Mi városi emberek ismerjük ezeket a képeket. Szerencsére idén, viszonylag gyorsan túllettünk ezen a latyaktároló állapoton. Amikor a tél szépségeiről beszél valaki, akkor számomra, aki a városban lakik, az sem elfelejthető, hogy ezek a szépségek viszonylag rövid ideig vannak meg, és ha bemegyünk a városba, akkor főképp ezekkel a feltornyozott gúlákkal találkozunk. Ez érthető és logikus, bár ismerek olyan helyet a világon, ahol ezeket, amikor összeszedik, el is szállítják, mintha szemetet szállítanának. Arról nem is beszélve, hogy amikor ezek elolvadnak, akkor marad utána sár is meg szemét is, mert jó szokással az emberek ide dobálják a szemetet azzal, hogy ami nem látszik, az nincs is.
   A kép nagyon tetszik, pontosan azért, mert viszonylag nagy részét elfoglalja ez a szürke, koszos hókupac, és közben mögötte látjuk azt, hogy az élet megy tovább. Itt nagy magányában áll ez a téli emlék, és közben már a fiatalok birtokba vették a teret: bicikliznek, görkoriznak, rollereznek, élik a maguk szabad életét. Ebben pontosan a mozgás, és a mozgás sokszínűsége miatt van benne egy nagyon erős életigenlés. Úgyhogy egy öröm, és én nagyon szeretem, és nagyon fontos ez a fajta kontraszt. Nagyon köszönöm azt, hogy ezt is megtapasztalhatjuk, és nem csak azt, amikor gyönyörűen nyílnak a virágok, vagy amikor szentimentálisnak mondható téli tájképeket kapunk, hanem azt a helyzetet, amit a városi ember élhet meg. A városban is megtalálható minden, ami a természetben körbevesz minket, csak itt minden egy kicsit másképp. Erre persze lehet azt mondani, hogy a városi embernek a koszos hó jut, bezzeg vidéken a tiszta, ropogós hó van. Ez sem teljesen igaz, egyrészt, másrészt más kihívások azok, amikkel a városi ember szembesül, de ez még nem jelenti azt, hogy ő ne találná meg az örömét. Pontosan erről szól a kép fölső része. Köszönöm szépen! (hegyi)
értékelés:

Porpasztel rajzom.

egy darabig gondolkoztam, hogy vajon beküldjem-e vagy ne, mennyire számítható ez egész alakosnak? végülis én rajta vagyok teljesen... szóval nem tudom, hogy mit fogtok hozzá szólni, de egyenlőre nincs jobb ötletem erre a leckére.

Itt van egy leirat, hogy szabódott Réka azon, hogy beküldje-e ezt a képet a hármas lecke megoldására. Én azt mondom, hogy nagyon minimális hiányzik ahhoz, hogy ez akár az akt leckének is megoldása lehessen. Ez a nagyon minimális gondolom érhető, hogy az, hogy maga a modell aktként szerepeljen ezen a képen. Tehát ez a fajta finomság, ez a fajta titokzatosság, ez, mint akt lecke érvénye. A hármas leckére én ezt most nem tartom annyira érvényesnek, merthogy a hármas lecke megoldásánál azért az fontos, hogy szerepeljünk rajta, mint modell. Ha már az első három leckében gondolkodom, akkor ez inkább az első leckének lehetne megoldása, a portré arc nélkül-nek. Kedvelem ez a képet mindettől függetlenül, tehát félreértés ne essék, ez egy jó fotográfia. Én szeretem ezt a képet akkor is, hogy ha tömegelhelyezésében nem teljesen értek vele egyet. Pontosabban azt mondom, hogy nincs eldöntve, hogy hova helyezem magát a modellt. Ahhoz, hogy ebben döntésre bírjam magam, vagy a kép fölső részéből kellett volna még vágni, vagy az alsó részéhez még hozzátenni. A lényeg, hogy most nincsenek kiegyensúlyozva ezek a tömegek. Mint leckemegoldás, várnám Rékától az ismétlést a hármas leckére, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább. Én azt mondom, hogy a Réka megoldotta a kettes leckét is, és ráadásul az valami eszméletlenül erős lecke volt, akkor én azt mondom, hogy a hármasat is nagyjából ebben a formában meg lehet oldani, Én nagyon kedvelem azokat a leckéket, amiket ő hozzánk beküldött, és én arra próbálom őt ösztökélni, hogy „Hajrá! Hajrá! Tessék fotografálni!”. Aki egy ilyen kettes leckét tudott csinálni, mint amit ő csinált, annak már azért azt gondolom, hogy működnie kell a hármas leckének is , pontosan ugyanabban a nyitottságban. Nincs miért megszeppenj, nincs miért sötétbe burkolózz. (hegyi)

Vikiéknek volt egy talpas filmje, és én azt gondolom, hogy az egy nagyon jó megoldás volt, és nagyon tetszett. Erre utal vissza ez a fotó. Valószínűsíthetően, amikor az a film készült, akkor készülhetett ez a két talplenyomat is. Nagyon örülök neki, hogy ilyeneket azért megőrzi az emlékezet és nagyon köszönöm, hogy ezeket Viki nekünk elküldi. Ez teljesen rendben lévő megoldása ez a leckének. Volt ezzel meló, tehát, mint egy performace tekintek erre, nem mint fotográfia elsősorban, ami ennek a házi feladat megoldásnak a legfontosabb útja, hanem pontosan az a fajta előadás, hogy az ember bekeni a saját talpát két féle festékkel és rááll egy papírlapra. Megoldotta a leckét: „Nesztek! Itt a talpam!” Úgyhogy a három csillag megvan. Én azért várnám Vikitől, hogy a fotómasinát vegye a kezébe. Nem kell rögtön nagyra törő célokat kitűni. Az a lényeg, hogy megszokd, és összebarátkozz ezzel a eszközzel, hogy ne idegenkedj tőle. És ha a barátoddá válik, vagy legalábbis egy rutinszerűen alkalmazott eszközzé, mint egy toll, vagy egy ceruza, vagy egy öngyújtó, akkor onnantól kezdve már a használatával is könnyebben megbarátkozol. Szóval Viki fényképezz, fényképezz, fényképezz! A lényeg az, hogy csináld rendszeresen, ne csak alkalomszerűen. (hegyi)
értékelés:

Egy sosemvolt leckére küldöm ezt a képet, az egyedüllét soha fel nem adott feladatára. Így a szorgalmiba megy. (Köszönöm az ötletet a leckére, oda megy - a szerk.)
Ugye a leiratból is tudjuk, hogy a Nóra ezt nem erre a leckére küldte, mert akkor még ilyen lecke nem volt. Ez egy ötlet volt részéről, amit fölvázolt, hogy ebből lehetne akár lecke, és én ezt elfogadtam, mert maga az ötlet kézenfekvő. Hogyha barátságról van lecke, akkor legyen a magányról is, hogyha a vágyról van lecke, akkor lehet az egyedüllétről is. Tehát mint lecke felvetést, én nagyon köszönöm Nórának, és a többieknek azt tudom mondani egyébként, hogy várom az olyan leckeötleteket, amikről úgy gondoljátok, hogy ebből a 38 leckéből kimaradt, és szívesen foglalkoznátok vele.
   A kép nagyon letisztult formai és nagyon jó dekódolható képi jelekkel dolgozik. Őszinte leszek, ha megvertek sem tudom, hogy milyen növény ez, amit itt látunk. Nóra ebben majd biztos segít. Valami kis kaspóban, kis növénytartóban laknak ezek a kis növény kisgyerekek, és megy a ricsaj az iskolaudvaron, és közben egy valaki kiszorult valahogy ebből a közösségből. Tehát, ha akarom, akkor ez az üzenet egyszerű, ugyanakkor egyszerűségében is jól értelmezhető és nem von le ez semmit az értékéből, hogy nem valami hatszor csomózott rafinériát kapunk. Hanem itt azt látjuk, hogy van mondjuk 73 darab, akik egy irányban mozognak, és ez a rendszer ettől még izgalmas és változatos, mert vannak, akik kitűnnek ebből a rendszerből fölfelé, vannak, akik meghúzódnak az árnyékban, de mindenféleképp egy csoport, és ebből az egy csoportból egy szem kikandikál. Annyit tudnék csak mondani, hogy most, ahol én egy picit a bizonytalanságot érzem, hogy ennél a képnél kompozícióban nekem nem teljesen van eldöntve az, hogy a kompozíció erősíteni akarja ezt a kitaszítottságot vagy elfordulást, bár szerintem nem is biztos, hogy ez kitaszítottság, mert szerintem ez önálló döntése ennek a kis növénynek, hogy ő arra keresi a maga jövőjét. Tehát hogy erre én rá akarok erősíteni, magyarán dekomponálom ezt a képet, vagy pedig őt állítom a középpontba, centrálisan komponálok. Ha az utóbbi utat választanám, akkor még jobban középre kellene húzni. Most a kettő között vagyunk. Igaz, hogy aranymetszésben nagyjából jó helyen van az a kis fejecske, csakhogy a tömegelhelyezés fölülírja az aranymetszést. Tehát, ha most úgy vesszük, hogy egy egységnyi tömeg a virágok mennyisége, nagyjából ezzel megfelelő egységnyi tömeg az a rész, ami a virágok fölött megjelenik, és kb. kétszer ekkora egység az a bödön, amiben laknak ezek a kis növénykék, akkor ebben a viszonyrendszerben kéne gondolkodnunk és akár azt mondani, hogy emiatt mondjuk elforgatom ez a kis cserepet, és akkor a fókusz jobban erre a kis egyéni utat kereső, magányos harcosra tudna kerülni. De a három csillag mindenféleképp meg van és várom Nóra további leckéit. (hegyi)
értékelés:

Azt elmondom most, rögtön az elején, hogy ez a kép Zsu döntése alapján a szorgalmiba került, de én önhatalmúlag átemeltem, mint lecke. Mégpedig azért, mert egy portré leckénél fontos, hogy tudjunk beszélgetni a portréról, még akkor is, hogyha az alkotó szándéka szerint ez esetleg csak egy szorgalmi mennyiséget ér. És én se pro se kontra nem ezen szeretnék vitatkozni, hanem szeretném kihasználni az alkalmat, hogy mesélhessek erről a képről, mégpedig azért, mert a szorgalminál abban állapodtunk meg, hogy szorgalmi képeket nem elemzünk. A portré alanya szemmel láthatóan valami előadói helyzetben van, tehát valamilyen színpadi helyzetben, erre utal az öltözet is, erre utalnak a gesztusok és erre utal egyértelműen a mikrofon. Mint minden ilyen helyzet karikírozott, túlrajzolt egy picit, és ennek egyetlenegy oka van, hogy van egy bizonyos méretű nézőtér, és ezt a nézőteret be kell tudni sugározni. Tehát magyarán, az első sorban ülőknek hasonló élményt kell tudni nyújtani, mint az utolsó sorban ülőknek, mert nagyjából ugyanannyit fizettek a jegyükért, ezért minden gesztus egy picit nagyítva van, minden gesztus egy picit erősített. A kéztartás is, a cigarettához kell még egy szipka is, bár én azt nem látom, hogy ez a cigaretta meg lenne gyújtva, de még lehet, hogy erre is sor kerül, és maga a ruha is meg az a fajta megjelenési forma, ahogy az előadó magát aposztrofálja. Én nem tudom, hogy ez egy önálló est lehetett vagy valamilyen színdarabból kimetszett rész, vagy valami musical, ez ebből a helyzetből nem derül ki, de mégiscsak azt mondom, hogy maga a kép az izgalmas. Hogy a kép címe mire akar utalni, abban most nem vagyok 100 %-ig biztos, erre valamennyi magyarázatot talán Zsu fog adni, de mint színpadi fotó ez a kép számomra megáll a lábán. Bár ábrázolásra került minden fontos manifesztum, tehát a fülbevalóföldgömbök, a hajpánt, a mikrofon, a cigaretta, a kesztyű, minden, ami ehhez fontos és hozzátartozik, mégis, talán hogyha egy lépésnyivel megpróbálunk a modell elé kerülni, akkor kiküszöbölhetjük azt, hogy most ezek a nézők – kopasz bácsi, meg a hajas kislány – ne legyenek ennyire határozottak. A másik megoldás, hogy ha mélységélességben egy kicsit szűkebbre komponálunk, akkor ezek a formák elmosódottabban jelentkeznek. A másik ellentmondás számomra az, hogy mintha a néni nem tudná eldönteni, hogy énekelni vagy cigarettázni akar, mondjuk, ha egy fagyit képzelünk el, hogy nyalni akar a fagyiból vagy szívni a cigiből. Ilyen van egyébként az ember életében, tehát ezt is el tudom fogadni, hogy az ember zavarban van és akkor hirtelen fagyi evés közben rágyújt, de most ez a két gesztus egymásnak ellentmond. Ha egy tized másodpercet várunk, akkor eldől a helyzet, tehát akkor meglátjuk azt, hogy egy kicsit odébb emeli ezt a cigarettát, és a mikrofont emeli közelebb, avagy kér valakitől tüzet és akkor meggyújtják azt a cigit, és lejjebb engedi a mikrofont. Szóval most ennek a kettőnek a határán van ez a kép, de én kedvelem ezt a képet és kettő csillagot megadok rá. Azért kettőt, mert ez a mélységélesség dolog akármennyire bagatellnek tűnik, de fontos. Tehát most ott van egy rendezetlenség a mikrofon körül. Erre, mint portré azért érdemes odafigyelni. És a személyesség abba is megnyilvánulhat, hogy valahogy felhívjuk magunkra a figyelmet, leejtjük a táskánkat, tüsszentünk egyet vagy a fene tudja. Tehát erre azért meg lehet találni a módot, hogy ez a hölgy ránk nézzen egy pillantással, tehát amikor ezt a hanghatást keltjük, akkor készülünk persze az expozícióra is, és exponálunk. Aztán utána lehet, hogy futni kell a teremből, sok minden történhet, de egy fotóért érdemes kockáztatni. (hegyi)
értékelés: