A kőszegi kiránduláson készítettem a képet, úgy két-három hete.

Én nagyon kedvelem ezt a képet. Volt itt a hozzászólásokban egy beszélgetés folyam arról, hogy most kell-e oda az a tábla vagy nem, meg hogy kellett volna ezt vágni vagy hogy nem, meg hogy csend-e az erdő vagy nem. Én azt mondom, hogy egy kicsit azért jó lenne, ha megpróbálnánk a valóságtól elvonatkoztatni egy kép szemlélése esetén. Ez a kép elsősorban nem arról szól, hogy az erdőben csipognak-e a madarak vagy sem, hanem arról az élményről, amit egy ilyen esetben az egyébként városban élő, városi stressznek, rohanásnak kitett ember megél. És itt ez a viszonyítási pont fontos, merthogy mihez képest? És ez a mihez képest abszolút indokolt, és ezt el kell tudni fogadni, hogy bizony-bizony az egyébként valóban nem egy nagyon csendes erdő önmagában lehet a csend megtestesítője annak, aki pörgő életet él. Ez az egyik, filozófiai meglátás. Képileg azt mondom, hogy egészen szigorúan véve se macit, se madarat, semmi más élőlényt nem látok képen, tehát ez nekem abszolút a csendről szól, nem tépázza vihar a fákat, ebből kifolyólag még az sem lehet, hogy a zúgó szélvihart hallom. Tehát nekem ez a fajta rend, ami a fák függőleges vonalai mutatnak, és az a kanyargó út, ami a semmibe vész, ez együtt nekem hozza azt az élményt, amit a csend leckéről én gondolok. Nagyon köszönöm ezt a megoldást, én ebben nem tatálok kivetnivalót. Engem nem zavar az a tábla sem ott a jobb oldalon, mert hozzá tartozhat ehhez a helyzethez. Igazándiból még azt is mondom, hogy a képnek a jobb oldalán lévő facsoport az, ami keretezi a képet, ennek egy izgalmas játékát adja meg ez a fajta mozgalmasság, amit ez a kis tábla jelent. Miközben a kettő között jár a szemünk, egyszer csak elindulunk ezen az úton befelé. (hegyi)
értékelés:

bolygó, elefánt, miegymás.

Nem felejtettem ám el, hogy ismételnem kell ezt a leckét. Azt remélem, hogy ez egy kevésbé nehezen felismerhető gondolatsor.

Nagyon jól dolgozik Ákos ezzel a kompozícióval, nagyon izgalmas ez a fajta képi meglátás. Nagyon tetszik ez a ritmika, hogy azzal az izgalmas körökből, hatszögekből, természetes, organikus formákból álló képi egyharmadot képviselő baloldallal szembe tud állítani egy ilyen, nagyon is mértanian kiszámítható téglaburkolatú sétány résszel. Ehhez még hozzátesz az is, amit nagyon fontosnak tartok, hogy azzal az iránnyal, ami az árnyékok mutatnak a gyalogosokkal, ezzel az iránnyal ezt az árnyékot behozza a képbe, és ez megint egy ritmikailag jó megoldást mutat. Azt igazándiból nem értem, hogy miért van ez a kép tükörbe fordítva horizontálisan, tehát olyan, mintha fordítva tettük volna bele a szkennerbe a negatívot, mert így most a szövegek visszafelé olvasandóak. Én azt mondom, hogy ez a kompozíció akkor is működött volna, hogyha normál állásában van megmutatva. Erre várnék Ákostól egy magyarázatot. Ettől függetlenül én három csillagot adnék erre a képre azzal a megkötéssel, hogy Ákos, szeretném, ha a jelenlétedet az Estiskolán hangsúlyosabbá tennéd, mert így azért egy picit nehezen tudunk haladni, hogy mindig valami készterméket mutatsz, aztán egy fél évre eltűnsz. Úgyhogy ahhoz, hogy együtt tudjuk munkálkodni szükség volna arra, hogy rendszeresebben küldj képeket. (hegyi)
értékelés:

Fél pár

Nagyon kedvelem ezt a képet. Azt nem tudom technikailag, hogy ez egy nylon fólia, amit használ az alkotó ahhoz, hogy ennyire szórt fényű, lágy legyen a rajzolata ennek a képnek, vagy valami üvegablak mögött van a felvétel, de nem is igazán lényeges. Ami lényeges az az, hogy egy nagyon jó kompozícióban egy nagyon jól ritmizáló képet látunk. Bár annyi javaslatom azért volna, hogy ha a kezeddel kitakarod, Szilvia, a képnek a tetejét a szemöldök fölött, akkor láthatod, hogy feszesebb lesz a kompozíció, hogyha ott történne egy vágás, talán jobb lenne, a homlok rész ehhez már igazán nem ad hozzá, és jobban tudnánk akkor ritmusban belül maradni azon a háromszögön, ami mondjuk a száj, a szem és a fülbevaló között jön létre. De nagyon kedvelem ezt a képet, és nagyon jónak tartom, hogy mert Szilvia olyan irányokat is kipróbál, amik nem a hagyományos és szokványos portréfotózás területei. (hegyi)
értékelés:

Olivér már nem kifejezetten baba, de a lába még olykor-olykor - főleg, amikor a hajnali fényben előtolja a takaró alól - emlékeztet rá.

Nem sok megoldás érkezett eddig a talp leckére. Nagyon örülök annak, hogy a Rozi ebben a leckében kezdett el gondolkodni, és én pontosan értem és érzem azt a helyzetet, amiben ez a kép elkészült. Túl sok kritikát azért nem fogok tudni megfogalmazni, mert nyilvánvaló, hogyha ez egy olyan helyzet, amikor valakit meglesünk, aki a kis lábát kidugja a takaró alól, akkor nem fogunk nekiállni szöszöket leszedni, meg odébb tenni a takarót, mert akkor lehet, hogy az egész varázs megszűnik, odébb húzza a lábát, fölébred, elkezd sírni. Szóval sok minden vicc, dráma és tragédia történhet, az biztos, hogy a kép nem fog elkészülni. Nagyon szeretem ezt a képet. Ami egy kicsit nekem mégis azt mondom, hogy az exponálás pillanatában lehetne egy döntési kérdés, hogy vagy azzal akarok próbálkozni, hogy milyen az ő talpa, és akkor lehet, hogy ezt egy kicsit más szögből fotózva elérem, és ezeket a finom redőket meg tudom mutatni ezen a gyerektalpon, vagy pedig a környezetet is fontosnak tartom. Én egyébként utóbbira szavaznék, mert a takarónak az íve, a takaró vöröse, ezek nagyon szép ritmusok, olyan, mint egy elvarázsolt mese óceán, amin úszik ez az egész történet. Nekem ez szimpatikusabb lenne, viszont akkor ehhez nagyon szűkre van vágva a kép, ebből akkor többet kell megmutatni. És hát én nem tudom, hogy milyen fotómasinával dolgozik Rozi, de az nem árt, hogyha egy képen van valami, ami éles. Jelen pillanatban ez a kép nem az, úgyhogy valamit kell ezzel csinálni. Lehet, hogy a lencse koszos, lehet, hogy a géppel van valami nyavalya. Ha ez automata, akkor gondolom, hogy azért előbb-utóbb csak állítana valami éleset. De a lényeg az, hogy valamilyen éles pontnak kell lenni. Lehet, hogy túl közel mentünk, és már a fókuszponton belül vagyunk, ezt is el tudom képzelni. Szóval a lényeg az, hogy egy kicsit bővebb, elbeszélőbb történetben ez a kép közelebb lenne hozzám, de ez az én meglátásom. Hajrá Rozi, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Egy Csabától egészen szokatlan, új megközelítést kapunk, megvillan Csaba rádióból már ismert humora. Egy kicsit meg is ijedtem attól, hogy mi jöhet, ha a Csaba elkezd viccelni, ez egészen fantasztikus tud lenni. Nagyon szeretem ezt a képet, pontosan ezért. Merthogy merte a Csaba az egész történetet átforgatni, átgondolni, és merte azt fölvállalni, hogy ez ennyi és nem több. Találtam egy ilyen kis villanyóra szekrényt, ami lemozdult a falról, és kimozgattam az egész történetet úgy, mintha ő lenne a helyén. Ez filozófiailag is azt gondolom, hogy egy egészen jó üzenet. Még azt is mondom, hogy plakátnak is el tudnám képzelni egy kicsit élénkebb színekkel. Én azt mondom egyébként, hogy adja magát az a kútgyűrű, abban aztán még egy érdekes történet létrejöhetett volna, abban azért el tudnék képzelni, egy habfürdőző gyereket, vagy felnőttet. Szóval hadd ne megint én mondjam meg, hogy mik azok, amik megoldások lehetnek. De az biztos, hogy az egy nagyon izgalmas továbbgondolási lehetőség lehet, mint ahogy az ajtó is, amit látunk. Tehát oda is, hogyha felakasztok valamit és hagyom lelógni. Szóval érdekes, én ezt az egész játékot tovább játszanám, ezt a melyik az egyenes, melyik a vízszintes, az irány maga nagyon jó. Én azért adok most erre három csillagot, mert arra szeretném a Csabát sarkallni, hogy ha már egyszer egy ilyet megfigyelt, akkor kezdjen el ezzel foglalkozni, ne csak egy gesztus legyen, hanem akkor tessék ezt az egész kibillent világot feladatként magunk elé állítani, és ezzel foglalkozni, és megtalálni ebben a továbblépés lehetőségét. Én azt remélem, hogy a Csaba ezt meg fogja tenni, úgyhogy legyen olyan kedves ezt a három csillagot felhívásnak venni keringőre, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés: