Ez a házi feladat és ez a megoldás most egészen rajzfilmszerű. Ez javarészt annak köszönhető, hogy valami olyan technikai játék van, egy olyan utólagos labormunka, amitől a képen szereplő tárgyak egy plusz grafikai ízt kapnak a szemcsézettséggel, a kontraszt és a határvonalak megjelenésével. Azt mondom, hogy maga ez a fajta grafikai játék ez izgalmas. Viszont, ha mint grafikai formák és nem mint konkrétum értelmezzük ezt az egész képkereten belüli munkát, akkor szigorúbban és szűkebben kell komponálnunk. Most itt vannak a képen olyan részek, amik nem képviselnek értéket úgymond, magyarán vághatóak lennének. Akár a kép baloldalára, akár a kép jobboldalára, akár a kép fölső részére gondolok. Itt, ezeknek a formáknak az összekapcsolódása, ami izgalmas. Ennek a kéménynek és ennek a toronykupolának. Ha pedig ezt el tudjuk fogadni, akkor erre kell fókuszálnunk. Nem ad most ehhez hozzá az a tér, amit még András pluszban ehhez hozzáengedett tenni. Én egyébként ezzel az fajta utólagos képmanipulációval annyira nem értek egyet. Biztos volt oka, hogy az András ennyire belenyúlt ebbe a képbe, csak most ez egy picit túl sok, lebukik a manipuláció. Kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Megint azt mondom, hogy az értelmezésére ennek a leckének ismét a távolságtartás jellemző. A lecke rólunk szól és itt pedig ennek kivetítését látjuk. Tünde mutat egy helyzetet, egy házi kedvenccel való helyzetet. Nem tudom mi az oka annak, hogy Tünde ennyire szemérmes, hogy a saját történetét nem mutatja még meg egyelőre nekünk. Miközben azért azt láthatja, hogy az Estiskolán ilyesmi történetek vannak és hát más úgymond megmerítkezett már ezekben a leckékben. Én arra bíztatnám Tündét, hogy bizalommal lehet irántunk, nyugodtan megmutathatja a saját élményeit ezekben a feladatokban. Még akkor is, hogyha a Tündének kvázi nincsen háziállata, de valamilyen viszonyrendszert azért csak-csak kialakított a háziállatokkal. Most ez a viszonyrendszer áttételesen van jellemezve. Ha a képet nézem, akkor nagyon minimális technikai malőr, hogy úgy van körbevágva, hogy ott azért maradt egy fehér szél, erre érdemes odafigyelni. Olyan, mintha paszpartuzásnál kilógna a fotópapír. Másrészt viszont azt mondom, hogy az üzenet maga nagyon jó. Dinamikus az a képi megoldás, amit alkalmaz, ugyanis ha jól megfigyeljük, akkor van egy főszereplőnk, egy hölgy, aki elég kemény és sietős léptekkel halad. Az előreszegett áll, a szigorú arc az mind azt mutatja, hogy igazándiból őneki lenne most valószínű jobb dolga is, mint ez a kutyasétáltatás, de céltudatos és ezért elviszi a kutyát sétálni, mert a kutyának sétálni kell, és mivel a kutyának sétálni kell, hát ő elviszi sétálni. Ennek a kutyasétáltatásnak az időtartama minimum 10 perc, ezt a minimum 10 percet tartani fogja, majd utána fölmegy a lakásba, leteszi a kutyát és megy a dolgára. Körülbelül ez, ami ezekből a mozdulatokból amit a képen látunk nekem mint történet előjön. De kompozícióban nagyon izgalmas az a meglátás, hogy van egy függőleges formánk a főszereplővel, van egy kicsit vízszintesebb formánk a kutyával és ezt a háromszöget zárja be és nagyon izgalmas az, hogy a parkoló autó ellenirányú mozgásban van, vagy ellenirányú mozgásirányt mutat, mint a szereplők. És hogyha jól megfigyeljük, megbújva, de ott van a fotográfus is az árnyékban, mint egy fekete ninja, ott kibújik a boltkirakat mögül. Nagyon, nagyon jó ez a fajta geg. Én azt mondom, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Egy picit azért a személyesség jobban előtérbe kerülhet. Tehát az, hogy fölfedezhetjük a fotográfust, az egy jó irány. Ezeknél a képeknél ez mindig erős személyes jelenlétet tud hozzáadni, ha ezt úgy komponáljuk, hogy ez ne egy ilyen bujkálás legyen. Vállaljuk föl. Ebben a helyzetben nem lehetett kikerülni azt, hogy ne legyen rajta a fotográfus, mert az üvegfelület vissza fogja tükrözni. Ha ez így van, akkor bizony lehet egy kicsit közelebb menni, lejönni arról a járdáról, nem fognak minket elütni az autók, nagyobb méretben fogunk jelen lenni, igaz, hogy akkor valami más objektívet kell választani, hogy ugyanez a képkivágás szerepelhessen, de a jelenlétünk erősebb lesz. És egyébként pedig azt mondom, hogy pont ettől a kettős világtól, tehát ami a tükröződésben, és a valóságban megjelenik, ettől lesz ez egy erős és dinamikus fotográfia. Én azt mondom, hogy a házi kedvenc leckét szívesen visszaadnám Tündének, hogy egy kicsit foglalkozzon még vele, de ez a kép maga három csillag. (hegyi)
értékelés:

Láttunk már Tündétől egy hasonló csendéletet és az is nagyon finom volt, és ez is egy nagyon finom megoldás és én ezt nagyon szeretem. Feszegeti ugyan a csendélet határait azzal, hogy nagyon visszafogott és kevés képelemmel dolgozik, de tökéletesen működik ebben a kategóriában. Egyetlenegy problémám van, hogy itt most megint azt mondom, hogy a kép kompozíciója, a tárgyak elhelyezése nekem egy picit most billeg súlyban. Sem nem jobbra, sem nem balra, de valahogy ott ficereg középen az a virág. Nem érzem azt, hogy ez valami nyugalmi helyzet lenne és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy viszonylag szűkre van vágva körülötte a tér. Megint azt mondom, hogyha ilyen kevés fénnyel és ilyen kevés eszközzel dolgozunk, akkor maga a tér, akár ez a teljesen feketében úszó háttér az, ami segít nekünk abban, hogy a tömegelhelyezésben helyére kerüljön a kompozíció. Annyira szűkre van ez most itt vágva, hogy ettől nem tud megélni maga a forma. Ez egy lényegesen dinamikusabb forma, a virágok tekintetében is. Ez a kép akkor működne így, ahogy most van, hogyha ez mondjuk egy könyvben van egy illusztrációként és ott a szerkesztő azt mondja, hogy ennyi helyünk van, meg körbe kell esetleg folyatni szöveggel, akkor ez működik, de most semmi nem indokolja azt, hogy ne legyünk nagyvonalúak úgymond a tárgyakkal szemben. Ez az egyik meglátásom. A másik meglátásom - ahogy ezt már más alkotóknál is mondtam – szeretném, hogyha a Tünde is egy picit a klasszikus csendéleteket is elkezdené megfejteni és küldene klasszikus csendéletfotókat is. Azért, mert ezek a munkák, amiket itt most látunk, ezek a munkák nehezen értelmezhetőek, ha nincs meg az a fajta munka, ami a csendélettel, a klasszikus csendélettel történik. Ugyanis azt gondolom, hogy egy klasszikus csendélet kompozícióban, világításban, forma és színdinamikában olyan iskolamunka, ami segít nekünk abban, hogy biztonsággal tudjunk dolgozni a többi fényképünknél. Én azt mondom, hogyha azt vesszük, hogy ez egy – még ha esti -, de egy iskolai helyzet, akkor a feladat az most legyen az, hogy klasszikus csendélet. Köszönöm ezt a képet, ez kettő csillagot ér amiatt, amit mondtam itt a kompozícióval kapcsolatban. (hegyi)
értékelés:

Egy izgalmas képet látunk, dinamikusan komponált formákat. Nagyon tetszik az, ahogy a kerék és a kerékpár is megjelenik. Nagyon tetszik az, ahogy az árnyékok, közben a kerékpáros mellett elhaladó gyalogosok is ezen a képen szerepelnek. Tehát mint mozgás ez egy nagyon jól értelmezhető és izgalmas kép. Nagyon jót tesz neki, hogy ez egy fekete-fehér fotográfia, de van két apró megjegyzésem. Az egyik az, hogy semmi nem indokolja, hogy dől a horizont. Erre azért érdemes odafigyelni, a kompozícióban ez nem érvényes most. Másrészt pedig én azt gondolom, hogy ha ilyen szép árnyékok vannak és ilyen szép árnyékokkal dolgozunk, akkor ezeknek az árnyékoknak célszerű megadni azt a teret, hogy ezek a formák válaszolhassanak, feleselhessenek a valós formákkal. Itt most két lényeges árnyékot látunk. Az egyik a kép középpontján lévő bácsi, vagy férfiember, akinek az árnyéka megjelenik, a másik pedig maga a kerékpár kerekének az árnyéka és mind a két árnyék el van vágva és ez nem indokolt. Nincs miért vágnunk. Az egyiknél a bácsi feje vágódott le, a másiknál a kerék teteje. Ezek a vágások most nem tesznek jót. Nyugodtan hozzá lehetett volna a kompozícióhoz ezeket adni és akkor egy nagyon izgalmas játékot tud körbejárni a szem. Most kibicsaklik ez az egész, mert kifutunk a képmezőből. Miközben maga a megoldás jó, de azt gondolom, hogy erre azért érdemes odafigyelni. Ez most egy csillag. (hegyi)
értékelés:

Ez a kép első ránézésre egy szociografikus megközelítés, egy szociofotó. A képen látunk egy utcabútort, ami egy parkban lehet, egy pihenőpad, amin egy hajléktalan alszik. Nagyon kis összeszedetten, oldalfekvésben pihen és a feje alatt van az ő kis csomagja. Békés és nyugodt képnek gondolom én ezt és a helyzetet is körülbelül ilyennek. Rend van, tisztaság van, nyugalom van a képen. De azt most le kell szögeznem az elemzés elején, hogy ez a kép, ez nem teljesíti a 9-es lecke feladatkörét. A 9-es lecke felhívása az arról szól, hogy mutasd be a saját környezetedet, a saját ágyadat, a saját pihenőhelyedet, ahol a gondolataidat, az álmaidat éled meg, ahol jól érzed esetleg magad, vagy ahol pihensz. Ez a feladat most meg van kerülve, nem ezt a helyzetet mutatja meg, hanem egy teljesen másik megközelítést látunk. És ebben a képben Tünde véleménye, vagy Tünde élményanyaga nincsen benne. Én most, ezt az elején mondom, hogy azt kérem, hogy a Tünde is és a többiek is picit pontosabban értelmezzék, olvassák, hallgassák és nézzék meg a leckefelhívásokat. Arra próbáljunk meg először is beküldéseket adni, aztán az átértelmezések majd később esetleg jöhetnek. A másik, hogyha elvonatkoztatunk ettől, hogy mi a leckefelhívás és csak a képpel foglalkozunk, akkor azt mondom, hogy ez a kép most olyan mértékben távolságtartó, hogy ebből a képből az alkotó viszonya ehhez a modellhez, vagy ehhez a helyzethez nem érzékelhető. Távolságtartó, hideg. Akkor, amikor szociografikus megközelítéssel ábrázolunk valamit, akkor a dokumentálás fontos, de a dokumentálás mellett valamilyen alkotói attitűd meg kell hogy jelenjen. Ettől válik érvényessé az egész és ettől lép tovább, mint az a helyzet, mint amikor egy kulcslyukon bekukucskálunk egy szobába. Ez a szereplő, akit most itt látunk szemmel láthatóan alszik, le van csukva a szeme. Ő maga nem tudja kontrollálni azt a helyzetet, hogy valaki odalopódzik és készít róla egy fotográfiát. Abban sem vagyok biztos, hogy ő ehhez a helyzethez úgymond a beleegyezését adta. Ha ezt mind összevetjük, akkor én azt mondom, hogy még akkor sem tudom ezt a megközelítést magamévá tenni, hogyha nem kérem számon úgymond a 9-es lecke feladatkörét. Nagyon érzékeny téma a szociográfia, a szociofotó. Nem véletlen, hogy még nincs szocio leckénk. Empatikus, befogadó szemet, kamerát és lelket igényel, hogy az ember a kiszolgáltatott helyzetben élőket úgy mutassa meg a nagyvilágnak, úgymond a társadalomnak, hogy abban, ha nem is ítéleteket mondjon, de valamilyen összefoglalását adja annak a helyzetnek, valamilyen figyelemfelhívás legyen ebben. Én most itt ezt nem nagyon érzékelem. Ez nagyrészt abból következik, hogy ez a távolságtartó ábrázolás a kamera nézőpontjából, a kamera távolságából adódóan, a kiválasztott felvételi pontból adódóan nem tud közel engedni minket, nézőket a modellhez és ez azt jelenti, hogy a fotográfus sem volt elég közel ehhez a modellhez. Le kell tudnunk tenni, mint fotográfusok a kétségeinket, a félelmeinket, esetek többségében a viszolygásunkat, a negatív élményeinket ahhoz, hogy ezeken a képeken át tudjon jönni az a fajta közlés, amitől ezek szerethetőek lesznek. És nem szabad szánalmasnak, nem szabad negatív módon ábrázolnunk. Mindenféleképp érzelmileg a fotográfusnak az a dolga azon kívül, hogy tárgyilagosnak kell tudnia maradni, tehát nem egy szentimentális helyzetet kell létrehozni, de mindenféleképp valamilyen érzelmi megközelítést azért kell tükrözni. Úgyhogy én ezt a képet mindenféleképp visszaadnám ismétlésre. A leckét is. És én azt mondom a Tündének, hogy én annak örülnék, ha ő ezeket a leckéket egy picit komolyan venné és elkezdené megoldani. És hogyha ezeken túlléptünk és már születtek érvényes megoldások ezekre a leckékre, amik az Estiskolán találhatóak, akkor kezdenénk el foglalkozni és továbblépni esetleg ilyesmi irányba. Ugyanis nem véletlen az, hogy az első három lecke az önportré és az önábrázolás. És a leckék nagy részében a saját életünkről, a saját helyzetünkről és gondolatainkról várunk fotográfusi megoldásokat, mert addig, amíg az ember saját magát nem képes tárgyilagosan szemlélni, bemutatni, megmutatkozni és ezt fotográfusi módon megfogni, addig nem biztos, hogy célszerű továbblépni és más embereket portréban, vagy akár ilyen szociografikus helyzetben ábrázolni, mert még nincs kalibrálva a koordinátarendszer, amiben az ember mozog. Nem tudom, hogy mennyire vagyok ebben érthető most, hogy ahhoz, hogy érvényes és a nézőnek is átélhető képeket tudjunk készíteni másokról, ahhoz magunkról kell tudnunk először üzeneteket küldenünk, magunkat kell tudnunk helyretenni és megfogalmazni. Ennek a lépcsőfokaiban próbál segíteni az Estiskola a maga leckéivel. Nem azt mondom, hogy a Tünde ne csináljon szociofotókat, hanem azt mondom, hogy abban épp úgy benne kell lennie a Tündének a kép érzelmi rendszerében, mint ahogy egyébként mondjuk egy csendéletnél ez megtapasztalható. Köszönöm a képet, de ezt én most visszaadom és várom a megfejtést mind a 9-es leckére, mind pedig az előző leckékre, az első háromra a továbbiakban is várnám a képeket. (hegyi)

Nagyon-nagyon fontosnak tartom azt, hogy erre a területre is elindul a Bara. Ugyanis erre a leckére általában a gyász volt jellemző, a búcsúzást kevésbé próbáltuk megfogni, holott ez ugye három szóból álló lecke: tisztelet, búcsúzás, gyász. Úgyhogy örülök, hogy a búcsúzás című helyzet is előtérbe tud kerülni, és erre felhívnám a többiek figyelmét is. Nagyon tetszik a kép előtere, a levelek és az ezekből kialakuló rajzolat, egyszerűen fantasztikus. Én a kép fölső részének, akár egyharmadának rovására is ezt jobban megfigyeltem volna, vagy inkább ebből adnék, vagy csak simán vágnék a kép fölső részéből, az nem annyira fontos nekem. Az egy másik kérdés, hogy ha már egy ilyen helyzet van, nem tudom, hogy mennyire voltak ezek a modellek instruálhatóak, mert azért itt izgalmasabb lenne, ha nem csak oldalirányban történne elmozdulás, hanem a képben befelé is. Tehát, hogyha közelebb futna felénk vagy mozdulna el felén az egyik alak, akkor ez dinamikában jobban adná ezt az üzenetet. Úgyhogy kettő csillag azért, mert ez most nem olyan nagyon erős. (hegyi)
értékelés: