Feladatmegoldás

Az árnykép mögött vidám és érzékeny lélek lakozik.

Gyerekkorunkban sokat játszottunk amikor sokat voltunk egyedül a lakásban, hogy a kezünkkel, az ujjainkkal a délutáni napfényben vagy az esti utcai lámpák fényében árnyékokat próbáltunk vettetni a falra. Nagyon izgalmas volt, amikor az ember azt tudta mondani, hogy nézd, ez az öklöm, az ujjaim, a falon meg megjelent egy emberi arc sziluettje. Az árnyékokkal való játék elég régóta ott van a repertoárunkban. Amitől itt érdekes ez az egész, az az, hogy itt ez a délutáni vagy eléggé alacsonyan világító súrlófény az emberi arc sziluettjét úgy világítja meg, úgy veti ide az árnyékot, hogy egy emberi testrész, talán egy comb, és egy másik, amiből nem látunk sokat, a jobb felső sarokban, ennek az egész felületnek a domborulata torzít ezen az arcon, ami ettől kap egyfajta groteszk ízt. És ami talán még érdekesebb, az alkotó szándéka is lehetett, hogy esetlegesen vagy a hónalj vagy a lágyék szőrzete belekapcsolódik ebbe az árnyékba, mintha az árnyéknak még szakálla is lenne. Az egész történetben igazából anélkül, hogy túl sokat tudnánk mondani a képről, az egyik továbbgondolásra érdemes gondolata az az, hogy itt két különböző bőrfelületet, két különböző bőrszínt látunk, és ha Robert Maplethorpe-tól a képeit az aranykorából megnézzük, nagyon sok olyan képet készít, ahol az emberi bőr különbözőségeivel foglalkozik; néger, fehér, latin és más modellek segítségével. Itt az egyik izgalmas dolog az, hogy a védtelen emberi testet, a bőrfelületet használja fel háttérnek ehhez a játékhoz a Béla. Nyilván ez egy kísérletnek, egy megfigyelés-sorozatnak egy állomása, így többet akkor lehet majd mondani a képről, ha különböző verziók, további kísérletek születnek. Az érdekes asszociáció, hogy akár hónaljról, akár intim testrészről van itt szó, azt úgy tudja az alkotó felhasználni, hogy az nem válik extrémmé. (szőke-hegyi)
értékelés:

Igazából a fraktálokról azt tudjuk, hogy a számítógépekkel generált, öngerjesztő formák a fraktálok. Valójában a valós elődjei a természeti jelenségekben kereshetők meg elsődlegesen, a csigáktól a felhőkig, a természet az, ahol előfordulnak, pl. a kristályok használnak fraktálokat [csak érdekességképpen mondom, hogy az Internet maga az egy tökéletes, komplex fraktálstruktúra a matekos szociológusok szerint - a szerk.], az ős-alapképletekben ez ott van, és ezért érdekes a Vera képe, mert ő talált egy olyan akácfát, aminek a levelei átvilágítva meg megvilágítva tényleg egy ilyen koncentrikus geometrikus formát adnak. Én szeretem még ezeket a kacskaringókat, amik az ágak, ezt a kupolaívet ott, és ez a fraktáljelleg is a többi, életlenben tartott dologgal együtt jön ki, tehát azok az ismétlődések itt kezdenek el mozogni, azaz egy nagyon jó meglátás a kép. Itt hogy ha megint lehet adni segítséget, ha már szecesszió, akkor Alphonse Mucha képei, ahol a geometrikus formák, növényi indák, ornamentikák, a plakátfestészetében ezek nagyon szépen jelennek meg. (szőke)
értékelés:

Én azért vagyok nehéz helyzetben most a Bara képeivel, mert miközben kategóriákra érkeznek, teljesen egységes gondolatvilágot, szellemiséget érzek, majdnem azt mondhatom, hogy ha most nem az estiskolán lennénk, hanem a Barával együtt dolgozhatnék, akkor azt mondanám, hogy a Barának most kezd kialakulni egy kiállítási anyaga, és arra azt szokták mondani, hogy az oeuvre. Itt most van egy témakör, amiben nagyon szépen, módszeresen haladva feldolgoz egy egész összetett történetet. Vannak modelljei hozzá, a hozzá közelállók, akiket ő szeret, ismer, de valójában ezek a Bara történetei. A balettáncos, a kis piruett, a rebbenő szoknya, a régi fürdőmedence csempe, ami talán a metrólejáróhoz tartozik, az időutazások, a tejeskocsi, a zacskós tej, a csemege és édességbolt világító feliratai és minden, ami érdekes módon – a kivágásai miatt merem mondani, hogy Bara valószínűleg Budapesten él most, de az, hogy mit emel ki, hol kattintja el a gépet, a modellje ha ő, ha más, hol áll a gép elé, az nem véletlen. És az utóbbi talán hat-nyolc kép mind-mind egységesen egy nagyon szisztematikus identitáselhelyezés – ha most a Tilos rádióban lennék, rögtön feltennék egy Lou Reed lemezt – így tudnám ezt mondani, ezek tulajdonképpen kis dalok, pici kis szólós hangzású, balalajkás zenék. És ez is egy zene, amit most látunk. Lehet arról beszélni, hogy a fémlap miért van ott a jobb felső sarokban, de nem lényeges. Lényegesek a kis virágok azon a kis lábbelin, az árnyékok, a combocskák, a szoknya, ahogy megrebben, ezek a csempék vagy műkő a háttérben – én azt gondolom, hogy ez is egy háromdisznós kép, mert ott van mögötte az ember, Medvegy Bara lenyomata. Ezért is vagyok nehéz helyzetben a kategóriákkal, mert ez lehet önportré, lehet portré, gyónás, nagyon szépek az üzenetei. Nagyon szépen köszönöm. (szőke)
értékelés:

Valamilyen autó lehet ez, amin átlátunk itt? Ez a rakpart lehet, ezekkel a nagy vaskorlátokkal, és úgy sejtem, hogy itt valamiből kilátunk, valamilyen üveglap van itt, amin tükröződik a szemben lévő utca, a forgalom, és van itt egy kisgyerek, kis kalapban, napszemüvegben itt kapaszkodik, és boldogan mosolyogva néz valahová. A képet azért szeretjük, mert – noha lehetne mondani, hogy persze, kisgyerek van lefotózva, gyermekkor leckére, kész, érthető, de éppen a tükröződésektől és az átsejlő formáktól az egész ugyanazt a lebegést hozza, amit a május elsejei felvonuláson, a Hősök terénél, a léggömbök az utazás, a kisvasút, és ezerfélét mondhatnék, az egész olyan ettől a tükröződéstől, a félrecsúszott kalaptól a fura napszemüvegtől, mint talán az enyém, a tiéd, a Zsolt gyerekkora volt – valahol ott van benne egy időtlenség, egymásra másolódó emlékképek, és ettől a szendvicsformától jön vissza az időutazás, ami innentől fogva nem csak arról a kisgyerekről szól, aki a modellje ennek a képnek, hanem az asszociációról, ami bennünk is megbúvik a felnőttkori szerető, férj, feleség mellett, minden mellett ez ott van ránk rétegződve, mint egy rétes, ott van, és mélyen, szellemképesen rezonálva jön elő a múlt, mint egy régi tévéképernyő, amiből néha ilyen kristálykőként egy-egy emlék néha tisztán felbukkan. Nagyon érdekes, amikor idős emberekkel beszélgettek, hogy ők ahogyan visszaemlékeznek, akkor abban érezni ezt a furcsa rétegződést, ezt a selyempapírt, ezt a celofánt, ahogyan az emlékek egymásra rétegződnek, az idők elcsúsznak, nevek, helyek, de ugyanakkor néha egy négyéveskori, a szilvát a kerítésnél hogyan loptam el, az tűpontosan megjelenik egy nyolcvanéves embernek a történetében. Ez az, és ez a kép erről szól. És olyan erővel szól erről, hogy mellékessé válik, hogy alul lehetne több, mert fuldoklik a vágástól a fej, vagy hogy fent az ég miatt vissza kellene tartani tónusban, maszkolni. (szőke)
értékelés:

Mit csináljak, ezt is szeretjük. :-) Bara valami nagyon fontosat kezd megtalálni a saját kommunikációban. Azt, hogy könnyed eszközökkel is nagyon súlyos üzeneteket tudunk küldeni. Dethlefsen azt mondja, hogy amikor pl. a betegség, fájdalom fogalmáról beszél, hogy az egy nagyon fontos dolog az ember életében, mert kényszeríti arra, hogy az állapotával egyedül maradjon, miközben nem szeretjük ezt a szituációt, de a betegség kényszerít minket arra, hogy magunkkal foglalkozzunk. És azt mondja erre, hogy vannak olyan lépések, amiket a mindennapok sodrásában – mert ez a feladat, az a feladat, ki kell fizetni, tovább kell menni, meg kell venni – tehát pörög előttünk egy lineáris idő, aztán egyszercsak jön egy pont, amikor nem vesszük észre, hogy sok mindent félreraktunk, és a betegség ilyen, hogy akkor elkezdünk magunkkal foglalkozni, történéseket, helyzeteket átgondolni, letisztázni, sűrítés. És ez másfelől azt is jelenti, hogy az elválás, a történetek visszatekintése az egyrészről egy fájdalommal teli, melankóliával teli, másfelől egy új szakasz kezdetét, egy új életet is jelenti. Ha ezt a képet tekintjük, akkor a szellemiség sűrítését is, hiszen egyértelmű, hogy most a Bara képeiből, hogy valamilyen szemléleti és hozzá kapcsolódóan valami minőségi változást jelentkezik. Mert lehetne itt is mondani, hogy de nincs is annyi tárgy, ott az a kerítés, meg a lépcső, amin az előbb ült, de érdekes módon az, hogy ezek a tárgyak más-más szemszögből rögtön egy új üzenetet kapnak és egy új történetet mesélnek, mert van története a Barának. Ezek a képek attól erőteljesebbek, a pihenő, lépcsős a szabadsághoz is kapcsolódhat, nagyjából ugyanott lehettek ezek fényképezve, és teljesen másfajta rendszerrel, de mindkét kép nagyon sűrített, mert van mit mesélnie magának és nekünk is. És ez a sűrítés ez nyilvánvalóan egy drámai helyzetből fakad, hogy szembesülnie kell saját magával, és értelmezéseket hajt végre saját maga és az élet viszonylatában. Van egy grafikus, Orosz Istvánnak hívják, aki a térnek ezekkel a furcsa játékaival foglalkozik, a lépcsőkkel, ahogyan egymásból nyílva egészen más struktúrákat adnak, mint egy Möbius-szalag, és itt is nagyjából azért látjuk, hogy van itt egy lefelé haladó lépcső, ennek van egy árnyéka, ezen ül egy madár, egy érdekes térjátékot látunk, de ez nem Orosz Sándorral kezdődik, volt ez az Escher nevű alkotó, aki ezeknek a lehetetlen térszerkezeteknek, tér és perspektívajátékoknak az atyja. És ne felejtsük el, hogy ez a lecke a gyermekkorra érkezett, és a szabadság a címe. Van egy zárt terük, amit keretezünk a korláttal és a lépcső árnyékával, és van egy árnyékunk, és az árnyékot megformáló alak ezen a kereten kívül van, és ez a szabadság üzenetét adja, erősíti, és a gyerekkorból is ez az érdekes, hogy az emlékezetünkben már csak egy tűnő árnyék, vagy egy gondolatként jelenik meg, és ez nagyon jól meg van fogalmazva ezzel a képpel. (szőke)
értékelés: