Szakkör | Page 709 | Látszótér

Őszi csendélet almákkal (I)

Én nagyon örülök ennek a képnek, éspedig azért örülök, mert végre valaki kezdi komolyan venni azt, hogy a fotóstanulmányoknak egy nagyon szerteágazó bázisát tudja megadni a csendélettel való foglalkozás. Ugye három almából látunk itt beállítva egy csendéletet. És erre mondhatnánk rögtön azt, hogy ez egy nagyon szépen beállított, nyugalmas kép, köszönjük, és három disznó – meg elkezdhetjük fénytanilag, kompozícióban, térbeliségben is elemezni. Ha túllépünk azon, hogy pontosan azáltal tud meghökkentő lenni, hogy mennyire egyszerű eszközökkel dolgozik akkor azt mondom, hogy itt van három tárgy, és ennek a három tárgyból két almának nagyjából egyforma színvilága van, nem tudom milyen fajta alma, de kettő az nagyjából egyforma, és van egy harmadik, amin rajta van hagyva a kis levélszár meg a levelek is, és ezen egy mélyebb bordó szín jön rajta létre, és kevésbé sérült is, mint a másik kettő alma. De meghozott egy döntést a Jóska, hogy ezt az almát tette a háttérbe, és a másik kettőt egy kicsit előrehozva. Ezt én el tudom fogadni, de felmerül egy kérdés, hogy mi van akkor, ha ez az alma kerül az előtérbe, és a másik kettő a háttérbe, hiszen itt fényekről is van szó, és ha megnézzük, akkor pontosan attól, hogy ez hátérbe van rakva, az egyébként is sötét alma még hátrébb kerül. Tehát a térbeli helyzetén túlmutatva kerül a másik két almához képest hátrébb; a színe miatt, a tónusa miatt. Ha ez megfordulna, akkor lehet, hogy pont kiegyenlítődne ez a különbség. Ezzel nem mondom azt, hogy meg kell fordítani, csak az egy kérdés számomra, egy megfigyelés, hogy mit tudunk létrehozni a színekkel, a világosságértékekkel, a tónusokkal. Úgyhogy ezért is tartom én ezt egy nagyon fontos tanulmánynak, mert ezzel a kérdéskörrel tud foglalkozni, és én arra tudnám sarkallni őt, hogy csak így tovább, és szeretnék látni még megoldásokat és gyakorlatokat, merthogy ezek fognak visszaköszönni, például ha majd egyszer három modellel dolgozunk, akiknek különböző színű a ruhája, más a haja, más tónusú az arcbőre, akkor ugyanezekkel tudunk ezekre a differenciákra vagy ráerősíteni, vagy pedig ezeket kiküszöbölni. Ha inverz beállítást alkalmazunk, tehát mint itt, az kerül hátra, ami fényben és tónusban előre kívánkozna, ez egy tökéletesen működő megfejtés, de akkor ennek valami konkrét indokának kell lennie - mondjuk, hogy az esendő, nem épp kelendő két sérültebb almát emelem piedesztálra, míg a szép és tökéletes példány minden szépsége ellenére úgymond a szép, de üres kategóriába kerül, vagyis az önmagáért való szépség élményénél fontosabb a tartalmas, megélt, ettől akár sérült világ, szóval ez egy jó irány lehet, de akkor ennél is határozottabbnak kell lenni. Ezért mint tanulmány ez a kép nagyon fontos, és köszönöm, három disznó. (hegyi)
értékelés:

Ad acta

Hát azért mindannyian emlékszünk arra, hogy mi volt a Márti leckéje, és itt egy nagyon konkrét tételmondat elhangzott, ez a ’mindenki csinálja azt, amit akar’, és ennek egy áttételes megoldása van itt, már ha elfogadjuk, hogy ez az úriember itt ez most azt csinálja, amit akar, és nem azt, ami történik vele. Egy nagyon érdekes helyzetet látunk, egy úriember egy utcán, valami lakótelepi vagy városi helyzetben, és ebben a helyzetben van ez a sombrerós úr, akire vagy rá vannak dobálva, vagy valahogy oda melléestek ilyen füzetek, nem teljesen világos számomra, hogy itt mi történt, nem látszik igazán jól, de mintha egy kukából mászna ki. Tudnék itt utalni a Haris Lacira, mint akciófotográfusra, merthogy neki is volt egy ilyen korszaka, vagy a Szemadán-vonal – tehát ha ez egy akcionista vonal, akkor az egy képből nem biztos, hogy kiderül számomra a történet, hogy miről akar ez itt most mesélni. A képkivágásból adódóan nem egyértelmű, hogy valaki a második emeltről kidobálta ezeket a mappákat, ez a szerencsétlen turista meg pont itt akarta megkötni a cipőjét, és rádobálták ezeket a mappákat, vagy tényleg egy kukából mászik elő, vagy ő egy ilyen futár, aki viszi a dokumentumait és leejtette, és most szedi össze... vagy éppen egy tankönyvből jógázik valaki az utcán – tehát ebből nagyon sokfelé el tudnánk indulni, de nem tudom a megfejtést. Úgyhogy itt a Ferihez fordulok segítségért, és ezt nem disznózom le, hanem a Feritől várom, hogy erre valamit mondjon. Ha azon a vonalon indulok el, hogy ez egy kukából előmászó dél-amerikai turista, én ezt el tudom fogadni, de akkor viszont a kompozíciónál kellene úgy módosítani, hogy ez valóban egyértelmű legyen és a történet is elinduljon, hogy tudja a néző, hogy ez az ember valaki által ki lett dobva az irataival együtt, vagy ez az ember épphogy kidobta az iratokat és a nagy keresésben elfáradt. A cím az előbbire akar utalni, de akkor nem igazán érthető hogy miért van a sombrero a hátán, ahogy a póz is picit mesterkélt, hatásosabb lehetne ha kevesebb lógna ki belőle így előrehajolva, mert ez teszi kétértelművé az indítékokat. Amit nem igazán értek, hogy mindennek mi köze Márti leckéjéhez, mert persze tudnék valami nagyon elvont kapcsolódást keresni, de én ezt a kapcsolódást erőltetettnek gondolom. A technikából látva azt érzem, hogy ez nem egy mai kép, azt is gondolom, hogy Feri technikailag és mondanivalóban is ma már jóval előrébb tart, képei számomra ezt bizonyítják. Szorgalminak el tudom fogadni ezt a munkát, ha kapok segítséget Feritől, azt megköszönöm, de én ezt most átteszem szorgalmiba. (hegyi)
értékelés:

kapcsolódj rá!

Először is nagyon nagy szeretettel köszöntjük az Adriánt az estiskolán, és nagyon remélem, hogy egy aktív tagunk lesz, és kaphatjuk majd tőle ezeket az üzeneteket, mert ez egy nagyon koncentrált és érdekes első lecke megoldást kaptunk tőle. Egyrészt persze teljesíti az első lecke kritériumát, hiszen csak egy rész látszik az alkotóból. Inkább a filmről beszélnék, ami tulajdonképpen egy geg, egy történetnek talán a bevezetése, vagy olyan, mintha látnánk egy thrillert, és annak ez lenne az első képsora. De nagyon jól használja azt a technikát, ami a rendelkezésére áll, nagyon jó, ahogy az osztott képpel dolgozik, a két kép villogtatásával, váltogatásával egy folyamatos feszültséget tud fenntartani, és ezek nagyon fontos megfigyelések, fontos technikai és eszközhasználati tudást feltételeznek, merthogy itt a vágásnak óriási szerepe van. És amikor egy filmet forgatunk, azt végső formájában a vágás hozza a nézőhöz közel, a végső formát a vágás adja meg. Itt egy ilyen szempontból nagyon koncentrált munkát láthatunk. Talán csak annyi megjegyzés, és ami miatt ez nem öt, csak négydisznós megoldás, hogy a geg, hogy felkapcsolni - és van ebben egy félelem is, hogy mi fog történni, ha hozzáérek, mi fog történni, ha felkapcsolom – valahogy ennek a lezárása az, ahol egy kicsit kikönnyül ez a megoldás, olyan igen, sikerült neki felkapcsolni, és most ez így hogy? Ennél talán lehetne egy picit tovább húzni, vagy azt mondom, hogy oké, elfogadom ezt mint bevezetést, és akkor szeretném látni a történet kibontását. Akár ebben a leckemegoldásokban is neki lehet állni ezt a történetet elmesélni; nem akarok plusz feladatot adni az Adriánnak, de mindenféleképpen annak nagyon tudnék örülni, ha ez a történet folytatódna. (hegyi) értékelés:

Neszóljhozzámfotó
Verbálfotó ON
Amikor az ember egy buli után hajnalban megy hazafelé, a világ összezsugorodik, és csak egy hangosan villogó fénypontként jelentkezik a fájó tudatalattiban, míg a környezet mély kussban lapít, hogy ne zavarja az amúgy is zavart, és így potenciálisan agresszív Őrült Elmét - a normalitást itt csak a természet drasztikussága tudja visszaadni, amikoris nekimegyünk a faágnak, ami kijózanít.
Verbálfotó OFF

Csak vicceltem. A vasánap hajnalt egyszerűen nem tudom komolyan venni, mint fotótémát. :-)

A Nóra itt adott egy egészen hosszú leiratot és utána persze látunk egy képet is, én most azt mondom, hogy egy kicsit rosszalkodni fogok, és nem a képpel fogok foglalkozni, függetlenül attól, hogy tetszik is, és egy jó ötlet, és ráadásul nagyon szabadon kezeli a teret, tehát ebből a szempontból is egy jó megközelítés, és nagyon tetszik ez a monokrómra redukált színrendszer is; de én most a leirattal foglalkoznék, ami a VerbálfotóON és a VerbálfotóOFF között van, ami azért fontos, merthogy itt a Nóra ad magának egy nagyon jó leiratot, egy szkriptet arra, hogy mit is kellene megfotózni. Én tudom, hogy ennél felmerülhet, hogy ez egy kitalált történet, nem az én történetem, csak a Hegyi orrára akartam fricskázni ezzel a történettel, hogy ilyen hülye leckéket adtok fel, akkor én most akkor írok egy történetet, hogy mire is gondolhattok, ugyanakkor én meg azt mondom, hogy miért ne lehetne ezt a történetet megfotózni? Miért ne lehetne az, hogy az ember megy haza egy buli után, és összezsugorodik a világ... miért ne lehetne ezt képileg is leírni? Tehát én azt mondom, hogy valamilyen szinten, a humor szintje fölött, ezek a mondatok azért íródnak le, mert gondolati szinten megjelentek az alkotóban. És ha a gondolati szinten ez ilyen rendezetten és korrektül meg tud jelenni, akkor lehet arról szó, hogy ezt a viccet, ezt a fricskát megfogalmazom fotóban. Tehát én azt mondom a Nórának, hogy akkor ezt a leckét, és az összes leckét is meg lehet úgy is közelíteni, hogy játszunk, mert ez egy nagyon fontos dolog, szerepjátékot is játszhatunk, és akkor az a megoldás, és ebben a szerepjátékban is fel lehet oldódni, ezek éppúgy segíthetnek az önmegismerésben. Másképp fogalmazok. Én is szeretném ezeket a leckéket fotóban vagy filmen megoldani, mivelhogy nekem pl. a vasárnap hajnal, szintén nem egy általános helyzet, mert nincsenek nagyon vasárnap hajnali élményeim. De azt meg tudom, hogy az élet hordalékából – nagy szavak, tudom - viszont összegyűlik tapasztalatként annyi, hogy pontosan lehet tudni azt, hogy miről akarunk beszélni. Még akkor is, ha ezek nem biztos, hogy könnyen előhívható élmények, töredékek, emlékek. És én ezt a munkát azért tartom fontosnak, mert valami olyanhoz segíthet hozzá, ami a későbbiekben, amikor már egyszer megcsináltuk, vissza tudunk nyúlni. A fotográfiában mindig is van egy olyan ellentétpár, ami lehet, hogy kibékíthetetlen ellentétpár, ugyanis azt mondja az egyik csoport, hogy a fotográfia az dokumentálás, a valóság bemutatása, míg a másik csoport szerint a fotográfia az egy szabadon kezelhető eszköztár, mint a festmény vagy az írás vagy a film. És éppúgy létrehozható benne bármilyen szürreális történet, aminek nem a valósághoz, hanem a gondolatvilágunkhoz van köze, az élményeinkhez, ami akárcsak egy vágyként funkcionál, akár valós és megélt élmény. Ha el tudnánk fogadni ezt a második csoportot, hogy a fotónak nem csak a dokumentálás a feladata, vagy a lehetősége, akkor el lehetne indulni azon az úton, hogy előhívunk magunkból akár megélt, akár csak vágyott élményeket, és ezekből próbálunk mesélni. A vágy lecke nem csak arról szól, ami a vágykeltésnek a primér formája, vágyni elképzelt történetek megvalósulására is lehet. Vágyni ki nem mondott helyzetekre is lehet, és ezeket néha még könnyebb áttételesen megfogalmazni képi eszközökkel, mint leírni. Úgyhogy én azt tudom mondani a Nórának, hogy ennek a képnek a kapcsán ezt elmondhattam, hogy vegyük észre és merjünk játszani, és vegyük észre, hogy egy játék eszköze van a kezünkbe adva, mert ez az egész estiskolás dolog akkor jó, ha nem egy megfelelési kényszer vezeti, még akkor sem, ha itt házi feladatok vannak, hanem a játékosság, és a közös játékkeresés élménye. És ha ezt el tudja a Nóra fogadni, ha mind el tudjátok fogadni, akkor máris a kezetekbe kerül egy kulcs, és ez a saját szabadságotok kulcsa. Én erre a képre most adok három disznót, és nem is nagyon vitatkozok ezen, hogy miért három, talán ebből az egész leiratból érthető, hogy miért, és talán a Nóra is megérti a leiratból, hogy bizony, ahogyan más alkotóknál is lehet látni azt, hogy nagyon kínlódik, nem tudja vagy nem akarja megoldani, vagy kikerüli, és ennél a leckénél ez ugyanúgy érthető, ha ezeket a vágyainkat nem olyan könnyű felfedni. Csak egy példát mondok a saját életemből. Sokszor szembesültem azzal a helyzettel, ami ’a pesti csávó’ helyzete, ami ráadásul nem is biztos, hogy egy jól megélt helyzet, mert belül én nem egy nagyvárosi fickó vagyok, csak egy nagyvárosi környezetben élek. És azt is tapasztalom, hogy ez a helyzet, ez a fajta életperiódus ez most nem arról szól, hogy megéljem a vasárnap hajnalt. De ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem a vágy, vagy nincs bennem egy elképzelt kép, ahogy nekem ez jó lenne, ha megtörténhetne. (hegyi)

Kapaszkodó

Amikor ezt a leckét feladtuk, de igazából mindegyik leckénél, akkor mondtuk, hogy próbáljatok elvonatkoztatni, használni a szürrealitásotokat, azokat az elvont üzenetrendszereket, hogy ne egy közhelyet vagy ne egy kézenfekvő megoldást adjatok, azért is fontosak ezek a leckék, azért kerülnek feladásra, mert egy belső utat járunk, egy önismereti helyzetet erősítünk magunkban, mert mi azt gondoljuk, hogy ezek az önismereti helyzetek azok, amelyek később, egy modellel folyó közös munkával például, nagyon is hasznunkra lehetnek. Ennek a képnek is ez az erőssége, hogy a mélységélességgel és az élesség pontjának a megválasztásával hozta meg a döntést az alkotó, hogy számára csak illusztráció, és formai utalás maga az alaknak az arca, a sapka és kabátrendszere, miközben az igazi fontos üzenet ahogyan ezt a cím is mondja, a kapaszkodás, az a fajta felemelkedési helyzet, az a történet, ami ezzel a két kis kézzel van elmondva, amik valószínűsíthetően nem ahhoz az alakhoz tartoznak, aki a kép hátterében elmosódottan látszódik, még az is lehetséges, hogy ez az alak védelmezően áll itt emögött a kis edényen vagy korláton, vagy kúton felkapaszkodó mögött, itt látszik, hogy a köríves felületen víz is van, nemcsak a tükröződésében, hanem ahogy az ujjvégek melletti torzításokban észrevehető. Annyit talán amit továbblépésként tudnék mondani, hogy nem ártott volna jobbfelé elmozdulni a kamerával, talán egy fél lépésnyit, hogy ezek a függőleges és haránt vonalak ne vágjanak bele a kis kezekbe, tehát ez segíthetett volna még erősebbé tenni a kompozíciót, de az élmény maga az nagyon határozottan megjelenik, az, amikor számunkra, mint gyerekek számára a világ mint egy óriási leküzdendő, megismerendő ismeretlen helyzet, és ezekben a helyzetekben a nekünk felnőtteknek hétköznapi és funkcióval ellátott helyzetek mind-mind kihívást jelentenek a gyerek számára. (hegyi)
értékelés:

Nyomot hagyni
Összevont lecke magamról, arc nélkül, mozgásban, a talp leckére egy igazi nyári képen. (Bár ma készült). Ma hazautazom, de aztán megint rögtön el. Talán onnan is tudok majd küldeni üdvözlőlapot.

Érdekes, hogy most mindenki egyszerre akarja az összes leckét megoldani, a Gábor is azt írja, hogy ez egy összevont lecke, portré arc nélkül, talp, mozgás, nyár... de hát én önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy a talp leckébe teszem. Azért, mert egy nagyon szép megoldást látunk erre a feladatra. Azzal lehet vitatkozni, hogy – ez valami tengerparti környezet lehet, és látszik, hogy a Gábor már benne volt ebben a vízben, mert vizes a lába, nem tudom hol járhat, hogy ilyen cudar időben bemászkál a tengerbe – azért felhívnám a figyelmét, hogy vigyázzon magára, mert hidegek ezek a vizek – vagy gyónjon a Gábor, hogy hol járt itt. De mindenféleképpen nagyon érdekes maga az a perspektíva, ahonnan fotóz, és vitára adhat okot a partvonalnak az az ábrázolása, de a perspektívában mindenféleképpen segít – igaz akkor meg felmerül a kérdés, hogy hogyan vágunk, meg milyen nézőszöget választunk a kamerának. Mert nekem most a kép felső részében, ahol most a hátul lévő bal lábat látjuk, annál a résznél én egy picit adnék még hozzá, hogy jobban tudjon érvényesülni ez a fajta perspektíva, miközben fontos az, hogy mi történik a kép alsó részében – de ha egy ilyen döntést meg tudunk hozni, akkor megint az a kérdés, és ebben megint egy picit a határon érzem a megoldást – hogy mi a fontosabb nekem, hogy merrefelé haladok, és itt egy pici zuhanásélmény is van a képben, mert mindkét láb dől, tehát olyan, mintha egy zuhanás előtti állapot lenne, és akkor fontos lenne megmutatni, hogy hova érkezik ez a mozgás, kvázi még a kép alsó és jobboldali részéhez hozzátennénk, és ez a zuhanásérzet erősebé válhatna; vagy pedig, azt mondom, hogy ez csak véletlen, esetleges, nem ez a kép fő mondanivalója, akkor pontosan a jobboldali és alsó vágással ha még vágnánk, akkor egy feszesebb kompozíciót hozna létre, és akkor mindenféleképpen szükséges lenne a kép felső részéhez hozzátenni legalább egy ujjnyit, hogy befejeződhessen ott ez a formarendszer. Az mindenesetre biztos, hogy ez a forma, ez a zuhanásszerű állapot erőssége a képnek, dinamizálja azt. (hegyi)
értékelés:

Őszi portré

Azt tudom, hogy ezt a képet a Bara úgy küldte be, hogy gyermekkor vagy ősz, és én azért gondolom, hogy ez inkább a gyermekkor leckébe értelmezhető számomra, mert az ősz leckére ez egy nagyon egysíkú közlés lenne, hogy a főszereplő kislány maga elé tart egy pöndörödött, őszi falevelet, viszont a gyermekkor leckére több élményt vagy több irányt is előhív ez a meseszövés, amit itt látunk. Egyrészt ugye valamennyien emlékszünk gondolom arra, hogy volt környezetismeret óránk és ősszel az egyik feladat volt, hogy préselni kellett különféle faleveleket, és az egész család gyűjtötte ezeket a szebbnél-szebb faleveleket, és valami füzetben helyeztük el ezeket, és ilyen szempontból ez a levél, amit itt látunk, az egy nagyon szép levél, egy igazi trófea, úgyhogy akár ez a vonal is el tud indulni bennem; másrészt pedig hát, benne van a bújócska, a kint és bent, az elöl-hátul játéka, amihez nagyon is erősen kapcsolódik a háttérben a hirdetőoszlop íves formája. Tehát még egy plusz áttétel a városi környezet és a természet kapcsolatában, hogy mint egy leletet, mint egy olyan talált tárgyat mutat fel a főszereplő, ami egy városi környezetben nyilvánvalóan mást jelent a gyereknek, ez a hozzá képest óriási méretű falevelet. Tehát megvan a technokrata háttérnek az az előnye, hogy egy nagyon jó bázist, alapot teremt ehhez a történetmeséléshez. Egy picit engem az zavar ebben a képben, hogy dől a horizont, és ennek semmi oka nincsen, úgyhogy én erre fokozottan szeretném felhívni a figyelmeteket, mivel többeknél előfordul, hogy dőlnek a horizontok, hogy ezekre kell figyelni. (hegyi)
értékelés:

Hurrá

Egy nagyon izgalmas képet látunk, egy tükröződéssel dolgozik itt is az alkotó, valamilyen útszéli helyzet lehet ez valami nagy ház melletti járda melletti pocsolya, amiben a főszereplő tükröződve jelenik meg. Egy jó és határozott döntést hozott az alkotó, hogy a gyerek gumicsizmája fölött rögtön vágja a képet – talán még egy 5-6 milliméterrel lehetett volna lejjebb vágni, hogy a nadrágszár még kevésbé legyen benne a képben, de egy nagyon jó és nagyon érdekes térjátékot hoz létre az alkotó azzal, hogy a tükröződés felületén is megjelennek tárgyak, ezek a lehullott őszi levelek, tulajdonképpen vissza tudják billenteni, vissza tudják hozni ezt a helyzetet, úgyhogy én ezt egy abszolút háromdisznós képnek gondolom. (hegyi)
értékelés:

A szék

Egy utcarészletet látunk, itt is valamilyen tükröződés, vagy dupla expót vagy valami technikai trükköt látok – merthogy ez egy külső felvétel, ha jól látom, valamilyen utcarészlet, amibe belóg egy ilyen szék. Ha nem veszek tudomást arról, hogy milyen technikai manipulációk folytak itt, hanem csak mint kompozíciót nézem, akkor tulajdonképpen a kép háromnegyede az rendben van, nekem a felső részével viszont van egy kis bajom. Ott azok az ívek, ennek a boltíves árkádoknak a részein az ívek befejezése az nekem hiányzik egy picit, és azáltal, hogy ezek az oszlopok kifelé dőlnek, olyan hatást keltenek, hogy egy picit esetlegessé teszik dolgot. Főleg úgy, hogy a kép bal felső részében lévő fehér flekk nagyon kiúszik a képből, tehát nincsen jól határolva. Míg a kép többi részén nagyon határozott formák vannak, addig ez a rész nagyon lágy, nagyon kigyengül. (hegyi)
értékelés:

Játék
Tükröződéses játék, további szerkesztgetések nélkül. Ha holnap tudom, lefényképezem a megoldást, és majd egyszer elküldöm!

A leiratból tudjuk, hogy ez egy tükröződéses felület fotója, azt mindenféleképpen el kell, hogy mondjam, hogy picit rendezetlennek tartom ezt a dolgot, merthogy ezek a tükröződéses helyzetek hoznak valami elmosódott réteget, mintha egy átlátszó filmréteg lenne előtte, és azon nemigazán lenne érthető, hogy mi is történik, ha pedig a fő motívumokat nézem, akkor számomra érdekes ez a kismadár, ez az íves, talán szék vagy nem tudom minek a formája, ami látszik a korláttal, míg a kép baloldalán lévő rész a baloldali egyharmad a koncentráltságot csökkenti, mivel benne lettek hagyva... nem tudom, ez talán valami sótartó, vagy fűszer vagy befőtt edényei, amik megosztják a figyelmet. Abszolút egyetértenék a kompozícióval, ezek nélkül a tárgyak nélkül, és mivel a Vera azt írja, hogy majd küldi a folytatást, akkor én szeretném ezt megvárni, mert ez a kép, így, ebben a formájában picit nehezen értelmezhető számomra. (hegyi)

Formajáték

Egy négy képből álló sorozatot látunk, de igazából ez nem egy időbeli szekvencia, hanem térben osztja fel magát ezt a szobrot, amit szeretne bemutatni, és amivel a vágy érzetét szeretné velünk közölni az alkotó, tehát térben szabdalja szét ezt a szobrot, számára fontos helyzetekre, és nagyon jók ezek a kapcsolódások, ezek a ritmusváltások, és ezt azért akarom kihangsúlyozni, mert beszéltünk már itt az estiskolán a táncfotókkal kapcsolatban, hogy pl. a táncfotókkal vagy színházi fotókkal egy olyan történetet próbálunk megmutatni a fotóban, amit már egy koreográfus megtervezett, tehát nem olyan nagyon nehéz a dolgunk, ha megfelelő pillanatokat kiválasztjuk, ha más műalkotását használjuk fel, és ez itt a szobornál is igaz, akkor mi az a plusz, amit a fotó ezekhez hozzá tud tenni, akár tánc, akár színházi fotó, akár egy szobor esetében, tehát ezeknél mindig egy picit tovább kell lépni, hogy a fotográfia esetén önálló műalkotásról beszélhessünk. És ennél a képsornál pontosan az az izgalmas, hogy a Bara szabadon bánik ezekkel a formákkal, nemcsak az, hogy felszabdalja a szobrot a számára fényben vagy formában fontos helyzetekre, hanem az, hogy meghoz egy fontos döntést, a második képtől egy váltás történik, és az eddig szemben lévő szobrot megfordítja, és ezzel a ritmust nagyon jól megbolondítja. Egy fordulatot követ el, és ebben a fordulatban a szobor hátsó felét mutatja, és ezzel is fejezi be a talp, a talapzatrésznél. Tulajdonképpen a negyedik kép az, ami ezt a fordítást indokolttá teszi, mert a harmadik képet szemléljük, akár azt is mondhatnánk, hogy ha a vágyról beszélünk, akkor egy női alaknál ez a vágykeltés, hát, kétirányú, és van abban egy pici prüdéria, hogy az elsődleges nemi jelleg ábrázolása helyett a hátsó ábrázolásába fogunk, ami szintén egy szép forma, de a talp az, ami igazándiból ezt a döntést indokolja, merthogy ritmusában itt a talp egy lényegesen izgalmasabb helyzetet mutat, mintha ez szemből lenne megfotózva. Pontosan a térbelisége az, ami innen jobban ábrázolódik ennek a történetnek. És még azt is fontosnak tartanám elmondani, hogy ahogyan a négy képen haladunk lefelé, az első kettő még majdnem sziluettesen, tónusszegényen ábrázolja ezt a szobrot, és ahogyan haladunk lefelé ezek a formák folyamatosan finomodnak, és én nagyon fontosnak tartom, hogy a Bara el tudott oda jutni, hogy mélységélességgel is elkezd dolgozni, mert a fotográfia esetében ez az, ami a térbeliséget bekapcsolja, ezt több képnél elmondtuk már, hogy a mélységélesség az egyik eszközünk, amit jól kell tudni használni, hogy illúziókat tudjunk kelteni, mert hát a fotográfia önmagában egy illúziókeltés, hiszen egy történetet próbálunk meg ábrázolni a fotó két dimenziójában, állóképben, úgy, hogy az a történet időben és három dimenzióban zajlott. (hegyi)
értékelés:

Egyetlen hangya testében több atom van, mint az összes csillag száma az égen. A két végtelen között ott az ember. Közben a Kolompos együttes zenél.

Egyrészt a Balázsnak egy személyes üzenet, hogy én nagyon szeretném ha aktivizálná magát, mert én szeretem a dolgokat, amiket csinál, másrészt meg a filmet elemezve itt a leiratból indulnék el, mivel az arányrendszereken kellene egy kicsit finomítani. Azt írja ugyanis a leirat, és azt szeretné számunkra közölni, hogy a két végtelen között ott van az ember, mármint a hangya teste és az atom meg a csillagok között. Ebben a filmben ha megnézzük, van egy bevezető képsor, az éggel, aztán a kamera ráfordul egy sötétebb, csak sziluettben látszó bokros vidékre, és aztán innen elindul egy történet, fel-felvillantva – mivel a technika pixillációs – látunk egy almát, amit akár a bűnbeesés almájának is gondolhatnánk, és ez az alma vezeti a történetet, aztán egy vágással a bokorból úgymond felülnézetből előkúszik maga a főszereplő, hátonfekve végigcsúszik vagy végigúszik a földön, és hát ebben a nagy igyekezetben elveszíti a cipőjét, amire ráközelít a kamera, és mintegy ilyen dokumentumfilmben, vagy nyomozati anyagban megtalálja az almát, amibe beleharapott valaki, és ezen az almán ott van egy hangya a végén. Tehát az üzenet maga, és az íve nem lenne rossz, csak én a végénél egy picit korainak érzem az elvágását, a film végét, ezt a részt, ezt a fajta helyzetet, főként a rátalálásra fókuszálnák még egy picit, főleg akkor, ha arányaiban nézem a filmet, és ha azt nézem, hogy mennyi a bevezetés, akkor ehhez arányítanám a befejezést is, mivel hát ott kell a poénnak ülnie. De hát azt azért tudnunk kell, hogy ez a pixillációs technika ez nem egy egyszerű feladat, úgyhogy én most azt mondom, hogy egészalakos portrénak is el tudom ezt fogadni, és kössünk egy úgymond üzletet, megkapod a négy disznót, ha az egészalakos portréra még egy filmet csinálsz nekünk, akár ennek a filmnek egy bővebb verzióját, akár egy másik ötletet megmutatva, mert én azt várnám, hogy erre a leckére a Balázst megismerjük. Úgyhogy négymalacos a film. (hegyi) értékelés:

Vizparti kunyhó
egy rég elfeledett kép előtérbe kerülése...

Először is, ahogy írja is Bara, ez egy régebbi kép, túl nagy jelentőséget ennek nem akarok ennek tulajdonítani, de a képbe való beleírás, belerajzolás ahogy itt látjuk a Bara-art feliratot – hát, lehet szignózni egy képet, de egyrészt ezt az elektronikus formátumnál kevésbé tartom jól megoldhatónak, másrészről pedig szerintem a szignó inkább a falra kerülő képeknél jelentős, az interneten én hosszú évekig csináltam egy galériát, ezt gondolom tudjátok, és a hosszú évek tapasztalata az az, hogy a képbe írt szignó az nagyon ritka esetben szervül úgy a képpel, hogy ne hasson idegenül az elektronikus közlésnél. Tudom, hogy úgymond a saját munkákat védendő az emberek szoktak ilyen szignókat vagy layereket alkalmazni, vagy vízjeleket (amiket eddig megoldásként láttam hosszú évek alatt, abból egy se volt olyan, ami ne hatott volna idétlenül) – de igazából én itt az estiskolán ennek nem sok értelmét látom. Ennyit erről. A kép egy nagyon is 70-es évekbeli, retró vagy szocióhangulatot áraszt, és szeretném felhívni a figyelmet az ereszcsatornákra, amik mint kis vizipipák merednek ki a falsíkból, vagy arra az ajtóra, ami hát fantasztikus ott az emeleten, valami HÉV vagy buszajtóból lehetett összetákolva, egyszerűen őrületes az a fíling, amit ez a kép így sugall. Az, hogy vízparton van, hát én nem vagyok egy nagyon természetközeli csávó, nem tudom, hogy ez a növényzetből kellene kiderülnie, vagy másból, de picit én a kép fölső részéből egy ujjnyit vágtam volna, és azt lent hozzátettem volna, azért, mert a kunyhóhoz vezető út szerintem fontosabb, mint fent a tér. De egy jó fotónak tartom, egy jó képnek, abban nem vagyok 100 %-ig biztos, ezt a Bara tudja megmondani, hogy mennyire lehetett volna más irányból megközelíteni ezt, látom a kerítést, szóval nem biztos, hogy onnan lehetett volna használható képet csinálni, de engem pl. jobban izgat az a lépcső, ami felvezet az emeletre, mint ez az üres falrész. Ennyiből talán az egy fontosabb helyzet. De hát ezek a buszablakok, meg minden... hát egész egyszerűen eszméletlen. És mindazzal együtt, hogy ilyen talált tárgyakból meg fusiban van összerakva ez a ház, azért egészen korrektnek tűnik maga a megoldás, tehát ennek a kornak a lenyomatának tartom ezt, és a képet egy kordokumentumnak, úgyhogy én megadnám rá a három disznót. (hegyi)
értékelés:

Kezdődik a hétvége
Ez a nap is pontosan úgy kezdődik, mint a hét többi hétköznapja, csak ma talán a lámpa fénye ragyogóbb.

Hát... itt a leirattal együtt tudom értelmezni a képet, amit a Feri ír, hogy a lámpa fénye ragyogóbb, és ez ami a péntekre utal... de hát azért legyünk már annyira őszinték egymáshoz, hogy kimondjuk, Feri, a lecke az péntek délelőtt. Ez mondjuk lehetne a vasárnap hajnalra egy megoldás, de ez hogy mondjam, csak ezzel a verbális megközelítéssel áll meg, egyébként hát ez nem péntek délelőtt nekem. Márcsak azért sem, mert nem délelőtt. Itt megint az a kérdés, mint a naplementés képeknél, hogy látunk két bokrot vagy két fát, egy utcai lámpát, ami fénysugarakat vet a kamera felé, és egy vizes utat, ami megcsillan a fényben. Namármost lehet ez egy megközelítés, és dolgozhatunk a hiánnyal, de akkor ennek a hiánynak nagyon határozottan létre kell jönni. Tehát ha engem izgat az, hogy ennyire kevés eszközzel mi jön létre, és maga az a líraiság, ami az úton megcsillanó fény által jelenik meg a képen, és azok a struktúrák – akkor én azt mondom, hogy a lámpa fölötti rész feketesége az nem szükséges, míg az útból lényegesen többet adnék, hiszen úgymond rangsorba kell állítani a képelemeket, a hatásokat, kell egy fő motívum, és ahhoz képest minden más csak értelmezés, díszítés. Egy disznó, és szeretném ha a Feri ezeket a leckéket saját magán átszűrve, a saját élményeiből ezekbe a leckékbe beletenni, ebben a három leckében, ahogyan azt már ezekre a leckékre mondtam, viszonylag úgy tűnik, hogy eddig ezek ilyen viszonylag humoros vagy vicces megközelítések akarnak lenni, de én azt mondom, hogy ez a három lecke ez egy elvontabb, absztraktabb megközelítést kíván. Nem képileg absztraktabb, hanem egy lényegesen nagyobb szabadságot kaptatok a lecke megfogalmazásában, ugyanakkor nagyon is konkrétan behatároltuk azokat az időszakokat, amikről a leckék szólnak. Úgyhogy ez a kép az egy disznót megkapja, ugyanakkor ismétlést kérek. (hegyi)
értékelés:

Fény
The Rider

Megint egy szuggesztív, erős és határozott üzenetet kapunk, én azt mondom, hogy ezt a képet én el tudnám képzelni egy négyzetes kompozícióban is, úgy, hogy felülről vágnék egy picit, és azt hozzátenném a kép bal oldalához, ez az egyik megfigyelésem, a másik meg az, hogy akármennyire is szuggesztívek ezek a gesztusok, az nem árt, ha valahol, valami éles. Én tudom, hogy itt a fényképezőgép élességállító automatikáját – már amennyiben automatán volt a gép – azt becsapja a fény, de itt se a kéz, se a fénypászmák nem élesek. Tehát valaminek nem ártana élesnek lennie. Nóra, ha van kedved, hát ezt a képet aztán végképp meg lehet ismételni, akkor én szeretnék látni ebből egy ismétlést. Mert maga a gesztus és az ötlet az jó. (hegyi)