Elemzés

Tingecz Dávidnak.

Szeretnék ezen az első leckén egy kicsit pontosítani, tágíthatjuk a leckehatárokat, de ez nem első lecke, hanem második, ugyanis az első lecke Önportré arc nélkül, ezen pedig ott az arcod, még akkor is, ha csak a szemedet látjuk. Maga a válasz nagyon jól érthető, én nagyon örülök, hogy egymással kommunikáltok, az már kevésbé végigvitt dolog, hogy itt nem éles a masina sehol. Ezek között a fényviszonyok között, ami az expozíciónál történt nem tudom pontosan megmondani, hogy az arc maga éles-e, mintha az éles lenne, de nagyobb mélységélességet kellett volna választani ahhoz, hogy éles legyen a teljes képmező, ugyanis ez egy viszonyrendszer a gép és az ember között, és mivel lényegesen nagyobb felületet foglal el a gép, ennek az életlensége zavaró. A másik dolog, hogy vagy kialakítok valamiféle térgeometriát ezzel a kockás ruhával, vagy kihúzom rendesen, de ez a görbülős valami nincs végiggondolva, hogy mit hoz esztétikailag. Alá lett téve, az ötlet nem rossz, van utalás a filmre, mert a film perforációi is hasonlóképpen mutatkoznak meg, de a dolog nem végiggondolt. Mivel a leckebesorolással is van problémám, ez egy egy csillagos kép, átteszem a második leckébe. Annak örülök, hogy Ágnes elkezd újra dolgozni az önportrékkal, az is jó, ha reagálunk egymás munkáira, de akkor ne elégedjünk meg azzal, hogy nekem is van egy ilyen gépem, és akkor ez a kapcsolódási pont, hanem foglalkozzunk azzal is, hogy miben tudunk mások lenni, mint az előd, akire a képére reagálunk, miben tudunk többet mutatni, személyesebbek lenni. A technikai korrektséget tartsuk meg. (hegyi)
értékelés:

XLI. Műszaki Felsőoktatási Sportnapok, 2010. Pécs [(kép, a 2012-es női NB1 bajnoki döntő mérkőzés sorozat figyelem felhívására.. 2. meccs csütörtök, 18 óra)]

Nem egy egyszerű dolog sportot fotózni, és ennél a képnél pontosan látszik, hogy mik azok a problémák, amik felvetődnek. Tudnunk kell ábrázolni, hogy milyen sporteseményről van szó. A nézőnek be kell tudnia viszonylag gyorsan azonosítania, hogy ez kézilabda, kosárlabda, teremfoci, vagy micsoda. Itt, azzal, hogy a kosár ábrázolva van, ezt egyértelművé teszi az alkotó a leirat nélkül is. Az is jó, hogy látszik, hogy ez csapatsport, tehát a mezeken, a mezek tónusainak az ábrázolásán látszik az, hogy itt egy harci helyzet, küzdelem van. Az is egy jó pillanat, amikor ennek az egésznek a nőisége is megjelenik, mert a nők ezekben a sportokban nagyon erősen tudnak harcolni, de a gesztusok megmaradnak női gesztusoknak, tehát az, ahogyan a fekete ruhás hölgy becsukja a szemét, és fél attól, hogy képen lesz törölve véletlenül, ez szerintem egy nagyon jó pillanat. Ami viszont gond és problémája ennek a képnek, az, hogy meg kell figyelni azt, hogy bizonyos mozgások mekkora intenzitással jelennek meg, hogy azok benne maradjanak a képben. Itt most két kéz is amputálódik, ez nem jó, miközben a pillanat megragadása rendben van, de a képkivágás nem lett lekövetve. Azért fontos, hogy ezt így el tudom mondani, mert a sportfotónál a feladat az, hogy belehelyezkedjünk abba a szituációba, ami az adott sportra jellemző. Meg kell ismerni a szabályait ennek a sportnak, hogy tudjuk azt, hogy mikor van esemény, mert egy kívülálló nem tudja azt, hogy mikor futnak lesre, mikor van cserejátékos behívva, hogy mikor miért fütyül a bíró, kik a sztárok az adott csapatban, ezekre mind oda kell figyelni. Ráadásul ezen kívül arra is, hogy ez mekkora intenzitású mozgás. A kosárlabdát, ha valaki ismeri, akkor tudja, hogy ott robbanásszerű sprintek vannak, nagyon gyors akciók és támadások, és ezeket nem könnyű lekövetni kamerával. Szóval minden rendben van, csak szűkre lett véve a dolog. (hegyi)
értékelés:

Tíz képből ragasztva, nagyobban is látható.

Egyszer én is csináltam egy ilyen panoráma fotót, bonyolultabb ez annál, mint ahogy az ember gondolná, hogy simán végigsvenkeli a tájat a fényképezőgéppel, tehát itt a technikára is figyelni kell, az sem árt, ha nagyjából hasonló fényviszonyok között történik az expozíció. Közben persze a felhők jönnek-mennek, a nap fénye változik, úgyhogy erre oda kell figyelni technikailag rendesen, és ez a kép ebből a szempontból jól megoldott. Ami magát a helyszín kiválasztását illeti, nem azt mondom, hogy ez Budapestnek a legszebb része, de ezt is le kell valakinek fotózni, tehát mint dokumentáció, abszolút értem, hogy miért pont ezt gondolta Gábor lefényképezni, pl. Lánchidat fényképezett már elég ember. Van némi hiányérzetem, mert ott van egy nagy vízfelület, amit lehet, hogy érdemes lett volna kihasználni abból a szempontból, hogy azért csak van valami hajóforgalom rajta, akár még vicces is lehetett volna az, hogy egy hajó esetleg többször is szerepel a képen, szóval ezzel a felülettel én valamit kezdtem volna. A tömegelhelyezés szép, jó a megoldás, arról meg nem Gábor tehet, hogy Budapest ennyire egyhangú és unalmas építészetileg. (hegyi)
értékelés:

Ritmusszekció - a kezdés előtti pillanatok.

Gyönyörű ez a gitár, ez a dobszerelés, nagyon jó a megfigyelés, és a kompozíció is rendben van. Ha én akarnék csinálni valamilyen hangszerboltos ügyet, akkor lehet, hogy ezt a képet tudnám használni. Ilyen szempontból, mint tárgyfotó rendben van. Ezek a kezdés előtti pillanatok, de attól, hogy ennyire arra koncentrál a kompozíció és az alkotó, hogy maga a kompozíció rendben legyen, és minden korrektül látható legyen, ebből pont az érzelmi plusz hiányzik. Ez persze lehet, hogy abból is adódik, hogy Esztert nem biztos, hogy felengedték a színpadra. Nem egy könnyű eset, ember legyen a talpán, aki egy koncerthelyzetben egy ilyen nyugalmas szituációt akár pillanatban, akár kompozícióban ki tud ragadni, de ez most nekem inkább tárgyfotó. Annak jó, de a zenéhez én várnám a zeneiséget is. Megvan a három csillag a tárgyfotóra. (hegyi)
értékelés:

Azt, hogy mi késztette Istvánt az exponálásra, értem. Van egy kiállítótermi helyzet, egy közösségi tér, ahol szobrokat látunk, és látunk egy fiatalembert, aki egy másik márványkockán ül, valamit figyel, magában elvan, és ez egy jó párhuzam lehetne, de túl sok, amit kapunk. A bizonytalanságot abban érzem, hogy azt kellett volna eldönteni, hogy engem most mi érdekel. Az, hogy mi ennek a kisfiúnak a viszonya ehhez a helyhez és a helyzethez? Mert akkor lényegesen nagyobb teret kellett volna mellette hagyni, és megvárni, amíg valóban egyedül marad abban a térszegletben, tehát a kép bal oldala és alja nagyon szűkre van véve, ott nekem hiányzik az üresség, hogy ténylegesen érezhessem azt, hogy itt valami egyedüllétről, elhagyatottságról van szó, hogy elveszett ebben a nagy térben. A másik irány pedig az, hogy maga a forma izgat engem, ahogy ezek a szobrok ott megjelennek, és ez a kisfiú is olyan, mintha egy kiállítási darab lenne egy posztamensen, ehhez viszont az a nézőpont nem jó, ahonnan István ezt a képet készítette, míg az első helyzethez jó lenne. Itt már túl sok a környezet, és le kellett volna menni a kisfiú szintjére. Ez a kép most mind a kettőről szól, és egyikről sem. Az érzelmi viszonyulás a kérdéses nekem itt is. Azt érzem ennél a képnél is, mint az előzőnél, hogy valami miatt távolságot tartasz a saját érzelmeidtől. Ez az, ami nekem fura, hogy mintha a saját érzelmeidet nem élnéd meg, és ettől a képen lévő érzelmeket, amiket át akarsz adni, mintha egy kordonnal körbehúznád, hogy ne tapogasd őket, ne menj túl közel, ne verd le a szobrot! Ezt az érzést érzem most ennél a képnél is. Ezt a képet ismétlésre nem tudom visszaadni, mert ezt a szituációt nem nagyon lehet előhívni, de az érdekes kérdés, hogy adott helyzetben vajon föl tudod-e magad annyira spannolni érzelmileg, hogy először is számodra eldőljön az, hogy mit akarsz ábrázolni, mert ez ha megvan, akkor már az exponálásra már nem kell gondolnod se, mert az automatikusan a keresődre fog érkezni. Ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni értékelés szempontjából, kellene ezzel foglalkozz, és az első három lecke fontos lenne. (hegyi)

Budapest, 2012.04.14

Az előző történetnek a folytatását látjuk, más eszközökkel, egy képbe sűrítve, de ez a sűrítés nagyon erős. Egyrészt látunk a kép központi részén egy kerekesszéket és egy kutyát, látszik, hogy a kutya figyeli a széket, hogy nincs benne senki. A kép jobb oldalán, a képhatárnál, ott van egy figura, és a sapkáról megismerjük, hogy ez Sándor. Ő kiszállt abból a székből, és viccelődik a kutyával, aki keresi a gazdáját. Ennek az egész játékosságnak, viccelődésnek nagyon jó képi allegóriája az a plakát, ami a háttérben van. Nem tudom, hogy az mit akar ábrázolni, ezt a plakátot én nem láttam még, lehet, hogy valami diplomaosztásnak lehet a sziluettje, mert akkor dobálják a kalapot, ez a felszabadultságérzést hozza. Az, hogy valaki kiszállt a kerekesszékből szintén a felszabadulásnak az érzése. Sándor nagyon-nagyon rafinált, mert ebbe a képbe még egy csavart beletett: ott egy kisgyerek a kis rollerével (borzalmas hangjuk van ezeknek a kocsiknak a betonon, nagy respekt a szülőknek ezért, hogy kibírják), ami jócskán túlmutat ezen a primer üzeneten, hogy hurrá boldogság, és játszunk a kutyával, mert itt két kerekesszéket látunk, akárhogy is mellé akarunk beszélni ennek a dolognak. Ez a két kerekesszék ebben a párhuzamban az emberi életről szól, az emberi élet útjáról szól, ami megint egy nagyon mély és bölcs embernek a meglátása és párhuzamba állítása ezeknek a dolgoknak, méghozzá úgy, hogy mintegy mellékesen, könnyű kézzel odarajzolva, nem tenyérbemászó szentimentalizmussal. Tessék ezen elgondolkodni, hogy mit is jelent ez a két kerekesszék az idősebb emberrel és a kisgyerekkel, mit is mond ez nektek. Nagyon örülök, hogy Sándor ilyen több rétegű gondolatokat is megoszt velünk. (hegyi)
értékelés: