Elemzés

Azon gondolkodtam, hogy mi az, ami a képben nekem valamiért mégis egy távolságtartó érzetet hoz, miközben nagyon meleg tónusokkal dolgozik Tamás. Nagyon szépek a formák, ezek a csészék nagyon gusztusosak, nagyon szép az íve a fülüknek, egyszerűek, de kecsesen megformáltak, ez abszolút jó tárgyi világ, nagyon barátságos, nincsenek riasztó díszítések rajta, szóval jó az ötlet. A kókusszal kapcsolatban kinek-kinek biztos megvan a maga élménye, de egy biztos: ha kimondjuk ezt a szót, hogy „kókusz”, akkor mindenkinek egy fehér világ ugrik be, tehát ezek a tárgyak itt jó párhuzamok. A kép világa is nagyon rendben van, csak az a kérdés nekem, hogy vajon mitől lehet az, hogy mégis nagyon élére vasalt ez a dolog, miközben a kókuszdió egy szőrös kis növényke. Lehet, hogy az hiányzik, hogy kicsit össze legyen koszolva az alap, amire ez rá van téve, mindenesetre, nekem valami hiányzik, hogy ő a természetből jön ebbe a korrekt világba. Nyilván, hogy kókuszpálma levelet nem biztos, hogy tudunk szerezni, de a héjából valamennyit oda lehet talán csempészni. A másik irány, hogy ha ennyire szét akarjuk választani a tárgyi környezetet, és azt mondjuk, hogy oké, a kókuszdió a vendég ebben a környezetben, akkor biztos-e, hogy ő ebben a zárt formájában a legizgalmasabb? Az is lehet, hogy az zavar meg engem, hogy ő ide a kép szélére kiszorul, miközben a tömegelhelyezés rendben van. Lehet, hogy a kép tömegében hátulról hiányzik nekem valami, a kép jobb oldalából, életlenben tartva, de nem tudom megmondani, hogy mi. Tamás, most megfogtál, kérem a segítséget a többiektől, hogy vajon mi lehet ami miatt ez nekem mégsincs stabilan egyben. A három csillagot megadom, de azért kérném Tamást, hogy segítsen nekem. (hegyi)
értékelés:

Azt kell mondjam, hogy ez István hozzánk beküldött képei közül az első olyan, aminél nem tudok semmi kifogást mondani, ez a kép így jó, ahogy van, kifejező, kompozícióban is rendben van, jó a téma bemutatása abban, hogy nem simán egy repcemezőn kerestél valami szépet, hanem ezt a kitaposott nyomvályút mutatod és az teszi igazán jó képpé, hogy lementél a repce szintjére és onnan exponáltál, és ettől játékos lett az egész, miközben várjuk a nagy dömpert, ami majd a domb mögül felbukkan, szóval István ezt kell csinálni, így kell csinálni. (hegyi)
értékelés:    

A kép jó, a portré beállítása is és a környezet is. A szelektív színtelenítés nem jó. Nem itt nem jó, nem nálad nem jó, nem csak ennél a képnél nem jó, hanem általában mindig nem jó, mert borzalmasan direkt, kimódolt eszköz, szájbarágós lesz tőle a kép, mondom, mindegy, ki vagy mi a téma, ha ez egy kisvirág, akkor lehet, hogy jobban érezhető, hogy a giccs és a közhely terepére jutunk általa. Itt nem giccs, nem közhely, csak olyan eszköz, ami nem enged a képhez közel. Akár ezt, akár egy ismétlést (jobban örülnék az ismétlésnek, a tudás éccsannya), kérlek nézzünk meg, hogy hogyan mutat. (hegyi)

Zoli, ezt azért nem tudom dekódolni, mert annyira elvont lett attól, hogy életlen, hogy a formák ettől nem jellemzőek, hogy nem tudom megfejteni. Ez egy dolog, mondhatni kel kötelező tudni, mi a kiindulási alap. De ha csak formákkal játszunk, akkor ha azok ilyen éles tónushatárral rendelkeznek, akkor valaminek valahol élesnek kell lennie, mert így most maszatolva van a kép, hasonlatosan ahhoz, mint amikor a vetítőből kifelejtjük az optikát és a villanykörte huzalja vetít a falra. Szóval az absztrakt, a makró azért csak látszólag könnyű terep, mert csak és kizárólag a pontosság az, ami az egészet igazolhatja. Enélkül bármit, bárhogy bárki bármikor bármivel exponálhat... de kép lesz? (hegyi)

István, ez egy kitűnő megfigyelés. Meg is ér három csillagot, de azt kérem, hogy ezt valahogy tedd bele a hátizsákodba (más is beteheti), hogy ezzel a technikával igen szépen lehet raszterezni és feldobni egy hátteret, portrénál például, szóval ha már megvan a megfigyelés, akkor ezt érdemes lenne valami olyan kép esetében is használni, ami tartalmában többet adhat. Egyszerűen napsütésben a megfelelő szögből és sebességgel fényképezett vízpermet amit látunk, egyetlen, ami elviszi a figyelmet, a két zöld oszlop. Szóval István azt kellene, hogy ezeket a megfigyeléseket valahogy rögzítsd és később használd fel, mert tulajdonképpen a fotózás felfogható ilyen tanulmány legózásnak is, hogy az egyes ilyen részmegfigyeléseket aztán összerakjuk fejben és adott képnél kamatoztatjuk. (hegyi)
értékelés:

Tulajdonképpen ez a bogár fázisfotó lehetne film is, sőt, lehet, hogy filmnek jobb lenne, mert mozgóképnél kevéssé akadunk el a részleteken a szem tehetetlensége okán, mint fotóban. Annyira a rovarra koncentráltál, hogy közben a háttér ide-oda rángatódik, ettől nekem ez így zaklatott lesz és elveszíti a líráját. Emellett az is igaz, hogy ezek a tavaszi zsongás képek ha nem tudnak felülemelkedni a konkrét ábrázoláson, akkor olyan nagyon nem tudnak lekötni. Oké, bogárka mászkál. Képileg ennél mélyebbre kéne menni szerintem ennél a leckénél is, hiába adja magát evidens megoldásként a virágba boruló világ, mert igen gyorsan közhelyessé válik a dolog, tizenkettő egy tucat és már lapoz is tovább a néző. Valami kell, ami megfog, ami egyedi, ami "aha!" pillanat. (hegyi)

Azt hiszem, ez a kép kaphatna egy 18-as karikát, vagy akár 28-ast is, mert lehet, hogy az értelmezése abban a mélységben, ahogy Tamás érezte, azoknak dekódolható igazán, akik az elmúlt 40 évben cseperedtek fel, és vannak emlékeik az Ifiparkról, a KöKiről, azokról a terekről, ahol ez a szegényes, műanyag vidámságot, jelkép felszabadulást adó környezet még élő volt. Mert ez a kép számvetés, szembesítés, akár az elmúlt 20 év kudarcaival, a vad fűvel benőtt padromokkal, a valahogy itt felejtett térplasztikákkal, azokkal a formákkal, helyzetekkel, melyek mára már csak így, félreeső, benőtt beszőtt mementóként találnak ránk olykor. A csend belső, magunkkal szembesülünk, magunknak számolunk el, és a kép ereje abban van, hogy mindezt nem valami historizáló, álszoció köntösben, hanem naturálisan, kellő távolságtartással ábrázolja, érzékelteti. Nem tudom, hogy annak, aki a huszonegyedik század gyermeke, mit mondanak ezek a jelek, lehet, hogy nekik az apák furcsaságai közé sorolódnak, de nekünk, delelőn vagy az után lévőknek ez a személyes archívumunk része. Egy kirándulás mit se tudva, séta a réten, pihentető kikapcsolódás, és akkor egyszercsak ott a pad, ahol vártuk Erzsit, közben fogyott a kétdekásból bátorításképpen, és pereg a film, és nem merünk leülni, csak nézzük a furcsa pop-artnak szánt falat, a padromot, és emlékezünk. Köszönöm. (hegyi)
értékelés: