Elemzés

Nyugalomsarok

A témaválasztást, mármint a helyszínválasztást - bocsánat - értem. Sőt, el tudom fogadni a címet is. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy dokumentum helyszín. És mint olyan, van azért kompozíciós elvárás evvel. Tehát valamilyen épületoldal, ami beomlott, vályogtéglák vannak ide berakva, fönt a szelemen széle látszik, a stukatúr, gerendák és árnyékok vetülnek ide be. Véleményem szerint nem jól van komponálva a kép, mint dokumentumfilmes helyszín, mert hogy részeket látunk csak. Annyira viszont konkrét jó pár dolog, a repedések, a sarok, hogy ne csak egyszerűen árnyritmikai játékot lássunk. És a csend leckére pedig szerintem nem eléggé emelkedett maga a helyzet, ami fényképezve van. Vagy azért mert nem történik olyan fikciós elem, olyan valamilyen játék, nem tudom megmondani, hogy mi, amitől szimbolikusabbá válna mindez. Én úgy gondolom, hogy a csend lecke evvel nincs megoldva evvel a képpel, és mint dokumentumfilmes képpel is vannak kívánnivalóim, úgyhogy én ezt visszaadnám ismétlésre. (szőke)

A Szent Szajha Dallama

Ennél a képnél - és utána még következnek ilyen képek – nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy az a fajta tónusrend, ami kialakul, ez a szürkés, fátyolos tónusrend, az minden egyes helyzetben indokolt-e. Tehát én mint néző abban vagyok bizonytalan, hogy ez tudatos képelem, vagy pedig egy technikai hiba. És hogyha a nézőben ez fölmerül kérdésként, akkor ott valamit rendezni kell. Egyébként nekem a vágy kategóriában ez a kép működne, csak nagyon szűkre van valamiért komponálva. Tehát vannak formák és ezek a formai megfelelések ezek nagyon szépek lennének, ez a talán gitártest vagy nem tudom én mi lehet ez az íves forma, én annak saccolom, ennek az íveinek a hasonlatossága az emberi formákhoz, akár a szájhoz, akár az arcélhez ez nagyon fontos. Ugyanakkor volna még egy fontos közlés. Ez a szem és a fátyol. És ez a roncsolástól és ettől az elidegenítő szürkés helyzettől és attól, hogy nagyon szűkre van vágva, nem kapja meg azt a fontosságot, mint amit itt egyébként a gitártesttel, vagy ezzel a hullámformával létrejön. Tehát én ezt visszaadnám a Camillának, hogy ezt még egy kicsit gondolja át, hogy hogy lehetne ezen finomítani. Én szeretem a fekete-fehér képeket és én nem azt mondom, hogy most mutassa meg ezt színesben, de mégis amit mondok az erre fog utalni és most lehet, hogy bolondnak fogtok nézni, úgy kéne ezt lefotózni fekete-fehérben, hogy több szín legyen benne. Nem tudom, hogy érthető vagyok-e? (szőke–hegyi)

Szabadság

Nagyon tetszik ez a kép, nagyon izgalmas. Olyan érzelmes, olyan ördögi és ezért leszek most pont a szőrszálak miatt szőrős szívű, én ezt most visszaadom ismétlésre azért, mert, mert tudom, mert véleményem szerint igenis meg tudja csinálni a Bara, bele tudja tenni azt, ami hiányzik ebből a képből, amitől konkréttá válik, amitől a Barához kapcsolódik. Tudom, vannak itt hajszálak, tudom sok mindent lehetne itt azonosítani, de én mégiscsak azt mondom, hogy ahogyan az első lecke oly sokszor nekifutva hozott egy ilyen eredményt, amit nem olyan régen egy pár képpel arrébb néztünk, meggyőződésem, hogy a rezonancia képre, pontosan azért mert Szabadság címet adott, tud egy jobban magához kötődőt létrehozni, úgyhogy én ezt visszaadnám, de nem azért mert nem szeretem ezt a képet, hanem azért, mert tudom, hogy ennél sokkal jobbat fog küldeni erre a házi feladatra. (szőke)

Apróünnep

Az a baj, hogy lehet, hogy kegyetlen leszek ezzel a képsorral, mert nekem az első kép ami ebből fontos, a másik kettő meg nem. Tehát én ezt nagyon sokszor végignéztem és azt kell, hogy mondjam, hogy az első kép az erős, az Apró ünnep címre abszolút utal a másik két kép meg a bizonytalanságot érezteti velem, hogy biztos vagyok-e abban, hogy szabad nekem ilyen egyszerűen fogalmazni egy ilyen érzést. És akkor melléteszek még két másik képet, minthogyha egy lépést lépnék előre, kettőt meg hátra, hogy nehogy baj legyen. Nekem az első kép az tökéletes. A másik kettő meg nem kell. Ez a javaslatunk, három disznó az első képre, amennyiben az alkotó azt a képet küldi be az ünnep leckéhez. (szőke–hegyi)
értékelés:

Arcom tükre - fájdalom

Amíg talán egy pár képpel ezelőtt Bara egyik munkájánál azt mondtam, hogy a téma eszköze az a kis baba forma, nem biztos, hogy 100 százalékosan jó választás, pedig egy konkrét, nagyon is szimbolikus és nagyon sok mindent hordozó konkrét tárgy az, amit választ modelljéül az alkotó, itt nem biztos, hogy megtudnám mondani, hogy mi alapvetően a modell. Festett felület, foltok, kollázs, valamilyen torzult bőrforma? Hogy ez egy természetes jelenség vagy valamilyen módon az alkotó színekkel avatkozik be, és tulajdonképpen egy festményt hoz létre folthatásokkal, nem tudom, de az biztos, hogy ennek az egész folt-kollázs rendszernek van asszociációja. Pontosan az, amit a címben megjelöl. A vörössel leragasztott asszociáció. A száj, a középső villám sújtotta sötét repedés az orron, és a két szem helye mint ami, mint egy megvakított fájdalmas, síró, becsukott felület, az is érzékelteti ezeket a képen. Tehát itt viszont olyan könnyedén dolgozik látszólag jelentéktelen kicsi foltocskákkal a Bara, mert nem kell védekeznie és félnie, nem kell feladatot megoldania, hogy egy pillanat alatt egy tökéletes üzenet áll össze. Ezért én azt gondolom, hogy nem is ismétlésről beszélünk a portré arc nélkül első lecke házi feladatánál Baránál, hanem halad abban a házi feladatban egészen jól, hatékonyan, mélyebbre és mélyebbre. Ez az, amit talán egy jó pár képpel ezelőtt említettem egy másik alkotónál, hogy nagyon is megéri egy-egy házi feladathoz visszatérni, mert ahogyan telnek, múlnak az idők itt az Estiskolán az alkotók egyre fontosabb titkos kis szelencéket nyitnak meg, és minden azt bizonyítja, hogy hiába akarta volna az ember ezt mondjuk két évvel ezelőtt kérni, bármennyire is bizalommal érkeznek ide mások, nem biztos, hogy meg tudtuk volna ezt tenni, mert el kellett ennek az időnek telnie. Viszont az eredmény az nagyon fontos, mert akik most látnak bennünket, vagy most tekintenek ránk kívülről ideérkezve, nagyon is láthatják azt, hogy az Estiskolán azok, akik dolgoznak, igenis értelmeznek a világban történő vizualitásból nagyon is sokat, és ezt a vizuális nyelvet egyre jobban, véleményem szerint egyre jobban beszélik. Úgyhogy ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Kilátás

Egy, az Estiskolán sokszor, szívesen és szeretettel használt technika a tükröződés a témája a 13-as leckének Mariann fotóján és ezt nagyon jól és jópofán használja. Sejtésem szerint konyhai belső térben, egy konyhaszekrény tükröződésében látunk ki valószínűleg Budapestre, vagy valahova nagyvárosba, ahol nagyon fontos szerepük van ezeknek a rácsoknak, ablakrács vagy nem tudom én mi védi, ki ne essen valaki. Mert hogy ezek a rácsok függőleges és majdnem hogy vízszintes irányban is hasonlóan osztanak, osztódnak, mint ahogy a képkeretünk működik, ez ad egy teljesen új belső ritmust, ad egy formanyelvi ritmikai játékot is ebben a belső térben, és miközben hozzánk az előtérben közelebb van a tükröződést létrehozó szekrényfelület, talán ott az a mikrohullámú sütő, polcok, stb, stb, mégsem ők a főszereplők, hanem a tükröződésre állított élességen keresztül az a bizonyos távolabbi táj, ami azért fontos mert ennek a képnek elsődlegesen pont a rácsok szerepe miatt is a rabság a lényege. Bármilyen furcsa, egy olyan abszurd üzenete van a képnek amelyben, hát véleményem szerint, nem 100 százalékosan szívderítő látvány az itt pozitív módon van megfogalmazva. Tehát a szabadság, ami itt jelen van az, tulajdonképpen mégis csak be van rácsozva, az a szabadság az ugyanúgy a börtönt is jelenti a közeljövőben, és csak a távlatokban ott messze, messze látszik talán valamilyen hegy ott az épületek mögött. Szóval nagyon furcsa a logikai játéka ennek a képnek. Azért is gondolom, hogy, hogy érdemes efelé elmozdulni a megfejtésekben és talán ezt elfogadni, mert ha megnézzük a környezetet, akkor nagyon sötét tónusokkal van jelen az előtér. Nagyon, nem drámai, hanem nagyon fád, nagyon kilátástalan mindaz, ami az előtérben van jelen. Ezt egy őszinte képnek tartom, nem biztos az, hogy az Estiskolán mindig folyamatosan minden képnek örömtelinek kell lennie. Úgyhogy én ezt a képet, 13-as lecke épített környezetre három disznósnak gondolom. (szőke)
értékelés:

Melankólia

A Barától egy olyan képet látunk amelyen tulajdonképpen valami szendvics-hatás érezhető. Két jelenség van valahogy egymásra fotózva, egy egészen közeli, pici műanyag baba és szinte egy macro, egy nagyon közeli kép, ahol egy ilyen parányi baba, hajasbaba látszódik itt. Valamilyen szolarizált, vagy kiégett, ilyen furcsa amorf felületek rákoszolódva itt meghatározhatatlanul a baloldalon jelen vannak, ez lehet, hogy a másik kép kiégetése és a háttérből sejthetően valamilyen akácos, valamilyen gallyas terület sejlik, de ezt nem lehet pontosan megállapítani. Ez az egész olyan, minthogyha egy ilyen roncsolt képtechnika lenne és miközben az a címe a képnek, hogy Melankólia, hát eléggé érzelemdúsak a színek, ezek a barnák, vörösesbarnák, ami ennek a műanyag babának a színei, vagy azok a kiégett foltok, amelyek meghatározhatatlan amorf formák. Eléggé érzelemdús az egész kép, majdhogynem azt lehet mondani a színekre, hogy a színek nem hagyják nyugodni az embert, nagyon is érzelmes, nagyon is érzéki a színvilága ennek a képnek. Ugyanakkor az alaptémája, a modell, az egy élettelen gyermekjáték, tulajdonképpen egy ilyen klasszikus síróbaba forma, ami nagyon furcsa témaválasztás, hogy az alkotó ezt a 22-es leckét ezt ezeken az élettelen tárgyakon keresztül próbálja megmutatni. Én el tudom ezt fogadni, hogy ez egy közvetítő eszköz, de nem vagyok benne biztos, hogy mindazok, amik a színekben, színvilágban, ebben az egész szendvics-szerű egymásra fényképezett festői kollázsszerű hatásokban jelen vannak, nem biztos, hogy maga a téma, amit választ, ez a műanyag baba, hogy ez eléggé hálás közvetítőeszköz arra, hogy mindazt, ami zajlik benne, azt kifejezhesse. Én úgy gondolom, hogy nagyon is van mit mesélnie, de kicsit úgy érzem, hogy pont azért, mert nagyon sok minden róla szól, az alkotóról, mégis valahogy távolságtartóvá válik a kép és amiatt, mert hogy az a tárgy amin keresztül közvetíteni szeretne, az nem eléggé impulzív és hát én emiatt mondanám azt, hogy a 22-es lecke az kettő disznó és ha van rá késztetés még, akkor jó lenne ismételni.
- Nekem eszembe jut egyébként valami még erről – szól közbe Zsolt -, hogy ő már ezzel a babával dolgozott és akkor is ilyen elektronikus manipulációval próbált hatást elérni és most is. És lehet, hogy azon kéne elgondolkodni, hogy ezt muszáj-e ezt ilyen eltartásban, ilyen közvetetten és ennyire mechanikus eszközökkel mutatni, szóval hogy ha már a baba egy áttétel, hiszen nem más, mint egy játékszer által értelmezett érzelmi helyzet, akkor még egy áttétellel, hogy a babára mű roncsolások kerülnek, elveszítjük azt az erőt, ami benne rejlik egy ilyen transzpozícióban, vagyis ha már a baba asszociációt használjuk, akkor nem szabadna félénknek lenni, hogy a baba elektronikusan törik el, elektronikusan sarazódik be, tudom, barbár vagyok, de akkor legyen tényleg sár és tényleg törés és történet. (szőke-hegyi)
értékelés:

Angyal

Én nagyon szeretem ezt a képet, és még azt is mondhatom, hogy elfogult vagyok ezért a képpel, merthogy nagyon személyes nekem ez az élmény. Nagyon fontos pillanatot rögzít a kamera. Tehát ebben is van egy, egy olyan réteg, ami valamilyen szociografikus, dokumentalista rögzítés és mégis túl tud ezen lépni és én nagyon örülök annak, hogy úgy tűnik, most az utóbbi képeit ahogy nézem Ferinek, hogy úgy tűnik, mintha - nem akarom elkiabálni -, de mintha megtalált volna valamit amire azt mondhatnám, hogyha ilyen metaforikus akarnék lenni, hogy mintha ez a könnyed ecsetkezelés, tehát, hogy, hogy nem görcsöl azon, hogy mi fog történni, hanem hagyja magán átfolyni az impulzusokat és ezek az impulzusok benne képként megjelennek. Lesz majd egy következő lépcső, amikor ezeket az impulzusokat generálja, de ne rohanjunk előre. Ami a képnek számomra még egy plusz erénye az az, hogy a mélységélesség megválasztása, a zársebesség én nem tudom, hogy melyik volt itt a nagyobb befolyásoló tényező, mert hogy mind a kettővel úgy tűnik, hogy van valamilyen tudatos döntés hozva, de nagyon élesen elkülönül az előtér és a háttér és ettől olyan, minthogyha bekukucskálnánk egy helyzetbe. Ezt erősíti egyébként az a fénypászma, vagy fénykörgyűrű, ami a kép közepére jellemző, és ami a kép széleit így elsötétíti, azt csak így sejtem, hogy az a sötétítés az valószínű azért valamilyen szinten manipulatív, össze is fogja ezt a kompozíciót és az egésznek van egy ilyen várakozásteli, leselkedős, kukucsálós rögzítettsége, amikor a pillanatot úgy rögzítjük, hogy jaj csak el ne repüljön az a madárka. Ez ráadásul nagyon jól rímel arra a történetre, amiről ez a kép beszél. Úgyhogy én nagyon szeretem és három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

MI - én és a barátom

Fekvő formátumú képben egy vagy hosszú expozíciós, vagy ilyen szendvics-szerű technikát alkalmaz az alkotó, ami eredményez valamilyenfajta elmosódottságot, elsősorban az előtér és középtér kategóriájában. De mivel ez valamilyen, valamilyen keverék jelenség, fotótechnikához nem értek, tehát nem tudom, hogy mivel lehet létrehozni ezt - mondja Szőke.
- Szerintem tudod mi történt? – kérdezi Zsolt – Hogy lehet, hogy akartak egy közös portrét csinálni, és a Bara odarohant és közben elesett. Nekem így tűnik.
- És például akkor azt mond meg, hogy a háttérben az égbolt az mitől ilyen? Mintha ilyen szolarizált lenne, vagy ilyen furcsa kiégett lenne.
- Nem tudom, lehet, hogy ez filmes gépre készült és romlott a film, akkor szokott ilyen kék lenni meg ilyen lila. Előbb azok mennek el a francba, és ilyen lilává alakulnak.
- Hát azt akarom mondani, hogy maga az a jelenség amitől ilyen pszichedelikus az előtér és a középtér, az jó lenne, ha a háttérben nem lenne jelen. Ettől tudna az egész misztikussá válni, ettől tud az idővel való játék létrejönni, hogyha nem az egész kép kap egy ilyen lózungot, egy ilyen nem is tudom hogy mondjam, egy ilyen misung van az egész képen. Tehát az egész képre érvényes ez a furcsa rontott képhatás. Ha valamilyen módon létre lehetne azt hozni, ami a horizont alsó felén jelen van, ez a nagyon natúr zöld, nagyon natúr akácos, gazos környezetet - ez valós - és közben ugye az a baj, hogy most ugyanaz a misztikusság jelen van a háttérben is, ugye ott a gallyak között ezek a sárgás hártyaszerű valamik megjelennek és ettől nem válik el, nem különül el, hanem úgy egyöntetűen van leöntve valamilyen szósszal az egész kép, és ettől nem dramatizálódik. Úgy gondolom, hogy ez elsősorban azért van, mert valamilyen spontán jelenség az, amit itt láthatunk a képen, és nem elsősorban az alkotó tudatossága. Nem tudom, hogy hogyan lehetne ebbe beleavatkozni, de én úgy gondolom, hogy van egy kísérletezési szakasz, ami több Bara képen mostanában látszanak és valahol ez ugye jól működik, valahol briliánsan ez létrejön és van ahol ugyanakkor nem 100 százalékosan fedi azt a feladatkört. Tehát én szeretem ezt a képet, de én visszaadnám a 4-es lecke barátom házi feladatot ismétlésre. (szőke-hegyi)

Leesett Damoklész kardja. Gyufa bemutatja a madarakat is, de azok nem mutatkoznak.

Régóta nem kaptunk a Gyufától filmet és azt mondom, hogy megérte várni. Ez egy üzenet, ahogy a Szőke blogban láthatjuk a Sztívüny üzeneteket, ez abban a sablonban, abban a gesztusban készült film. És hogyha az első részét akarom, vagy az első értelmezési szintjét akarom megfogni, akkor abban egy nagyon erős és nagyon jól megfogalmazott dolog. Mindeközben persze van egy humora is ennek a történetnek ami a film második harmadától indul be, amikor a fáról leesett gallyal Gyufa elkezd, hát nem tudok jobb szót, szerencsétlenkedni, és akkor ott veszélybe kerül a kamerától kezdve minden, a locsolókanna az majdnem le is esik, és mindezt úgy teszi, azzal a bájjal, azzal az esendőséggel és mégis azzal a határozottsággal, hogy nem derül ki, hogy ő ezt tudja-e, hogy ez fog történni, vagy tényleg a véletlent látjuk, és ez nagy ereje ennek a filmnek. Akkor is, hogyha ez egy tényleg spontán és véletlen történt, és akkor is, hogyha ő ezt előre megkomponálta, hogy ez fog történni. De ez csak az egyik része mondanivalóban ennek a filmnek. Ami még számomra fontos és ami miatt öt disznós lesz ez a film, az pontosan az a környezetábrázolás, ami megint azt mondom akár tudatos, akár a véletlen szülte, de nagyon erősen jelen van a filmben és mondhatnám azt is, hogy ez a szoció vonala ennek a filmnek. Hogy mindezen a humoron túl, attól válik időtállóvá ez a film, hogy egy olyan helyzetet rögzít, ami lehet hogy most innen nézve közelről, pár nap távlatából nem annyira tűnik fontosnak, máskor is megyünk a telekre és máskor is lehet ilyen történet, de mégis úgy érzem, úgy hiszem, hogy az idő távlatából ennek komoly súlya lehet egy ember életében, hogy akár átvitt értelemben a nézők életében is, mert hogy valami olyan üzenetet sikerült ezek közé a rétegek közé becsempésznie a Gyufának ami nagyon megejtő, úgyhogy én megadom rá az öt disznót. (szőke-hegyi) értékelés:

Kicsinek látszom innen

Annak örülök, hogy a Zsolt tulajdonképpen elkezdett most egy kísérletezést, egy nagyon hálás fénytani jelenséggel, és mással nem szoktuk összehasonlítani ezeket a dolgokat, de más alkotóknál is azt hiszem, most már ki kell tudni mondani, hogy miközben ugye itt nagyon zaklatott pontgyűjtés is zajlik, mindenki elsősorban saját magáért gyűjti a feladatokat, a hozott pontokat, azért most már vannak olyan alkotók, akik módszeresen egy-egy témát kapcsolnak, egy kutatási témát kapcsolnak a házi feladatokhoz és szépen vagy visszatérve oda az ismétlésekkel, vagy verziókat keresve egy-egy házi feladatnál avval a témakörrel, vagy fénytani jelenséggel, vagy filozófiával foglalkoznak folyamatosan. Ez szerintem egy nagyon jó dolog és most a többedik ilyennel kísérlet érkezik a Zsolttól, ami úgy tűnik, hogy ugyanazzal a problémakörrel foglalkozik, de nem ugyanolyan módon. Tehát egy újabb felvetés érkezik az árnyjátékkal kapcsolatban, és ha már a címet tekintjük és ez fontos, hogy is mondjam csak, komolyan vesszük, ugye ez valamilyen dal idézet is lehet akár, nekem egy másik idézetforma jut eszembe, ez a Dávid és a Góliát viszony, amiben olyan sejtésem van, hogy talán egy testrész lehet az amely az árnyban, vagy testrészek megjelennek, és ezek a testrészek pontosan az árny torzító hatása miatt óriásiknak, nagyobbnak tűnnek mint az elég jól kirajzolódó különböző üvegcsék, tálak, borosüvegek, flakonok vagy flaskák. Nagyon jó ritmusú és jó arányú a kép, talán annyit tennék még, hogy az emberi test motívumait, legyen az egy orr, vagy egy fül, vagy egy ujj, emberi testrész, tehát ami még jobban utal az óriásra, a Góliátra, megmutatnám, azt még esetleg ebbe az árnyjátékba elhelyezném. Tehát én úgy gondolom, hogy maga a feladat az tulajdonképpen jó, két disznót megadnék és visszaadnám ismétlésre, mert megéri megpróbálni ezeket a formákat, testformákkal még játszani egy picit. (szőke)
értékelés:

Kitár

Nem tudom mi az anyag, hogy amiben ez a dombormű forma elkészült, hogy vajon cukor, vagy valamilyen por, netán hó, nem tudom miből van a lenyomat, nem tudom hogyan készült el. Az nagyon tetszik nekem, hogy nem szimmetrikus maga a jelenség, ami a két tenyér, ahogy össze van forgatva. Nekem elsőre tulajdonképpen egy kohanita jelnek, játékosan egy kohanita jelnek is tűnhetne ez a forma, bár a kohanita jel egészen más módon használja a két tenyeret. Esetleg az Estiskolában, az Estiklopédiában talán meg lehet nézni ezt a formát, hogy hogy néz ki a két tenyér formája. De pontosan attól jó, hogy egy olyan felületet használ az alkotó, amely leegyszerűsít, szimbolizál, ez a hó, vagy valamilyen por, amitől az emberi vonatkozása jelzésszerűvé válik ennek a testrésznek. Az egész hoz valami spirituálist, valami légiest. Nagyon jó az, hogy a domborműfelületnek az árnyékai azok sejtetik, nem pontosan követik a tenyér formáját. Talán én annyit jegyeznék meg, hogy ha már egy ilyen asszociációs szimmetriával játszik az alkotó, valamit még érdemes lett volna, gyűrűt, nem tudom, elhelyezni valamilyen olyan tárgyat, vagy egy olyan jelzést, ami egészen más színű, még jobban ezt a szimbolikát besűríti. A rezonancia kategóriára ugyanakkor úgy érzem, hogy ez egy szép vállalkozás, szerintem megvan érte a három disznó. (szőke)
értékelés:

Ezen a lépcsőn fellépkedve jutunk el abba az utcába ahol felnőttem. Először a gyermekkor kategóriába gondoltam, mert amikor megszülettem apukám itt landolt fenéken a jeges fokokon amikor rohant, mert megtudta megszülettem, itt találkoztunk suli után a barátokkal, nagyokat beszélgettünk... de ez csak nekem mesél ilyen meséket. Hát így lett épített környezet.

Egy nagyon izgalmas kompozíciót kaptunk, mert ez a lépcsőforma, mint egy villám vágja tulajdonképpen kétfelé a képet és ez nagyon jót tesz ennek a képnek és nagyon izgalmas helyzetet hoz. Két meglátásunk lenne a képpel kapcsolatban. Az egyik a világítás. Hogyha az alkotó valami olyan időpontot választana az exponáláshoz, mondjuk a hajnalt, amikor épp pirkad, vagy a lemenő napot, vagy a lemenő fényeket, a délutánt, estét, akkor lehet, hogy a struktúrájában még jobban kiemelődne, vagy még drámaibbá, vagy még erősebbé tudna válni ez a fajta fényjáték, ami már most is jelen van a korláttal, de mégsem olyan erős mint amilyen erős lehetne. A másik az pedig a személyes jelenlét. Itt a leiratban a szerző utal arra, hogy miért fontos neki ez a hely. És én azt értem, hogy ez egy emlék, még azt is eltudom fogadni, hogy ez akár átkerülhetne a gyerekkorba, de ahhoz kellene valamilyen személyes jelenlét. Akár egy lépcsőn lepattogó labda, nem akarok ötleteket adni, de valami olyan, ami utal arra, hogy itt emberek szoktak ülni, vagy ez valakiknek ez fontos ez a hely, és nem csak egy elhagyott elfeledett lépcső az erdőben, mert ez nagyon izgalmas dolog, hogy olyan mintha egy erdőben vezetne ez a lépcső. Meg kéne ismételni a feladatot, pontosan azért, mert nagyon fontos emlék ez az alkotónak, tehát megérdemel akkor annyit a helyszín. Tehát, hogy tiszteljük meg annyival a munkát, épp azért, hogyha érdekli őt, akkor szerintem lehet evvel még foglalkozni. (szőke-hegyi)

Depresszió
Domján Péternek és Tóth Bélának... korábbi ígéret.

Én szeretem ezt a képet. Megint abból a sorozatból kapunk egy ízelítőt, vagy egy újabb állomást ami talán nevezhetjük így, Camilla színpadi szereplése, vagy Camilla önkeresése egy színpadi téren keresztül. Vannak manifesztumok a fotográfus önportréinál, nagyon jól használja a drapériákat, nagyon jól használja a sminket, tehát hogyha mondjuk a portré kategóriát vesszük, akkor Camilla nagyon sokat tapasztal vagy tud ezek által a stúdiumok által mondjuk a smikelésről, vagy egy maszk elkészítéséről. Tehát ezeket én nagyon fontos stúdiumoknak gondolom, ugyanakkor azt mondom, hogy a kép nagyon izgalmas gesztusokkal dolgozik, de a világítás ellentmond ezeknek a jelzéseknek, ellentmond ezeknek a formai megfeleltetéseknek. Mire gondolok? A képnek a baloldalán nagyon nehezen észlelhetően látható egy kar amelyik saját maga elé vonja ezt a leplet, a test elé vonja ezt a leplet, miközben a képnek a jobboldalán, a másik kar lényegesen erősebb világítást és fényértéket kap. Ez azért fontos, mert egyrészt a térbeliséget is megbolondítja, másrészt pedig abban nem vagyok biztos, hogy a kép címével, vagy azzal a mondanivalóval, amit ez a kép mondani akar, egyezik ez a fajta drasztikus, kemény világítás, mert azt mondom, hogy, legalábbis a saját megélt tapasztalatom alapján ezek a helyzetek lényegesen kevésbé kemény érzések, sokkal több szorongással, sokkal több belső hangra figyeléssel, sokkal több belső konfliktussal járnak, miközben ez a kép nagyon kemény üzenetet hordoz. Tehát én azt mondom, hogy a világítással kéne foglalkozni a Camillának ahhoz, hogy ezek az üzenetek egy minőségi ugrást tudjanak létrehozni, egy lépcsőt, amit már egy néhány elemzéssel ezelőtt egy másik alkotónál is mondtunk, hogy fellépett azon a lépcsőn és átlépett egy következő kategóriába, tehát én, hogyha mint egy segítség, egy feladatot tudnék mondani Camillának, akkor ez a világítás egyszóval. Egyébként szeretem ezt a képet és szeretem ezeket a játékait Camillának, azért mert ezek a stúdiumok - és itt azt azért kell tudnunk, hogy stúdiumok történnek -, ezek a stúdiumok mondhatóan a lényege annak az Estiskolás folyamatnak amit itt mi keresünk. Ugyanis sokkal kevésbé a kész alkotásokkal tudunk mit kezdeni, mintsem az odavezető úttal. És ezek az útkeresések azok, amik ezekben a képekben fontosak. Camilla nem kész alkotásokat akar nekünk mutatni, amit úgymond egy kiállító terem faláról vett le, hogy megmutassa nekünk, hanem a maga útkereséseit, a maga bizonytalanságait is hordozzák ezek a képek. És ez azért fontos, mert, mert talán az egyik olyan alkotónk Camilla aki nagyszámú képet beküldve ugyanabban a témában, látszik, hogy keresi a kitörési pontot, keresi azt a megfogalmazási lehetőséget, hogy ezekben a helyzetekben pontosíthassa az üzeneteit. Tehát ezért fontos ez és azért gondolom, hogy biztos vagyok benne, hogy nem bántódik azon meg, hogyha azt mondja az ember egy képre, hogy na ez egy disznó, vagy egy se, vagy ismétlés, mert hogy ő ezért van itt, hogy ezeket megtapasztalja. És ezért mondom azt, hogy ezt a képet én szeretném, hogyha a kép címével foglalkoznánk és ezt az érzést megpróbálná megfogalmazni. Akár ezeken az álarcokon, maszkokon, drapériákon keresztül, mert ez is fontos, hogy hogy jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor ezeket le tudjuk vetkőzni, akár már egy következő lépcsőben ezek nélkül, ezeknek az elhagyásával. Én azt kérném, hogy ismételje. (szőke-hegyi)

Szeretteim
Tudom ez egy szokványos képbeállítás, de ez nagyon ritka pillanat nálunk, amikor mindhárman együtt lehetnek, anyukám és a két fiam.

Azért szeretem ezt a képet, nem akar másmilyen lenni, nagyon erőteljes a kultúrvilága, az otthonkákkal, a pulcsival, szemüvegekkel, a tekintetekkel és nagyon-nagyon jó az, ahogy a fotós bele tud lépni ebbe a világba és látszik, hogy a fotós tökéletesen jelen van ebben a közegben. Bizalmat kap az ott lévőktől, és ettől olyan megejtő az egész, ettől láthatunk bele egy valós térbe, mert odaengedik a fotóst, aki a gépen keresztül közvetítheti nekünk ezt a szeretetteljes családi történetet, ahol gondolom nagymama és a gyerekek láthatóak. Az a nagymama aki megengedi, hogy mellette a fiatalember akár így hajoljon rá, telepedjen rá. Én ezt a képet nagyon szeretem ez három disznó. A következő lépcső, hogy egy ilyen bennsőséges szituációban is megtalálja a fotós, hogy miképp tud fotósként is úgy jelen lenni, hogy a világításra is figyelem jusson. (szőke)
értékelés: