Elemzés

Először két kommentre szeretnék reagálni. Az egyik szerint ez tiszta szocreál. Nem fér bele az elemzésbe a szocialista realizmus ismertetése, bárki utánanézhet, de ennek a sorozatnak semmi köze hozzá! A másik a technika lesajnálása. Ez, a szinte kémkamera használat, nagyon is autentikus, formailag és tartalmilag egyaránt. Az eszköz által hozott stílus alapvető alkotóeleme a sorozatnak. Az más kérdés, hogy egy kiállítóterem falán, hogyan élnének meg, de szerintem az is megoldható.
   Mielőtt elvesznék a részletekben, fontosnak tartom leírni, hogy bár sok kórházsorozatot láttam, ezek a képek a legmagasabb szintet hozzák, tartalmilag, érzelmileg és vizuálisan is. És azt is tudom miért (már azon kívül, hogy Zsolt jó fotós). Ha bármilyen jó fotós kórházi képeket készít, néhány órát tölt a helyszínen és amit tehetsége enged ezalatt érvényesülni, azt produkálja. Zsolt, ezzel szemben bentlakó volt, lehetősége és ideje megengedte, hogy felfedezze a legjobb fényeket és a legjobb látószögeket. Az érzelmi érintettségét pedig nem kell magyarázni. Mindezen szerencsés körülmények együttállása eredményezett egy igen erőteljes és jelentős munkát.
   Itt, a Látszótéren, csak vertikális elrendezésben és csak egyenként nézhetjük a képeket. Ez a megszorítás, nem teszi lehetővé a sorozat megfelelő szerkesztését és élvezetét sem. Ezért leszedtem őket az oldalról és egy nagyméretű képernyőn, háromszor négyes elrendezésbe tettem őket. Ez a formátum elfogadott bemutatása egy ilyen sorozatnak, ha falra kerül. A jelenlegi sorrend problémái, ebben a formában azonnal kiugranak. Az 1. 2. , 10. 11. képek egymásmellettisége határozottan zavaró. Az is kiderül, hogy a 8. kép, nem illeszkedik a sorozatba és egyébként is ismétlődő motívum.
   A képek szerkezetében kétféle rendező elvet látok. Egyrészt a meghatározó motívumok átlós, vagy kifejezőbb szóval, ferde elhelyezését, másrészt, a képhatárral párhuzamos rendezést. A vizuális üzenetet számomra a ferdén szerkesztett képek hordozzák, míg érzelmi kiegészítést a párhuzamosra rendezett képekben látok, és az emberi jelenlétben. Mennyit látunk emberekből? Kétszer lábat, kétszer hátat és egyszer kezet. Nekem a kéz egy hajszállal személyesebb, mint a többi kép, ezért talán kissé kilóg. De nem nagyon és egy későbbi, már érzelmileg eltávolodottab szerkesztésben megtalálható a helye. A 11. kép szerkezetét is kissé kérdésesnek érzem. Az 1. 2. képek nekem ugyanazt mondják, csak az 1. erőteljesebben, mint ahogy a ferde képek számomra a legizgalmasabbak. A 4. 5. egészen magas fokon szerkesztett, vizuálisan és érzelmileg is sokoldalú, egyszerre fejezi ki az elcsúszás és az összefogott kompozíció által a bizonytalanságot, de a megoldás reményét is. De, nem kevésbé izgalmas a 6. 7. elbújós szerkesztése sem. A 3. kép gyengén napfényes függönye sokrétűen, de nem bőbeszédűen fejezi ki, az ember szépítő kedvét, mellyel még ide is szeretne egy kis otthonosságot becsempészni. A 12. kép pedig méltó összefoglalása a sorozatnak. A szimmetrikus kompozíció, az ágyak összetartó párhuzamosai rendkívüli hangsúlyt adnak az ablaknak. És ez az ablak mely a fénybe vezet, egyszerre jelenti az élet és az élet utáni fényt.
   Ha figyelmesen nézzük végig ezt a sorozatot, nem tudjuk nem föltenni magunknak az élet végső kérdéseit. És ez a legtöbb, amit egy képkészítő elérhet. Három igen fényes csillag! (Bojtár Tamás)
értékelés:

Hát, nekem ez nagyon másról szól szerintem, mint amit Tamás akart. Évszakok? Tavasz? Fene tudja. Nekem a SHE és a HISZEK HAZÁBA a fontos. Emiatt a középső kép nem működik. Az első és a harmadik igen, de mondom, szerintem nekem más miatt, a szöveg kell, fontos és erős lenne, ha végig lenne víve a gondolatisága. (hegyi)

Itt is mondom, hogy a Baraart borzalmas. Könyörgöm, ne! Ez a ráfirkálós dolog annyira amatőr, annyira lerontja az élményt... nem csak itt, mert a Hegyi szigorkodik, de én nem javaslom sehol. Tiszteljük meg a képet azzal, hogy nem firkálunk bele, főleg nem ilyen műkézírásos betűvel. Ha már írni kell, mert lehet olyan is, hogy kell, akkor valódi kópiára kézírással. Ami a képet illeti, olyan, mint egy kis ördögfióka, aki a tél tábornok mellett szolgál, vagy mint egy kis busó, szóval épp az a meghökkentő benne, hogy a modelled nem bukik le, nem mosolyog, az ember várná, hogy a gyerek csínye előbújjon, de nem és nem. Ettől erős. Az egy másik kérdés, hogy azért nyugtass meg, hogy Hannát nem csak szigorúnak fotózod, hanem felszabadult gyereknek is néha. :) (hegyi)
értékelés:

Ágnes hasonlította a maga cipőképét ehhez, nem én, de ha már megtörtént, akkor hadd mondjam el, mi az, ami ebben a képben nagyon más. Ágnesé szoborfotó. Korrekt és jó meglátás, de a szoborról szól elsősorban, és a szobron keresztül hozza a maga üzenetét, ami a szobor üzenete, nem Ágnesé, vagyis Ágnes tisztelettel volt a szobor iránt és az alkotója iránt és azt mutatta meg jól, amit a szobrász elsősorban akart. Itt másról van szó. Ugyanis Barának csak eszköz a szobor ahhoz, hogy a saját érzéseiről meséljen, amit benne a szobor kiváltott. Hogy legenda-e vagy valóban összenevettek a katonák mielőtt a Dunába lőtték volna az áldozatokat, hogy ez egy úszásgyakorlat, nem tudom. De ez a kép hordozza ezt a kegyetlen, gyilkos humort is, nem humorként, hanem drámaként. Csillan a víz, ketten már a vízben, a Duna nyugodt maradt, tanú, de nem fordult ki medréből. A jég ugyanúgy úszik, mint akkor, a fények, a csönd, a némaság... Köszönöm Bara, (leszámítva a randa aláírást) ez egy kitűnő kép, mert lelke van. (hegyi)
értékelés:    

Gondolom eléggé a leckehatáron van ez a kép, tán átlóg a tárgyfotóhoz...

Jól érzed, de nem a leckehatár a bajos, hanem a képhatár, vagyis nem a tárgyi képhatár, hanem hogy mi az, ami kép és mitől lesz az, és mi az, ami bár képileg mutatkozik, de mégis kevés ahhoz, hogy elindítsa a nézőt azon az úton, amit te bejártál már. Így most az a párhuzam, ami a korona és a kereszt ezen megfogalmazása, akármennyire is szeretném, de nekem erőltetett, inkább verbális, mint képi. (hegyi)

Az önmagát iszonyú tapasztaltnak, éles elméjűnek és persze avatottnak tudó szokványos néző a képre ejtve szigorúan igazságos pillantását arra gondolhat, hogy ezerkilencszázkilencven-valamennyi van, de nem sok. Hogy a zöld és a lila érettségi öltönyök virágkora van éppen, még bőven azelőtt, hogy láthatósági mellény viselete nélkül állandó lakcímen tartózkodva is szigorúan tilos a dohányzás, de már a Komárnóból zokniszárban hazacsempészett légpuskatöltény-dobozok fémes csörgését elnyomó 198-as Ericssonok nyugatibb élet napkeletét hirdető trilláinak eljövetelén túl. És hogy valaki a nyaralásból (kisebb európai körút Skodával vagy I-es Golffal, esetleg légkondis busszal Olaszba vagy Görögbe menés) hazaérve legelőször is kivette a bőröndből a fényképezőjét, és mivel a számláló 36-on állt, de nem pontosan 36-on, nyomott rá egyet visszatekerés előtt, nehogy kárba menjen akár egyetlen kocka film is (Fujicolor). Ezt gondolja, és ezután a szokványos néző nem is foglalkozik tovább a képpel. Mit érdekli őt egy ilyen se nem direkt, se nem véletlen, megy a dolgára, van neki ennél fontosabb is.
   A többiek a világegyetembe táguló énkép lejárt dezodor szagú párájától kissé még fintorogva tekintenek a távozó néző után, alig észrevehetően csóválnak egyet a fejükön, majd a megüresedett első sorba lépve tekintetüket a képre emelik: „Na, akkor valójában mi a lófasz ez?”
   Éreznek valamit, amit egyelőre lila bőröndnek hívnak, mert nem tudják pontosan, hogy mi az. De érzik, hogy jó. Vagy olyan bizsergetően intim, amiben benne van az ígéret, hogy jó lesz. Az ő figyelmüket ráadásul nem kerülte el a cím: „Ez nem egy bőrönd”. A kép, melyen leginkább egy bőrönd van, vagyis: elsősorban egy bőrönd van, ezt a címet kapta. Zavarba ejtő. A cím ugyan az általuk is primérnek érzett tárggyal foglalkozik, de talán jobb lenne, ha inkább szóba se hozná, mint így, hogy tagadja. Most akkor mi ez, ha nem egy bőrönd? Lázas próbálkozás következik.
   Van még itt szalagparketta, filigrán üveges könyvszekrény, robusztus ikeás komód, nemrég még űrkorszakinak számító üvegasztal és korban hozzá illő csőlábú szék, többgenerációs szőnyeg és annak kísérőszőnyege, könyvek, cd-tokok, monitorfény, kislámpa fénye, csillár fénye – tehát voltaképpen semmi. Semmi kapaszkodó. Mind lehetne most is, lehetne tíz éve is, vagy tíz év múlva; lehetne északon, lehetne délen, lehetne élesebb, lehetne kevésbé beégve a lámpánál, lehetne természetesebb színű, egyenesebb és pontosabban vágott, és ha így is lenne, vagy úgy, tökéletesen mindegy, nincs jelentősége. A képen egyetlen dolog van, és csak az számít, ahova az egyebek lajstromozására ki-kicsapó tekintet is folyton - kötelezően, törvényszerűen - visszatér: a bőrönd. Állnak ott a nézők tanácstalanul. Olvassák: nem bőrönd, nézik: bőrönd. Hirtelen letakarják a címet. Hm, máris jobb! Nos kérem, ez itt egy bőrönd, egy félig nyitott lila bőrönd. Egy kibomló bőrönd, egy összevissza világított, otthonszagot árasztó nagyszoba közepén. Egy bőrönd, amiben egy utazáshoz összeválogatott kellékek lapulnak, egy élet kiemelt tárgyai, egy ember lenyomata, egy éppen megnyíló titok. A képen egy bőrönd van, a bőrönd egy ember lelke. Ha élőben, váratlan vendégként betoppanva látnánk, voyeur aktus lenne, de ezt képen mutatja meg valaki, így nem az. Így beengedés.
   Kész! Csettintések és elégedett mosoly. Megfejtéssel a markukban engedik át szívükön a bőrönd láttán keletkező boldogságot. Tudják már, miért jó. És akkor leveszik kezüket a címről: „Ez nem egy bőrönd”. Kellemetlen, sőt, kínos csönd.
   Jön visszafelé a szokványos néző, ezek hülyén állnak a kép előtt, az hülyének nézi ezeket. A világ rendben van. „Egy képet néztek, amin egy bőrönd van.” És megy tovább.
   Ez egy kép. Nem egy bőrönd. Mindenki annyi időt töltött vele, amennyije volt rá. És azt kapta tőle, amire szüksége volt. A kép tetején cím van, ami a kép része. Akkor is, ha nem tetszik. A bőrönd tetején pedig valami van, egy értelmezhetetlen barna(?) bigyó, pont a főszereplő bőrönd tetején, ami felveti a képkészítő felelősségét: mennyire lehet egy kép nem kép, annak érdekében, hogy a lehető legtöbb féle képpen hasson? Hol van a határa az elmosódott határoknak, amik teret engednek a hömpölygő gondolatnak, és honnantól lesz parttalan találgatás a befogadásból?
   Megmozgató gyakorlat volt, meleg, sárgásbarna hangulatban. Remekül éreztem magam, köszönöm! Azért csak kettő csillag, mert nem érted el, hogy ne vágyjak egy slusszpoénra. Vagy mert nem vettem észre, hogy mi az – de ezúttal az is a te számládra megy. És persze bátorításként, hogy legyen folytatás... (Freisinger Balázs)
értékelés:

A természet, és mindenki más is éledezik...

Az ötlet jó. De nem érzem a bújás élményt. Egyrészt fent annyira nyitott maradt a kép, hogy emiatt már eleve kevéssé érzem az intimitást, másrészt a nézőpont olyan, hogy ebből a szögből a mozgás iránya nem elég határozott. Ezen felül pedig a spontán helyzeteket is át kell gondolni és meg kell tervezni annyira, hogy a nézőben keltsen spontán érzetet és ne a káoszt erősítse. Annyi most itt a levél, az irány, ami mind vágva van, befejezetlen, hogy nem találunk nyugalmat, tehát a komponálás az, amit egyszerűsíteni kellene, hogy határozottabb formák és vonalak szerepeljenek. (hegyi)
értékelés: