Elemzés

Jót tett neked az új gép, sokat javultak a tárgyfotóid, ez kifejezetten ügyes lett. A bal oldalon picivel több hely kéne, és egy kérdés merül fel bennem: mit csinálunk a tollakkal, mi ebben a fókusz? Írunk vele. Nem kötelező, de én azt mondom, hogy ha a funkció felől közelítek, akkor az élesség pontját már meg is határoztam, hogy a kis golyó az, ahol élesnek kéne lennie. Persze, azt is lehet, hogy eltolva a tollakat egymás mellett picit ez az élesség dolog hol itt, hol ott legyen, vagy ha más toll van, akkor lehet hogy a teste a tollnak lehet izgalmas, de ennyire szemből adva nekem a golyók a fontosak. (hegyi)
értékelés:

A béna címtől előre elnézést kérek!

Hát, Dávid nem vagyok elhalva ettől a képtől, szép romlott film hatása van, de ezzel együtt és az esetleges kompozícióval bár jól hozod a Papa mosolyalbuma érzést, ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a technikai játék akkor érdekes, ha van belőle valami kikacsintás. Ha csak addig jutunk, hogy leutánozzuk a régi ORWO-FÉNYSZÖV világot, az legfeljebb tanulmánya lehet a technikának. Kérdezek: hol van ebben Dávid? Kik ők és miért vannak ott? Miért ők? Mit akar szimbolizálni a technika? Hol tudok, mint néző belekapaszkodni ebbe az élménybe? (hegyi)

Hogy a kép valami hetvenes évekbeli kép, vagy mesterségesen lett öregítve, nem tudom, a helyzet, a helyszín, a papucs akár lehet régi is, ezzel a tónussal elfogadhatóvá válik az életlenség is, hiszen a digit előtti idők még nem a szemkikaparós élesség köré szerveződtek. A problémám csak az, hogy ez a kép így adjusztálva és ebben a rendszerben, amiben mozog, inkább a Horus archívum része lehetne, mintsem a gyermekkor megoldása leckében. A vágás, a forma esetlegessége nem szervül a tartalomhoz, a családi fotóalbumok sajátja az, hogy huszadrangú az esztétika, a kompozíció, a lényeg, hogy az esemény meg legyen örökítve. A másik kérdés számomra, hogy vajon mennyiben lett a lecke jól értelmezve. Elég sok házi feladat van ahhoz, hogy szelektáljunk, mi hova mire rezonál, és a leirat is arról szól, hogy magunkat keressük ezekben a történetekben, saját élményeket, olyan közléseket, amik részint az önismeret, részint az önmeghatározás segítői lehetnek. Egyszerűbben fogalmazva saját gyerekkorunk nyomai után kutatunk, emlékek, tárgyak, helyzetek felidézése által, hiszen portréba mehetnek a gyerek arcképek, családba mehetnek a viszonyrendszerek családon belül, a gyerekkor lecke nem a gyerekeinket hívja meg, hanem magunkat. (hegyi)

mai napom

reggel vidáman keltem a napot,
nevetek, mert hamarabb fennvagyok,
futok egy kört magam körül,
- mosolyog, látom ő is örül.

délben hasasra eszem magam,
egy laza pihenés a lombok alatt,
estére a hold felsápad az égre,
arcán csúf ragyák redőkben égnek,

fehérborral csábít, igér szépeket,
s cserébe hajnalra elrontott életet,
a sötétben irdatlan kutat ások,
ma éjszaka mégis ővele hálok...

Tulajdonképpen vidám hangulatú a kép, bár némi melankólia van benne, de ez nem baj. Ami a képet illeti, egyrészt van némi technikai problémám, ami abból fakad, hogy valószínű az utómunka során még mindig nem teljesen világos, mi történik, kerül bele valahol egy olyan minőségromlás, ami az eléletlenedéshez hasonlatos, mintha olyan olvasószemüvegen át nézném a képet, amit előtte összetapogattam a kezemmel. Ez azért zavaró, mert elbizonytalanítja a nézőt, hogy tudatosan próbáltál lágyítani rajta, vagy egyszerűen a jpg file hibás. A másik problémámat nehezebb elmagyaráznom. Az egyszerűsítés olykor erény, mert a felesleges képelemek zavaróak lehetnek, de az is igaz, hogy azért valami egyedi - nem jut jó szó az eszembe rá más - szenzációt, ízt, kell hordoznia a képnek ahhoz, hogy másodszor, harmadszor, sokadszor is meg akarjam nézni. A fénybe tartott üvegpohár, lehet hogy csak számomra, nem hordoz olyan mélységű egyediséget és személyességet, ami elégséges lenne ahhoz, hogy a képet megmentse attól, hogy közhelyesnek érezzük. Itt is az a helyzet, hogy a vers sokkal szemléletesebb és szabadabb, mint a kép. Még valamit az illusztráció leckéhez szeretnék hozzáfűzni. Minden illusztráció szubjektív alapról indul, és hogy jó lesz-e, az nagy részben attól függ, hogy mennyiben találkozik a történetből a kimetszés a néző elvárásával, vagyis hogy mennyire sikerül mondjuk egy versen belül azt a pontot megtalálni, amire ráerősítünk, vagy amiről elrugaszkodunk a képi megformálással. Az, hogy saját verseket mutattok, egyrészt megtisztelő, másrészt fontos terepe az önkifejezésnek. Erre a társalgóban van rovat. De azt gondolom, hogy saját verset illusztrálni problémás. Részben azért, mert evidensnek látszik, hiszen ismert terepen mozog az alkotó, miközben nem biztos, hogy kellő távolságot tud tartani a saját szövegével ahhoz, hogy az illusztráció megálljon önállóan is a lábán, és ne egy kiragadott részletet visszhangozzon. Ezért, és mivel László már pár saját verset úgymond "megképesített", azt kérném, hogy engedjük el a korlátot, induljunk el ismeretlenebb világba azzal, hogy mások munkáihoz készítesz képi formát. (hegyi)

A gyászmunka több fázison át történő bukdácsolás és fejlődés, tudom, hogy hülyén fog hangzani, de ha az ember hagyja magát végigélni az egyes stációkat - nem tudok jobb szót - gazdagodva tud a végén szembenézni önmagával, mert olyan tapasztalásokat szerez, amiket más úton nem nagyon lehet. Hogy a plafonon kép van, vagy mi a megoldás, nem akarnám keresgélni, mert úgy gondolom, hogy lényegében mindegy. Ami számomra ebben a képben felejthetetlenül jelen való, azt mondhatjuk megbizonyosodásnak, bizonyosságnak, de mindenképpen valami olyan megélése, ami fájdalmával együtt, hiányával, pótolhatatlanságával együtt is támaszt ad. És köszönöm, hogy ez az önportréba érkezett, mert fontos különbségtételnek gondolom azt, ami az önmegfigyelés, és ami a gyász megfogalmazása, tehát az ok és az okozat különválasztása. (hegyi)
értékelés:    

Gerlei Követ képéről jutott eszembe, hogy nekem is van ám róla képem.

Ez jobb lett, mint Gáboré, balról kicsit szűk, de tetszik, van hangulata, a kutya élvezi a helyzetet, apa kocsit hajt, felismerhető a rangsor is, ki a főnök, vidám kép. (hegyi)
értékelés:    

Tudja, hogy kint a helye, de ha egyszer vihar van...

Jó ez a macika kutya párhuzam, az is látszik, hogy a kutya tudja, hogy valami nem szokványos helyzet állt elő, tehát a jellemábrázolás része rendben van. Ami a kép egészét illeti, bájos, de erősen pontatlan, mondhatni inkább az emlékkép kategóriájába esik, csak a kutya tekintete menti meg a szorgalmitól, ő kap egy csillagot. (hegyi)
értékelés: