Szakkör | Page 674 | Látszótér

Kandallóm

Rolandnak egy érdekes munkája érkezett nemrég be, erről beszéltünk, és örülök ennek a következő képnek, ez egy kollázstechnika akár, ugye a fekete-fehér technikába a mai, számítógépes világban bele van varázsolva az őrjítő tűz, ez a kis színes felület. Ez ilyen értelemben egy geg-kép, egy inkább ötletre épülő ritmikai kép, picit pop-stílusú. Nagyon érdekes az álló formátumú kép osztata, ugye függőleges irányban egy A-B osztatra van majdnem pontosan középen szétosztva a kandalló széle miatt. Miközben a kép címe az, hogy ez az én kandallóm, nem a kandalló a kép főszereplője, még a vörös tűz jelenlétével sem, hanem mellette el van helyezve egy érettségi napraforgó talán tíz évvel ezelőttről egy kerámiaedényben ottmaradt, a csergeszőnyeg mellett ami a kandalló előtt ott van, ami így belóg ebbe a képbe. Tehát ha elfogadom, hogy a barátom kategóriájára ez egy fontos helyzetjelentés, akkor egyrészt az a fura, hogy aki a főszereplője ennek a képnek, a barátom, a kandalló, azzal nem vagyok egy 100%-osan oldott viszonyban, mint alkotó, mert csak félig tudom őt bemutatni, elmesélni, bár ő számomra az a ki nagyon fontos, mégsem ő a sztárom, hanem ebbe olyan külső események is belecsúsznak, belekeverednek, amik nem hagynak időt arra, hogy megmutathassam, és mint néző megfigyelhessem aki a barátom kategóriájában a legfontosabb nekem. Úgy sejtem, hogy azért van vörössel kifestve a kandalló ablaka, mert nagyon fontos, hogy mi zajlik ebben a csodaszerkezetben. De a képnek ott vége, a képkeret lezárja ott a képet, tehát amikor én, mint néző szeretnék az üzenettel foglalkozni, amit a cím is jelez, akkor a képkeret elveszi ezt előlem, azt mondja, hogy ebbe a szobába te nem tudsz bebújni, mert itt a keret határt szab, és nézegesd a száraz napraforgót meg a kerámiaedényt, amiken nincs szín, nincsenek fantasztikus lángok, és emiatt úgy érzem, hogy ez a kép a barátom kategóriájára egy visszafojtott helyzet, egy lefojtott üzenet lenne, ahol megvan egy lendület, de az szalonképesen vissza van fogva. Én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Csigaház
Very Important Pedestrian Day (Nagyon fontos gyalogosok napja) amikor London legforgalmasabb két utcáját egy napra gyalogos utcává változtatták.

Báj
Bájos, mikor egy gyermek elmereng.

A lecke szempontjából, a gyermekkor lecke szempontjából kell egy kicsit beszélnünk a színdramaturgiáról, és onnan próbálnánk meg értelmezni a képen látható történetet. A festészetben és erről már többször beszéltünk, a plakátfestészetben, gondolva itt elsősorban a Tanácsköztársaság idejére, a mozgósító, figyelemfelhívó plakátokra, a szürke és a vörös kapcsolódása az egy nagyon erősen dinamizáló helyzet. Abszolút a plakátnyelvi környezet használja ezt. Irtózatos módon generál. Itt azt kellene mondani, hogy a kép jobboldali részén a kis modell vörös ruhája melletti háttér az valami víz lehet vagy zöldes háttér, de ha színtónusban nézzük, akkor ez itt egy szürkét jelent, és ez őrületes módon dinamizálja a vöröseket és a keretezett arcon kívül a képen csak ez a pici szürke és a vörösek különböző árnyalatai vannak jelen. Ebből az következik, hogy noha egy kisgyermeki arcot látunk, ahogy kitekint valahová, mégis őrületes módon… hát ’agresszív’ és dinamikus képet látunk. Nem tudunk másra figyelni. Ez lehet az alkotó szándéka is, hiszen ő választotta ki a vöröseket és szürkét, hogy keretezze a modellt, és ebből következik az is, hogy összetett módon maga az alkotó személyisége is az, amit láthatunk. Általában a vörös és annak az ilyen árnyalatai az érzelmeket, érzékiséget jelzik, erősítik. Ez nem egy megnyugtató kép. Az alkotó választása az már maga egy komponálás. Értem ez alatt, hogy a fényképezőgép használatából eredő kiválasztás az már maga egy döntés, hogy a valóság folyamatosságából mit örökítek meg. Ez itt egy kiválasztás, hogy valakinek a karján, valaki mellett egy kisgyermeket látunk – és ez a kiválasztás is az alkotót jellemzi; a vörösek és szürkék dinamikája, érzékisége az maga az alkotó. A kép ilyesfomán magát a kis modellt keretezi be, de miközben egy valódi kisgyereket látunk, én megkockáztatom, hogy bár ez egy gyermekkorról is szól, mégis ez a Falusi Csongor mostani állapotáról, erről a dinamikus, büszke és erőteljes állapotról, ami ebben a képben jelen van. Ezt azért mondtam el, mert mint egy fotó, mint egy alkotás nagyon is helyénvaló a kép, de nem teljesíti a gyermekkor általunk megfogalmazott feltett kéréseit. Ettől függetlenül maradhat ebben a kategóriában, és érdemes elgondolkozni arról, amit itt a képről mondtam, akár elvetve is, és megpróbáhattok meggyőzni az ellentétéről is. Én megadom a két disznót, de kérem, hogy a Csongor egy kicsit mélyebben, és önmagára visszavetítve próbáljon foglalkozni ezzel a leckével. (szőke)
értékelés:

Egy éjszaka, mikor Bocsesz nem tudott elaludni, azon gondolkodott, milyen jó is az, mikor meg tudunk bocsátani egymásnak, és nem kell már másnap azon törni a fejünket, hogy mit is fog szólni a másik. Eszébe jutottak a szép emlékek, mikor még tanulatlan, hebehurgya kiskutya volt és nem volt fontos senki, csak ő maga. Az emlékek sorban jöttek és jöttek. Eszébe jutott, hogy, hogy szaladgált, kérkedve az új nyakörvével, hogy az állatok megbocsátottak neki, aztán eszébe jutott, hogy milyen szép volt az erdő, mikor megismerhetett új barátokat, és a kacsás kaland is előjött, amin mosolygott egy jót, mert hát itt még vizes is lett.
   Ahogy a kalandok és emlékek szép csendben végigvonultak a szemei előtt, egyszer csak mély álomba merült. Álmában egy szép réten szaladgált, és a barátai mind ott voltak, akiket megismert az elmúlt időszakban. Játszottak, nevetgéltek, sokat szaladgáltak, egyszóval remekül érezték magukat, egészen amíg Bocsesz meg nem botlott egy tuskóban. A megbotlás sajnos nagyon fájdalmasan érintette, mert nagyot esett és a lába is nagyon fájt, miatta. Viszont azt vette észre, hogy a barátai csak nevettek, és nevettek, mert úgy gondolták, ez nagyon jó kis móka. Veled is előfordult, hogy valakit kinevettél, aki bajban volt?
   Bocsesz nagyon meglepődött és nem értette, csak érezte, hogy nagyon rosszul esik ami körülötte folyik. Fájdalmában sírni kezdett, de annyira keservesen, hogy a többi állatnak, egyből az arcára fagyott a hahotázás. Nem értették, hiszen azt gondolták, hogy nagyon jó kis móka ez az egész.
   - Miért sírsz Bocsesz? - érdeklődött csőrös, a kacsa.
   - Azért, mert fáj, ahogy viselkedtek, én bajban vagyok, ti meg kinevettek, mégis, hogy gondoljátok ezt?
   - Hát bocsáss meg kérlek nekünk, hiszen nem gondoltuk, hogy ez neked annyira fáj. Azt hittük, csak bolondozol , de most már tudjuk, hogy nem erről van szó. Annyira sajnáljuk! Igazán! – mondták az állatok egyetértésben.
   - No, jól van, semmi baj, szipogott a kiskutya. Megértem, hisz velem is előfordult már ilyesmi.
   Ezek után már sajnos ő csak nézni tudta, az állatok játékát, mert a lába továbbra is fájt, de a kicsi szívében békesség volt, hiszen tudta, hogy minden rendben lesz. Ez volt az első alkalom, mikor tőle kértek bocsánatot és nem neki kellett valami miatt mentegetőzni.
   Az álom tovább folytatódott egészen reggelig, s nagyon jól szórakoztak benne. Reggel, mikor felébredt, boldogan nyugtázta, hogy a lábának semmi baja és már szaladt is az ajtóhoz, hogy kicsi gazdái kivigyék sétálni. Azt hiszem, ma is olyan dolgot tanulhatott Bocsesz, ami mindenképp a javát szolgálja, igaz csak álmodott, de az álomban minden olyan valóságos sokszor! Aludjatok ti is jól és álmodjatok, vidám és színes dolgokról! Ja, és mindig nézzetek a lábatok elé, hogy nehogy úgy járjatok mint Bocsesz!

egy nehéz nap éjszakája

Ez a kép egy jó kép, én szeretem – de nem azért, ami a címe. Először erről szeretnék beszélni. A problémám a címmel az, hogy megint munkára késztettek. Én értem a szándékot, és örülök neki, de attól félek, hogy nem biztos, hogy ezt a munkát mindenki el tudja végezni. Az egy nehéz nap éjszakája ha jól emlékszem egy Beatles szám volt, talán még film is, mintha még valami tengeralattjáró is kapcsolódna a mondatszerkezethez, neadjisten sárga tengeralattjáró. Aztán még valami Nautilus meg Verne Gyula, is bajlódott vele. Itt úgy látom, ez mintha egy akváriumi felvétel lenne, és ez a halacska élő lenne, úgy sejtem, hogy nemrég egy ismert filmben a Nemo kapitányban is mintha hasonlóan nézett volna ki az a halacska, és teljesen összezavarodok, hogy vajon melyik a sok asszociáció közül, és mit keres mindez hétfő délután egy akvárium törött üvegfelületén keresztülvilágítva ha jól sejtem egy lakótelep fényeivel…? Nagyon nehéz ezt összeraknom, és ebben nem segít az alkotó, ahogy abban sem, hogy a nehéz nap éjszakája hogyan kapcsolódik a hétfő délutánhoz. Nyilván úgy, hogy annyira berúgtam, hogy még hétfő délután is rosszul voltam – de ez csak az én megközelítésem. Teljesen bizonytalan vagyok, mint néző, mint befogadó, ugyanis a kép az egy absztrakt játék, foltokkal, a baloldalon megjelenő folthatásokkal, az előtérben megjelenő makrorepedésekkel és a jobb oldalon nagyon jó ritmusban a sárga, dinamikus felületen megjelenő halacskával. Mondjuk máshogy. Ez a kép rendben van, ez a kép egy nagyon jó kép, sőt abszolút beleillik a hétfő délután leckébe. De akkor miért kell engem ezzel a címmel szivatni, amikor ott van a megoldás, az, hogy ezt a képet élvezni kell, hogy ez a kis Némó ez maga a Dani, a nagy szemeivel, ahogy néz és megy bele abba a nagy éjszakába… én annyit kérek csak, hogy ha valami jó és közérthető és attól mert tőle származik, még nem kell állandóan lázadni és mindig még egy csavart beletenni a történésekbe, mert lehet, hogy időnként te tudsz jó dolgokat csinálni, és hátha ezeket meg tudja más is közelíteni. Ha az a szándékod persze, hogy a nézők értsék és befogadhassák a képeidet. Tehát a három disznó akkor jár, ha valamit meg lehet tudni, hogy mi van végülis ezzel az éjszakával, mert én a hozzászólásokat nem olvasom, meg hogy mi a dramaturgiai kapcsolódás a kép és a cím között, mert én most ezt nem értem. (szőke)
értékelés:

B-tenor
Hijo del sol

Van egy hozzáfűzés is a képhez, de én sajnos nem beszélem ezt a nyelvet, így nem tudom, hogy mit jelent. Az a sejtésem, hogy nem biztos, hogy az estiskolára ideérkezők többsége ezt az üzenetet értelmezni tudná, nyilván ehhez kellene ezt a latin nyelvet beszélni. Ezt fontosnak tartom megjegyezni, mert tulajdonképpen a képnek is a fontosabb üzenetei így kódoltak. Kódolt a címe, az a B-tenor a szaxofonra vonatkozik, és ez azt jelenti, hogy aki a szaxofonokkal vagy hasonló fúvós hangszerekkel foglalkozott vagy ismeri őket, az tudja, hogy a cím mire utal. A képen látható zeneszerszám nyilván kapcsolódhat ahhoz az emberhez, aki itt kicsit saras, mezőgazdasági területen, talán valami lókifutó mellett gyalogol, azt is mondhatni, hogy nem éppen a megszokott helyszíne a jazz vagy rockzenészek világának a talaj, egyértelműen nem népzene, hiszen ez egy absztrahált hangszer, a népi zeneszerszámokból alakult ki a XVIII. század környékén. Viszont minden más, ami a képen van az egy anzix, egy albumkép valakiről, egy Szabó Lajosról az ő hazájában, hiszen az arcáról ruhájáról, a hozzáfűzésről úgy tűnik, hogy nem így hívják, de ha magyar lenne, akkor nyilván akár egy Szabó Lajos is lehetne, aki a szaxofonjával éppen kijött a vidéki művelődési házból, és nagyon süt a nap, ezért felvette a napszemüvegét, és sétál, keresi a kerti budit… vagy bármi más történetet is lehetne hozzáfűzni, és azért próbálok sarkalatos lenni, azért próbálom egy kicsit karcosan megfogalmazni ezt, mert véleményem szerint át kellene lépni azon a fajta feladatmegoldáson, hogy van egy lecke, akkor arra egy könnyed csuklómozdulattal elküldök egy albumképet. Ez nem a 14. lecke, ez nem a család, és azért nem, mert szerintem ha a magunk művészi értelmezéseit is keressük, akkor nem tehetjük meg a nézőinkkel azt, hogy az estiskola oldalát egy olyanfajta naplóírásra használjuk, ami magunk számára dekódolható, kinyitható, mások számára pedig megmarad egy egzotikus, zárt világban. Márpedig ez a kép megmarad. Megmarad a hozzászólásában, hiszen nem feltételezhető vagy várható el a nézőtől, hogy tudjon spanyolul, az adott nyelven, nem feltételezhető, hogy a belső történések azok folyamatosan, mozaikszerűen, mint egy krimiben bonthatóak legyenek, van, aki ki fogja tudni bontani, van aki nem; és ha a család szempontjából nézzük a képet, akkor ennek az embernek a társa a szaxofon? Vagy a fotósé? Vagy a fotós azt látja, hogy ennek az embernek van egy társa a képen kívül, ahova néz? Nem megfejthető a kép, és vizuális szempontból nem erős. Azon kívül, hogy 1970-ben egy Skolnyik géppel Tápiószecsőn elkészítettünk egy fekete-fehér képet, nem mond többet az üzenet. Én ezt visszaadom ismétlésre.
A család leckére, ahogyan a barát leckére is egy nagyobb elmélyülést, egy őszinteséget várunk. Én azt hiszem, a Camilla is erre kér minket, hogy legyünk őszinték amikor ő beküldi a képeit – én remélem, hogy ezt jól feltételezem. Én is egyszerűen mondom: Camilla, azt már tudjuk a képeid által, hogy ez a család kettészakadt, van egy apa, akit különböző pózokban, de elidegenítve közölsz emlékképeken, és van a családnak a két másik tagja, akikről mai helyzetekben készítesz fotókat. Nyilván ez a helyzet hozza azt, hogy nem fogsz, akarsz, vagy nem áll módodban hogy ma készíts fényképet a család kiszakadt, eltávozott tagjáról. Ha ez így van, akkor ott fogod tudni megfogni ezt a leckét, akkor lesznek értékes megoldások erre a leckére, ha ezt kimondod magadban, és a család értelmezését mutatod meg akkor, amikor a családról elképzelt képedet, a hiányt mutatod meg – merthogy erről szól a történeted. Ezt vállaljuk fel, és ne egy átvitt értelmű üzenetet küldjünk, hogy az apa ebben a családban mindig egy emlékképként jelenik meg. Tehát ebben próbállak téged bátorítani, hogy igenis merheted ezt vállalni, ahogyan vannak mások is, akik ezt a helyzetet kell, hogy felvállalják, és megpróbálják jól-rosszul megoldani, és te is kimondhatod ezeket, hogy a mi családunkban az apa már csak emlékként van benne – és akkor az eszközök és a megoldások egyből a kezedbe kerülnek. A saját dolgod könnyítődik meg azzal, ha beszélsz róla – akár a fájdalomról, akár a hiány jelenségéről, akármiről. (szőke-hegyi)

daktélsz, úÚ
Gondolom a vasárnap hajnal leginkább a szombat esti láz lezárása lenne, de van itt nekem ez a képem amit talán gyermekkor leckének kéne küldenem. Az ugyanis úgy volt, hogy a paraszti vér kiskoromban még nagyon erősen élt bennem és gyakran a napocska előtt keltem (ez ma már ritka). Vasárnaponként ez azt jelentette, hogy vártam a délutánt, mikoris elmentünk a nagyihoz vacsorára és ott szoktam volt megnézni a waltdizni mesedélutánját. Csudiklasz - vagy legalábbis jól megrajzolt mesék voltak meg a dzsesszi... Csak az volt a bökkenő, hogy a nagyinál egy feketefehér yunost volt csak.

Nagyon nehéz feladat elé állít a Dani minket, mert egy nagyon személyes történet az, amit el akar itt mesélni nekünk, és nagyon vékony az az út, amin el tudok indulni mint néző, befogadó, abban a kérdésben, hogy vajon miért vasárnap hajnal ez a történet. Mert ez az egyetlenegy irány, amin el tudok indulni, a képnek a 99 %-a, ami a Donald kacsát jelenti a történetben, az számomra nem biztos, hogy jól értelmezhető. Akkor, amikor ezt a képet elkezdtem nézni direkt úgy hoztam a képernyőre, hogy ne lássam a hozzáfűzést, mert a hozzáfűzés - egyébként elárulom, hogy elolvastam, és az nagyon jól leírja azt a viszonyrendszert, aminek a képen kellene szerepelnie, de nincs a képen. A vasárnap hajnalra az egyedüli utalás az a cca. két négyzetcentiméternyi rész, ami a kacsaforma előtti fényviszonyt jelenti a macska vagy kockaköves vagy milyen padozaton viszonyrendszeren. Ez az egyetlen irány, ami minket kapcsolni tud egy vasárnap hajnali szituációhoz. Ott a fények, a tér üressége, ami sejteti, hogy ez lehet akár egy játékterme, vagy egy bevásárlóközpont belseje, ahol vannak ezek a figurák, amire a gyerekek ráülnek és pénzt kell beledobni és mocorognak, és hát nekem tipikusan kelet-európai helyzetnek tűntek mindig is. Tehát ez az a vonal, amin talán el tudok indulni, ugyanakkor szerintem tévedek, mert ez a figura eredetileg valószínűleg nem erről szól. Tehát itt eleve van egy transzpozíció, ami vagy beindul a nézőben vagy nem. Velem szerencséje van a Daninak, de a nézők 99 %-ában ez nem biztos, hogy beindul ez a történet. Márpedig ha készítünk egy fotót, akkor igenis elvárható az alkotótól, hogy próbáljon meg pontosan beszélni és pontosan megfogalmazni azt, hogy miért kattintotta el ezt a képet. Mert semmi más nem fogja őt igazolni mint az idő, az időben az az üzenet, amit a kép kompozíciója hordoz, hogy igenis érvényes megoldást mutat a nézőknek, hogy igenis, ennek a képnek el kellett készülnie. Ha ezt nem érzem, akkor benne van a képben egy esetlegesség, akkor benne van egy olyan irányvonal, ami gyengíti az üzenetet és kétségessé teszi a nézőt, hogy vajon jól koncentrált-e, jól sűrített-e az alkotó és utána a néző megvonja a vállát, és azt mondja, hogy hát, ez a kép nem jó. Úgyhogy én szeretném azt kérni a Danitól, hogy ezt a leckét gondolja végig, én tudom, hogy egy vagány csávó, de nem biztos, hogy ez a vagány megoldás mindenre ráhúzható. Vannak leckék, ill. feladatok, érzések, érzelmek, amiknél mélyebbre kell egy picit ásni, és ez a három lecke (vasárnap hajnal, hétfő du és péntek de) pont erről a mélyebbre ásásról szól. Én tudom, hogy nagyon nehéz pőrére vetkőznünk egymás előtt, lelki értelemben értve persze, de ezeknél a leckéknél mi pont ezt keressük. Úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre a Daninak. (szőke-hegyi)

Michael
el lobo

Egy olyan képet látunk, ami egy portré egy viszonylag szűkre vágva, valamilyen külső környezetben, talán baráti társaságban vagy egyéb szituációban ábrázol egy úriembert, aki szinte filmszerűen tekint a kamera mögé vagy mellé, tehát nem kommunikál az alkotóval, a kamerával és azon keresztül a nézővel sem kommunikál, hanem egy másik szituációban van benne, amit mi nem ismerhetünk meg, nem tudhatjuk, hogy mi történt ebben a pillanatban, hanem egy kiragadott pillanatot látunk, ami egy kicsit olyan, mintha elcsente volna ezt a pillanatot magának, mintha nálunk van egy fényképezőgép és rögzítenénk egy helyzetet azért, hogy mi ehhez később vissza tudjunk kapcsolni, de nem érződik benne az az előre eltervezett kommunikáció, ami egy előre beállított portréképnél megvan. Ez a képnek tulajdonképpen jót tesz, mert a spontaneitás ezáltal jobban érződik a képen. Ugyanakkor azt mondom, hogy – és ezt nem csak a Camillának mondom, hanem a többieknek is – hogy egy picit kezdünk ezzel a barátom leckével nagyon egyirányba mozogni, hogy a barátom leckére lefényképezzük a barátunkat. Én viszont arra lennék kíváncsi, hogy mi a viszonya a Camillának vagy bárki másnak aki erre a leckére küld be képet, magához a barátsághoz. Mi a viszonya ehhez a történethez, ehhez a fogalomhoz. Tehát ezekkel a leckékkel mi azt keressük, hogy mi az a viszony, ami bennetek létrejön a leckék témájával kapcsolatban, persze lehet kivétel, pl. a csendélet az stúdium, de igazából azt keressük ami rólatok szól. Tehát itt most a Camilla leckéjében a Camillát keresem, és ez a kép nem adja meg azt a plusz információt ami a Camillának a barátsághoz való viszonyát jelenti. Portréra el tudom ezt a képet fogadni, de akkor meg egyből beugrik, hogy mi a portré kategóriában az elvárásunk, és akkor egyből azt mondom, hogy miért nem éles a kép, és egyéb hibákat keresni rajta. Ugyanakkor ha a személyes viszonyunkat keressük a barátsághoz, akkor az első lépcső nehezebb, ugyanakkor később kitárul a lehetőségek tárháza, mert akkor már elfogadhatóak azok a kevésbé pontosan megfogalmazott helyzetek is, ha a kép szuggesztív hatása erős. Tehát én azt mondom, erre a képre, hogy nagyon köszönöm, de szeretném ha a Camilla megismételné ezt ennek értelmében. Hogy a barátsághoz való viszonyáról beszél. Ismétlés. (szőke-hegyi)

Rózsaszin hullámok
Ágnes ágyban, párnák közt.

Én ezt a képet nagyon szeretem. Azért szeretem, mert nem az a célja az alkotónak, hogy valami szerkesztett képzőművészeti munkát, ötleteket küldjön nekünk, nézhetne itt a kismaci a rózsaszín paplan fölött, itt a piros kis gomb után és ez a tér, ez a perspektivikus tér még jobban szaladhatna be valahova, a begrmanni tükrök mélyére, ahol egy pillanatra látjuk a fotóst az ágyában a fehér ágytámla előtt, a piros varrott falvédő mellett. A kép azért fontos, mert őszinte és esendő üzenet, hogy nézzétek, itt lakom, ez az én kis birodalmam, nézzetek rám, figyeljetek rám. Ez egy személyes, és nem kreált, nem színpadi helyzet, intim és beszédes szituáció, arról az állapotról, ami az ember gondolataiban, egyedüllétében jelen van, az ágyban fekvés, a felébredések, az elalvások azok mindig azok az időszakok, amikor csak 10-20 percig, vagy akár félóráig is, attól függően, hogy milyenek az életkörülményei, használhat az ember arra, hogy végiggondolja az életében végbemenő lépéshelyzeteket. Majdnem olyan az európai embernek az ágy, mint egy ilyen meditációs helyszín, így akár ez a lecke akár a vasárnap hajnal kategóriában is lehetne, és én ezt a képet jónak tartom, bár nagyon sokat lehetne mondani, fölróni neki, a könyvszekrény szélétől az ajtóig, vagy a fényekig, de nem hiszem, hogy ennél a képnél ilyesmit kellene keresni, mert nem ez a célja, nem erről szól. Ez egy levél, egy üzenet, kézzel írva, a maga bizonytalan betűformáival; itt élek, így élek, az a kicsi parányi pont az vagyok én ebben a térben. És így értelmezve én három disznót adok erre a képre és várom az Ágnes további munkáit. (szőke)
értékelés:

Vitaminpók
8 lábú

A nyakkendő

Az álló formátumú portré olyan kultúrmorzsákat idéz, amelyek egyrészt az oldalon már többször is említett Ecce homo, Homolka család története vagy a cseh filmművészet különböző munkáiban fellelhető irónia, egyrészt tehát Jiri Menzel Sörgyári capricciójának Pepin bácsija, aki természetesen más jellegű ruhákban és más korban festődik meg, ugye Hrabal figurájáról beszélünk, másrészt a 70-80-as évek mesefilmvilágából Hurvinyek az, akit itt láthatunk, ezt bárhonnan is közelítjük meg úgy kell tekinteni, hogy a Berecz Pista öniróniája, ironikus szemlélete hozza létre, sugallja. Mik ezek az apró eszközök? A halásznadrág, ami egyrészt a gyermekkort idézi, másrészt meg egy erős fizikai felépítésű fiatalembert, aki ugyanakkor a felsőtestére farmerzakót vesz de ezt a formavilágot könnyíti egy simléderes sapkával, és az egészet meg még egy picit nyakon önti egy harántcsíkozású nyakkendővel - gyakorlatilag értelmezhetetlenül, és mindezt egy településen, valószínűleg egy falusi utcán, egy szobor mellett, vagy valamilyen fa mellett, ami körbe van rakva kövekkel. Mintegy kirándulási emlékfotónál, lefényképezi magát. Nem különösebben oldott a kép még a mosoly ellenére sem, a nyakkendő ellenére sem, ezzel a keresztbe tett lábbal – kicsit azt a hangulatot idézi, mint amikor a szülők gyerekkorunkban elvittek a városba a fotóshoz, és ott egy festett háttér elé beállították, és azt mondták, hogy na Bandikám mosolyogjál, mert most elkészül a kép, ne húzogasd a zoknidat, álljál rendesen és mosolyogj. Van az egészben egy produktív részlet is egy teátrális helyzet, és ennek az egyik eszköze a mutatóujj a jobb kézen, ami tartja a nyakkendőt, hiszen enélkül az becsúszna a zakó alá, és ezáltal láthatóvá teszi a kép címe miatti eszközt, a nyakkendőt. Szerintem a fotó sokkal erősebb szituációjában, helyzetjelentésében, hogy ez vagyok én, itt vagyok, itt élek, ezt az üzenetet küldöm nektek; sokkal fontosabb az, és ezért gondolom azt, hogy sokkal fontosabb ez, amit az István magáról küld üzenet, mint az az egyszerű geg, amit a nyakkendő jelent, hogy én most feltettem – nem tudom elképzelni, hogy miféle rendezvény lehetett az, amire ezt az összeállítást használta, nyilván valami humorosabb helyzet – nekem az jön le, hogy ez az ő szobra, ez a szoboravató, amire ki kellett öltözni, és nekem az az érzésem, hogy ő így öltözött ki, ehhez az ünnepélyhez. És ez azt jelenti, amit a Zsolt itt mond, hogy ez a Pista lázadását, az élettel szembeni lázadását mutatja. Ez elfogadható álláspont, mindenki úgy lázad, ahogy tud, és ő azt mondja, hogy bolondozok, és bolondozó módon lázadok. Szerintem azért jó a kép, mert nem elsősorban a Berecz Pista nyakkendőjéről szól, hanem az ő létállapotáról és csak annyit tettem volna, hogy még jobban fókuszáltam volna az emberre. Most igazából egy balról jobbra haladó nagy átlóval működik a kép előtere – ha a hátteret most nem számítjuk, maga az István és a modellje, a szobra, ez az absztrakt forma majdnem azonos helyiértékben vannak, még akkor is, ha a fa csak félig van is rajta a képen. Én még jobban súlypontoztam volna a Pista felé, de ettől függetlenül ezt egy nagyon fontos leckemegoldásnak tartom, és ez egy nagyon jó kép. Felvetődik bennem, hogy ha az irónia efelé mozdul el, és tegyük fel, hogy pozitív humor is jelen van, nemcsak egy keserédes, akkor érdemes lenne itt a színekkel is foglalkozni, ugyanis a színek mindig vidámítanak, pezsegtetnek, és a kép melankóliája, ami most megvan és az iróniát egy picit fátyolossá teszi, azt lehetne törni ezzel. Tehát nem feltétlenül kell mindenütt a drámai hangvételt használni, márpedig a fekete-fehér az összegez, sűrít és drámaivá tesz, visszatekintővé is tesz, erőteljesebben ritmizál, és ezért én a színeket vinném bele ebbe a világba, ha esetleg az alkotó úgy gondolja, hogy még ezzel dolgozna. De a három disznó megvan. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kötődés
Hogy élhetnénk Szív nélkül?

Az előző leckére beküldött képhez hasonlóan szintén egy kapcsolati helyzetet látunk, amiben mivelhogy ez a köldök leckéhez küldődött be nyilvánvalóan az anyaság, a születés, a szülő-gyerek kapcsolat az, amit az alkotó szeretne nekünk ábrázolni. Ugyanakkor van ebben egy ilyen távolságtartó színezet is, ugyanis mindkét szereplő, akiket a képen látunk a ruházatát illetően olyan ruhákban van, ami ezt az anya-gyerek kapcsolatot kissé elidegeníti, színpadivá, mesterségessé, mesterkéltté teszi, gondolok itt erre a csillogó bársonyruhára, erre a leopárdmintás kiskabátra, a sapkával – tehát a ruházatot tekintve az egész képnek van egy ilyen színpadi jellege ennek az egész történetnek, miközben az egész az anyaságról szeretne szólni, a szülő-gyerek kapcsolatról szeretne szólni, mégis más ízben, más hangon szól a kép erről a kapcsolatról. Mintha egy család elindulna a színházba, és ez még egy utolsó ölelés, mielőtt kilépünk az ajtón, és felszállunk a villamosra. Miközben én szeretem ezt a képet, mert nagyon jó a modell, és nagyon jól kommunikál a kamerával, azt hiszem azt kimondhatjuk, hogy Mesevirág nagyon jó modell, aközben én ezt a köldök leckére nem tartom egy erős megoldásnak, pont azért, mert ha már ez szól valamiről, akkor az egy családi helyzetről szól sokkal inkább, mintsem a köldök intimitásáról és a köldökhöz kapcsolódó érzelmeink szerteágazóságáról. Tehát szeretném ha a köldök leckét a Camilla átgondolná, szeretném ha foglalkozna még ezzel a kérdéskörrel, ha felhozna magában olyan érzéseket, amelyek ehhez a kérdéskörhöz kapcsolhatóak, ha megnézi a leckék leiratát vagy filmjeit, azért ott próbálunk valamit eldadogni, hogy mi lehet a megoldás felé mutató út. Ezt a képet én áttenném mondjuk a család leckébe, és ott két disznót adok rá. (szőke)
értékelés:

Még mindig azt mondom hogy nagyon nehéz olyan önportrét, (önjellemzést) csinálni ami mindenkinek megfelel, elsősorban a készítőnek, én legalábbis így vagyok vele.

Örülünk Roland, hogy újra itt vagy, és újra készítesz alkotásokat, és ez egy bátor vállalkozás a hármas leckéhez. Egy fekvő formátumú, fekete-fehér képet látunk, amelyen rövidülésben láthatunk, erősen perspektivikusan egy beállítást az alkotóról. Valószínűleg a talajra, a padlóra elhelyezve a fényképezőgépet, föléállt, és exponáláskor belenézett a kamerába, azaz felénk. Mivel igazából az egész háttér kiég, azt a teret, azt a környezetet, ahol a kép készült, nem tudjuk azonosítani, így a kép akár tekinthető fentről letekintve ránk egy helyzetjelentésként, de tekinthet ez akár egy olyan képnek is, ahol az emberi alak kiterítve, mint egy ilyen égben vagy levegőben asztalon, ágyon fekvő test, amiről feltekint valaki, és néz bennünket, ahogy az ágynak a végében vagyunk mi az optikán keresztül. Ha ezt a verziót akarjuk továbbgörgetni, akkor szerencsésebb volna ha a lábszárak és esetleg a talp is jelen lenne a képen – az viszont azt jelenti, hogy a fényképezőgépet még távolabb kellett volna elhelyezni, akár egy üveglapra állni, és alóla fényképezni. Ez nyilván egyfajta stúdióhelyzet, bonyolult, nem várható ez el. Tehát maradjunk ezen a képen, és itt a lehetőségekhez képest a privát üzenetrendszerekhez képest egy jó helyzetválasztás az, amit beküldött a Roland. Az lenne a javaslatom, hogy ha a rövidülést, és a rövidülésből adódó perspektivikus hatásokat próbáljuk eszközként használni ezen a képen, lásd gyűrődések a nadrágon, a pólón, amelyek egymásutánisága létrehozhat egyfajta közeledés-távolodás érzetet a néző számára. Ezek azok az eszközök, amelyek a perspektívát mint mértani megoldást létrehozhatják, mert ez egy illúzió, egy szakmai trükk a perspektíva hatása, Ugye annyit tudunk erről, hogy egy olyanfajta matematikai-mértani képletről beszélünk, ahol a horizont ami egy virtuális megközelítés, az ég és a föld kapcsolódása, és ezen elhelyeződik két pont, ahová a perspektíva szabályai szerint tartanak a mindenkori egyenesek és ezek a gyújtópontoknak az elhelyezése változtathatja a perspektívának az egészen rövidülő vagy kevésbé erre utaló formarendszerét. Visszatérve a képre, a kép alsó szakaszában a nadrág gyűrődései, a nadrág sötétjei nem elég részletgazdagok – de nem elsősorban fotótechnikailag értem ezt, hanem tónusértékeiben, tónusjátékaiban. Ha a perspektíva ennek a képnek az elsődleges üzenete, és nem a folthatások ritmikája, bár az is érdekes, akkor én úgy gondolom, hogy érdemes lett volna a talajon elhelyezett kis tükörrel, vagy reflexelő hatást elérő szerkezettel pl. fehér, fényvisszaverő anyaggal egy picit tükröztetni a csípő környékére, ahol ezeket a világosabb, a nadrágon jelentkező gyűrődéseket felerősítette volna. Ez azért fontos, mert az előteret ebben a pillanatban még jobban térbeliesítette volna ez a megoldás, és a kép középső szakaszát, a szürke pólót távlatokba emelné, és ebből a kép harmadik szakasza, az arc és az arcon jelenlévő tónusértékek ezt az erős perspektivikus játékot még felfokozták volna. Ez az egyik javaslatom, hogy ha a Roland tudja, akarja, még érdemes lenne ezzel játszani, megismételni, és hogy nagyon jó lett volna, ha a bal kéz teljes egészében bent tud maradni a képhatáron belül és esetlen nem vágódik le itt az a két kis ujj, nem kell azt szégyellni, hogy valamit tart az a kéz, exponálógombot pl. Ettől függetlenül a három disznó megvan a Roland képére, és érdemes lenne ezzel még egy picit foglalkozni, ha kérhetem. (szőke)
értékelés:

Anya vagyok
Ez a legcsodásabb Mese.

A portré arc nélkül házi feladat az első szokott lenni, amit az ideérkezők megoldanak, és azon túl, hogy egy majdnem monokróm, barnás színezetű, visszafogott képet látunk, és érdekes a kép önmagában is, a szereplővel és a külső szereplővel, ahol a kezeknek a gesztusainak fontos szerepe van, és ezen túl egy érdekes logikai játéknak vagyunk a részesei, ugyanis a Camilla nem véletlenül ismétli a leckéket, mert mindig talál egy újabb helyzetet. Camilla itt azt a geget használja, hogy valójában a képen látunk portrét, sőt, abszolút egy portréfotót látunk, egy érdekes testgesztussal, amit a kis szereplő kicsit balra elmozdulva, a feje jobbra, mint egy kis gyerek-divatfotónál alkalmaz, de a házi feladat ugye, az az alkotókra, a beküldőkre vonatkozik, és a szabályait tágítja, másként értelmezi, kreatívan közelíti meg, ugyanis tényleg a beküldő nem látszik a képen, mégis nagyon sokat látunk információban róla, a gyereken keresztül. Tehát miközben egy portrét látunk, a kép mégis teljesíti a portré arc nélkül kategóriáját, az anya szempontjából. Ezért fontos a kép címe is, hogy Anya vagyok, valahogy ilyesmi a megfejtés, hogy anya vagyok, küldöm magamról a képet, amit nem láthattok, de mint anya, a gyerekemen keresztül egy csomó mindent megtudhattok rólam. A párducmintás ruhákat, amit a gyerekre adok, a haját amit rendezgetek, a testét, amit érintgetek, és a gesztusait, amik engem közvetítenek. Egy olyan technikával dolgozik itt fotós, ami nem elsősorban képzőművészeti kategória, hanem rezonancia, a környezetet használja fel. Ez lehetne más fényképtémánál tárgyak, fa, virágok, növények, emberi helyzetek amiken keresztül átrezonálódik, interpretálódik mindaz, ami a fotósban lezajlik. Ilyen értelemben ez egy nagyon jó vállalkozás, csak az a kérdés merül fel bennem, hogy a kép önmagában olyan, mintha Mesevirág egy árucikk lenne ezen a képen, ahol mint egy török vásárban az árus árulná a portékáját, és éppen mondaná, hogy és itt van a haj, a valódi vörös színekkel göndörödik, eladó… tehát igazából az a kérdésem, hogy ha ezen a dramaturgián keresztül halad a fotós, akkor mi a kiválasztás értéke, hogy bármennyire is a gyerek arcára szeretnénk fókuszálni, a kéz gesztusai miatt a hajat vesszük elsődleges üzenetnek. Mit jelent az, hogy akárha nem is tudatosan, a fotós a hajat veszi elsődleges üzenetnek. Elképzelhető, hogy ha a fantáziánkat szabadon engedjük, hogy a haj a szabadság szimbóluma, a sörény, és így keressük a választ, és azt feltételezzük, hogy a kép az első leckében az anyáról szól, akkor az anya szabadságkeresése, jelen pillanatban elfoglalt helyének a szabadságkereséséről szól ez a kép. Akkor viszont az a kérdés, hogy miért ennyire burkoltan és elvont módon jelentkezhet egy ilyen üzenet és a cél az, hogy a megfejtés nehezen értelmezhető, kvázi titkos legyen, és ez is elfogadható, csak akkor azt kell tudni kimondanunk, hogy ez a cél. Valójában a kérdés itt az, hogy feltételezhető-e tudatosság, vagy ösztönszerűen használja az alkotó ezeket az eszközöket. Azért vettem a bátorságot, hogy ennek a képnek a nyomán elmondjam, hogy milyen irányvonalak érzékelhetőek, mert azt remélem, hogy ez a műhelymunka, amit itt az estiskolán végzünk hogy az alkotók az alkotásokban a képi eszközökkel tudatosan tudjanak dolgozni. A három disznó megvan rá. (szőke)
értékelés:

Ketten

Nagyon szeretem ezt a képet. Azért szeretem ezt a képet, mert a Camilla történetében - ne legyünk itt ilyen álszemérmesek - azt már tudjuk, hogy van egy történet, amiben van egy külső szereplő, akit meglehetős kritikai éllel ábrázolt már itt egy párszor, és van egy belső szereplő ebben a történetben saját magán kívül, aki Mesevirág. Ez egy három szereplős történet akkor is, hogyha ebből a három szereplős történetből, mint a cím is utal, van egy kettős, aki szoros kötelékben áll. És pontosan ez a „ketten” magánya az, ami ezen a képen nagyon jól átsüt, nagyon jól átjön. Egyrészt a kötelekkel, ugye tudjuk, ismerjük ezeket az asszociációkat, másrészt a kompozícióval, azzal, hogy a képnek a baloldala tulajdonképpen üres, és a jobboldalán történik valami, azzal, hogy ez a szereplő kommunikál a fotóssal még ha fejen állva is, magával a pózzal, gesztussal, azzal, hogy van egy játék, de ez a játék, ez már féktelen, ez a játék ez már céltalan, és nem is azért mert unatkozik, hanem azért mert nincsenek határok, és azért nincsenek határok, mert van egy kapcsolati helyzet, amiről ez a kép nagyon jól beszél. Úgyhogy tökéletesen jól ábrázol egy családi helyzetet, egy olyan családi helyzetet, ami sokunknál azt hiszem ismerős, hogy mit jelent az, amikor egy család nem teljes. (szőke-hegyi)
értékelés: