Fifikével lementünk, ma sétálni és eszembe jutott, hogy még nincs is rólunk közös kép, így nagysietve ezt a képet sikerült összehozni. Majd csinálok egy jobbat is ha lesz gépem.

A Dánieltől már megszokhattuk, hogy kedveli a formai játékokat, és ezekből látunk itt is egy ízelítőt. Ha megfigyeljük a képet, akkor a tükröződés játékában azt a kettősséget láthatjuk, hogy van egy autóablak-felület, amiben tükröződve látjuk az alkotót és fifit, aki hát valamilyen kutyafajta lehet, akit elvitt talán sétálni a Dani. De látunk még egy autót is, tehát a kint-bent játéka megfogalmazódik a képen. A kompozíció szempontjából egy érdekes kérdés számomra, hogy a hármas osztat, a felső egyhatod rész, ami egy viszonylag fehérbe átúszó része az autó melletti térnek, egy túlvilágított rész, és az alsó rész is fehér, ami talán az autó ajtaja lehet, és e kettő között van a képnek az értelmezhető része, azaz a figurális ábrázolás. Tehát használ egy belső keretezést is az alkotó. Ami kérdéses számomra az a vágás, mert a kép elbírt volna kicsit tágabb értelmezést is, tehát akár a Dani válla, az autó orra, a kormánykerék, azaz ezek a formák befejeződhettek volna. Megint egy kicsit a határon érzem ezt, azaz ha már vágunk, akkor lehetne szűkebb ez a kompozíció, úgy, hogy az alkotó vállánál akár még egy ujjnyira vághattunk volna. Tehát ez egy olyan kérdés, ami mindig az exponálás pillanatában döntődik el – de ezt a döntést már az exponálás előtt meg kellene hozni, azáltal, hogy lepróbáljuk magát a helyzetet. Nyilván egy ilyen gipszkutyával járni a városban az már maga egy performansz, és ebben a helyzetben az alkotó nem biztos, hogy azt a fajta koncentráltságot tudja nyújtani, ami ennél a helyzetnél szerencsés lett volna. Emellett azt is mondom, hogy a formák egymásba ágyazottsága szintén kérdés, és én azt mondom, hogy most ha rangsorba kell állítani a formákat, akkor van a Fifi, az alkotó és az autó. És most ez a három egy helyre van gyűjtve, egy csokorba, egy formai tengelyen dolgozik, egy közös pontból indul ki sugárirányban kimozdulva a vonalak. Egy kompozíciós kérdés, hogy ez mennyire van átgondolva, úgyhogy én azt mondom, hogy maga az ötlet jó, és pl. én a Fifi történetéből szívesen látnék még folytatásokat, már amennyiben megoldható, és ez a kép is a házi kedvenc leckére elfogadható, ez most egy disznó, és várom a folytatást a Danitól. (hegyi)
értékelés:

Egy profilból készült portrét látunk egy hölgyről, és ez egy nagyon érdekes, jól szerkesztett és fénytanilag egy nagyon jó megfigyelést mutat, mert ellenfény által nagyon szépen kirajzolt élfényeket látunk az arcélen és az orrnyeregnél, nagyon szépen világítja át a hajat is a száj vonalánál – ugyanakkor számomra picit kérdéses az, hogy miért van a száj elé behúzva ez a hajtincs, miért döntött úgy az alkotó, hogy ezt a tincset itt bennhagyja, merthogy ennél a képnél mivelhogy a vágás a homloknál ennyire erősen jelentkezik, ott ugye nem indul el a haj ábrázolása, csak a kép bal oldalán. Ettől, mivel ez csak egy tincs, tehát nem az állkapocsnál lévő résznél megint kilyukad a kép és a bőrfelületet látjuk, ezért ez egy kicsit furcsa, kicsit visszarettentő illúziót kelt, mintha ez a haj nem lenne része a modellnek. Ezen érdemes lenne talán elgondolkodni, mivel a kompozíció is megengedte volna, hogy a kép jobb oldalán többet vágjunk, és amit ott levágunk, azt a baloldalához tegyük hozzá. Mivel a modell nagyon érdekesen próbál kommunikálni velünk, és a kamerával, azzal, hogy ennyire erősen oldalra tekint, és ez egy nagyon jó játékot tudna hozni akkor, ha a fejből baloldal felé többet tudnánk adni. És akkor máris azt mondom, hogy értelmeződne ez a hajtincs, ami most, így egy kicsit zavaró. Akár meg lehetett volna próbálkozni, hogy egyáltalán ne szerepeljen haj ezen az oldalon, csak a szájnál ahol azt a szép fényt kapja, vagy még többet adni a fejből, talán a fülből is valamennyit, és máris kevésbé lenne furcsa ez a döntés. Két disznós kép, az még nekem kérdés, hogy mennyire jellemző a Mariann barátjára ez a fajta ábrázolás, ezt a Mariann tudhatja, van ebben egy pici titokzatosság, játékosság – de van benne egy pici vádló tekintet is. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon izgalmas képi megoldást látunk, hogy az alkotó tulajdonképpen képsíkokkal dolgozik, amit úgy ér el, hogy többféle megvilágítást használ, és ezért a tükröződések egy nagyon érdekes játékot mutatnak. Ugyanis ha megfigyeljük a képet a jobb és bal oldalán látunk egy széket és egy kanapét, ami belső teret mutatja, és egy ajtót a valós térben, amin tükröződik az a szoba, ahonnan a fénykép készült, de mégiscsak egy érdekes játék, mert a kép folytatódik kifelé, egy terasz felé is, ahol szintén van egy fényforrás, ami első pillantásra ezt a terasz-teret hátradobja, a hátunk mögé, mintha ez is a szobának lenne része. És attól, hogy a tükröződésben ez egy helyre kerül, ettől van egy ilyen kint-bent érzésünk, tehát ez egy nagyon jó vizuális játék, amit a Vera észrevett és amit nekünk megmutat. Ugye azt már tudhatjuk, hogy a Vera ezt a 17. leckére küldte, és szerintem nem nagyon árulunk el titkokat azzal, hogy a Vera egy utazáson van, és szembesül, szembesíti magát történetekkel, és ezek a szembesítések belső reakciókat is kiváltanak belőle, amiket ezek a képek próbálnak számunkra közölni, és itt, ebben a képben az egy nagyon koncentrált üzenet, hogy látunk két széket, ülőalkalmatosságot a tér két oldalán, de egyikben sincs semmi, ahogyan a teraszon sincs senki, és a szobában sincs senki, illetve itt valamennyire a Vera felfedezhető a képen, ha jól látom, az ablakrésznek a jobb oldalán mintha lenne egy fejforma, de ez eléggé el van dugva, tulajdonképpen ez is egy üres tér érzetét tudja kelteni, ami mindenféleképpen egy koncentrációról, egy meditációról, és egy magányhelyzetről is szól. És itt nagyon hosszan lehetne ecsetelni azokat a szituációkat, amikor az ember elutazik egy helyre, egy idegen városba, országba akár, és ott a megszokott helyzetéből kizökkenve szembesül először a külvilágból történetekkel, aztán a belső helyzeteivel, amelyek szembesítő erejűek tudnak lenni. Úgyhogy én annak örülnék igazán, ha a Vera ezekről a benne lezajló kérdésekről tudna nekünk mesélni. Mert abban a helyzetben, amiben ő most van, ezek azok az adalékok, történeti szálak, amik a Verát erősíthetik, koncentrálhatják az üzeneteit, és számunkra, nézők vagy estiskolások vagy akár ismerősök, barátok számára is ezek a fajta meditatív belső gondolati üzenetek azok, amik helyzetjelentést tudnak adni a Veráról. És én nagyon kíváncsi lennék ezekre. Ha megfigyeljük a képet, itt van egyfajta utalás vagy egyfajta képi megfeleltetés a 70-es évek eleje-közepe felé Amerikában akár a Diane Arbus világára is, ha megnézzük az ő képeit is, ő a saját környezetében, az akkori Amerikában megtalálható furcsaságokat és furcsa helyzeteket, embereket fényképezte, de ha megfigyeljük azokat a belső tereket, azok nagyon hasonlóak ehhez az enteriőrhöz, ami itt most a Vera képén látunk. Úgyhogy van egyfajta ilyen kapcsolódása is a képnek. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom, és várom a folytatást is! (hegyi)
értékelés:

Egy álló formátumú képet látunk, valószínűleg egy park sétányát, ahol egy idős ember egy szatyorral sétál a fák között, és látjuk azt is, hogy az utat már lehullott levelek borítják, tehát megvan az utalás az őszre, ráadásul egy enyhe ködös-párás helyzetben vagyunk. A fák között átszűrődő párarétegekből is látszik, hogy ez egy őszi felvétel. Ami egem egy picit zavar az a kép jobb oldalán ez a kilyukadás, nemigazán értem, hogy az alkotó miért azt választotta, hogy ide a fa oldalához áll, itt az út szélére és onnan fényképez skurcban, hogy miért ez a döntés. Mert így most a jobboldali fák között ki lehet látni, és ez úgy elviszi a tekintetet; ahogy elkezdünk barangolni a képen a fák tetejénél, nézzük a bácsit, ahogy ott bandukol, de mindig valahogy oda jobboldalra húzódik a tekintet, onnan várnánk valamit, és ez egy feszültségforrás. Úgyhogy nekem ez nem igazán indokolt ebben a helyzetben, mert nem elég határozott a döntés. Mert ha azt mondom, hogy igen, ott valamilyen drámai történet elkezdődik a fákon kívül – utalhatnánk itt a Nagyítás c. filmre – hogy ott kereshetnénk a megfejtést, mintha egy Agatha Christie regényben elrejtve találnánk a megoldást – de ebben én ezt a megoldást nem látom, úgyhogy segítséget várok a Feritől, hogy mi az oka ennek a döntésnek. Én ezt most nem látom, és noha az ősz leckére abszolút el tudom fogadni, de ettől nekem maximum két disznós kép. (hegyi)
értékelés:

Gimesi Andrásnak volt a táborban egy képe, a Tükör által homályosan; na, az jutott eszembe, amikor megláttam ezt a kis tükröt a falon. Ennyire gagyi-ócska-foltos-homályos tükröt rég láttam, de akkor, ott érdekes volt benne magamat látnom.

Erről a képről első pillanatra rögtön az Alice csodaországban jut eszembe, az a fajta akár még gyermekinek is mondható világ, amit ezek a mesék hoznak bennünk elő, miközben a képen jól láthatóan a szereplő nem egy gyermek és nem gyermeki helyzetet mutat, és mégis, az a fajta világ, az a fajta képi megformáltság ezt a hatást erősíti. Talán ez annak is köszönhető, ami a tükrön lévő foltokból is adódik, hogy nem egy letisztított, nem egy szépítkező vagy borotválkozótükröt látunk. Az is hozzáad ehhez az érzéshez, hogy a szereplő háta mögött egy nagy fényesség látható, és ez az egész így együtt a tükörfelületen belül egy mesei, szürreális, álomszerű élményt mutat nekünk. A kép kettőssége pont abban rejlik – és ez az erőssége is ennek a képnek – hogy a tükör felületen kívüli rész, a keret ezekkel a havannabarna ragasztószalagokkal, a falfelület, a nem túl pontosan lefestett fa ajtókeret, ez mind-mind a realitást mutatja. És mégis van az egészben egy időutazás-jelleg is, abból adódóan, hogy ez a keret a maga sérüléseivel, a cukorspárgával javított felrögzítésével ezt a fajta régies vagy retró-érzetet erősíti. Ezt nagyon jól erősíti a tükörfelület foltossága is, maszatjai, azaz ez egy jól megfogalmazott és koncentrált üzenet. A kommentekből lehet tudni, hogy nem volt mód ennél nagyobb képkivágást alkalmazni, bár a kép alján látok egy fehéres csíkot, és jobb alsó sarokban is van egy kis rontás, tehát mintha itt valamilyen technikai ismétlés elkezdődött, ami nem lett befejezve – talán ezt nem ártott volna végigvinni. A portré kategóriára került beküldésre ez a kép, bár én el tudnám képzelni a gyermekkorban is, mégis egy szemlélődés, egy szemlélődő állapotot próbál az alkotó felénk közvetíteni, és ha ezt a Nóra vállalja, akkor ez az ő személyiségének egy része – ilyenténképpen abszolút elfogadható önportrénak is. Szerintem ez egy háromdisznós kép, pontosan azért, mert a személyesség jelen van a képen, és nem csak azért, mert az alkotót látjuk. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon egyszerű, mégis nagyon erős képet látunk, Feri nagyon jól érzi ezeket a drámákat, ezeket a játékokat, hajszál pontosan fogalmaz, ráadásul fényben is megtalálta azt a pontot, ahol a fehér virág mint egy herceg, kitárja magát és tündököl, míg a fekete testvér sötét és titokzatos, formában hasonló, de belső tartalmát, lényegét nem mutatja. Egyetlen kérdés csupán, hogy vajon miért döntött Feri úgy, hogy alul ilyen szűkre veszi a kompozíciót, hiszen ezek a tulipánok fejformák, és ha ezt elfogadjuk, akkor a nyak, a váll is fontos, most ettől picit fuldoklanak a mi virágaink. Tehát ha arányrendszerében elfogadjuk azt, ami a széleken történik és ahhoz a távhoz arányítjuk alul, akkor ott már körülbelül két ujjnyi jó lenne, ha meg tudna maradni. Ha egy picit feljebb mozdul a kamera, talán a fehér virág teteje nem ér hozzá a háttér feketéjékez, mert ez a kapcsolódás most esetleges, és bezavar a formákba. De a kép ezektől függetlenül három malacos és érdemes lenne ezzel a formai játékkal Ferinek tovább dolgoznia, mert ezek azok az irányok, ahol maga a forma és az, amit meglát az alkotó, elég erőt adnak, hogy ne kelljen beavatkozni, manipulálni, rásegíteni. (Igaz, Feri rutinos róka, még az is lehet, hogy a fekete virág manipulálva van, de itt igaz az, hogy akár manipulálta is, nem érdekes, mert a végeredmény igazolja az alkotót.) (szőke-hegyi)
értékelés:

Az orrunk hegyéig sem lehetett látni :-)

Egy nagyon finom és érzelmes képi megoldást látunk a 21-es leckére, és lehet, hogy többször el kell hogy mondjuk, hogy a 21, 22, 23-as leckék esetében elsősorban nem a konkrét vasárnap hajnal, vagy hétfő délután a megoldás, amit keresünk, hanem egy érzelmi megközelítés, az élmény, a hangulat, ami áttételeződik a formai és kompozíciós megoldáson. A pókhálón csillanó harmacseppek hálás téma a természetfotósok számára, azt is mondhatjuk, hogy sokkal attraktívabban szokták ezt megoldani, de arra szeretnénk a figyelmet felhívni, hogy azokban az esetekben a csillogó pókháló a főszereplő, míg ennél a képnél csak egy hangulatfestő elem, tehát éppenhogy az a jó ebben a képben, hogy az alkotó nem akarta túldimenzionálni ezt a fényjátékot, csak egy alap hangulathoz segít hozzá minket nézőket ez a képelem, de a kép üres foltjai, az alsó részen megjelenő sziluettes táj, épület, a színek és ezek rendszere, ami a mélységélességgel válik térbelivé, ezek adják meg azt, ami Anitának a vasárnap hajnal egyik értelmezése. Kompozícióban annyi megjegyzésünk volna, hogy ha a bal felső részbe komponáljuk a hálót és annak közepét, akkor az szerencsés, hogy ha a középpont aranymetszésbe kerül, és mindehhez a háttér akár ellenponti helyzetbe hozva nyugalmat, mégis dinamikai rendet sugározna. (szőke-hegyi)
értékelés: