Feladatmegoldás

Kilátás

Bara amióta ő először tisztelt meg bennünket azzal, hogy ellátogatott hozzánk és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy rendszeresen küldi az üzeneteit az ő életéből, tulajdonképpen számvetéseket készít. Ha valaki veszi a fáradtságot és a Medvegy-féle képeket végignézi, akkor jól láthatóan egy olyan fejlődési pályát lát, amely a mai világban, ha nagyon lazán és vidáman fogalmaznánk, akkor a most elfogadott oktatási módszerekben nyilvánvalóan nem lenne jól mérhető pedagógiai megközelítésben. Mégis azt kell mondanom, hogy tökéletesen jól látható egy felfelé ívelő szellemi folyamat, de ez a szellemi folyamat és ez a felfelé ívelés nem a mai mércével mért belső tanulás, hanem egy olyan, inkább a személyiség legrejtettebb, legindividuálisabb tereibe vezet el bennünket, amelynél tulajdonképpen, bár nincs itt az idő, azt is kellene mondani, hogy valójában a Medvegy Bara képei aktok. Sokszor beszélgettünk a fórum rovaton arról és sok kérdés elhangzott, sokszor harcias mondatokkal is, hogy vajon mi az akt fogalma. Hiszen az akthoz a test fogalmát, a test megmutatásának fogalmát kapcsoljuk és a test az európai ember számára tabuként kezelt létezését is kapcsolja. És azt is, hogy az emberi test tabuként való megjelenítése mindig valami olyan rejtett mezsgyére vezet el az alkotó által, amibe az átlagos, mindennapi, távolságtartó helyzetünkben nem juthatunk el. Ha kellően könnyedén és nyugodt időszakban tekintjük meg a Bara képeit, akkor pedig azt látjuk, hogy ezek a vallomások nagyon is kitárulkozóak, nagyon is beszédesek. És ezek azért kapcsolódnak az akt fogalmához, mert egy olyan intimitás tárul fel, egy olyan szemérmesség is, amely szemérmességben mindig benne van egy emberi kapcsolatban a következő lépésként, hogy azokat a fedőrétegeket, idézőjelben ruhákat, maszkokat az ember egy másik számára, egy másik ember számára, aki közel van, leveti. És ez a legvédettebb falakon belüli szituációkban történik meg, amelyből a világ, az a világ, ami kint zakatol, nem részesülhet. Márpedig azok a képek, amelyeket mostanában Bara küld, azzal a szemérmességgel, amely tulajdonképpen csak a képkereteket jelenti, a képei kereteit, azon belül használt képi jelzések, azon belül használt motívumok összeolvasva, annak a képnek az eredeti nyelvezetében nagyon is meglepő dolgokról üzennek nekünk. És ha ezeket az összeolvasásokat megtesszük, tulajdonképpen nem is olyan rejtjelezettek. Az itt látható kép címe Kilátás. De ha az ember kellően fáradtan nézi meg ezt a weboldalt, este, vagy éjszaka, akár kiáltásnak is olvashatná mindazt, ami pedig hát elég jól láthatóan egy jövőképet, egy valós helyzetet mutat. Az ablak, ez a forma is, amely itt elég egyértelműen van elhelyezve, az elhelyezés alatt természetesen azt is értem, hogy nyilván a fotós választotta ki az elhelyezést, nem feltétlenül azt értem én ezalatt, hogy ő odatett egy zárt ablaktokot, hanem megtalálta ezt a pozíciót, vagy kompozíciót amit itt látunk és a hozzánk kapcsolódó szokásaink, a hozzánk kapcsolódó tudásunk az mindig az otthont, a házat, a családot és az otthon védelméből való kitekintést is jelenti ebben az esetben. Kell, hogy ez a kódolás akár egy Németországban élő, vagy akár egy innen távoli országban, Ausztráliában, Amerikában, Kanadában élő embernek is valami hasonlót jelentsen. Az ablak mindenütt, mindenkinek ugyanazt jelenti. A falon egy kilátás, vagy a falon egy betekintési lehetőség valahova. Ez az ablak vak. Pont azért mert a kiválasztási helyzet, ahonnan fényképezett a Bara, akkor is hogyha grafikailag ebbe valamilyen módon beleavatkozott, egy vak ablakot mutat. Egy olyan ablakot mutat, ahonnan nem látunk ki sehova és nem látunk át sehova. És még akkor sem látunk át egy másfajta álmot látva, ha ezen az ablakon keresztül a mezőn át egy települést, annak a házait vehetnénk észre. Talán, talán nem baj itt újra megemlíteni René Magritte-et, akiről már többször szó volt az oldalon és az Estiklopédiában. Talán, talán nem szemtelenség a tükör által homályosan kifejezést is használni ennek a képnek kapcsán. Nagyon fontos az, amit összegez egy tájképnél, egy manipulált tájképnél a Bara. A manipuláció alatt azt értem, hogy nem elégszik meg így sem egy egyszerű tájleíró formavilággal, pedig akkor is azt kellene mondani, hogy ez a kép nagyon szép pillanat, hanem odateszi a kézjegyet, odateszi a létállapotának a kézjegyét, a szignóját azzal, hogy szürreálissá változtatja a múltat, a leromboltat jelző formával, az ablakformával, egy zárt formával, amely ma már sehova nem fog nyílni, vagy legalábbis nem az eredeti létállapotának megfelelően fog nyílni ez az ablak, hanem valamit, ami eltörlődött, azt húzza sokszorosan alá. Épp ezért, a személyessége miatt és a „megyvegybaraiság” miatt gondolom, hogy a 13-as lecke épített környezetre jó választás, amit a Bara küldött. És mindezeket, amiket itt elmondtam ezért érzem helyénvalónak, hogy erre a leckére küldte be, merthogy azt sejtem, hogy nagyon is átgondolta, nagyon is súlypontozta a dramaturgiáját a képi üzenetnek, és csak a reményem az, hogy Bara belső útjával, a saját önkép keresésében, ezek a látszólag nevetséges kis házi feladataink segíthetnek. Mindezeket csak azért mondtam el, mert hiszem azt, hogy egyrészt talán a Bara életének is segítenek ezek az állomások és hiszem azt, hogy az ő bizalma felénk, hogy magát és a létállapotait megmutatja nekünk, az pedig ugyanígy gyógyíthat minket is, akik itt nézhetjük mindannyian. Itt attól, hogy én vagy a Zsolt beszélünk a képekről és esetleg a többiek megnézik, ugyanabban a pozícióban vagyunk a Bara szempontjából, mi mindannyian azt láthatjuk, hogy ő mit mesél nekünk és ezt én nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen képekkel van köztünk és remélem, hogy folytatni fogja ezt a munkáját. Tehát három disznó. (szőke)
értékelés:

Apa

Camilla, én nem sokat fogok erről a képről beszélni. Ez a kép azért jó mert őrületesen őszinte, nagyon pontos, nincs mellébeszélés, nincs külön stílus, nincs avangardizmus, hanem nagyon is sokat mond el a történetedről. Nagyon bátor, nagyon zavarba ejtő vállalkozás és nagyon pontos az előtér, középtér, háttér viszonylat. Véleményem szerint azért, mert egy olyan helyzetjelentés és egy olyan üzenet, nem csak most, hanem régmúlt időkről, amely sokszor bekövetkezett, sokszor látható volt és sokszor megélt, beléd ivódott helyzet, és mint olyan egy nagyon őszinte és nagyon jó munka. Csak az én megérzésem ez, hogy amellett, hogy egy fotót látunk, attól is fontos, ami itt elkészült, mert film. Sokkal több történet van benne. A kompozíció teljesen rendben van, sokkal több történet van benne, márpedig a fotó sűrűsége, összessége, hogy nem csak forma, hanem, hanem üzenet is, annak az összetettsége hoz létre egy kvázi filmet. Ez a film nem a képen van jelen, hanem éppen a kép indukálja azt, hogy bennem, mint nézőben a saját filmem elkezd működni. Apa a kép címe, amely nem úgy íródik ide mint Camilla apja, hanem az az apa, aki lehet az én apám, lehet a te apád, lehet a többiek apja. Nagyon sok mindent hív elő ez a kép, a 70-es évekből, a 80-as évekből, Bereményiből, Cseh Tamásból, a mi időnkből és én ezt a képet nagyon jónak tartom, már most bánom, hogy ennyit beszéltem a képről, mert a kép sokkal erősebb annál, hogy itt fejtegetni kéne. Viszont csak lelkesíteni szeretnélek, hogy most egy olyan utat, egy olyan lépést találtál meg, hogy úgy hiszem, hogy ez egy másik Camilla, mint akit eddig láttam és egy nagyon, nagyon erőteljes történetiséggel, romantikával ellátott bölcs kép.
- Én annyit szeretnék a többieknek is mondani – szólal meg a Pedellus -, legfőképp egyébként a többieknek, akik látják ezt az oldalt, hogy azért fontos erről a képről még egy dolgot elmondani, mert hogy nagyon vékony hajszál választja el attól, hogy azt mondjam rá, hogy szociófotó és pontosan ez a vékony hajszál ami elválasztja, ez teszi többé, vagy ez teszi emelkedettebbé a történetet. Mire gondolok? Arra, hogy a Camilla függetlenül attól, hogy ez a kép miről mesél, vagy milyen emlékeket hív akár a nézőben elő, de tisztelettel van a modell iránt. Ezt a mélységélességgel éri el, ezt a bemozdítással éri el, sok mindent lehet mondani, hogy mivel, azért mert nem akar kutakodni, nem akar intim helyzetekbe belemászni, hanem hagyja, hogy a saját történetünk induljon el és ehhez a modelljét egy nagy tisztelettel használja és ez egy nagyon fontos dolog. (szőke-hegyi)
értékelés:

Nem úgy sikerült elkészítenem, ahogy elképzeltem, de már Mazsi nagyon rágta a fülem érte, hát itt van, ez is én vagyok.

Először is köszöntünk az Estiskolán és nagyon örülünk annak, hogy elérkeztél közénk és ahogy én egyébként itt a leiratban olvasom, hogy - Mazsi már nagyon rágta a fülem érte – tehát valószínűleg ez egy hosszabb periódus volt, hogy te közénk elérkeztél és örülök, hogy végül is sikerült a gátlásokat, vagy sikerült a saját félelmeket legyőzni. És mindjárt egy nagyon erős képpel kezdesz, ugyanis ennek a képnek azért nagyon jó erénye, hogy nem lehetünk 100 százalékig biztosak, hogy a testnek melyik porcikáját mutatja. Hogy ez a nyakszirt, ez egy boka, ez egy has, sok minden lehet, és az ember elkezd találgatni. De amivel tovább lehetne lépni, és én már most mondom, hogy én két disznót szeretnék erre a képre adni, és úgy, hogy két disznót adok, azt mondom, hogy ismételni is kéne úgy, hogy az ismétlésre is meg fogjuk adni a disznót, hogyha az olyanra sikerül, mert hogy a világítással van egy pici problémám, mégpedig az, hogy azáltal, hogy ez valószínűsíthetően ez egy vakuval készült felvétel, nagyon erősek a fények, nagyon erős az a pici árnyék, ami annak a kötött ruhadarabnak a szélén megjelenik a testfelületen, ezért a testnek a szépsége, a pihék, mondhatom még azt is, hogy azok az érzékeny, vagy érzéki, vagy szenzitív részei amitől a nézőnek vágya támadhat akár hogy, no ezt én megsimogatnám, megérinteném, ez van lezárva. De nem csak ez van lezárva, hanem a térbelisége is ki van terítve, és a világítás az, ami ezt okozza és a világítással is lehet ezen segíteni.
- Tehát érdemes lenne, ha ez elektronikus géppel készült – veszi át a szót az Osztályfőnök -, megint azt mondom, hogy egy sorozatot elkészíteni, mert megnézem, hogy a lámpát miképp mozgassam, hogy azt a felületet rendberakjam, ami ezt az erős árnyékot adja a test és a horgolt felület között, mert ott látjuk, hogy talán van egy fél milliméternyi és ott minthogyha egy külön rostironnal odahúzott jelzés lenne, látjuk ott ezt az árnyékot, de a test elveszti a báját, elveszti a fordulásait, ha ez egy tetoválás lehet, vagy én nem tudom, hogy mi, a mellette lévő bőrfelületnek a játékát világítással vissza lehet hozni.
Ez szerintem egy tetoválás – állapítja meg Zsolt – és ezekben a tetoválásokban az lehet a szépség, vagy az lehet a szép, amikor a bőrfelülettel együtt jelentkezik. És még egy dolog eszembe jutott, hogy egy ilyen idegen kultúra, vagy egy idegen nyelvnek a jelét látjuk itt. Erre utal valószínűleg a cím is és lehet hogy magát ezt a jelet kell így kiejteni, nem vagyok ebben 100 százalékig biztos, ebben nem kapunk segítséget, nem tudom, ez az, hogy nem tudom, hogy mit jelent. És talán itt a továbblépés útja, hogy valamit ez a jel jelent. Valamiért odakerült, valamiért fontos számodra, tehát valamit ez üzen neked és ezt az üzenetet lehetne átadni nekünk, hogy neked miért van ez ott, mit üzen neked és ezt, hogy mi is megkaphassuk és ez világítás, kontextusba helyezés, tehát sok mindent lehet mondani. Tehát azt mondom, hogy két disznó mindenféleképp megvan, mert egy nagyon bátor kezdés és én azt mondom, hogy ezt a bátorságot tartsd meg, és figyelj oda arra, hogy akár, például, hogy nem muszáj ezt vakuval elkészíteni. Akár egy szórt fényben, akár bármilyen nappali helyzetben is meg lehet ezt ismételni és akkor, és akkor várjuk a folytatást. (szőke-hegyi)
értékelés:

G-force
120km/h, 4.5 G. Ülve pisilős, sikoltozós móka.

Idegen nyelvű címet látunk, aki nem tudja, a G erő a gravitáció magyar megfelelője. Valószínűsítem, hogy valamilyen hétvégi, vagy valamilyen szabadidős programban készülhetett ez a kép és azt kell, hogy mondjam, hogy egy viszonylag jól megválasztott pillanatot látunk. Éppen azért, mert hogy a fotósnak talán azt mondhatom, hogy volt ideje kiválasztani azt a pontot, hogy honnan fogja ő ezt a képet elkészíteni - tehát most én egy feltételezett sztorit mondok - gondolom a barátok fölmentek erre a vasútra és aztán a fotós pedig lent maradt, és Roland várta mint a pecás, azt hogy na akkor honnan tudok a barátokról készíteni egy képet. És ez egy jó kép, mert szép az ív, szépen mozgatja be magát a képnek a ritmusát is ez az ív. Egyetlenegy ami, amivel még foglalkozni kell és ez a zársebesség kérdése, az expozíciós idő. Mert hogy az expozíciós idő az, ami a mi döntésünk, hogy megfagyasztunk egy pillanatot, vagy pedig mozgásba hozunk. Tehát, hogy az az abszurditása egy képnek, hogy bár 120 km/órával megy ez a szörnyeteg, de mi egy teljesen készre fagyott pillanatot adunk, mint egy kimerevített képkocka, vagy pedig érzékeltetjük ezt az elsuhanó nagy sebességet. Itt most azt lehet látni, hogy a kép éles, tehát nem az történt, hogy az alkotó ijedtében, vagy izgalmában bemozgatta, de mégis maga a fő motívum az életlen. És csak annyit mozdult, hogy életlen legyen. Határán van ennek a döntésnek. Tehát vagy egy hosszabb, vagy egy rövidebb expozíciós idővel ez egy eldöntött kérdés lenne, míg most ez a kérdés nem dőlt el. De ettől még a két disznót én megadom rá. (szőke-hegyi)
értékelés:

Molerúzs
Kockára rúzsozom a számat és megrebegtetem a szempillámat! M és F. Zsoltnak szeretettel, ha már ennyire vágyott rá!:)

Azt kell tudnod, hogy ezt én adtam föl véletlen, nem leckének adtam föl, csak mondtam, hogy tulajdonképpen milyen érdekes lenne, hogyha ez a rúzsozás, meg ez az egész maszk ez megjelenne, és hogy milyen érdekes lenne ezzel játszani, erre Feri volt az első aki küldött egy ilyet. És ez innen jött. – idézi fel Zsolt a kiindulást.
Egy szójáték a cím, amely a Moulin Rouge-ra egy változat, ugyanolyan eltorzult szónak érzem, mint amilyen játékosan maga a rúzs forma másként van alkalmazva. A portré arc nélkül kategóriájában azt azért gondolom azt, hogy egy nagyon erőteljes, egy nagyon döbbenetes, nagyon kihívó, nagyon felkavaró képet látunk, mert pont azt mutatja a kép, hogy igenis már sokszor látott formákat, amelyeknek tudjuk a kódjait, nagyon is másként lehet alkalmazni. Meglepő ahogy ez a téglavörös, ami lehet, hogy az ajkakon kihívó tudna lenni, nem elsősorban oly módon ad érzékiséget a testfelületnek, hogy mindez a szín kihívó lenne, mert a bőrfelületen az ajak alatti és fölötti bőrfelületen téglavörössé válik ez a forma, mintegy kiemelést adva nem csak a szájnak, hanem a száj körüli összetett formáknak. Nagyon színházszerű, a japán butoh világára emlékeztet. Ma már nem csak japánok játsszák ezt, ez az a színház ahol teljesen fehérre festett, nagyon furcsa mozgású emberi alakok egészen meglepő jelmezekben, egy egész furcsa rituális, szertartásszerű, nagyon felkavaró rendszert játszanak. Tehát mindenféleképp egy mímes eszközt látunk itt, és nem csak azért, mert a mimika egyik eszközét torzítja el ez a festés, hanem most sokkal erőteljesebben jelenik meg a felső ajak árnyékrendszere. Azért had tegyem hozzá, hogy itt miközben a festésről beszélünk, nagyon jól van megválasztva a fényforrás. Hogy ez egy szórt fény belső térben, vagy valamilyen tetőről érkező fényforrás azt nem tudom, de éppen az orr alatti felső fogsor körüli bőrfelület erőteljes világossága és az alatta lévő szögletes vörös festett forma emeli ki az ajkakat, és ettől olyan meglepő és sokkoló. Valójában ez a határozott alsó és felső festés tulajdonképpen ritmizál, éppen azt emeli ki, de azt torzítja el, ami az addig megszokott játékos, kihívó és erotikus ajkak megszokott világát jelentette volna. Van az egészben valami egészen felkavaró, a Frida Kahlo világát jelző lázadás, miközben a Frida Kahlo festményei ugye egy naiv festői világot képviselnek, de talán a Frida Kahlo-ról készült film - Frida a címe - hozza ezt az egészen lázító, felkavaró szexust. Ez az a fajta érzékiség ezen a képen, amely nagyon is sötét tónusokkal is tud dolgozni. Én ezt jónak és nagyon bátor és nagyon meglepő vállalkozásnak tartom. Én nem tudom hogy a kép időben mikor készült, de úgy tűnik, hogy az elmúlt időszak Feri szellemi munkájában és fejlődésében nagyon nagy változásokat hozott létre pozitív értelemben. Tehát én csak lelkesíteni tudlak, hogyha ezen az úton indultál el, akkor csak így tovább, ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Elnézést, elemzés utáni kiegészítés: Dóczy Feri képe adta az ihletet arra, hogy ezt a képet beküldjem. Az úton amikor kereszteződéshez érünk, nem kötelezően egy irányba haladhatunk tovább. Az újrakezdés lehetősége adott, függetlenül attól, hogy nem láthatjuk, mikor jön majd újabb keresztút.

Mielőtt elkezdeném a képet elemezni, szeretném ugyanúgy elmondani, hogy a 28-as lecke láncreakció egyre jobban azt mutatja, hogy nagyon is, nagyon is komolyan gondolják az alkotók, nagyon erős érzéseket indítanak el. Kérném, hogy jegyzeteljék a mostani kép alkotójától is kérem, az előzőtől is és a többiektől is, hogy akik láncreakciót már csináltak lábjegyzeteljék a képeiket visszamenőleg, hogy ki kihez akar kapcsolódni és nagyon kérem, hogy szövegbe próbáljátok ezt kapcsolni. Természetesen lehet asszociálni, hiszen egy kórházzal kapcsolatos témájú kép már ebben a sorozatban látható volt, de én mégis azt kérném, hogy ne nekem kelljen ezeket a képeket összekapcsolni, hanem tegyétek ezt meg ti, hiszen a szabadság, a történetkezelés szabadsága a ti kezetekben van.
Magát a képet nagyon jónak tartom, bár ha egy picit lehetett volna baloldalra mozdulni akkor Balla Demeter pizsamája, vagy az a hajló forma az talán egy picit jobban látható lett volna. Annak nagyon örülök, hogy az ápolónők, vagy azok a hölgyek ott a háttérben láthatóak. Ettől nem csak egy magányos szóló látható itt egy furcsa pozícióban. Önmagával a képpel egyetértek. A problémám még egyszer az, hogy a láncreakció fogalmát azok, akik küldtek már be, egymással a fórumrovatban egyeztessék. Evvel segíteni fognak a többieknek is, hogy majdan később ez egy önálló történetté összefűzhető legyen, de a három disznó megvan. (szőke)
értékelés:

Odafenn

Nagyon erőteljes a kép és elsősorban azért, mert abszolút filmes a megfogalmazása és van egy sejtésem, hogy a tanyavilág, a település, a földút, a női alak, az önmagában is nagyon szerethető lenne, de furcsamódon ami ezt a képet különlegessé teszi, az a transzformátor doboz és az elektromos oszlop jelenléte. Van az egészben valami egészen fura 70-es, 80-as évek, ugyanakkor pedig nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de Nagy Lajos és Kisapostag világa is, amely egy egészen más irodalmi világ, ugyanúgy jelen van ezen a képen. Ez egy nagyon jó választás, hogy a sziluettesen megjelenő modell jobboldali rajzolatán élfény jelenik meg és, hogy a modell úgy van elhelyezve, hogy ez a furcsa elektromos szörnyeteg az árnyékát odavetíti, ahol a modell áll, és ezáltal a sziluettes alak cipője, lába, csípője kap egy külön kiemelést, mintegy ilyen festői plusz rajzot. Mindenféleképp fontosnak tartom ezt a képet láncreakció ide, oda, ez a kép egy nagyon erős kép. Ugyanakkor ha a láncreakció kategóriájában kellene értelmeznem, akkor újra hangsúlyoznám azt, amit megpróbáltam elmondani kamerába. Nem tudom, hogy ez mennyire érthető, hogy akik a láncreakcióba belekezdenek nagyon sokat segítenének egymásnak, hogyha kapcsolódási pontokat is a lábjegyzetelésben jeleznék, hogy én ezt Pisti, vagy Zsolti vagy a G/3 28 lecke képhez kapcsolom és valamilyen verbális, vagy valamilyen szövegi kapcsolódást is létrehoznának. Bátortalanul mondom ezt nektek, hogy azért erőltetném, mert hiszem azt, hogy a 28-as leckével később, nem most, hanem amikor ebből egy sorozatrendszer kialakul, fogunk tudni mindannyian együtt egy újabb történetet kezdeni. Tehát kérnélek benneteket, mindannyiótokat, Bara téged is, hogyha Zsolttal tudsz kommunikálni, akkor tedd meg, hogy segíts szövegben ehhez a képhez, hogy melyik előző képhez kapcsoltad, melyik előző történet hívta elő ezt a nagyon is olvasható, látható történetet. Ez egy történetekkel rendelkező kép. Segítsd azt, hogy a láncreakcióban a következő gyöngyszem hozzáfűzhető legyen az előző alkotáshoz és ezt a többieknek is próbálnám ezen a képen keresztül üzenni. (szőke)
értékelés:

Stefi
A nagyobbik fiam pacsizik a kutyával. Ez egy elsietett kép, de a szemkontaktus miatt siettem el.

Azokra a típusú képalkotásokra is igazak az alapvető szabályok, ahol valamilyen emlékképet, valamilyen memoárt próbálunk elkészíteni, visszaemlékezést talán, hiszen ezek a típusú képek amiatt fontosak, hogy majdan évek múltán a kertünkben, a környezetünkben, a privát létezésünkben olyan fénykép alapján, olyan jelzések, olyan üzenetek maradnak, ami alapján majd a képet sok-sok évvel később megtekintjük, fel tudunk idézni fontos érzelmi pillanatokat. Ez tulajdonképpen egy ilyen kategóriájú alkotás. Azonban ha az Estiskola szempontjából az eddigi kifejezések szempontjából is nézzük, azt kell mondanom, hogy a Stefi című kép ugyanolyan fontosnak kell, hogy legyen kompozíciós szempontból, képalkotási szempontból minthogyha egy valamilyen művészeti, vagy valamilyen ritmikai alkotást küldenénk be. Ez azt is jelenti, hogy ugyanolyan szigorúan kell tekintenünk egy ilyenfajta üzenetet is minthogyha beállított modellel létrehozott, megvilágított, stúdió körülmények között készült képnél járnánk el. Az itt látható kép az egy home-fotó sok olyan rekvizítuma van, például az előtérben látható műanyag kerti szék, a talán valamilyen köteleket, vagy valamilyen szárítórendszer tartó zöld oszlop, a bokrok mögötti takarófal, mind-mind olyan apróságok, amelyek a home-fotó kategóriájába sorolják ezt a képet. Két út között billeg maga a megfogalmazás. Egyrészt hogy egy olyan úgynevezett talált fotót látunk, vagy egy olyan ellesett helyzetet látunk, ahol akár semmi nem illeszkedik egymáshoz, dőlnek benne a tengelyek, a formák, a figurák félig dekomponáltak, félig metszettek, ugyanakkor maga a kép mégsem annyira határozottan dönt e felé az irányvonal felé, mert mégiscsak pontosan a kép szereplői miatt a nagyobbik fiú, vagy akár a kutyus miatt mégiscsak valahol egy rendes vizsgafeladat is szeretne lenni, hogy a kutyus is, a kisfiú is látszódjék ezen a képen és az a szituáció is, a mancs és a kéz találkozása is meglegyen a képen. Tehát egyszerre szeretne egy klasszikus fotó lenni a maga szabályaival, amely nyilvánvalóan azt követelné, hogy az emberi figurának a koponya része, a hát, és az egész meghajolt test látszódjék, ez a fleur szék vagy nem tudom, ez a műanyag szerkezet ne takarja őt ki, mert ez azt is jelenti ezek alapján, hogy nem tiszteljük annyira a modellt és a kutyust, hoyg teljes formájában megmaradjanak, a támaszkodó mancsával például, ahogy a hátsó lábain ül. Ez nyilván azért sikerült így, mert egyik pillanatról a másikra hirtelenjében kellett az embernek, a fotósnak döntenie és gyorsan elkattintania a gépet. Másrészről pedig, hogy érthetőbben mondjam, nem elég vad a rendezetlensége, a kaotikussága ennek a rendszernek. Gondolok itt a középtájékon balra dőlő zöld színű műanyag, vagy talán vasoszlopra, amely furcsa módon pontosan ugyanúgy metsződik a kutyus feje környékén, hogy ha egy láthatatlan vonalzóval és egy rostironnal továbbhúznánk ezt a ferdülő vonalat, akkor a kutyus testén keresztül a kutyus jobb lábánál folytatódna ez a láthatatlan vonal és így ketté is vágja a képet. Ezek mind valószínűleg véletlenszerű események, mint ahogy véletlenszerű az is, hogy a képet jobb oldalról határolja ez az életlenben tartott előtérben lévő szék, véletlen az is, hogy a fiút kitakarja ez a kerti alkalmatosság. Én mégis azt mondom, hogy az iránynak, annak a fajta érzelmességnek, annak a fajta romantikának, amelyet ez a kép képvisel és azon belül Rolandot, az iránynak örülök. Ugyanakkor azt kérném, hogy amikor ilyen döntéseket meghozol, hogy exponálsz és egy házi feladatra elkészítesz egy munkát, a két irány között legyen egy döntésed, hogy rendesen és szépen szeretnél mesélni és meglépni lépcsőfokokat, vagy játszani és zabolátlanul rendszereket felrúgni. Úgy érzem, hogy ez a kép a hezitálásról szól azon túl, hogy mit látunk a modellekkel. A hezitálás egyik fele, hogy szalonképes szeretnék maradni, a hezitálás másik fele pedig az, hogy igen, vállaltam így ezt a kompozíciós rendet, mert hogy szeretnék formabontó dolgokkal is foglalkozni. A maga a fotózás és az itt látható fotó az egy forma, annak a létállapotnak a segédeszköze, hogy mi zajlik bennem. És én azt mondom, hogyha magadban le tudod tisztázni a formát, abban a pillanatban meg fogod találni, hogy egy lázadó és avangard képet, vagy egy nagyon is szabályokkal, ritmikákkal fölépített alkotást hozol létre. Tehát én egy disznót adnék, de kérném, hogy esetleg ezzel a házi kedvenc házi feladattal foglalkozz még. (szőke)
értékelés:

Hid

Mint kép szimpatikus, és mint képet szeretem Anita fotóját. Azt is értem, vagyis sejtem, hogy értem, hogy a család helyzetében, drámájában fontos ez az egész kép és hogy tulajdonképpen ezen a képen igen, nincs rajta a család, csak egy ember. Egy olyan ember, akinek a copfja látszódik itt árnyjelzésként. Zsolt segíts légy szíves.
- Én most nagyon elnéző leszek, meg azt kell, hogy mondjam én fogom azt hiszem talán megmenteni a képet most ebben a pillanatban, mert én szeretem ezt a képet. Ugyanis Anita megint kinyit egy ajtót és én izgatottan várom, hogy hova fog eljutni ezen az ajtón, vagy hogy mit talál emögött az ajtó mögött. Tehát én azért adom meg rá a három disznót, mert bátorítani szeretném, hogy kezdjen el ezekkel e történetekkel foglalkozni. Most gonosz leszek egy picit egyébként, én örülök neki ha túl tudtok lépni a - csuhéj-babával ábrázolom a világot - helyzeten, mert ez a csuhéj-baba világ és nem a fotográfia, és másról szól. Vissza lehet majd ahhoz térni és az majd meg fogja adni a magyarázatát annak, amit most mondok, hogyha mondjuk egy fél év múlva tér vissza a csuhéj-babás fotókhoz az Anita. Én nagyon örülök, hogyha elkezd egy kicsit eszköztelenebbül és elvontabban fogalmazni és keresni magát ezekben a történetekben. (szőke – hegyi)
értékelés:

Sejtszintű méregtelenités
test nélküli állapot...

Itt egy fikciós, majdhogynem azt mondhatnánk játékfilmes helyzetet látunk és mint ilyennél, vannak szabályok. Nem azért mert hogy a címválasztás mit üzen, nem azért mert hogy megint valamilyen szolarizációs, vagy nem tudom, valamilyen manipulált felület van, amit látunk, hanem azért, mert ez egy rendes játékfilmes helyzet. Úgy tűnik egy műanyag kis játék pisztoly van a szájba helyezve. Nem jó a megvilágítása, azért nem, mert ennek az egésznek a hengerformája, vagy a fegyver azonosíthatósága így nem egyértelmű. Márpedig ahhoz, hogy a drámaisága, az abszurditása meglegyen egy ilyenfajta abszurd üzenetnek, lásd a cím megválasztása, fontos, hogy a néző tudja követni ezt, és a félelem, mint eredmény így tud létrejönni. Tehát szakmailag nincs jól elkészítve a kép, merthogy következtetni kell. Nagyon kell rá figyelni, hogy most igazából a cipőfűzőnek a madzagjai lógnak-e itt, hogy mi ez tulajdonképpen, és a rutin hozza meg az eredményt, hogy igen, itt valószínűleg egy fegyvert tartanak egy szájba. És ezért én visszaadnám ismétlésre ezt a házi feladatot. (szőke)

Gizi a cicó

Jó, hogy a Bara is mer néha teljesen egyszerű helyzeteket használni témául. Ugye itt egy kis háziállatot látunk, ő a főszereplője ennek a képnek. Már a magát ezt az ágyat, ez egy galéria lehet gondolom, láttuk máshonnan, és a cica itt mint egy ilyen komoly főhős, szépen a külvilágot figyelve ő itt nekünk pózol. Ugyanakkor magára a beállításra ugyanaz jellemző, minthogyha egy emberi profilos portrét készítenénk. Itt egyértelműen látszik, hogy a macska szeme viszi, irányítja a mi tekintetünket is. Jobbra tekint ki a képből. Az egész kép ettől jobbra komponálódik miközben a cicának a majdhogynem a füle, vagy a fül alatti rész, vagy ott a szem és a fül közötti szakasz van középre komponálva. Én ebből a képből baloldalt függőlegesen vágnék, az alsó szintjéből is vágnék, hogy az egész cicafej balszélre kerülhessen több levegőt hagyva így ennek az X alakú galériakorláttal, kispárnával és fénnyel és akkor úgy gondolom, hogy ebbe a kis portré kategóriába ez tudna működni, ez az egyszerű kép. Hát én ezt így...
- Hát én akkor most mondok valamit. – szól közbe Zsolt – Visszaadom ismétlésre. Azért adom vissza ismétlésre, mert az engem nagyon izgat, hogy mi van akkor, amikor Bara és a cicó van, a Gizi, tehát, hogy Bara és Gizi. Én nagyon kíváncsi lennék Barára, aki macskázik, mert ez nekem egészen új fejezet. Tehát ismétlés, és akarom látni Gizit és Barát. Bocsánatot kérek, hogy nem elégszem meg az állatosba ezzel a történettel, hiszen teljesen igaza van Andrásnak, lehetne ebből kreálni akár ollóval egy szuper macskaportrét. De ez a macska Bara lehetne akár, szóval ha ezt el tudja Bara fogadni, hogy érdemes lehet ezzel tovább játszani, akkor ismétlés. (Ha nem, akkor szomorúan adok két malacot mint állatportré... de reménykedem.) (szőke-hegyi)

Belátás

Jópofa az a humor, ahogy a tükröződésekkel mostanában, abban a közegben, ahol Mariann gondolom él, az épületeket, ezeket a lakótelepi épületeket megfigyeli. Erre egy jó kis csehes gesztuskép ez, amit látunk - mondja Szőke.
- Örülök, hogy a Mariannak van humora, és itt ez megcsillan. És én ezt fontosnak tartom, és most én mondom azt, amit András szokott mondani nekem, hogy nem kell mindig borongani, hanem így lehet ezt a humort is mutatni, lehet örülni és én ennek ezért örülök ennek a képnek, mert ezt érzem benne. Három disznó, hát ezért három disznó. Egyébként nagyon könnyű kis darab, mint egy ilyen kis futam a zongorán, de nagyon örülök neki, hogy Mariann ezt is fölfedezi. (szőke-hegyi)
értékelés:

Vándor
megpihent.

Úgy látom, hogy megint egy kollázs technika, vagy tükröződés, vagy valamivel való beleaplikálás történik, nem tudom megmondani. De azt tudom mondani, hogy értem, hogy ez az épület, ez a vályog épület valamiért nagyon fontos, nem érzem továbbra sem azt, hogy ahogy megfogalmazásra kerül mindez, elérné azt a szintet, amitől szimbolikussá válik. Nem a kódokat nem érzem elég erősnek. Nem tudom egyszerűbben mondani, nekem nem jön át az, amit közvetíteni szeretne 25-ös leckére tisztelet, búcsúzás, gyászra és a vándor kategóriájában az alkotó a képen keresztül. Tehát én nem értem az üzenetet, mármint hogy tudom, hogy mit akar létrehozni, de még egyszer mondom, hogy szerintem nem éri el azt a drámai súlyt mindez, amit szeretne az alkotó csinálni. Én ezért kérném ismételni a 25-ös leckét. (szőke – hegyi)

A nő (javitás)

Kedves Anita, nem elemezzük a képet, mert valami félreértés lehet: ha ismétlésre adunk egy képet, egy leckét, az ismétlés, a javítás a legritkább esetben annyi, hogy körbevágom ollóval, valamit piszmogok még a photoshoppal, és visszaküldöm. Egy fotós, egy alkotó úgy tanulhat, ha néha önbünteti magát és épp a begyakorlás miatt igenis elmegy és megismétli a felvételt, akkor is, ha hideg van, akkor is, ha kényelmetlen, ha utazni kell miatta, mert ezzel rögzül a javítás benned. Azt is mondhatjuk, hogy nem a Szőkének vagy a Hegyinek kell javítani, hanem magatoknak. (szőke-hegyi)

oh Lilian!

Több kérdés is fölvetődik bennem ennek a képnek a megtekintésénél. Most azt hiszem, hogy valamit ki kell mondanunk és ez mindenkinek szól, nem csak a Camillának, minden leckére érvényes, hogy az nagyon nem mindegy, hogy akkor amikor egy fotót exponálunk, benne van úgymond a fejünkben az az indíttatás, hogy ez most valamelyik lecke, vagy valamilyen tételmondat kimondása - vagy pedig elkészül egy kép és utólag megnézzük és azt mondjuk, hogy jaj, de jó akkor ezt most beküldöm ide. Ugyanis addig, amíg az elsőnél, amit oly sokszor mondunk, hogy legyen benne az alkotó, jó eséllyel benne lesz, addig a másodiknál nem. Csúnyábban is fogalmazhatok. A második esetben, akkor amikor csak úgy beküldésre kerül egy kép és utólag húzzuk rá azt a ruhát, hogy most akkor ez melyik lecke, azt én, lehet, hogy jövő évtől - mert most december 31 van, amikor elemzünk - jövő évtől ezt egyből berakjuk a szorgalmiba, és ezen ne legyen megbántódva senki. Ez a kép ez egy fontos pillanat, ha jól látom egy kisember születése a világra. El tudom fogadni azt az asszociációs rendet, hogy ez a megérkezés, bár a lecke az utazás és hazatérés, és a lecke és a lecke felhívása teljesen másról szól, de ezt át lehet transzponálni ez a szabadság megadatik. Ugyanakkor hogyha van egy ilyen helyzet, akkor az viszont fontos, hogy legyünk tisztelettel azok iránt a modellek iránt, akik a képen szerepelnek, és a tiszteletet nem tudjuk máshogy megadni, minthogy törekszünk arra, főképp egy ilyen fontos pillanatban, hogy legalább olyan technikai rontások, vagy olyan helyzetek ne legyenek rajta, mint ennél a képnél, amit látunk, hogy életlen, hogy erőltetve van az, hogy egyáltalán legyenek rajta tónusok, mert a világítás sem volt tökéletes. Én tudom azt, hogy ez abban a helyzetben egy intim pillanat és nem biztos, hogy mindenki örül annak, hogyha egy fotós ott lábatlankodik - akkor nem kell megcsinálni a képet. Nem biztos, hogy mindent le kell tudni fényképezni akkor, ha pedig mégis úgy döntünk, hogy megcsináljuk a képet, akkor nem lehetünk tekintettel abban a pillanatban, amikor exponálunk a környezetünkre, mert mi vagyunk a tudósítók.
Arra kérem a Camillát és arra kérek mindenkit, hogy mielőtt nekifog egy leckének nézze végig és gondolkodjon el azon, hogy mi van abban leckében leírva. És egyébként van egy gyanúm, hogy minthogyha nem néznétek meg azokat a filmeket, amik a leckéket elmondják. Mert ott is még vannak abban azért ízek és hangulatok, tehát nézzétek meg a filmeket és olvassátok el és gondolkodjatok el, hogy miről szól ez a lecke. Ehhez a leckéhez ugyanis van egy hanganyag, amit föladtunk és azt a hanganyagot azt nem használja senki. Sem átvitt értelemben, se gyakorlatiakban sem. (szőke-hegyi)