Feladatmegoldás

A tél kategóriájában, hiszen ez egy téli táj, izgalmas itt ez a fafelület, ahol piktogramokat, jelzéseket látunk, és tényleg az itt a kérdés, ugye, hogy ha az ember kiránduló lenne, akkor vajon ez alapján tudna-e tájékozódni, hogy mi hol van, és hova érkezhetnénk. Ez egy egyszerű és finom geg, amit itt látunk, jól komponálva. Azt gondolom, hogy mint képi geg szerényen és diszkréten teljesíti a feladatát, a fehérekkel és a pop-artos kékekkel, és azzal, hogy nincs átlátás, nem tudok továbbmenni. Szerintem ez a kép rendben van, ez három disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Dorina emlékére

A kép jobb oldalán látható a kisgyermekarc nagyon erős kontrasztokkal, sötétekkel, bal oldalon pedig a háttér jelenik meg, talán valami konyha- vagy fürdőszobaháttér csempékkel. Nagyon-nagyon szuggesztív a kép jobb oldali része annak ellenére, hogy a modell nem az optikába néz. Ami talán megjegyzés lenne a képpel kapcsolatban, örülök, hogy nincsenek benne különösebb technikai trükkök, tehát erős a szocio jellege. Ami talán kérdéses, hogy a kis faragott gyermekjáték napocska-figura (többet igazából nem tudok így életlenben asszociálni a háttérben lévő tárgyról) mindenféleképp zavarja az itt az előtérben a kamerához közel látható emberi arcot. Tehát valamit a háttérrel kellett volna kezdeni. Ennek ellenére a tisztelet-búcsúzás-gyász kategóriában a három disznó megvan erre a képre. Egy nagyon erős és szuggesztív kép, és végre van egy vállalt feladat a házi feladatra és az teljesítve is van. (szőke)
értékelés:

felelős vagyok a gitáromért - ismételte Mese, hogy jól az emlékezetébe vésse.

Maga a fotográfia szép, érthető, világos kompozícióval dolgozik. Szép a gitár formája amit védőn úgymond maguk elé emelnek a szereplők. Tehát maga a kompozíció érthető és elfogadható. Van viszont vele két fontos problémám, ami miatt azt mondom, hogyha akar ezzel a Camilla foglalkozni, akkor azt kérném, hogy ismételje meg. Ez a maszatolás, egyszóval „maszatolásnak” tudnám nevezni. Ugyanis van egy érzet, van egy fontos közlendő és ezt az érzetet és ezt a közlendőt a kép azért nem tudja teljesíteni, mert nem vagyok elég határozott én, mint fotográfus abban, hogy mit szeretnék úgymond a képhatárokba belegyömöszölni. Mire gondolok? Van egy – ugye az a címe a képnek, hogy Mesegitár – van egy helyzet, van egy családi helyzet, van egy anya és a lánya és a gitár sejthetően a lányé. Valószínűleg anyától, vagy apától kapta, és ez egy fontos kapocs a két ember között, még akkor is, hogyha egyébként a saját történetemből tudom, hogy nem mindig a gyereknek a saját döntése az, hogy ő szeretne ezzel foglalkozni, hanem néha talán ez egy szülői presszió, aztán ezt majd a jövő igazolja, hogy ez helyes volt vagy sem. De visszatérve a képre, mindez mellett ugye van két nagyon fontos momentum és akkor még a technikáról nem beszéltem. Az egyik az, hogy van ugye anya, aki egyrészt a szemébe húzta ezt a sildes sapkát, ami nagyon vagány, de semmi nem indokolja, hogy ne lássuk a szemét. Másrészt, hát nem éppen nyugalmat sugárzó az a gesztus, az az arcmimika, amit ő itt sugároz. És ráadásul ez a fajta szülői ráhatás ez érződik azon is, hogy a gyermekszereplő kezét fogja anya és láthatóan be is mozdult ez a kéz, tehát valami mozdulat történik. Hogy most anya a gyerek helyett pengeti a gitárt, vagy az anya éppen a gyereket leállítja ebben a mozgásban, hogy lányom ne pengesd már azt a vackot, mert már megsüketülök, meghülyülök tőle, ezt nem lehet pontosan dekódolni, de valamilyen konfliktushelyzet érezhető ebben a képben. Ez az egyik problémám, hogy ez nincs kimondva, nincs egyértelműen a néző számára kódolva. Másrészt van egy olyan problémám is ezzel a képpel, és ez a technika, hogy Camilla már nem először használja ezt a kiégetett, túlexponált megoldást. És az a baj ezekkel, hogy ez egy idő után modorossá válik és az eszköz kezd el dolgozni és nem a fotós. Az eszköznek van egy hatása és a fotós ennek úgymond a hullámára ráül és ringatja magát, hogy de jó, mert megtaláltam ezt és ezzel milyen szépen elvonatkoztatottá tudom tenni azt a maga konkrétságában egyébként talán zavarba ejtő üzenetet, amit a képem képvisel. És én azt mondom, hogy ezek mindig olyan döntések, amik nem az exponálásnál történnek, mert nem a kamera exponálja valószínűsíthetően túl ezt a felvételt, hanem ez egy utólagos döntés úgymond a laborban, én ezt fogom csinálni. És ennél a döntésnél én nagyon fontosnak tartom azt, hogy ez a mellébeszélés iránya akkor, amikor az ember létrehoz valamit és aztán meggondolja. És akkor azt mondja, jó, akkor azt talán mégse vállalom, hogy mi történt ott a maga konkrétságában, hanem azt, ezt az egész dolgot úgymond bekenem egy ilyen lazúrral és akkor majd ettől várok valamilyen hatást. Én azt szeretném kérni a Camillától, hogyha elfogadja azt, hogy ez egy stúdium helyzet ez az egész Estiskola, akkor én most az szeretném tőle kérni, hogy próbálja meg ezeket a színtorzítás, roncsolás, színtranszponálás, tónusvesztéses technikákat félretenni, mert ezek, most már azt hiszem egészen határozottan kimondhatóak, hogy akadályozzák őt abban, hogy továbblépjen a maga fotós munkájában. És én azt kérném, hogy ismételje a leckéit, akár azt mondom, hogy ismételje az összes eddig beküldött leckét, de ne ezzel a technikával, mert ezt a technikát ismerjük, de ez a technika nincsen értéken és nincsen helyén kezelve. Köszönöm szépen. (szőke-hegyi)

Az embernek annyira hasonló a bal és a jobb arca, hogy fel sem tűnik a különbség, ám ha elővesszük a geometriai módszereket, akkor esetleg kiderülhet a turpisság...

Ugye az András egy jól ismert trükköt alkalmaz, amit tükrökkel is létre lehet hozni. Egy önmegfigyelési helyzet, amiben fölfedezheti az ember, hogy a két arcfele az sosem azonos és mennyire érdekes, szinte azt mondom, hogy azonosíthatatlanná válhat akár a saját arcunk azáltal, hogy valamelyik oldalát kiválasztva azt egy tengelyes tükrözéssel megismételjük. És ez egy jó, egy alap megfigyelés, ugyanakkor azt mondom, hogy még azt is megpróbálta fölépíteni, hogy ezt a helyzetet a háttér valamilyen módon igazolja, vagy valamilyen módon segítse. És ezzel nincs is semmi baj. Ami problémám ezzel a képpel, az technikai. És azt kell, hogy mondjam az Andrásnak, hogy én arra szeretném őt kérni, hogyha lehet, mivel van fényképezőgépe is, meg mobil kamerája is, én nem tudom, hogy ez most a fényképezőgéppel készült, csak szutykos volt egy kicsit az objektív, vagy pedig mobiltelefonnal készítette, én azt mondom, hogy azért annyira tisztelje meg magát, saját magát is, hogy mondjuk ebben a helyzetben egy picit technikailag odafigyel. Nagyon laposra van világítva. Hogy ez egy monitor fénye ami megvilágítja, vagy vaku, én inkább monitorra tippelek, de mindenféleképp a világítással rontja ezt az egyébként – mondom – standard megfigyelést el. Tehát én arra kérném, hogyha ő ezt ha akarja ismételje meg, de csak akkor fogadom el, hogyha ezeket a világítási problémákat kiküszöböli, hiszen már két táborban is volt András, tehát hallott harangozni a világításról. (szőke-hegyi)

Mégegyszer megpróbálom. Valószínűleg az volt a baj, hogy már két alkalommal is egyszerre három képet akartam küldeni, de mindig csak az első sikerült. Tehát - kitartásomat bizonyítva - most megint megpróbálom. Kéretik akkor ezt tekinteni első leckének.

Annak örülök elsősorban, hogy tulajdonképpen itt egyfajta mímes gondolatsor zajlik testbeszéddel és ugyanúgy az árnyékokkal. Egyértelműen látszik egy folyamatos fejlődés a Tamásnál. És én az előző képhez kapcsolódóan pont azért adnám meg a két disznót, mert azt látom, hogy folyamatosan az adott problémával foglalkozik. Érdemes azért azt félmondatban elmondani, hogy a jobb kar könyökrész és a felkar is azért nem lett volna baj, hogyha belekerül ebbe a kompozícióba, mert hogy fölül meg igazából nem teljesen érthető, hogy mitől van ennyi vörös. Tehát lett volna hely egy picit emelni az egész gesztuson. Két disznó. (szőke)
értékelés:

Én vagyok ez egészen, egészben.

Egy nagyon meghitt, kedves képet látunk. Az első pillanat az, mint amikor belépünk egy lakásba, még azt mondom, hogy talán vendégségbe, de még ez sem biztos, és a házigazdákból sugárzik, hogy örülnek, hogy mi oda megérkeztünk és nagy szeretettel fogadnak. És ez azért fontos számomra, mert hogy itt egy fotográfián keresztül valósul meg és a vendégek mi vagyunk, a nézők. A többi Estiskolás, vagy azok akik idelátogatnak az oldalra, és Eszter a saját világába kalauzol minket ezzel a szíves invitálással. A testtartás és az arc mutatja mindezt, mert előre van téve az egyik láb és a kéz, amivel a kamerát tartja, az pedig olyan, minthogyha egy ilyen hívogató mozdulatot tenne, a fejbiccentés egy kicsit fél oldalra is, nekem azt hozza, hogy nem egy számon kérő helyzet van, hogy na miért jött meg a villanyóra leolvasó, hanem minket várt és minket hív be. Nyilvánvaló, hogy egy tükörben készült fotográfiát látunk, tehát egy tükörben fotózott Eszter, és ez a tükör valószínű, mivel az egész alakját mutatja, egy nagyobb méretű tükör, tehát nem valószínű, hogy könnyen leszerelhető, vagy mobilizálható. Miért merül ez föl bennem? Mert, hogy ez a történet mind nagyon, nagyon jól elindul, csak ott van egy pici problémám, hogy hova hív minket. És ez a fürdőszoba. Tehát maga ahova a kép tart, tulajdonképpen egy előtér, középtér, háttérben gondolkodunk, maga a háttér az pedig egy nyitott ajtón át a fürdőszobába mutat, ami ennek az erejét egy picit elveszi. Még azt is mondhatnánk, hogy egy humorforrás lehetne akkor például, hogyha a fürdőkádban apa fürdene, és azt látnánk, hogy beszappanozott fejjel ül apa. Azért mondom ezt, mert hogy nagyon fontos ez, ezek a viccek és ezek a humor helyzetek, ezek az ironikus dolgok, és ezt el lehetne vinni akár ebbe az irányba is. A másik kérdés az pedig az, hogy a tér, ugye amennyi rendelkezésre áll ahhoz, hogy az egész alakunkat be tudjuk fogni ebbe a képbe, tehát egy nagy látószögű állásba kellett ezt az objektívet beállítani, és ebből adódik az, hogy ezek a függőlegesek ezek ilyen hordóformára torzulva jelennek meg. Ezzel túl sokat kezdeni ilyen méretű kamerákkal nem lehet. Erre hozták létre azokat a lemezes gépeket aminél ezt a perspektíva korrekciót meg lehet ejteni, és ezeket a torzításokat talán ki lehet küszöbölni. De ezt itt nem kérhetjük számon. Azt viszont igen, hogy a képnek az előterében vagy egy szekrény oldala, vagy valamilyen másik ajtó látható, ami nagyon hangsúlyos most, és nagyon keményen, mellbevágóan jelentkezik itt. Hogyha ez a bejárati ajtót próbálja szimbolizálni, akkor érteném, és akkor funkcióba lehetne ezt hozni, de most nem ez történik. Én két disznót tudnék erre adni, és nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Anita azt a fajta rendszert viszi tovább, amely az előző képénél az akt házi feladatnál már megjelent. Alsó megvilágítású élfényekkel, itt most már árnyékokkal is, megint a női testrész növényekkel való kitakarásával játszik, dolgozik, és természetesen nagy háromszögekkel. Mint az Interpress Magazin híres grafikusánál, Helényi Tibornál ezek a háromszögek dominálnak a képen, miközben ugye azt mondhatnánk, hogy ez egy stabil háromszögre épít, mert a háttér és a combok kivágása erőteljesen egy piramisszerű formát mutat, mégis azt mondom, hogy a mellette lévő foltok, árnyékok tulajdonképpen ezeket az X-eket és a töréseket erősítik. Miközben ugye látjuk ezt a képet a tiltott zóna fogalma érvényes erre az egészre, merthogy kitakarok valamit, ami ebben az egész érzékiségben jelen van. Nagyon remélem, hogy a későbbiekben Anita akttal vagy testtel való munkájában egy más irányt fog venni a megfigyelési rendszer. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a képek nem jók, ezek nagyon bátor vállalkozások.
   Én egyrészt technikai részt mondok – veszi át a szót Hegyi –, amit már az előző képnél is mondtunk, de szerintem az ismétlés miatt ezt nagyon fontos megtennem újból, hogy figyelni kell a világításra. Azért, merthogy egyrészt ugye beszéltünk arról, hogy a textil milyen nyomokat hagyhat a testen, másrészt egyikünk teste sem kötelezően tökéletes, és ebből kifolyólag a bőr gyűrődéseit, bőrhibákat bizonyos helyzetekben az élfények erősen ki tudnak emelni. Erre figyelni kell, mert egy fél centis mozdítás mondjuk egy lámpán, és máris eltűnnek ezek az árnyékok. Ez az egyik. A másik viszont, amit akarok mondani, hogy az előző képpel összehasonlítva (merthogy ugye összehasonlítható a két helyzet, egy test és egy levél kapcsolatát látjuk) egy nagyon fontos döntés született. Itt már nincsen hezitálás, hogy itt nem a humor az elsődleges forrás, hanem itt a levél, még hogyha nem száz százalékosan tökéletesen is, de azáltal, hogy kap egy megvilágítást, és azt a megvilágítást kapja, amit, szintén formarendező elvvé válik. Tehát mindenféleképpen másképp szervül, másképp kapcsolódik a képhez, mint az előzőnél, ahol tulajdonképpen a humor kimondásához kellett. Kettő disznó. (szőke-hegyi)
értékelés: