Elemzés

Ezt a képet a Család leckére kaptuk. Én nem nagyon tudom, ha ez egy szociografikus megfejtés akarna lenni, akkor azt mondom, hogy értem, de a családnál most mi történik? Most fogadjam el, hogy az apuka a nagyra nőtt bábszínházat beletuszkolja a szemétbe, miközben a gyerek már fölnőtt, vagy most itt mi történik? A kép maga oké, gesztusában rendben van, bár a kép jobb oldalából én azt az autót vágtam volna, rendezetlenségből elég a kép bal oldalán, a néni mögött lévő folt, nem ismételném ezt meg a jobb oldalon, de a kép elfogadható, hogy mit fog a bácsi ezzel a helyzettel csinálni, de ők a főszereplők, a másik két alak csak belegyalogolt a képbe. Persze, kompozícióban ezek segítenek, nem mondom, hogy a nő a gyerekkel nem kell, de nem ők a főszereplők, ezért én ezt a család dolgot nagyon erőltetettnek érzem. Most egy csillagot adok azért, mert a Család leckére nem érzem ezt megoldásnak, miközben maga a kép rendben lenne. (hegyi)
értékelés:

Itt megint arról szól a mese, hogy játszunk egy játékot, nem akarok bemenni abba az utcába, hogy találgassam a technikát, de ha már montázsról, kollázsról, vagy bármilyen trükkről beszélünk, akkor ennél a képnél jut eszembe erősen, hogy ez valami vicces helyzet akar lenni. Miközben a verbális utalást értem, a képi utalással nem nagyon tudok mit kezdeni. Javarészt rá tudok hangolódni arra, ami Dávid képi kifejezési jelrendszere, ennél a képnél ez nem nagyon sikerül. Kapunk három ritmust, kettőn van paci, egyiken már nincs, egyiken semmilyen utalás nincs külső személyre, a másodikon már valamicske van, aztán a harmadikon ott van értelmezhető részletében valaki. És akkor mi van? Oké, de most hogyan tovább? Nincs kulcsom a dolognak a megfejtéséhez. Valószínű, hogy ez az én hibám, én nem azt mondtam, hogy nálad van a gáz, de én ezzel most nem tudok mit kezdeni. Ha valahova besorolnám, akkor a Hiba leckébe tenném, de oda is inkább ilyen csinált hibaként, azzal pedig sokat nem lehet kezdeni. Nem találom hozzá a használati utasítást, nem tudok erre ennél többet mondani. (hegyi)

Zoltán, én nagyon örülök ennek a képnek, annak is, hogy haladunk ezen az önismereti, önvallomás úton, mert ezek a képek, amiket küldesz az első három leckére, ezek önvallomások. Én azt javaslom és kérem, hogy haladjunk ezen az úton tovább. Arra gondolok ezeknél a képeknél, hogy ha egy ívet veszek az önportréidnál, akkor ott van az, ahol szétszabdalod az arcod kockákkal, vagy amikor egy karneváli maszkot húzol, aztán kapunk már portrékat, akkor itt van most egy korrekt üzenet, de azért tessék csak megnézni a szemeket, a szájat, hogy miket üzen. Ez nem egy vidám kép. Ezzel nincsen semmi baj, én nem a vidámságot keresem, félre ne értsd, hanem ezen az úton kell továbbmenni, meg kell őrizni ezt az erőt, ami ezekben a képekben ettől benne van, hogy nem akarsz másnak látszani. Elindulunk egy szerepből, egy álarcból, és szép lassan az álarcokat vetkőzzük le, szép lassan haladunk előre, és ezen az úton lehet még tovább menni. A saját portrénk, és ahogy haladunk a harmadik lecke felé, ott van a legyőzendő dolog, a saját testünk elfogadásával. Először a saját portrénk elfogadásával dolgozunk, a saját személyiségünkbe nézünk be, különböző ajtókat nyitunk, és a saját testképünk elfogadása is fontos, a harmadik leckénél ez lesz a kihívás, a feladat, hogy hogyan bírkózunk meg a saját énképünknek a teljes kivetülésével. Nagyon örülök ennek a képnek, jó a leckemegoldás. Lehetnél egy kicsit kegyesebb magaddal a világítás tekintetében. Ha valamennyit a fény útjából takarsz fönt, akkor a homloknál és a fejtetőnél kevesebb fény fog érni. Ez tökéletesen rendben lévő dolog, mert az idő múlik, nekem van olyan ismerősöm, aki huszonéves, és hasonló hajszerkezettel bír. Ez nem kifejezetten életkori dolog, hanem inkább genetikai, hogy ki mit örököl, attól függ, hogy ez a hajvesztés mikor indul el. Ezt lehet így tényszerűen is ábrázolni, én ezt is elfogadom, de lehet egy picit kegyesebbnek lenni, visszább lehet hozni tónusban ezt a dolgot. Ez saját döntés, csak most ennél a variációnál a homlok tónusrendje világosabb, mint a szemeknél, ezért a figyelmet is elviszi a szemekről. Fölfelé csúszunk a tekintetünkkel, miközben a szemek és a száj az, ami nagyon beszédes. Úgyhogy én nagyon örülök ennek a képnek, várom a folytatást, ezen az úton haladjunk tovább, nézzünk be az ajtók mögé. (hegyi)
értékelés:    

Egészen őrületes az, ahogy ez a technika itt létrejön, érdekes az, ahogy Mesevirággal ezeket a történeteket el tudod mesélni, ezek nagyon szuggesszívek. Nekem most az Addams Family jut eszembe, ott a kislány az, aki nagyon érdekes figura, ott minden túl van rajzolva, mert egy horror paródia, de ott van ez az élmény, hogy van egy nagyon karakteresen megrajzolt arc a hajjal, a sminkkel, és közben mégiscsak egy gyerekről van szó, aki a maga játékait játssza, de azért ott van benne a nem evilági utalás. Ennél a képnél is valami hasonlót érzek, hogy itt van egy kislány, és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a következő pillanatban mi fog történni, lehet, hogy valami csínytevésen töri a fejét. Amivel nem teljesen értek egyet, ez a kép jobb oldalán lévő sötétítés a másik szemnél. Ezt én nagyon erősnek tartom. A hajnál, a fülnél, az ingnél ez rendben van, itt én többet hagytam volna az arcból. Akkor nem lenne ennyire félszemű a dolog, olyan, mintha itt behorpadna a kép. Az egésznek egy furcsa hatást ad az, hogy ide beletakartál. Egy leheletnyit a másik oldalon az orcából visszavennék, mert ott nagyon elmegyünk a fehér felé. Ha megvan ez a kópia enélkül a maszkolás nélkül, akkor nézzük meg azt is, ahol legalább jelzésértékkel megvan ez az oldal. Nekem ez itt most hiányos. Ha ez megoldható, akkor próbáljunk egy javítást eszközölni. (hegyi)

Az a helyzet, hogy az ötlet zseniális, a kivitelezéssel nem száz százalékok, érdemes lehet utánanézni Ansel Adams zónarendszerének. Ha hallgattad a rádióban, amikor Felicides Ildikóval beszélgettünk, (első óra, második óra) ő, mint laboros, elég sokat mesélt a tónusokról, a laborálásról, a maszkolásról. Itt most erre azért hívnám fel a figyelmet, mert ennél a képnél létre lehet hozni egy olyan verziót, aminél központibb szerepet tud kapni maga a fő motívum. Ahogy itt látom, három ujjnál létre is jön a fényben az a tónusrend, ami kívánatos lenne. Most az a takaró, amibe ez a kis láb belesüpped, tónusban elviszi az egészet, mert sokkal világosabb és onnantól kezdve már nehezen lehet koncentrálni, ez a formai játék nem tud akkora erővel szerepelni. Nem kell ezt nagyon drasztikusra venni, próbálok én erre majd egy példát mutatni az elemzés alatt, hogy mire gondolok. Ezzel a gyerektalp iránnyal lehet még dolgozni, egészen furcsa azt látni, amikor egy csecsemőnek megnézzük a talpát, hogy azok a jellegzetességek, amik egy felnőtt embernél megvannak, a saroknál, a talppárnáknál, nálunk még nincsenek jelen, vagy csak nagyon gyengén. Az egész teljesen más struktúrát mutat, ez is egy izgalmas dolog lehet. (hegyi)
értékelés:    

Sokat gondolkodtam ezen a képen, vannak egészen profán meggondolásaim is, hogy miket látok itt, tehát az elsődleges női nemi jellegnek valamiféle megnyilvánulásait, miközben valószínű, hogy nem erről van szó, de mindenképpen érdekes ez a képi játék. Régen volt ez az amerikai varieté filmekben szokás, körülbelül a negyvenes évekről van szó, hogy a táncosokat felülről filmezték és különböző formációkat hoztak létre, amik a mandalához voltak leginkább hasonlatosak, és ebben emelgették a nők a lábukat, különböző formába tették a kezüket, azok újabb formákat hoztak ki, mint egy virág, mintha az kinyílt volna. Tehát ez mozgásában egészen izgalmas dolgokat hozott, aztán ez nem volt nagyon hosszú életű, mert ebből 3-4-et megnéz az ember, és azt mondja, hogy köszönöm, már az összeset láttam, túl nagy variációs lehetőség nincs, de a revü műfajában ez egy fontos szerepet játszó momentum volt. Itt most nem erről van szó, hanem arról, hogy egy technikai trükkel jött létre ez az ismétlés, amivel különösebben nincsen bajom, és megint a karóra. Nem értem a karórát, hogy milyen célból van ott. Aztán a kép közepe felé vannak ilyen rombuszformák, amik nem tudom, hogy mit akarnak jelenteni, nem tudom, hogy micsodák azok a fehérrel keretezett feketék. Az ötlet itt is rendben van, valamiért el is van fordulva egy kicsit. Az kétségtelen, hogy sok meló van ezzel, de leginkább technikai trükkben, ezért egy kicsit öncélúnak érzem, miközben a formák nincsenek abban a tekintetben eldolgozva, hogy ha már egy ilyet csinálok, akkor döntsem el, hogy mire megy ki a játék. Ha azt akarom megfogalmazni konkrétan, amire a cím utal, akkor menjek afelé, ne szépelegjek, ha formákkal akarok játszani, akkor a karórára figyeljek oda. Ha ez egy óra reklám, akkor szuper, de egyébként elviszi a figyelmet, miközben gyönyörű a kar, a kézfej. A másik kéz nem tud ennyire erős élményt adni, és ott ezek a kiszögellések, a csúcsok eléggé agresszívak nekem. Létrejön egy mandala, egy virágkompozíció, de itt vannak olyan formai játékok, amikkel nem tudok teljesen azonosulni. Miközben élményt nyújthatna, nem tudok beljebb kerülni egy bizonyos szintnél, mert onnan visszapattanok. Lehet, hogy egy kicsit játszani kellene a kontraszttal. Nem az egész képet illetően, mert a közepe gyönyörű ezekkel a szürke tónusokkal, de a széle felé kifárad ettől a se nem fehér - se nem szürkétől. Szóval az ötletet értem, de ez nekem kicsit mechanikusnak tűnik. Ezek a játékok akkor állnak meg, ha tökéletesen meg van csinálva, ha billeg, akkor nem jó. Itt most nem tudom azt mondani, hogy ez most két csillag, mert vagy igen, vagy nem, itt nincs közbülső állapot, pontosan azért nincs, mert az egészben van egy mechanikai játék, ami eleve „gyorsan fárad”. (hegyi)

Gilette egy kis falu a mediterrán Alpokban.

István, ez egy jó kép. A szentendreiek jutnak eszembe, akár Barcsay is, a kubista látásmód, jók a tónusok, jók a ritmusok. A bal felső sarok feketéjével meg nem sokat lehet kezdeni, ez van. Köszönöm. (hegyi)
értékelés: