Elemzés

Kifejezetten tetszik, hogy Dávid nem csak színben és nem csak a kivágatban értelmezte a szobrot saját ízlése szerint, hanem a macskakővel két új irányt is beemelt az értelmezési körbe. Egyrészt a szobor ezen része így most talpazattá vált, mint egy kiállítótermi installáció, és a kockakő lett a kiállítási tárgy, ez elemeli a hétköznapi funkciótól a tárgyat, és ebben az az izgalmas, hogy mindez épp fordítva működik, mint az alkotói szándék abban, hogy a szobor válik eszközzé és a hétköznapi tárgy emelődik fel műtárgy szintre. A másik pedig az az értelmezési sík, amiben a kockakő mint úgymond a proletariátus fegyvere szerepel, megénekelték, megfilmesítették ezt már többféleképpen, ez a letisztult formai játék most ebbe a sorba áll be, és ez is jót tesz a képnek. És van egy harmadik szál, ami inkább a szobor alkotójának szándékával áll párhuzamban, mégpedig az, hogy ebben a fényben ebben a formában a vasoszlopok mint egy-egy különös furcsa emberalak is szemlélhetővé válik, kisebbek, nagyobbak, ahogy az ember is sokféle, úgy a vasak is, ez megint jó irány. Szóval összefoglalva jól átgondolt munkát kaptunk, köszönöm. Amivel vitám van, az a leckebesorolás, mert nekem ez kevésbé épített környezet, inkább tárgyfotó, vagy kreatív fotó, mert túlmutat a statikán. (hegyi)
értékelés:

Hosszan nézegetve a képet, olyan, mintha egy gobelint látnék, a kép zajossága az öltésekre hasonlít, főleg ha a kép felső részét, a felhőket és a kép jobb oldalát, a belógó fenyő ágát nézem. Azok az iskolás "festmények" is eszembe jutnak, amiket a különböző bevásárlóközpontokban lehet látni, amiknek fő témája általában a természet, különböző naplementékben és napfelkeltékben megjelenítve. Ehhez a giccs-festmény-érzethez nagyban hozzátesz a fotó keretezése, így válik itt a keret a fotó szerves részévé. Ha innen indulunk el, akkor a címet jól hozza a kép, ha viszont a kép alsó részét nézem, a megcsonkolt ágú fát, a háztetőt, az előtérben lévő kesze-kusza ágacskákat, akkor már ez a giccs-feeling kissé szétomlani látszik. Elvégre a tökéletes, klisékkel teli giccsvilágból ezek már kilógnak. Ez a kettősség a kép felső és alsó része között teszi egyedivé a képet, ebből kifolyólag már maga a kép egésze nem lesz giccs. Nem tudom, hogy ez a kettősség mennyire tudatosult az alkotóban a kép készítésekor, az az érzésem, hogy a felhők játéka és színvilága kissé elragadta, és ha valóban egy igazi giccset szeretett volna létrehozni, akkor a kép alsó részén lévő részletekre is ügyelt volna, hogy méltók legyenek a fent szálldosó felhőkhöz. Ha pedig ez a kettősség volt a lényeg, és a giccsről ezzel az ellentéttel akart véleményt alkotni, akkor nem tudom, hogy mennyire találó a cím. Emiatt az eldöntetlen dolog miatt két csillagot adományozok. (Bartos Ágnes)
értékelés:

Sörözni voltunk.

Viki, az a helyzet, hogy a duplaexpós képeknél a kezdeti rácsodálkozás után el kell dönteni, mi a fő motívum, melyik exponálás a legfontosabb, és ahhoz mérten építeni a többivel a teljes képet. A véletlen itt nem működik. Magyarán tudatos tervezéssel kell minden expozíciót elkövetni, és ez nem elég, mert azt is kell figyelni, hogy mi mit fed, mi mi alá vagy fölé kerül majd. Ez a végeredmény szempontjából azt jelenti, hogy 1+1 több lesz, mint 2. Itt most azt kell mondjam, hogy bár érdekes formák jönnek ki, de eleve érdekes formákat adhat minden egymásra exponálás, ennél tovább kell lépni, ki kell jönnie annak a plusznak, ami miatt ezt a technikát alkalmazod. Most elvisz a söröskorsó, túl hangsúlyos, a két fej, akik fontosak lennének, úgy olvadnak egybe, hogy dominálsz, elnyomsz és nem kiegészítesz vele. Ismétlést kérek, figyelj rá, hogy ne elégedj meg azzal, hogy mi lesz ha egymásra exponálsz, mert ez is csak egy technika, nem jobb és nem rosszabb a másiknál, de indokának kell lenni. (hegyi)

A fotóra pillantva először a gyümölcsöskosár nyugodt csendélete vonzza a tekintetem – talán a piros szín hatása ez. Közvetlen az élményem, mert ugyan nálunk már régen a spájzban van a gyümölcs helye, de a nagyszülőknél gyakran láttam az asztalon is, vagy ahogy képként itt visszaköszön, ugyanúgy a korábbi évtizedekben olyan „divatos”, aranyozott gipszkeretes akvarell csendéleteken, amelyek szintén ezt az édeskés idillt sugallták. Ennek a látszólagosságnak ellenpontja a második pillanattól a tekintetemet rabul ejtő jobb felső negyed. Főszereplője a fotónak is címet adó, közismert televíziós személyiség. Ez a képnegyed az éles fényével, foltszerű megjelenésével a technológiai esetlenségen túl is hosszabban megragadja a figyelmem, és ismét egyszerű személyes élményeket idéz meg: megfájdul a szemem, ha a sötétben nézem a tévé erős fényét. Ráadásul hasonlatos elmosódásokat eredményezhet az ilyenkor előforduló könnyezés is… A személyes élményemtől visszafordulva, e jobb felső sarok kép a képben megfogalmazása tömegével is indokolhatja a címválasztást, hiszen egymaga ellensúlyozza a képre komponált asztalt és annak tartalmát.
A csendéletet idéző nyitány és a túlexponált televíziós műsor között a háromszög harmadik csúcsában ismert csokoládémárka kis darabkája bújik meg. Jelenléte szimbolikusan is természetes nekem, de nagyobb felének képi hiánya akár beszédes is lehet. Alul, egy idehaza hírhedtté vált nyomtatványforma, egy „sárga postai csekk” uralja a fotót. Az összeget nem látjuk, de a csekk lélektani hatását ismerjük. Látjuk viszont, hogy a csekk nincs még befizetve. A számlalevélen egy szemüveg pihen, mint amit éppen most vettek le. Ez a megközelítés - a szemüveg kézközelben tartása, a vizsgált levélen való nyugtatása igen képletes. Ugyan nem jelenik meg a fotó főszereplője (a lakás vélhető tulajdonosa vagy lakója) de egy teátrális jelenet bontakozik ki, hiszen mégis érezzük a mozdulatot, amellyel leteszi azt a szemüveget, és felsejlik a tekintetet is, amely általában kíséri ezt a mozdulatsort. A kép ezen főszereplője így csak közvetve van jelen a fotón – de ezáltal az enteriőr leckének egy fontos szerepkörében marad.
   A kompozíciót két, egymást keresztező átlós irányban látom. Az asztal éle az egyik tengely. A tévé – alma – csekk iránya egy másik tengely. Ebből az elválasztás és összeolvadás különleges érzete adódik számomra: az asztalsarkon innen az én világom, és azon túl az elzárt másik világ, a külvilág. Közben a másik tengelyen, a tekintetünk vonalán e kettő világnak az éppen szoros kapcsolata egyensúlyoz: a tévé, a tévéből áradó fény, a szék oldala, a gyümölcsöskosár és a csekk iránya, lényegében a személyes tárgyig, a szemüvegig vezet, ami „tárt karokkal”, nyitottsággal befogadja, összeolvasztja a külvilágot a belső térrel. Ennek a kivonulhatatlanságnak, elzárkózhatatlanságnak tárgyi bizonyítéka maga a csekk, felismerésének koronatanúja pedig a szemüveg… Mégis, ezen erős sarokpontok ellenére is, a fotó az alkalmazott technikai megközelítésében alkalmas arra, hogy elbizonytalanítson. Nem látom teljesen indokoltnak a mobiltelefon alkalmazását, mondhatnám, hogy itt most a mobil eszköz szó szerint és képletesen is „elmaszatolja” a konkrét és az elvont képi világot is. Itt most önmagában az eszközről van szó: a panaszt súlytalanítja, hiszen lesekvők görnyedtségébe ránt. A vitát tompítja, hiszen kísérletezők egyik kortárs emblémája. A művészi kifejezést áztatja, mert az esetlegesség isteneinek hódoltat… Szóval nem látom be, hogy most miért ez a megfelelő eszköz. Az általánosan jellemző elmosódottság, a fókuszpont nélküliség, itt egy helyét nem találó (értsd nem a képet szolgáló) bizonytalanságot szül bennem. Így nem lehetek persze megerősítve abban sem, hogy képi felfedezéseimmel azonos volt a konkrét cél. A biztos pont kiválasztásához túl sok, és egyenként is igen erős tartalmi talapzat lett felfotózva a képre, de mindegyik az eszköz esetlegességének csapdájában vergődik most, úgy érzem. Én pedig döntésre várok, mint magát beleélő néző is: „Akkor most mi is van? Segélykiáltás, képi glossza, netalán protestálás? Unalom, munka, vagy világmegváltásra tett reménytelen kísérlet?” Ezek, és ezekhez hasonlatos érzések, gondolatok születnek bennem, ahogy az okokat keresem (persze az olyan egyszerű evidenciákon túl, mint hogy ez a gép volt kéznél. De ez azért sem lehet magyarázat, mert az itt megörökített pillanat ismételhető, berendezhető lenne!)
   A továbbiakban apróságok maradnak. Például a gyümölcskosár mögött felejtett újság, mint tartalmi esetlegesség. Vagy például a fekete keret, de arról olvastam, volt szó, és azt értem. Összességében e fotót egy meglátott, és felmért pillanatnak, tudatos, vagy akár zsigeri szinten működő, reflexében is kiélezett megfogalmazásnak érzem, amely sokkal többre hivatott. Úgy mondanám, egy remek gondolat suhant át rajta, amely alkalmas pontos érzések közvetítésére is, de egy lecke szerinti megközelítés takarásában hagyja végül magát, és engedelmeskedik egy eszköz akaratának (nem szorgalmiban volt amúgy?) Tehát nekem úgy tűnik, még nincs kész, még várja a fűszerezést, a főszakács döntését. Ez a remek vázlat így kettő csillagot eredményezett! (Mészáros István)
értékelés:

Dobos Sándornak.

Érdekes ez a kép, mert tulajdonképpen nem az zavar benne, hogy csak a fehérek és sárgák élnek, és elfogyott a zöld festék, hanem hogy mindezt valami szürke fátyol helyettesíti. A megfigyelés jó, de így most ez nekem nem több egy jegyzetnél, mert bár érthető a vágás és a kiválasztás is, de olyan érzetet kelt a kép, mintha valami koszos környezetben találtam volna egy eldobott csokor virágot. Lehet, hogy ha kontrasztosabb a téma, ha a kiválasztás egyértelműbb, vagy ha más időpontban exponálsz, akkor mindez nem jön ilyen erősen elő, de most az az érzetem, hogy kimentél a határba a géppel és nézted, mit tud a teleobjektív állás és kattintottál egyet. Ez mondom, nem baj, ha tanulmányként kezeljük, de akkor ha megvan a megfigyelés és abból levontad a magad konzekvenciáit, akkor ne állj le, hanem tessék utána mindennek fényében megismételni a felvételt már úgy, hogy a levont tanulságokat belefoglalod a munkádba. (hegyi)

Főzés közben támadt ötlet.

Az ötlet kiváló, remélem azt az árvácskát nem ettétek meg. Várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés: