Ki az az Ankh? Nem tudom - mondja Zsolt - most akkor én beszélek, mielőtt elemzel. Elmondom, hogy a Tilos rádióban az Andrásnak van egy szokása, hogy hallgató 423 válassz nevet, magyar nevet válassz, amit ki tudok mondani. Én most azt mondom nektek, hogy lehet, hogy az én műveltségem kevés ehhez, hogy a felkiáltójelet vagy az Ankh 1-et tudjam értelmezni, de nekem azért az egy fontos dolog lenne, hogy annyiban segítsetek már engem, hogy ne érezzem már magam annyira egyedül… nem tudom, hogy mi az, hogy Ankh 1. Lehetne azt is odaírni, hogy formáció 1, lehetne azt is odaírni nekem, hogy mit tudom én… közben megnéztük a Wikipédiában, hogy mit jelent az, hogy Ankh és most már tudom, hogy mi az, hogy Ankh. A fiatalember, akinek nincsen vezetékneve csak keresztneve van, az is használta ezt, az a zenész. Most már értem, értem én, ez egy formai megfeleltetés akar talán lenni, de nem tudom, jó én itt most bezárom a magam kis nyökögését.
   A képen az látható - mondja András - hogy egy kisördög fölfelé néz a szemével és megint ebben a csíkos sapiban van. Mi szeretjük ezt a csíkos sapit. Jól van megoldva a dolog, mert jól van komponálva, jól van vágva, nincs levágva a kéz, nincsenek a formák megmetszve, dinamikájában is jó a kompozíció, talán én mondjuk egy fél centit levágtam volna a jobb oldalról még, és akkor még jobban húzása van ennek a dekomponáltságnak, de én ezt nagyon szeretem ezt a képet. Pontosan azért szeretem, mert egy olyan, mondhatjuk színháznak, hogy egy színházi beállítást látunk, de ugyanakkor viszont mégiscsak azt mondom, hogy a saját - volt egy könyv, az volt a címe, hogy Ötödik Sally és nem tudom, hogy ki csinálta azt a könyvet, biztos olvasta itt azért néhány ember, - a saját képeinkből, vagy a saját énjeinkből adunk ebből. Még egy javaslat van, hogy lehetséges, hogy nekünk közelebb kerülne ez a kép, hogyha a kérdező Camilla, vagy a figyelő Camilla, - tudom, hogy ezek nagyon egyszerű megközelítések - lehet, hogy ezek jobban elfogadhatóak lennének ezek a történetek, hogyha odaengednél közelebb magadhoz és nem kellene azokat a kvíz játékokat végigjátszani, ami itt közben létrejön, tehát, hogy ott van a mágikus bot a nyakadban aminek ez a neve. Természetesen most is ott van a másik képen is ugye az Ankh 2-ön, ahol nyilvánvalóan ugyanúgy, ahogy az előző képen is látszik, hogy egy beállított helyzetet látunk, ahol nagyon is be van lőve az a haj, hogy a baloldali szemed kitakarja, hogy a jobboldali szemgolyó felfelé nézzen a horgolt sapkába, hogy egy kicsit az ajak lógjon, ezek tulajdonképpen akár divatfotók is lehetnének és mint olyanok viszont nagyon jó kis helyzetgyakorlatok, úgyhogy az Ankh 1-re az Ankh 2-vel megvan a három disznó. Én ezeket egy képsornak tartom, ugyanaz a történet van tulajdonképpen háromféleképpen földolgozva. Azt kérem, hogy próbálj ezekkel dolgozni, vagy akkor sorozatként kezeld és add be sorozatként, hogy ebből a helyzetből én most mint egy tanulmánysort elkészítettem, mert ezeknek lehet bármilyen címet adni, Ankh, meg Vankh, meg Vabang, akármit adhatsz, de ezek tanulmányok. Három kép van, három gesztussal ugyanarra a történetre tanulmányként. Úgyhogy most utoljára még megvan a három disznó mindegyikre darabonként, de utána ezeket kérném, mivel műhelymunkát végzünk, kezeljük ezeket egy csomagba. Ez nem azt jelenti, hogy a képek nem jók, hanem hogy attól, hogy más címet adunk nekik, ugyanarról a történetről szólnak. (szőke-hegyi)
értékelés:

Itt, ugye vagy azért, mert valami kora reggeli, vagy délutáni fények lehetnek, szinte súrló fények jelennek meg ezen a régi köves járdán. Nagyon, nagyon, nagyon szerették a 60-as években ezeket a fajta fotómegoldásokat, ahol ugye megint csak az ellenfénnyel az óriási árnyékok, a parányi emberke és a mellette lévő felnőtt ember árnyékai a főszereplők itt, ezekkel az erősen megvilágított, majdnem súrlófénnyel megvilágított köveken, és a köveknek is egy kicsit több a funkciója, több az elmesélése. Egyszerű és professzionális mesélési mód ez, amit az alkotó jól teljesít véleményem szerint, és azt hiszem, hogy az állandó modellje, akivel nagyon sokat dolgozik együtt, nagyon jól teljesít itt is, és a barátság kategóriára nagyon is elfogadható és érthető a kép önálló kompozíciós rendben is. Tehát a képre megvan a három disznó és mi nagyon szeretjük ezt a képet. Ez csak egy utóirat és egy zárójel, hogy én arra ösztökélnélek, ami már egyszer nyár vége felé elindult, amikor Bara elkezdett egy picit önmagával is foglalkozni, hogy és ezt még egyszer mondom, hogy csak rád vonatkozik, tehát önmagadnak mondom, hogy Te ezeket a képeket tudod, ezeken a képeken már túl vagy, próbálj egy kicsit bátrabban magadból megfogalmazni. És azt a segítséget amit a társad, a modelled ad, azt a segítséget is egy kicsit jobban szűrd át magadon. Most azt érzem, hogy ezek tökéletesen megoldott alkotások, mint feladatok tökéletesen megoldott feladatok, de hogy valamilyen fajta zártság az még mindig jelen van a munkáiddal kapcsolatban. (szőke)
értékelés:

Hát igen, a csoki. Hümmm...

Hát egy vallomással tartozom, hogy amikor ezeket a képeket Zsolttal együtt megnéztük, ugye úgy érkeznek ide az alkotások először, hogy az alkotó neve az egy külön másik file-ban, vagy másik kis csomagban érkezik meg, és aztán csak később rendezi a szerkesztő ezeket össze, amit már ti láthattok, hát arra gondoltunk, hogy ugyanazok az alkotók, vagy ugyanaz az alkotó dolgozik itt ezekkel a pici macro világokkal, és akkor egyszer csak kiderül, hogy nem. Ezek az őrületes élmények, ezek az őrületes érzelmi hatások számunkra, hiszen Mikuláskor a mikulás bulin találkoztunk az alkotókkal, számunkra teljesen különböző személyiségek, teljesen különböző gondolkodású emberektől érkeznek, ezek a véleményem szerint nagyon is őszinte és nagyon is felkavaró játékok. Azt is fontosnak tartom, hogy ezek a munkák ugyanakkor miközben nagyon lázítóak, amiről mesélnek - színviláguk miatt, formáik miatt -, mégiscsak szemérmesen megfogalmazott munkák, ettől tulajdonképpen elhelyezhetőek, láthatóak itt. Viszont azon érdemes elgondolkodni, és ezt most örömmel mondom, hogy nyilvánvalóan eljutottak a régóta itt dolgozók, vagy az alkotók eljuthattak olyan szakaszokba a saját maguk világának vizsgálatában, amelyek hasonló formanyelveket is létrehozhatnak, és ezt szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a formanyelvek ezért, mert egy oldalon dolgozunk - ez az Estiskola - ragadnának itt át alkotóról alkotóra, hanem azt jelenti inkább, hogy azok a történések, azok a problémák, azok a keresések, kutatások szavakban, történetekben, a nőiség, a szexualitás, az érzelem, a félelem, a csoport és az egyedüllét, ezek nagyon is azonosak és ebből az következik, hogy bár picit a formák elrajzoltabbak, személyesebbek, de az alapvető struktúrák azonosak tudnak maradni. Ezért tartom fontosnak ezt a képet is, három disznósnak tartom. Azt gondolom, hogy teljesen más személyiségen keresztül hasonló problémák vannak megközelítve mint más alkotáson. (szőke)
értékelés:

Nagyon büszke vagyok arra és nagyon nagy megtiszteltetés nekem, hogy az a ház, amelyben élek, és ahol rettentő amatőr módon, például a régi padlásnál az ablakrészt azt én próbáltam ily módon megoldani, hogy erről egy fotósorozat, tulajdonképpen egy film készült és attól, hogy az ablakról egyértelműen kiderült, hogy régen takarították le, attól az egész tényleg egy archív filmrészletnek, egy film képsornak tekinthető, és nagyon köszönöm a Barának, hogy ezeket a történéseket észrevette. Ugyanakkor nekem az is meglepő és zavarba ejtő, hogy abban az élettérben amiben ők voltak pár napig, ő ezeket a felfedezéseket, ezeket az apró pici üzenetrendszereket észrevette és mindezekről mesél. Azért nem szeretnék erről a képről többet mesélni vagy beszélni, és azért nem én szeretném pontozni ezt a képet, mert nagyon erősen érint maga a szoba, a szoba környéke és annyi titkot azért hadd mondjak el, ha már ezt a képsort nézzük, hogy itt, ahol a légy lakott a falban, akkor amikor még iszonyatos mélységű pókhálók és nagyon, nagyon bizonytalan plafonszerkezet volt, ami bármikor beszakadhatott volna, ezen a plafonon dolgoztunk Zolival és Balázzsal a barátaimmal, és próbáltuk ezt rendbe hozni, és ezen a padláson harminc évvel azelőtti kormos, füstös léceket, rudakat találtunk, amin valamikor valószínűleg szalonnákat is lógathattak, ebben a falban befalazva egy kecskének a lábát találtuk meg, egy szőrrel borított kis lábat, amely már nincs ott természetesen, de ebbe a falba, az egyik felébe egy lábacska volt befalazva.
   Ez a riport leckére – folytatja Zsolt – érkezett ez a képsorozat. Elemezhetem is, tudom elemezni így is, tehát elfogadom, hogy ez egy riport. Van egy történetisége azzal, hogy Bara megfigyelte ezt a legyet és azt kell, hogy mondjam, hogy a Bara rafinált, mert hogy itt végigvezet minket ennek a légynek a történetén, ez egy fáradt őszi légy, utolsó útja, vagy utolsó körútja az ablakon és aztán hát ő elmegy vissza a Fjordok közé és én elfogadom ezt a történetet, egy légy utolsó útja. Ugyanakkor azt gondolom, hogy azért jó ez a képsorozat és azért szeretem ezt a képsorozatot és azért tudnám elképzelni a falamon is, mert ez a képsorozat másról mesél. Az első történet a légy, a léggyel hoz be minket Bara a saját kis portájára és ültet le a saját kis asztalához, hogy beszélgessünk erről a légyről, aztán mint egy jó pszichológus egyszer csak elkezd kérdezni és elkezd meséltetni valami másról. És ez a más, ez az ablakon túli világ, és akkor azt mondom, hogy és még mindig nincs vége, hogy az ablakon túli világban a tetőcserének, a tetőfedésnek a jelei, vagy a falunak a háttérben látható kis tájképrésze, vagy akár a Marton-háznak a részlete megjelenik, ugyanakkor meg azt mondom, hogy ez megint csak egy réteg a sok közül, mert hogy van egy belső történet is. Az a belső történet, ami a léggyel, a faluval, falun kívüli, vagy az ablakon túli világgal együtt összeáll bennünk, ami a mi viszonyrendszerünk ehhez a történethez, a mi viszonyrendszerünk nézőké, akik bent vagyunk ebben a térben és onnan nézünk ki, és nem látunk élesen át, és nem látjuk élesen azt a képet, amit rajzolt nekünk Bara. És persze foglalkozunk a léggyel is, de azért folyamatosan ki-ki nézünk ezen az ablakon, és elkezdünk merengeni és mivel hogy nem élesek ezek a képek, és ezt persze mondhatjuk, hogy technika, de nagyon jól használt technika, ezért ez a történet nem kívül zajlik, hanem belül, bennünk, és bennünk kezd el mesélni azokkal a kis elkent légypiszkokkal, vagy azokkal az elkent formákkal amik mint egy festői eszköz jelen vannak, úgyhogy én nagyon köszönöm ezt. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ez a Sárffy-ház padlásterének az átjáró résznél lévő kis tetőablaknak, a kutyaólnak a Kajdi Gyula által készített fatokjának az öntapadós részének a megfigyelését jelenti, ahol ketté kellett vágni az öntapadósomat, féltem is ettől, és sajnos itt ez a kép, amit oly sokan megnéztek, és most már sajnos örökre fogják látni, hogy a jobboldali fölső ablakra végülis félig tudtam csak fölragasztani az öntapadóst. Ezt a képet nagyon szeretjük. Az álom, mint fogalom az egy nagyon érdekes kifejezés, mert az álom egy csomószor nem csak szembesít, nem csak a belőle áradó megdöbbentő szertelenséggel és furcsa összetettséggel előre vetít, hanem nagyon sokszor sokkol is, mert az álom őszinte, vagy őszintének tűnik. Sokszor félelmetes, pont az őszintesége miatt. És ez a kép, azzal, ahogy az ablak, amin nem láthatunk ki és előtte sziluettesen egy gyermeki kéz látható, ahogy ki akar szabadulni ebből a zárt világból, ahol csak a fényt sejti, érzékeli, hogy ebből a kastélyból, ebből a Csipkerózsika kastélyból valahogy ki kellene jutni, és nem is tudhatjuk, hogy ki ez a kisgyerek. Nagyon erőteljesen ott van valahol a fojtott szabadulni vágyás. A kép helyzetválasztása, azzal ahogy a fotós a szemmagasságot megválasztja, és a modelljével egy szintre kerül, nagyon sok mindent fölvet. Többek között például azt, hogy, pedig ez a fényképezőgép ide elénk le van helyezve, mégis olyan érzésünk van, az első érzés amitől ez a kép nagyon is furcsává válik, de hát ez a fotós maga. Egy felnőtt ember. És közben amikor nézzük, azt mondjuk, hogy de hát itt valami nem stimmel, mert ha egy emberi kéz, egy felnőtt emberi kéz nem pontosan ilyen, hát akkor most, akkor most valami kollázst látunk, vagy mi történik? És aztán egy idő után rá kell jönnöd, hogy nem, nem egy kisgyermek van az ablak előtt. De mégis avval, hogy sziluettet használ egy olyan megoldást használ a fotós, ahol a fényforrás és köztünk helyezkedik el a modell, attól, hogy leereszkedik a fényképezőgéppel ilyen mélységbe, mindezekkel nagyon furcsa, szürreális helyzetet hoz létre és nagyon jól közvetíti ezekkel a látszólag jelentéktelen eszközökkel az ő belső létállapotát. Ez a kép igenis sokkoló, ez a kép igenis nagyon sok mindent fölvet bennünk, ugyanis felénk is tükröztet és a bennünk lévő félelmeket is fölerősíti és önmagunkkal való elszámoltatásra is késztet, ezért jó ez a kép.
   De miközben egyébként nekem pontosan az tetszik benne - szúrja közbe a pedellus –, hogy egyszerre látom a kisgyereket a kézben és látom a felnőtt embert a fejformában, mert hogy ez a Bara, kihasználta azt a lehetőséget, hogy az optika torzításával a távolabbi részek kicsik lesznek, a közelebbi részek nagyok, tehát ez a differencia a fejméret és a kéz között, ettől van ez a játékosság, de hát nem kell ezt lebuktatnunk nekünk, bár hát az elemzésnek ez is egy lényege, hogy megfejtsünk történeteket. Működik. Három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Én szeretem. Igen. Egyrészt köszönöm, hogy a Camilla újból visszatért ezekhez a leckékhez, ezekhez az önportrékhoz és még azt is mondom és ez most nagyon kevésbé kifejező szó lesz, hogy kezdi komolyan venni, mert eddig is komolyan vette szerintem, de azzal, hogy egy újabb kört tesz a kerékpárjával, azzal hogyha ez a kör is határozottabb lenne és nagyon szeretem ezt a fajta üzenetet és nagyon szeretem azt, ahogy… hát nem tudok jobb szót, hogy nem kíméli önmagát. (szőke-hegyi)
értékelés: