A belga Front 242 együttes az EBM (Electronic Body Music) stílus egyik alapítójaként 1981-ben alakult. Az EBM tulajdonképpen az ipari zene, és az 1970-es-80-as évek fordulójától fellendőlő elektronikus hangszerek "házasítása", elektronikus alapokra való átültetése. Az együttes hazánkban az 1988-as Headhunter című számával lett igazán sikeres, azonban mindeddig nem volt koncertjük Magyarországon. Ezt az űrt pótolta a 2008. december 6-ai koncertjük a budapesti Sportmax 2-ben, ahol természetesen a legkedveltebb számaikat játszották. A nap, mint szombat, asztrológiailag a Szatrunusz uralma alá tartozik, csakúgy, mint az ilyen szigorú, rendkívül precízen pontos ütemvilágú, szigorú zene, ahol színvilágban is a sötét, mély színek és a fekete dominál, ami szintén ide tartozik, így azt lehet mondani tökéletesen passzolt egymáshoz a nap, a zene és a színvilág. :-)
   Az előzenekar a magyar Interzone Inc. együttes volt. Meglehetősen ígéretes zenéjüket sajnos a hangzásból (keverésből) adódóan kevéssé lehetett jól megismerni, mivel egy fémesen kristálytiszta elektronikus ipari zene helyett sajnos csak egy zavarosan döngő masszát lehetett hallani, ami természetesen nem az együttes hibája.
   A Front 242 hangzására már jobban odafigyeltek a technikusok, így az már sokkal élvezhetőbb volt, habár itt meg néha túl élesek voltak a magasabb hangok, és továbbra is túl erős a basszus, tehát nem volt igazán tiszta hangzás ekkor sem. Persze ehhez azt is le kell szögezni, hogy a helyszín akusztikailag nem igazán alkalmas ilyen jellegű rendezvények megszólaltatására. A közönség ettől függetlenül hálás volt. Azonnal teljes lázba jött, amikor végre megszólaltak az nyitó dal, a Modern Angel első hangjai, és ez a lelkesedés megmaradt mindvégig, a zárásként a legsikeresebb számukat, a már említett Headhuntert játszó együttes előtt. Szintúgy nagy örömmel fogadták a többi sikert is, mint pl. a Take One, Moldavia, Funkhadafi, Don't Crash, Lovely Day stb..
   A koncert végén az együttes még két ráadást adott, majd végleg levonult a színpadról. A közönség persze sajnálta, hogy már vége is az előadásnak, de alapvetően tényleg azt lehet elmondani, hogy ez a majd' másfél órás koncert jó buli volt, és a 20 éves lemaradás pótlása mellett a zene, az együttes és a koncert hangulata miatt is nagyon érdemes volt ott lenni.

Ez egy 8 részből álló képsorozat, egyrészt szerintem amivel dolgozott az András, az a telefon talán nem olyan felbontású, nagyon szemcsések, raszteres a képsorozat. Ez az én véleményem, de azok a szintű munkák, amiket eddig az András küldött, amik kapcsolódtak valahogyan hozzá, a belső történeteihez, véleményem szerint itt ezek most annyiban kapcsolódnak, amennyiben az András elment erre a rendezvényre. Az igaz, hogy egy képsort látunk, mert látunk vagy nyolc darab képet, de semmilyen szinten nem érzem azt, hogy igazából ez egy sűrített anyag lenne. Túl sok részlet jelenik meg a képeken önállóan, ezek egy része informatív, de túl apró, az emberi fejeket talán fel lehet fedezni, a betűket, transzparenseket, szpotlámpákat, nekem igazából az a problémám, hogy a képsorozata, amit elküldött nincs súlypontozva, nincs eldöntve, hogy miért is csinálta meg, azon túl, hogy ez számára egy nagy dolog, hogy elment egy ilyen angolszász programra; nem hiszem, hogy sikerült bevonnia ebbe a történetbe bennünket. Attól, hogy címeket ad egy-egy képhez, köszöntés, szól a zene, fényjátszma, stb, nekem kompozíciós és vizuális szempontból a vörös köd, a félhomály és a fényfürdő, mind ugyanaz, csak más szűrőt tettünk fel az optika elé. Én értem és elfogadom, hogy ez egy olyan multikulturális vizuális játék, olyanfajta koncerten lehetett az alkotó, ami a hanghatásaival, a mozgásaival, a légkörével és mindennel nagyon hatásos, de ez így a képeken nem jön át. Így most egy régi újság tudósításából egy ilyen fénymásolt üzenettöredék jön át. Számomra nem működik ez a képsorozat, én visszaadnám. Az jut eszembe, hogy az András odatette magának a hangzóanyagát is, tehát hogy mi volt ez a koncert, és ugyanezt tapasztalom abban is, hogy aki ott volt, annak biztosan visszaidéz emlékeket, de aki nem volt ott, annak élvezhetetlen a zene is. Nem tudom értelmezni a zenét sem, pedig ismerem a Front 242-t még régről, de ebből csak azt hallom, hogy vagy szünet van és éppen beszélgetnek, vagy pedig egy nagy, túlvezérelt jel; és a képeknél is ez van, hogy nem áll össze a történet. Nem tudjuk, hogy mi történt ott. Még azt sem érzem a képeken, hogy a neoavantgárd filozófiája tükröződne rajtuk, ahol az alkotó a polgári társadalom résztvevőit sokkolni akarja a képzőművészeti alkotáson keresztül. De ez nem egy ilyen képzőművészeti akciósor, amit elküldött, nem érzem rajta ezt a dühöt és tudatosságot rajta, hogy elveszem tőlük a kódot és azért küldök ilyent, ami nehezen kódolható, mert dolgoztatni akarlak benneteket, és büntetni azzal, hogy nem kerültök közelebb a történetemhez, hanem egyszerűen ez a történet nem megközelíthető így. Természetesen lehet látni, hogy ez egy nagy koncert volt, sok ember volt, és? Semmilyen érzelmi örömben nem von be engem az András ezzel. A riport leckére beküldött alkotásoknak is ugyanúgy hozniuk kell azt az erőt az üzenetnek, mint az András más képeinél is, ahol az élmény nagyon erős. Én ezt visszaadom ismétlésre. (szőke)

Köszönettel Mácsai Ferinek, aki Zoltai Péter A szurkolók című képéhez írt.

Az amerikai fotóművészet, elsősorban a 60-as, 70-es, 80-as években divatos tengerparti fotóin, és tulajdonképpen ilyen utazási fotóiban lehet sokat látni ezt a fajta beszédmodort. Alapvetően egy higgadt, nyugodt elrendezésben, távolságtartó elrendezésben, hiszen a jelenségek a pad, a víztükör, a sétáló felület, az elhaladó ember, ez mind kicsit távolságtartással van kezelve. Tehát az egésznek van valami furcsa távolságtartása. Ebben a kategóriában, tehát amit mondom ez az amerikai stílus annak idején képviselt, arra egy ujjgyakorlat, végül is azt kell, hogy mondjuk, hogy ez a kép teljesíti. A nyár kategóriában megvan a három disznó. - Viszont azt én hozzáteszem – veti közbe Zsolt -, hogy ez a fajta távolságtartás rá tudja fókuszálni erre a fickóra a figyelmet, aki kifelé halad a képből, innen pedig egy lépés rádöbbenni, hogy ez az ember valószínűleg mozgáskorlátozott, és így már az egész nyugalmas, éteri, kicsit talán dekadens, kicsit talán unalmasnak is mondható lassúság beindul és a történet izgalmassá válik, és ezt a történetet a néző fejezi be. Tehát pont ettől a távolságtartástól nagyon jó mikrorezgések, vagy mikromozgások indulnak el. (szőke-hegyi)
értékelés:

"Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek."

Egyre jobban és jobban...

Itt egy tulajdonképpen egy speciális tárgyat látunk, ahol az előtér és a középtér is egybemosódva egy teljes sziluettes formaként, felületként, ritmikai felületként jelenik meg. Nincsenek is benne részletek és ebből a sziluettes rendszerből a háttér, az ég és azon megjelenő füstfelhő, ennek a játéka látszódik. És ez a kép ennyit és nem többet szándékozik megmutatni. Ennek a kettőnek a párhuzamából működik ez az egész, és mint ilyen nekem végül is nagyon szimpatikus. Szóval ez egy speciális tájkép, fényviszonyokról szól az egész. A címet ha akarom értem, ha akarom nem. Ez a kép nem ennyire szimbolikus, amennyire a cím jelzi. Egy nagyon jó fénytani gyakorlatot látunk itt, most nem kérjük számon, amit a cím ígér, és mint ilyen fénytani gyakorlat, megvan a három disznó. (szőke)
értékelés:

Áprilisi kép, iskola után a parkban fetrengtünk a fűben.

Itt több minden van, ami izgalmassá teszi ezt az alkotást. Egyrészt az, hogy a modell egy perspektivikus beállításban tekint bele a kamerába, talán annyit kellett volna egy picit játszani, vacakolni ezzel a képpel, hogy esetleg ez a kis fűszál a jobb szem előtt ne legyen ott. Megéri, mert egy nagyon hálás téma, Věra Chytilová Százszorszépek című filmjének a hangulatát idéző képet látunk. Jó ötlet és jó geg, hogy egy vízszintesen csíkos felsőt használ a szereplő. Jók azok a ritmusok is, ahogy az erős napfényben a kék szemet kitakarja. Talán egy nagyon picit szűkebbre vágtam volna a felső vízszinteseket, vízszintes keretet, hogy még kevésbé vetődjön az föl, hogy a könyök, vagy a térd, a bal térd vagy a bal könyök miért nincs a képen. Én ezt egy jó játéknak gondolom és azt gondolom... - Energikus – így Zsolt. ...hogy megvan ez a kis vidám, hogy is mondjam, kihívó játékossága a képnek, megvan a három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Camilla köldök házi feladatra érkezett képe, amely egy alsó gépállásból készített kép, egy szürke felület, a háttér is egy aránylag szórt világos részletek nélküli felület ahol megjelennek ezek a kis pöttyek, a kis hajszál gallyak, és ebben az egész szürke felületben ez a vöröses, fájdalmasan megjelenő szinte seb-szerű a platánnak, vagy nem tudom milyen fa ez, tátongó mély üreggel megjelenő formája a bal alsó sarokban látható. Az biztos, hogy a szürke és a vöröses barna kapcsolódása, amelyről már többször beszéltünk színdramaturgiában az Estiskolában, feszültséget hordoz. Az biztos, hogy ezek a szürke égbolt előtt látható érszerű pici kis vonalak feszültségeket hordoznak, az biztos, hogy az egész képben van egy ilyen vibráló élmény. Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy a köldök kategóriában teljes egészében ez az asszociációs rendszer élne. Valami, pici, akár valami olyan manipulatív dolog, amelyek a Camilla előző munkáiban sokszor jelen voltak, legyen az egy ékszer vagy bármi, amitől egy kicsit elemelődik egy normál natúra képtől, valami hiányzik ebből a képből. Kettő disznó. (szőke)
értékelés: