10. Házi kedvenc

Vigyázz magadra Fifi
Mikor legutóbb sétálni voltam Fifikével megállt mellettünk egy nagy fekete autó és egy kéz ránkmutatott belőle. Kiszált az autóból két fekete öltönyös ember és se szó se beszéd felkapták Fifikét és betették a kocsiba, majd elhajtottak. Én egész éjjel bánkódtam mire reggel egy szürke ballonkabátos ember csengetett nálunk és közölte velem, hogy "Sztálin elvtársnak annyira megtetszett a kiskutyám, hogy úgy dontött megveszi tőlem" és a kezembe nyomott 400 000 forintot. Ezután távozott. Én köpni, nyelni nem tudtam, majd mikor ocsúdtam elmentem és megkerestem az illetékes elvtársat (nyolc napi utánajátás és bürokrácia) és kértem, hogy mondják meg Sztálin elvtársnak, hogy küldje vissza az én egyetlenemet mert én így nem tudok élni. Ott felvilágosítottak, hogy esély sincs a kérésem teljesítésére ezért azt kértem legalább egy képet még küldjenek nekem róla emlékbe. Két nap múlva ezt a képet kaptam, amit (cenzúrázva) nevű párthű fotográfusunk készített. Szomorúan láttam, hogy Fifikének monoklit tetováltak és a bal szemében vörös csillagos kontaktlencsát kell hordania. Mivel nincs többé esélyem rá, hogy ismételjem a Fifikével készített leckémet így jobb híjján ezt a képet kéne elemeznetek.

Egy nagyon megható történetet olvashatunk a kép leírásaként, sőt, akár még drámainak is nevezhetném ezt a filmet, amit vetít nekünk Dani, kár, hogy nem volt valami rejtett kamera a közelben, hogy megörökítse, dokumentálja a horrort, és én teljesen megértem a veszteséget is, szóval ne búsulj Dani, veled vagyunk, együttérzünk, miegymás. A kép mint akciófotó jó, mint fotográfiai megoldás nem nagyon értékelhető, hiszen a világítás, Sztálin fejének vágása az éggel, a kutya csonkolása... szóval volna mit javítani, vagy hogy pontosabb legyek, nem nagyon van, amit nem kéne javítani, mégis én azért adok erre malacokat a saját gyűjtésemből, mert átérzem a lényeget, szeretném Danit támogatni. Hajrá Dani, leckékkel tudod gyógyítani háborgó lelked. Ha gondolod, a szorgalmiba a történet teljes leiratát is várnánk novellakánt. (hegyi)
értékelés: (hegyi disznóiból)

Telihold

Én a kategóriát nemigazán érzem itt most adekvátnak, hogy ez a házikedvencre küldjük be, arról már többször beszéltünk, hogy ez a kategória félig-meddig kényszerkategória, mert a barátom leckére annyi háziállatot küldtetek be, amit mi egy téves értelmezésnek vettünk, illetve egy nagyon primér megközelítésnek, és ezért hoztuk létre ezt a kategóriát. De ha már létezik a kategória akkor ez egy elég jól körbehatárolható helyzet, és én ezt a képet jóval meseibbnek, ill. tágabban értelmezhetőnek gondolom, mint a házi kedvencet. Tehát ha azt mondom, hogy ez a kép akár a gyermekkorban, akár a vasárnap hajnalban is elképzelhető lenne, de mivel Vera ezt a házi kedvencbe küldte, én nem fogom átpakolni. Az értelmezésnél ez a fajta kapcsolat, ami az állat és a gazdája között létrejön, és ami kell ahhoz, hogy ez a lecke létrejöjjön, ezen a képen ez ennyire erősen nem érzékelhető. Ugyanakkor egy jó és számomra kedves megoldás az, hogy ebben az esti-éjszakai környezetben kezd el Vera dolgozni. Valamelyik képénél már beszéltünk arról, hogy mi az élességállítás problémája, úgyhogy én ebbe nem is akarnék belekötni; nyilván ha a Verának majd lesz olyan technikája, ami képes neki segíteni ebben a kérdésben, akkor ez a probléma megoldódik; meg nyilván itt hosszabb expozíciót is alkalmazott, ami bemozgatja a tárgyakat. A kép egy ferde horizontot mutat, és a főszereplő, ez a kacsa a képen a kamera felé halad, ha jól látom a lábacskáját, valamilyen kommunikáció lehet a kacsa és az alkotó között, de pontosan ezt a kommunikációt teszi semmissé, hogy a Vera hozott egy döntést, és a kacsa fejéből egy elég jelentős mennyiséget levágott. Tehát ebből a helyzetből a személyes kontaktus kikerült. Mégis, van egy érdekes, álomszerű helyzet, történet, és ez nem egyértelműen vidám vagy pozitív, gondolom mással is előfordult már, hogy a valóságban megszokott más méretű vagy elhelyezkedésű szerkezetek vagy tárgyak vagy emberek az álomban teljesen más funkciót, méretet vagy irányultságot kaptak, és itt is ez történik, ez a fajta transzpozíciót, és én ezt egy jó meglátásnak tartom. Egy picit rendezetlen a kép, az oldalhatárai, van egy esetlegesség ebben a történetben, úgy is mondhatnám, hogy ez egy akciófotó, tehát jön egy impulzus, és ezt rögtön visszavetítjük és exponálunk, és ez az impulzus megtörtént ott éjjel, a kertben, és ott, akkor rögzítésre került – nincs ezzel semmi baj, ez egy abszolút elfogadható és vállalható irány, más hibahatárral, vagy másfajta koncentrációval dolgozik ez a módszer, mint amikor előre eldöntjük és megkomponáljuk, hogy mit szeretnénk látni a képen. Lehet, hogy ez a szabadságkeresésről is szól ez a fajta módszer, és már mondtam a Verának, hogy azt szeretném, ha ezekbe a történetekbe nemcsak bele-belekapna, hanem egy picit el is mélyülne bennük. (hegyi)
értékelés:

Fifi
Fifikével lementünk, ma sétálni és eszembe jutott, hogy még nincs is rólunk közös kép, így nagysietve ezt a képet sikerült összehozni. Majd csinálok egy jobbat is ha lesz gépem.

A Dánieltől már megszokhattuk, hogy kedveli a formai játékokat, és ezekből látunk itt is egy ízelítőt. Ha megfigyeljük a képet, akkor a tükröződés játékában azt a kettősséget láthatjuk, hogy van egy autóablak-felület, amiben tükröződve látjuk az alkotót és fifit, aki hát valamilyen kutyafajta lehet, akit elvitt talán sétálni a Dani. De látunk még egy autót is, tehát a kint-bent játéka megfogalmazódik a képen. A kompozíció szempontjából egy érdekes kérdés számomra, hogy a hármas osztat, a felső egyhatod rész, ami egy viszonylag fehérbe átúszó része az autó melletti térnek, egy túlvilágított rész, és az alsó rész is fehér, ami talán az autó ajtaja lehet, és e kettő között van a képnek az értelmezhető része, azaz a figurális ábrázolás. Tehát használ egy belső keretezést is az alkotó. Ami kérdéses számomra az a vágás, mert a kép elbírt volna kicsit tágabb értelmezést is, tehát akár a Dani válla, az autó orra, a kormánykerék, azaz ezek a formák befejeződhettek volna. Megint egy kicsit a határon érzem ezt, azaz ha már vágunk, akkor lehetne szűkebb ez a kompozíció, úgy, hogy az alkotó vállánál akár még egy ujjnyira vághattunk volna. Tehát ez egy olyan kérdés, ami mindig az exponálás pillanatában döntődik el – de ezt a döntést már az exponálás előtt meg kellene hozni, azáltal, hogy lepróbáljuk magát a helyzetet. Nyilván egy ilyen gipszkutyával járni a városban az már maga egy performansz, és ebben a helyzetben az alkotó nem biztos, hogy azt a fajta koncentráltságot tudja nyújtani, ami ennél a helyzetnél szerencsés lett volna. Emellett azt is mondom, hogy a formák egymásba ágyazottsága szintén kérdés, és én azt mondom, hogy most ha rangsorba kell állítani a formákat, akkor van a Fifi, az alkotó és az autó. És most ez a három egy helyre van gyűjtve, egy csokorba, egy formai tengelyen dolgozik, egy közös pontból indul ki sugárirányban kimozdulva a vonalak. Egy kompozíciós kérdés, hogy ez mennyire van átgondolva, úgyhogy én azt mondom, hogy maga az ötlet jó, és pl. én a Fifi történetéből szívesen látnék még folytatásokat, már amennyiben megoldható, és ez a kép is a házi kedvenc leckére elfogadható, ez most egy disznó, és várom a folytatást a Danitól. (hegyi)
értékelés:

Én és a strucc

Sokáig kellett gondolkodni, mi is a strucc a képen, mire az árnyékot felfogtuk, hogy ez egy utólagos manipuláció vagy más eredménye ez a forma, nem tudjuk megmondani. Egy képi geget látunk, ami akár lehetne egy történet kezdete vagy vége akár, most ebben a formában egy geg, egy megfigyelés. Kompozícióját tekintve ez a kép is dől jobbra, a két szélen futó perspektívát érzékeltető hídkorlátok rántják össze ezt a képet. Talán ha a két szereplő közelebb jön a kamerához és így az árnyékok is képhatárig tudnak kerülni az alsó szekcióban, akkor még erősebb lehet a formai játék, ráadásul a valós és az árnyék közötti humorhelyzet is erősödhetne. (szőke-hegyi)
értékelés:

Gerlei Gábornak, a hatodik (nekünk csak ilyen van)
Szóval, ha már ez egy könnyedebb kép, akkor elmondom, hogy ez a disznó, ez olyan, hogy nem lehetett bezárni, hanem oda ment ahova akart a százötven hektáros birtokon. Hol itt tűnt fel, hol ott. Egyik nap a hegyen találkoztunk vele, másik nap a ház melletti kerítésen kandikált ki. A gazdái megelégelték, és elektromos kerítéssel bezárták egy kb ezer négyzetméteres területre, ahol van egy ól, és ami tele van gyönyörű, ezerféle, sárgán és fehéren virágzó pipavirágokkal a smaragdszínű fű, hosszúszárú között. Most itt lakik. Ha viszünk neki ennivalót, meg lehet vakargatni, teljesen tiszta és jól ápolt, nagyon értelmes, kedves malac, csak egy kicsit kövér. Szóval mi ezt a disznót szeretnénk felajánlani a Gábornak.

[Szőke és Hegyi verselnek, a Hetedik-et és a Bóbitát keverve] Nekem a kedvenc versem volt egyénként ez a Bóbita-dolog gyerekkoromban, valahogy engem nagyon megfogott, és kár, hogy ez most jut eszembe, mert a gyerekkor leckéhez el lehetett volna ott dúdolni... Itt ezen a képen láthatjuk Miss Röfit, vagy nem is tudom, mi ez, yorkshire-i vagy mi? Tehát láthatjuk ezt a kis disznót, és valóban kicsi, mert nagyon örülök annak, hogy a Vera olyan helyzetet választott, hogy a méretarányok könnyen megfigyelhetőek, tehát ha ezt megfigyeljük, akkor a virághoz mérve tudunk viszonyítani, és jól látható, hogy ez egy viszonylag kicsi disznó, aki így mosolyog ide bele a kamerába. Nekem itt egy megjegyzésem lenne, hogy most a kép jobboldala az egy picit kilyukad, tehát miközben a szereplő jobboldal-felé van komponálva, ezért vágni nem nagyon lehet ezen a kompozíción, tehát a megoldás az lehetett volna, ha a fotós egy picit jobbfelé elmozdul, akkor tudott volna egy olyan pozíciót találni, ahol a háttérben az ég nem kezdi el kilyukasztani magát ezt a felületet, mert ez így most elviszi a tekintetet. Mivel a kompozíciónál mindig fontos, hogy a szem milyen utat jár be a képen, és fontos, hogy a szemmozgásnál, az út lekövetésénél hol vannak azok a nyugvópontok, amiket hosszabban megfigyel a néző. Most itt van ugye a malacunk, határozottan jelenlévő formája, ebben is a szeme-orra-mosolya, és ez az egyik ilyen fontos rész; aztán el tudnunk kalandozni balfelé, a virágok felé, és jobbra, ahol valami van, talán kerti zuhanyzó, és ezek között mozoghat a szemünk, és amikor elmozdul a szem jobbfelé, akkor ott mindig keresnénk valamit, emiatt a befejezetlenség miatt, ami kiviszi a tekintetet a képkereten kívülre, és ott próbál megfejtésre találni. Ezekre is kell egy kompozíciónál ügyelni. Tanácsként annyit hozzátehetek, hogy ilyenkor az ember első izgalmi állapotában rögzíteni akarja azt a szituációt, amit ott meglátott, de mégis érdemes többet várni. Ha itt a fotós picit jobbra mozdul, akkor még egy problémát megold, a fényekét, mert most a malac fejének több, mint egyharmada sötétebb tónusban jelentkezik, és ez a téma térbeliségét zavarja. Ha viszont elmozdulunk, és ott próbálunk valami kontaktust létrehozni ezzel az állattal, akkor ez megtartható lenne, és ránk fog nézni egy a kis állat, és kiküszöböljük a világítással való problémánkat. Nem muszáj teljesen frontálisan világítani ezt a formát, mert akkor is a térbelisége veszik el, de most nagyon erősek ott a kontrasztok. Egy másik vonulat, aminek én nagyon örülök, amikor egymásnak üzentek, és egymásnak küldtök valamilyen asszociációs játékot, ezek néha direktek, néha kevésbé, néha csak a kommunikációban résztvevőknek érthetőek, néha az egész társaságnak, és ezeket én fontosnak tartom, mert ezek humorforrások, és közösségi élményt is adnak, ami azt hiszem, éppolyan fontos az estiskolán, mint a személyes kommunikáció, és fejlődés. És ezért is javaslom, hogy noha vannak a képnek hibái, amiket remélem, hogy a Vera ezzel a kismalaccal, akivel akár egy történetet is el lehetne meséltetni, vagy a riport leckére megcsinálni valamilyen feldolgozását, de mégis azt gondolom, hogy három disznót érdemel ez a kép a közösségi munkával megfejelve. (szőke-hegyi)
értékelés:

Játszik
Azénkutyám

Egy valószínűleg képsorozatnak láthatjuk itt a képét, akkor is úgy értelmezném ezt, ha nem készített az alkotó egy sorozatot erről az élőlényről, vagy kutyusról, mert akár valójában exponálódtak azok a képek, amik egy háziállat mindennapjait figyelik, mutatják be, a kutyus figyel, alszik, fut, simogatható, akár ezek le lettek exponálva, vagy csak fejben történtek meg az alkotó megfigyelései, az biztos, hogy abból a nagy sorozatból egy kiemelés ez, egy olyan kiemelés ami akkor tud megszületni, ha egy állattal, egy állat életmódjával szoros kapcsolatban létezünk. Itt egy kiemelt, talán játékos pillanatot lehet látni, amikor a kutyusnak odaadják, vagy éppen megszerezte a botot, amit el szoktak dobni, és látszik a képen, hogy a kutya teljes extázisban arra figyel, hogy mint vadászó lény megszerzi a zsákmányt, a táplálékot. Ilyen értelemben tulajdonképpen a természetképek kategóriájában egy jó megfigyelést látunk, már az oldalon készültek madarakkal, bogarakkal kapcsolatban hasonló képek. Még egyszer mondom, ezeket a megfigyeléseket akkor csíphetjük el, ha folyamatosan megfigyeljük az állatot, a viselkedését. Jónak tartom a házikedvenc kategóriára ezt a képet, mert irónia van benne. Eddig erre a kategóriára többnyire kedves, aranyos, szerethető állatokról kaptunk képeket, míg itt a megjegyzés is csak annyi, hogy az én kutyám, mégiscsak valamilyen büszkeség is bennevan, pedig a kép bekeretezve, poszterként egy hálószobában pl. nem biztos, hogy mindenkinek nyugodt éjszakát adna. Hiszen félelemkeltő a szem, a fogak, bár a felső szemfogak mintha nem annyira lennének hegyesek, koptattak. Ami megjegyzés lehetne, az az, hogy ennek a jellegzetes harci pozíciónak a fülek tartása is fontos részei, és a felső fül jó lenne, ha része lenne a képnek. Jelenleg picit szűkre van vágva a kép, hogy a félelmetes fej legyen a központban, de ennek az egész mozdulatnak maga az egész gesztus, formarendszer megkíván egy bizonyos tiszteletet, és így jó lenne, ha az a fül is ennek a része lenne. (szőke)
értékelés:

Pipit reggelizik

Itt jó a kompozíciós rend, jó az egészben ez a Nimród magazinos, sokszor ismert állatfotózás, ami nem egy egyszerű feladat egyébként, az állatokat megfigyelni, lefényképezni, ugyanakkor az estiskola feladatköre ahogy azt az előbb is említettem, hogy az alkotó alkotási attitűdje jelen legyen, benne legyen, nem elválasztható legyen a képtől, hogy itt más, tehetséges alkotó is elkészíthesse ezt a képet, ahogyan máshol is lehetnek madarak, kukacok, füvek, kis lámpák, stb. Tehát ugyanazt tartom érvényesnek erre a képre is, mert tudom, hogy a Hegedűs Vera képes szép természetfotókat elkészíteni, sejtem is, hogy nyilván könnyebb úgy alkotásokat készíteni, hogy nem kell önmagunkat folyamatosan elszámoltatni, tehát van ebben egy védekezés is, tehát azért keressük a válaszokat és a kérdéseket, hogy azokkal meg kelljen küzdenünk. Itt kijelenthetjük, hogy Vera jól fotóz madarakat; de ennyit és nem többet. Nyilván az a cél, hogy próbáljuk keresni a további lépéseket. (szőke)
értékelés:

Portré az árváról

Itt megintcsak egyfajta útikép, megfigyelés, ugye nagyon sok ilyent szoktunk látni húsvéti levelezőlapokon, egy jófajta híranyag van amit itt látunk, talán annyit kérek szépen, hogy nézzük meg, hogy most a kis bárány tekintete és az egész kommunikációja jobbfelé mozdul el, kifelé a képből, és balfelé ezt a szép füves kis udvart látjuk, ami mutatja ezt a teret, ahol ez a kis állatka jól érzi magát. Ugyanakkor ha a képen egy higgadt, klasszikus arányrendszert keresünk, akkor ez a baloldali szegmens a kis állat mellett áthelyezhető lenne a jobb oldalra, mert ott kíván a tekintet miatt a kép levegőt magának. Itt is megjegyezném azt, hogy jó lenne, ha a Hegedűs Vera azon túl, hogy érthetőek a képpel kapcsolatos összetett üzenetei, mégiscsak jó lenne, ha valamilyen módon transzponálná magán keresztül és nem csak 2008 őszéből egy üzenet lenne egy kis állatról, hanem sajátságosan és összetéveszthetetlenül Hegedűs Vera képe lenne. Nagyon fontos lenne, hogy ezekben a képekben intenzív legyen a jelenlét. (szőke)
értékelés:

Jancsi
Figyellek!

Sejtésem szerint Jancsi ez a cica, aki balra néz, és igazából egy jobból komponált, szinte porcelánmacskának látszik itt a képen, és ennek ellentételezéseként látszik itt a képen a baloldali részen a kis gyalogjárda része, és a sziklanövény valami pozsgás növény. Ezek a kis pirosak próbálják ellentételezni a Jancsi jelenlétét a jobb oldalon. Ha a fényképész megtette volna – bár nagyon nyomja a jobb oldalon a fotós hasát a mészkő, ha arrább helyezkedik – tehát ha arrább feküdt volna, és belefeküdt volna a pozsgás növényekbe, amik itt a képkeret alatt is lehetnek, akkor Jancsi még ugyanígy fotózható lett volna ezzel a szfinxformájával, de a kövirózsa vagy mi pirosai, vörösei, mivel a horizont máshová került volna úgy, ha a fényképész mélyebbre kerül, ellentételezhetnék a Jancsi tekintetét. Jancsi most a távolba mered, messze elszaladó kisegeret les, de a mi kompozíciónkban az a fehér mészkő ami Jancsi tekintetével egy szinten van, nem ellensúlyozza most a jobboldali üzenetrendszert. Egyértelműen a kép bal oldala felé irányul a kép rendezettsége, de a baloldali kompozíciós rend kaotikus, nem egyértelmű, ezért a kép jobbra billen. (szőke)
értékelés:

Sylvan

Mariann lelkét látjuk itt, amit nagyon nehéz megközelíteni, az elmosódott formák is a Mariann lelkét mutatják. Különösen ott fent az acélkék cipő melletti – a kutya nyele vagy antennája... szerintem ez egy nagyon korrekt kép. Ez a Mariann lába lehet, amire mászik fel a Sylvan? Félve jegyzem meg, hogy nem szeretnék Sylvanra ébredni, hogy ilyen villámszemekkel nézne rám – nagyon érdekesek ezek a kékek, hogy vajon honnan reflexelnek ennyire; a cipő is kicsit kékes, a kutyus szeme, orr, és hogy ezek mitől történtek, azt nem tudom. [szőke-hegyi énekelnek] Olyan mint egy rajzfilmfigura. A parkettának a viszonylatában a kutya pont az ellentétes irányba dől, mint a parkettalécek, és ez egy jó játék. (szőke-hegyi)
értékelés:

Kicsit bandzsa, meg ugatni se ugat, de legalább kényelmes

Sacinál ugye már hosszú ideje a gyermeknevelés kapcsán, egy új élet folyamatos megfigyeléseivel, anyaként, társként sokat megélt történeteket raktározó öreg lélekként rácsodálkozásokat látunk. Egyszerű lenne megfogalmazni, hogy a Saci home-fotókat, különböző privát képeket küld az életéből. Mégis azt mondom, hogy másoknak úgy tűnhet, akik nézik ezt az oldalt, hogy mennyi érett, képzőművészeti alkotást láthatunk itt ezeken az oldalon, és mégis, ezekre a fajta történetekre is nagyon nagy szükség van, amik a natúr életet, igazából azt mondanám, hogy egy picit az USA-hoz és Andy Warhol-hoz visszakapcsolódva, a hatvanas évekhez visszanyúlva, egy kis pop-íz vagy popkultúra is megjelenhet az ide beküldött alkotásoknál, pl. azért, mert szerintem nincs az estiskolának olyanfajta tiltólistája vagy manifesztuma, hogy ide ilyen és ilyen stílusú-típusú képeket várunk, hiszen az, hogy az estiskolán milyen képek, mesék, üzenetek vannak fent, az valójában ti velünk együtt, mindannyian, mintha ilyen kis sejtek ennénk, együtt pulzálva, együtt vibrálva folyamatosan, amorf módon alakítjuk, és ebbe a mozaikrendszerbe nagyon is beletartozik egy ilyenfajta kép is. De ettől függetlenül – miközben én ezt a képet nagyon szeretem – a Török Saroltának is ugyanúgy, mint máshol próbálja elmondani az ember, hogy mikkel tud egy ilyen kategórián belül pontosítani, erősíteni, erőteljesen létrehozni alkotóként egy-egy rendszert.
A képen kétszeres módon is tengelyeket látunk – most a színvilágot meg a fényeket... nem tudom, hogy ez talán a hajdúszoboszlói strand, ahol a nagypapa és a kisbaba az árnyékban napoznak, ha ezt félretesszük, a kép mértanjával is kell foglalkozni. Az egyik, ami statikát ad ennek a képnek, az ez a kicsit jobbra feltolt háromszögrendszer, ami sejtésem szerint a nagypapa bal válla – fej – jobb válla, védő két alkarja, ami a gyerek testét fogja, ahogy ott fekszik és befejezi ezt a háromszöget a jobb válla, feje, bal válla és a kezek. Ez egy erőteljes háromszög, ami uralhatná a képet, másrészt viszont feltételezhetjük, és ezt a jelet a baba irányító tekintete adja nekünk, hiszen függetlenül attól, hogy a fotós megfigyeli kívülről ezt a helyzetet, sikerül elcsípnie azt a belső, harmonikus együttlétet, ami a baba szemeiből sugárzik, ahogyan néz, és ahová néz, az a nagypapa arca, az ő tekintete. És ha a nagypapa szimmetrikus tengelyét vesszük alapul, és ez a mellkas közepén húzódó egyenes, majd a baba felemelt gerince és fej-szem kontaktusát nézzük meg, akkor létrejön így egy másik háromszög is a kép belsejében, aminek talán az egyik csúcsa hegyesebb, és a másik háromszög, ami erre 90 fokban elforgatva, majdnem síkra redukálva látható, amit az előbb mondtam, ez a két háromszög dominál a kép középpontjában, és ezekhez ez a skótkockás pléd és a zöld füvek azt kell, hogy mondjam, egészen jól kiemelik ezt. A háttérben egy picit zavaró az öltözősor a kék csempékkel, az emberekkel, ezt az egészet ez fényvilágában vibráltatja. Ezen akár nagyításnál lehetne speciális eszközökkel változtatni. Mégis inkább mértanra és geometriára térnek inkább vissza, hiszen van még itt egy titkos szereplő, aki azért nem elvetendő a képen, és ez a párnaplüsskutyacipőfej-zavarodottszemű élőlényke, aki szintén idebújik, mint egy titkos, harmadik szereplő, aki itt kikacsint felénk. Akár a Dürer-képeket véve alapul, amiről már többször volt szó itt, a Dürer aláírásai, és a korában sok más alkotó is allegorikus üzeneteket használ, és ezeken a térben elhelyezi egy tuskón vagy faragott kövön a monogramját, a kézjegyét. Erre a plüsskutyára akár azt is mondhatnánk, hogy lehetne az alkotó kézjegye, a fancsaliságával, a kikacsintásával, hiszen egyértelműen felénk kommunikál, felénk súg abból a kettős érzelmi helyzetből, abból a szeretetteli de intim helyzetből, amiben ő egy titkos, harmadik, ágy alól leselkedő , hallgatózó tanú, aki kifelé néz ránk. Ha ez elfogadható, hogy a kék párna az alkotó kézjegye, akkor szerintem ha jól megnézzük a más említett nagypapa-kisbaba háromszögeket is, és valamivel meghúzzuk a vonalakat – akkor az derül ki, hogy a képnek van még egy, láthatatlan, a bal felső saroktól kiinduló, és a jobb alsó sarok felé tartó tengelye is, ami a kép jobb alsó sarkánál haladna ki a képből. Ezt egyvalami töri meg, a tanú, azaz a leskelődő párnaállatka, amivel annyit lehetne csak csinálni, hogy ezt egy picit a nagypapa fejtetőrésze felé jobbra el kellett volna húzni. Mondjuk akkor felvetődne, hogy igen, a nagypapa, a kisgyerek, ezt a meghitt, érzelmes helyzetet megszakítaná, de szerintem a Saci képe mégiscsak egy olyan létállapot megfigyeléséről beszél, ahol nem egy egyedi, egyszeri helyzetet látunk, hanem sokszor van ilyen helyzet, és ha nem itt és most, de akár két órával később ugyanúgy meg lehet ismételni. Ezek a fajta üzenetek nagyon fontosak és nagyon jók, de az alkotónak a gép elkattintása előtt tudnia kell ezt az élményt, hiszen láthatott már kapcsolódásokat anyaként, tudnia kell, hogy mi az a képlet, amit át akar fogalmazni képi nyelvre, és vagy manipulálnia kell, pl. odanyúlni, és a párnát arrébb húzza, és közben mondja, hogy picikém maradj ott, papa nézz oda, és ezerféle rendezői ötletet lehet alkalmazni; vagy kivárok egy olyan helyzetre, ahol ez később megoldható. A házi kedvenc kategóriában ez egy nagyon jó ötlet, hogy a Saci ideküldte ezt a képet, de egy picit a gondolatok szempontjából még pontosítani kellene ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Két szálon fut ez a történet, egy némafilm, amihez slejfnit használ az alkotó, a slejfni az a fogalom, amit pl. szinkronizálásnál is használnak, amikor egy-egy színész a háttérbe valami miatt fontos hogy mint egy Möbius-szalag, alatta valami folyamatosan visszatérve szóljon. Nevetéseknél a legnehezebb ezeket létrehozni, mert abban mindig vannak dinamikák, és itt is hallható, hogy a nevetés, amit alákever az alkotó, az többször újraindul. Erre első meglátásból azt kellene mondani, hogy a cica egy színpadon van, és nem érti, mint színész, fent a porondon, hiszen alsó gépállásból filmez az alkotó, és ez jó, nem érti a cica, hogy ő mint színpadi színész miért lesz komikus. Tehát ezek a bizonyos megszakítások a szőnyeghangban elvileg rosszaknak kellene, hogy legyenek. És az is – de nem ezért, és érdemes lenne Árpád annyit megnézni, hogy a cicának vannak ezek a hirtelen gesztusai, pl. történik valami a szobában, a filmezéstől függetlenül, és a macsek ott oldalra néz, nem tudom, ott elmegy egy egér, vagy mi, időnként kinéz a képből, és csinál ilyen gesztusokat. Ezeket a gesztusokat a némafilmben össze kellene gyűjteni, és filmes szlenggel rá kellene húzni a hangot. Azaz ahol a nevetésben van egy apró sikkantás, vagy höhö, vagy valami akkor annak a kezdőpontjára, vagy a ritmika ahol megkívánja ezt oda kellene húzni. Mert abban a pillanatban a nevetés nem válna el a képtől, mint most, hogy van a cica, aki csinálja a dolgát, és van a közönség, aki meg nevet, de nem a cicán nevet, hanem valahol máshol, és ismétlődik is, mert nem volt elég a hang. Tehát igazából meg kellene próbálni ezt a külön működő hangot aláhúzni a képeknek. És igazából nincs lezárása a filmnek, nincs befejezve, nincs csattanó. (szőke) értékelés:

Buksi bétóven
A kutya

Elsősorban, és nem is akarok a kutya fajtajellegéről, a megvilágításról beszélni, a kompozícióról akarok beszélni, valahogyan a Buksi szeme bekerült a középpontba, egy picit talán az alá is, és ennek én nem nagyon látom, hogy mi az oka, a kutya feje fölött nagyon sok hely van, annyi, mint alatta, csak ott egy kutya is van. És ennek nincs különösebb értelme, szerintem a kép felső részéből vágnék. Igenám, csakhogy lehet ugyan ollóval is vágni, de ha a kamerán döntök, akkor a Buksi testéből is láthatnánk valamit. Pl. legugolhatott vagy feküdhetett volna oda kutya elé az alkotó. Itt a kérdés mindig az, hogy mit akarok ábrázolni. A felülről fényképezés az mindig ha a kutya-ember viszonyát ábrázolom, egy parancsoló, a modellt alárendelt helyzetbe hozó viszony – ez egyébként kisgyereknél is igaz. Ha lemegyek az ő szintjére, akkor magamhoz emelem, egy szintre kerülünk, és közelebb is kerülök hozzá. Nem azért mondom, mert nagyon sok kutyaképet szeretnék nézni, de én ezt visszaadnám ismétlésre. Itt most az történt, hogy kicsit lehajoltál, és lefényképezted a kutyádat, aki ráadásul ki is van kötve; ettől a Buksi nem lesz különösebben boldog. Mi lenne István, ha lefeküdnél a földre, és hagynád, hogy a Buksi összenyaljon, miközben a kezedben van a fényképezőgép? Mert úgy tűnik, hogy azért ezt a kutyát te szereted, hiszen az a neve, hogy Buksi bétóven. (szőke-hegyi)

A "rendes" házi kedvencek, azaz Pemü, és Tyson a két kedves flancia bulldog immár szüleim házi kedvencei. Nekem maradt Moly. De emiatt cseppet sem szomorkodom! Sőt! Nagyon jól érzem vele magam. Mindig kitalál valami kis huncut tréfát. Szerdán például bekente gépzsírral a törölközőmet. Na még ilyet!

Mozgófilmet látunk, amiben az első érdekesség az, és ezt nagyon humorosnak találom, hogy valaki háziállatnak egy molylepkét küld be, mintha egy idomított állat lenne, ami különböző dolgokat csinál a lámpafényben, és a kamerakezelés is rendben van, de a film építkezése, amit oly sokszor elmondunk, hogy van bevezetés, tárgyalás, befejezés, hogy valami felé elindul a történet, tehát nincs se közelikkel, se vágással kicsit megbolondítva a film, tehát nem építkezik egy drámai történet, csak látunk egy dokumentumfilmet erről az állatról, és tulajdonképpen ennyi. Úgyhogy mint házikedvenc leckét én elfogadom, mint irányt, adok rá két disznót, de azért a legközelebbi, ha még találsz egy házikedvencet, azért olyan kellene hogy legyen, ami egy kicsit körbejárja az ő személyiségét, jellegzetességeit. (szőke) értékelés:

Önvizslálgat
a 2 kiskutyám közül az egyik

A házi kedvenc leckében mostanra már meg kell vallanom, hogy sokszor nem volt egyszerű elemeznem ezeket a képeket, hiszen nagyon sokan könnyen vették ezeket a leckéket, és nagyon sok úgynevezett home-fotó érkezett, miközben ezek a házi feladatok, amiket próbáltunk összeállítani picit hasonlítanak ennek a képnek a címéhez, az Orosz Sándor képének a címéhez, csak tárgyilagosabban. Az önvizsgálathoz. Ha végignézzük az estiskolán egy-egy alkotó képeit, házi feladatait, akkor egészen pontos képeket lehet kapni emberi állapotokról, emberi történésekről, úgy, hogy sokszor nem a szavak segítségét kéri az alkotó, hanem a vizualitáson, a képi nyelven keresztül fogalmaz. Azt a nyelvet fejlesztik az alkotók, amit a mindennapjainkban mindenféle helyről őrületes erővel ránkzúdítanak, csak mivel ez folyamatos, az ember azt hiszi, hogy immunissá vált, és nem fogalmazza meg a képi kódokat magának. Jelenti ez azt, hogy pl. a plakátokon lévő piktogramok, képi jelek ott vannak a mindennapjainkban, a televíziós műsorokban, csak nem biztos, hogy ezeknek a hatásait kimondjuk magunknak, és nem biztos, hogy ezeket az értelmezéseket, amelyek tudat alatt belénkszivárognak, helyén kezeljük; pl. hogy bizonyos vizuális pirulákat ne vegyünk be, hiába adják nekünk, bizonyos pirulákat meg folyamatosan használni tudjuk, és azokkal kommunikálni tudjunk. Ez a kép azért egy nagyon fontos üzenet, és azért olyan szerethető, mert látszólag Orosz Sándor egyik háziállata látható a képen, és a vizsla szabad térben látható árnyéka a kép témája. Amiért fontos volt nekem megjegyezni mindazt a hosszabb szövegrészt az az, hogy ha az ember elkezdi ezt a képet szakmai szemmel nézni, és megjegyzéseket tenni, hogy pl. a kiskutya mögötti bokros háttér fénypontjai, sötétjei nem eléggé válnak el a kutya sötétjeitől, az nem annyira lényeges, mint az a kettősség, ami az árnyéktorzulás és az árnyék adója közötti álomszerű kettősségben megvan, és ez egy következő lépcsőt hoz létre, azaz igazából egy olyan alkotóra utalnék, Dzigabertovra, vagy akár Eizensteinre is, ahol a különböző tanításaikban azt a szemléletet követik, hogy két információt, két képet egymás mellé helyezve egy harmadik üzenet jöhet létre, amit egy asszociációval egy harmadik eredményként tudunk használni. És ez a kép nem elsősorban ezt a filmes szemléletet követi csak, hogy egy A-B szegmensben két félre bontódik a kép, hanem ez a bizonyos harmadik üzenet, ami egy egyszerű délutáni séta eredménye, hogy a kutyámat lefényképezem, és odateszem mellé az árnyékot is, hanem ez az árnyék egyértelműen és karakteresen egy furcsa rajzfilmfigurának, egy egészen meglepő szinte tudatalatti-szerű kombinációnak az eredménye, és ami ezen a képen nem látszik az az, hogy ezt a beállítást, és mellette ezen a téglafalon ő árnyékot vet, ezt nem magától értetődően hozta létre a természet, hanem ezt valakinek meg kellett látni. Valakinek ebbe bele kellett látnia ezt a párhuzamot, és rögzíteni kellett. És azt a kiválasztást, amikor a fényképész exponál és a kompozíciós rend így áll össze, a kutya szépségével és az árnyék furcsaságával, és ez a cím nem elsősorban a kutyáról szól, hanem az emberről, aki eddig is küldte a maga önvizsgálatait, önértékeléseit, önszámvetéseit. És ez a lecke azért fontos a házi kedvenc kategóriában, mert egy olyan szintre tudott ez kerülni, ami akár a talp, a köldök vagy a barátom kategóriában már nagyon jó képeket eredményezett. Tehát ez egy abszolút háromdisznós kép. (szőke)
értékelés: