Évekkel ezelőtt kerültem kapcsolatba K.-val. Elhanyagolt kis vadóc volt akkoriban. Élete első táborába én vittem el, ahol lovakkal is találkozott. A mai napig rendszeresen találkozunk, és sokat beszélgetünk. Sikeresen elvégezte a nyolc osztályt, és egy jó nevű lovasiskolában fog tanulni ősztől. Meghívott a ballagására. Ott készült a kép.

Nagyon szemérmes, nagyon visszafogott portrét kapunk. Lehet, hogy meglepő, hogy ezt mondtam, hogy portré, de tökéletesen rendben lévő portré, függetlenül attól, hogy nem látjuk a modell arcát. Látjuk a ruháját, a karkötőt, ahogy harmonizál a ruhával, látjuk a kis szandált, és látunk egy pózt, azt a pózt, ahogy ő ezt a virágot tartja. Van egy csokor, ami margarétákból áll, "Ballagási emlék" felirattal, még valami kis könyvecske is rá van aplikálva erre a szalagra, ha jól látom, a virágkötők nagyon kreatívak, nem tudom, hogy ilyenek hogy jutnak eszükbe. Aztán látunk egy vörös szegfűt, ő kicsit mellékesen ott kandikál, de közben azt is látjuk, hogy a kéztartás bizony-bizony ezt a két csokrot mégis össze akarja fogni, miközben az egyik virág nem a nagyobb csokorhoz tartozik, ő egy kis szerény egy szál virág, de így is a modell alanya K, akiről a leirat beszél, ragaszkodik ehhez a virághoz. Nem akarja összekeverni a kettőt, nem csinál belőle egy csokrot, pontosan tudja, hogy az egyiket kitől kapta, és a másikat kitől, de mégis benne egységgé, és eggyé válik ez a két gesztus. Ez maga egy szociografikus üzenet is, egy érzelmi helyzetet is mutat. A lábtartás, a görnyedt testpóz, amit a kéztartásból tudunk kikövetkeztetni, ahogy ezen az iskolai széken ül, szóval ez az egész egy olyan helyzet, ami nagyon jól rímel arra a leiratra, amit kaptunk. Mariann, én erre megadom a három csillagot, és megvan a leckemegoldás is. Igen, ilyen az ünnep, nem mindig torta, nem mindig gyertyafény, vagy feldíszített lélek, abban van zaklatottság, van múlt, és ez a képen rajta van, köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

3 éve, agyvérzésem idején kaptam. Figyelmeztetőül, hogy ne pörögjek már annyira, és ne haljak meg. Félreraktam, sokáig porosodott a könyvespolc egyik sarkában. Aztán nemrég a kezembe akadt. Letörölgettem, emlékeztem.

A fotó önmagában, ha a leiratot nem figyelem, akkor egy jó megközelítése valaminek, látunk egy kerámia edényt, amiben gyöngyökből fűzött virágformák vannak. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez a nézőpont az, ami a legjobb formáját adja ennek a tárgynak, mert ha megfigyeljük, akkor sokkal erősebben él a cserép, mint maguk a virágformák, mert azokat oldalról látjuk. Az arányok most a cserépforma mellett erősebbek. Azt kifejezetten jó ötletnek gondolom, hogy Mariann valami sállal körbevette a tárgyat, ami színben és mintázatban harmonizál ezzel a tárggyal és ennek a színvilágával, mert ez csökkenti a tárgyiasságát ennek a cserépnek. Ha leirat nélkül nézem ezt a képet, akkor, mint tárgyfotó megáll a lábán, én magasabbra emeltem volna a kamerát, hogy jobban lássam, jobban érthessem ezt a sárga és piros színű gyöngyökből fűzött virágot. Annak is örülök, hogy az is érezhető ennél a fotónál, hogy ez nem egy mai darab. Aki tisztában van azzal, hogy ezek a gyöngyök hogy néznek ki újkorukban, itt nem csak fény-árnyék hatás miatt van színváltozás, hanem valószínűsítem, hogy a nap megtette hatását, és kiszívta a festék tónusát a gyöngyökből, tehát ez is egy jó irány, hogy ebben a kicsit fád színvilágban mutatkozik meg ez a virágkompozíció. Ugyanakkor nem tudok eltekinteni a leirattól. Nagyon tárgyilagos, nagyon határozott leirat, de mégis nagyon érzelmes üzenet. Ezt erősíti a cím is. Ha elolvassuk ezt a leiratot, akkor már fölmerül bennem a kérdés, hogy biztos jó leckebesorolást kapott-e ez a kép, hogy Tárgyfotó. Talán ennél egy kicsit többet jelent. Érdekes dolog az ember életében a betegségekkel, a sorsfordító eseményekkel való kapcsolat. Sokan kis szentélyeket emelnek a lakásban, és összegyűjtik ezeket az emléktárgyakat, és időről időre megünneplik ezeket az eseményeket, még akkor is, ha ezek nem pozitív emlékhez csatolódó események, mások szeretik ezeket elfelejteni, és azt mondani, hogy ezen én túlléptem. Az az érdekes, hogy a kép maga is ezt a fajta döntés bizonytalanságot sugallja nekem, pontosan azzal, hogy nem akarja nagyon szépnek mutatni ezt a kis virágot, pedig valószínű, hogy amikor Mariann ezt megkapta, akkor ez egy saját formájánál többet jelentő érzelmileg lényegesen töltöttebb tárgycsoport volt. Ahogy a leirat is mondja, mintha ez kikerült volna a látókörből, és most újból valamiért előkerült, de még nincs a helyén. Én azt mondom Mariannak, hogy, miközben ez egy jó kép lehet, és én megtartanám belőle azt a színvilágot, azt a textilt, és azt a környezetet, amit létrehozott Mariann, de talán kevesebb fénnyel, sejtelmesebben, és eldöntve azt, hogy mi az ő viszonya ehhez a tárgyhoz, egy ismétlés nem ártana. Nekem most billeg ez az egész a tárgyfotó szikársága, és az érzelmi megközelítés és emlékkép felidézés között. Jó lenne, ha ez a döntés megszületne Mariannban. Én most ezért adom vissza ismétlésre. (hegyi)

Tényleg jó, ha a leckék szerint halad az ember. Mert akkor lehet készülni rá. Lehet rajta gondolkodni. Ezen a leckén is sokat gondolkodtam, és ekkor eszembejutott a gyerekkori kacatosdobozom. Egyesével szedegettem ki a tárgyakat - mindről eszembe jutott valami régi emlék -, majd próbáltam elrendezni őket. Vacilláltam rajta, hogy a régi cipősdobozban fotózzam-e le őket, vagy így kiszedegetve... azt hiszem, lesz még egy-két variáció.

Mondom, hogy mi a gondom: most akkor kockázunk, malmozunk, dámázunk, macizunk, vagy pörgetjük a pörgettyűt, ezt el kellene dönteni. Most ebben a beállításban nekem így kaotikus. Azt is lehet, hogy azt mondjuk, hogy tárgyias a helyzet, itt a leiratban olvasom, hogy a régi cipődoboz is fölmerült, lehet, hogy ez előnyösebb lenne, ha minden tárgyat meg akarok mutatni. Ugyanis akkor létrejön a távolságtartó megközelítés. A másik az, hogy itt már nem működik a szépia. Az előző, kültéri fotónál azt mondtam, hogy igen, filmes helyzet, belefér, de egyébként tessék ezt elfelejteni, használhatatlan. Szépelgés, a neve is ezt sugallja: szépia, szépelgéssel nem színezünk. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Szeretek a szabadban lenni, szeretek a panelből kiszabadulni szeretek a füvön feküdni.

Szenzációs. Azt gondolom, hogy ez a nő mindent tud arról, hogy hogyan kell egy ilyen üzenetet megfogalmazni. A virágos rét, a háttér, és ebben, ahogy elhelyezi saját magát, ez mind őrületes, és ahogy itt mosolyog nekünk a kamerába... Még azt is elnézem, hogy ez a szemüveg fönt maradt, mert ugye süt a nap. Valószínűleg Mariann itt napfürdőzött, és élvezte a természetet, csak közben üzent nekünk egyet, és ennek kedvéért nem vette le a szemüveget, mert ahogy kész a kép, ő fekszik vissza a fűbe, tehát még ezt is megértem. De azért jobban örülnék, ha majd ez esetleg a szemüveg nem lenne annyira fontos, mert ez ebben a helyzetben egy védekezés is, egy fal, amit kettőnk közé emelsz. Talán egy pici megjegyzésem van: a háttérben van egy kopaszabb fa, aminek sötétebb bigyói benyúlnak, annak én annyira nem örülök, mert kicsit elviszi a fókuszt. A virág is rendben van, a háttér is, lehet, hogy ha egy kicsit a kép bal oldala felé még elmozdulsz, a bokorhoz közelebb, akkor lehet, hogy ez kihagyható lett volna. De nem tudom, hogy mi volt ott még tovább, mennyire lehetett volna ugyanezt a beállítást megcsinálni, de az ott jobbra egy kicsit zavar. De megvan a három csillag is, és a leckemegoldás is, mert ez a gesztus annyira erős, hogy ritka, hogy valaki ennyire összeszedett és ütős üzenetet küldjön magáról. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Sokáig érlelődött ez a kép, még mindig nehéz nekem ez a "magam fotózása" dolog. A képről még annyit - ez már "nem csak egy kattintás" - korábban gyakran kattintgattam mindenre, amit megláttam vagy megtetszett - ez most tervezett, gondolkodós, tudatos dolog volt.

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy egy olyan optikai játék van benne, ami így, ebben a formában javarészt csak a fotósoknak érthető. Van egy olyan technikai megközelítése a fotográfiának, amikor azt mondja a fotográfus, hogy csak a teljes képkocka értelmezhető, csak a teljes képkockával komponálunk. Ennek jeles képviselője például Benkő Imre, aki az összes felvételét igyekszik úgy elkészíteni, hogy ami a filmkockán megjelenik, az minden használatban legyen, se jobbról, se balról, se föntről, se lentről ne vágunk, tanuljunk megkomponálni teljes képkockával. Függetlenül attól, hogy ezzel a fajta megközelítéssel egyetértünk-e vagy nem (mindenkinek a saját döntése, hogy saját maga számára milyen határokat, korlátokat, szabályokat hoz), de ez egy érvényes és a köztudatban benne lévő szabályrendszer. Erre utal az, hogy amikor ilyen teljes képkockás felvételt szoktak csinálni, akkor a nagyításnál azzal igazolják azt, hogy a teljes képkocka felhasználásra került, hogy meghagyják a filmnek a szélét, és attól függően, hogy milyen a hordozó, rollfilm, Leica méretű film vagy polariod (nem a hagyományos gyorskép, hanem ennek profi változata, ahol már volt negatív külön, vagyis hordozó, és ezeknél figyelhető meg, hogy rajta vannak a kép szélén a technikai megoldások: ragasztócsík, a perforáció, stb.) ahol a kis perforációk is látszanak, akár a filmnek a típusa is, tehát belekomponálják a képbe azt is, hogy hogy néz ki ez a „szerelék”. Ez a kép nagyon hasonlatos ezekhez. Olyan, mintha ezt mutatná. De ha az ember jobban megfigyeli, akkor rájön, hogy nem, itt arról van szó, hogy a szereplő kiválasztott egy ablakot, és az ablak kerete adja meg a képnek a keretezését. Azért örülök, hogy egy ilyen kép is felkerül az oldalra, mert nagyon sok mindent megmagyaráz, hogy mikor milyen szerepe lehet annak, hogy a képen egy plusz keretezést hozzunk létre. Azzal gondolom nincsen vita közöttünk, hogy ha ezt a keretet levágtuk volna, akkor nem csak szétesett volna az egész, és kifutna a széleken a szürke égbolt, hanem bele kellene vágnunk a fenekébe az alkotónak, mert ő ül ezen az ablakkereten. Van ebben egy pici humor, irónia, játékosság, én ennek nagyon örülök, miközben ez pontosan annyit enged csak, mint egy enyhe fűszerezés egy finom ételnél. Ettől még a kép hangulata nagyon is melankolikus, elgondolkodtató, és nem csak a gondolkodás és a merengés póza, hanem a fekete-fehér, a tónusok, a szürke égbolt nem teljesen vidám üzenet. Az önportré jelleget számomra az adja meg, hogy egy olyan pillanatot fotóz meg az alkotó, ami számára fontos, hogy kiülök ebbe az ablakba, lógatom a lábam az ablakpárkányon, és megtehetem ezt, hogy az én reggeli, első cigimet így fogyasztom el az ébredés melankóliáját, a nap kezdetét, amikor az ember számba veszi a dolgait így ábrázolom. Ebben van egy másik rész is, ami számomra fontos, az, hogy én uralom a tárgyakat, a környezetemet, és nem ők engem. Az emberek nagy része az ablakot maximum szellőztetésre használja, legfeljebb kis nippeket, virágcsokrot rak be az ablakba, de nem nyitja ki és ül ki oda. Kevésszer látunk ilyet. Ez azért fontos számomra, mert ez is egy üzenet, hogy helyén vagyok a tárgyi világomban, és nincsen hozzá olyan fajta ragaszkodásom, olyan ítéletem, ami ezt az egészet, mint viszonyrendszer, fölém rendelné. A kompozícióval is egyetértek, az üzenet is tökéletesen rendben van, nagyon örülök ennek a képnek, akkor is, ha maga a póz, amit itt látunk nem egy nagyon vidám póz. Tulajdonképpen egy törékeny nőt látunk, az ablakkeret is hozza azt, hogy mekkora helyem van, hogyan tudok elférni az ablakban, de ebben az összekucorodott pózban ennél több van, mint üzenet, többet üzen annál, hogy nem fértem el rendesen az ablakba. (hegyi)
értékelés:    

Szorgalmi, mert keresem magam, keresem a stílust, a színt, a formát.