt, pasztelles, akvarelles irányba vittük el. Ez nagyon jó példája annak, hogy ha értő ember használja ezt, akkor nem kötik őt azok a feltételek, hogy magát a technikát mire találták ki, ő szabadon arra használja, amire szeretné. Nagyon jó ennek az egésznek az anyagszerűsége, de ettől van benne egy fáradtság. Persze ez nem biztos, hogy baj, de óhatatlanul olyan furcsa érzetem van, hogy dörzsölöm a szememet, hogy biztos jól látok-e, nem nálam van-e hiba. Tehát ad egy lehetőséget az önreflexióra, de ez nem biztos, hogy cél volt a kép készítésénél. A másik, ennél lényegesebb és talán fontosabb meglátásom, az abbeli kételyem, hogy a napszemüveg és a kalap az kell. Nekem ez olyan hatást kelt így, hogy van egy fotográfus, aki létrehoz egy kompozíciót, és megmutatja a modellnek, hogy ide így tessék majd megállni. Felveszi ezt a nagyon szép leplet, de ő maga, civilben beáll, és megmutatja ezt a gesztust, mint egy előjátszását a szituációnak. Igen ám, csak ez a végeredmény is, ez nem egy verkfotó. Ettől olyan fura hatása van. Lehet, hogy ez direkt volt cél, és akkor nekem kell ezzel még egy kicsit időznöm, hogy megfejtsem, nem tudom. Nekem ez most egy olyan kérdést vet föl, amire még nem találom a választ. Szóval mindazzal együtt, hogy az irány nagyon tetszik, és fantasztikusak ezek a leplek, és nagyon hatásos és elgondolkodtató, ami létrejön, remélem, hogy ezek a leplek még használatba kerülnek. Ha a sapkát és a napszemüveget megszokom, akkor ez nálam 10 pont. Elfogadom a pasztelles tónusterjedelmet is. Főleg a szemüveg az, ami elgondolkodtató. Persze elmehetnék abba az irányba, hogy ugye vannak ezek a vallások vagy szekták, amiknek a működésébe több féle irány bekapcsolódik. Ha ebbe az irányba megyek, akkor tudom értelmezni a szemüveget. Vagy mondhatom azt is, hogy a civilséggel hívod a magad jelenségére, mint létezésre fel a figyelmet. Hmmm, megfogtál azt hiszem. (hegyi)
értékelés:

Hát igen, az előzőből lemaradt és csak az utolsó képet kaptuk meg. Itt azért nagyon érdekesen látszódik egy szituáció. Aki fotózik, belülről ismeri a képeket, de itt most egy megfigyelői státuszból látunk egy lenyomatot, hogy tulajdonképpen milyen furcsán is nézünk ki mi, amikor belelkesülünk, és „Mindent a képért!” felkiáltással, akár életünk kockáztatásával is elmegyünk egy ilyen helyre, és rögzítjük a képet. Van ebben egy nagy adag humor. Komikus az egész, ahogy a modell hölgy, ebben a nagyon érdekes ruhában és kalapban, fürdőzik a napban, miközben mi ennek az egésznek a szürrealitását is látjuk, hogy ezek között a vasoszlopok között mindez hogy szerepel. Nyilván ezek azokon a képeken, amik ők készítenek, nem lesznek rajta, a teleobjektív valószínű, hogy a portréra fog koncentrálni csak. Mégis a megfigyelő státusz az, ami ennek az egésznek a ritmusát meghozza. Hogy milyen lehetett az a kép, amit ő készítettek, nem tudom, ebből a képsorból nem lehet megítélni. Egyébként azt mondom, hogy az egy következő lépcső lehetne, hogy akár záró képként Gabriella is elmegy erre a mólóra, és már modell nélkül nagyjából megmutatja, hogy ők mit is láthattak ebben az egészben. Ott meg a modell hiánya lenne az, ami érdekes lenne, és ezt az egészet ritmusában összerántaná. Most én ezt egy kicsit hiányolom a képsorból, hogy nincs ez az egész levezetve. De a megfigyelés nagyon rendben van, nagyon jók ezek a gesztusok, és nagyon jó, amit látunk, hogy instruálja a modellt. Szóval én azt gondolom, hogy ez mindenféleképp jó és humoros képsor. Megadom a három csillagot azzal a javaslattal, hogy legközelebb azon is el kell gondolkodni, hogy hogyan zárok le egy ilyen történetet, ne maradjanak ezek az ajtók nyitva. (hegyi)
értékelés: