Feladatmegoldás

Nyár 2008
tudom tudom de, ez egy ien nyár csupa dudududu...

Nagyon szeretem ezt a képet, elsősorban a festői színek miatt. Jónak tartom azt is, hogy ez a szénabála itt a baloldalon megjelenik; jó lenne, ha ezt itt a jobb oldalon ellenpontozná valami. Egy traktororr vagy bármi, nem az én dolgom. És azt is szeretem benne, hogy ilyen egyszerű a megközelítése ennek a tájképnek... picit talán több eget hagynék ennél a történetnél, a nagy alföld hangulatához. Vagy maga a víz... ha a bála még balrább került volna, akkor ellenpontozná azt a kis erdőt vagy mit a háttérben. Olyan jó, egyszerű, korrekt, iskolásan precíz a kép, nincs benne az a bevadulás, ami úgy sejtem, hogy a Berecz Istvánban bennevan, létezik. Nem engedte szabadjára magát, tehát olyan szabályos az egész dolog, annak ellenére, hogy aszimmetrikus. Ez az egyik, hogy próbálj meg egy kicsit vadabb lenni. A másik hogy ha érzelmileg közelíted meg a képet, márpedig nagyon jó színei vannak, ezek a rőtvörösek, okkerek, a zöldeknek, visszajátszó ég-víz pár zöldjeinek, nagyon jó hangulata van festői szempontból; azt mondom, hogy ez egy érzelem. És nagyon jól lehet ezt átvenni nézőként az alkotótól. Ez azt jelenti nekem, hogy megsérted a képedet azzal, hogy adsz neki egy ilyen naptárjellegű címet, a cím fontos, legalább annyira, mint a kép belseje, ezek koherens dolgok és nem kell egyszerűen egy tollvonással elintézni ezt a címet. Szerintem ez két disznó, és azt kérem tőled, hogy legyél csak nyugodtan még jobban bátor és vad, ne félj, másrészt tartsd fontosnak a címválasztást. (szőke)
értékelés:

Emlékül jövőbeli magamnak
"Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán."
Rab Zsuzsa

Anita, és a Rab Zsuzsának, akinek fordításai is megjelentek abban az időben, amikor írt, a hozzáfűzéssel én most nem foglalkoznék. A fekete-fehér képen elkezdtél előtér-háttér viszonylatokkal dolgozni; ugye itt majdnem egy makrófelület uralja a képet, a pókháló, a pók különleges szövési rendszerével ez az egészen hozzánk közel lévő sík, és ennél jóval hátrébb van egy talán halott épület, felületeivel és besütő fény pászmáival, ahol sejthetően maga az alkotó árnyéka is megjelenik. Én úgy érzem, hogy a háttér az nem 100 %-osan van megválasztva. Ugyanis ezek a különböző betűk és rajzolt jelek azt a játékot, amit a három beszűrődő fényfolt, és az egyikben megjelenő emberi alak intő keze jelez, azt zavarossá teszik. Kicsit sejtésem szerint más időszakban vagy a kamera mozgatásával, ha kivársz, ha több időt eltöltesz itt, ebben a térben, akkor a háttér árnyékaiból sokkal értékesebb ritmikát is ki tudsz hozni. Nagyon jó megintcsak az ötlet, a meglátás, a valóságból kicsippentett pillanat ebben a szituációban, csak elnagyoltnak tartom a hátteret, mert megint azt érzem, hogy nagyon jó szemmel rátaláltál valamire, talán egy séta, egy út, egy rövid időszak alatt, és az azonnali döntéssel, hogy meg tudd örökíteni, véleményem szerint túl hamar döntöttél. Tehát szerintem vagy vissza kellene ide térni, hogy megfigyeld ezeket egy más helyzetben, mert nagyon jó ez az előtér-háttér gondolatvilág; ugyanakkor a hátteret én pontatlannak érzem. Egy picit tisztítani, összegezni kellene, mielőtt exponálunk. (szőke)
értékelés:

Nekem a Balaton
a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon!

Egy horizontális képet látunk, egy vizet, ami a Balaton, és a vízbe bevezető stég végét vagy lépcsőkorlátot, a már sokszor látott mácsaiferis felhőkkel. És tulajdonképpen a kék és a zöld színeknek a különböző árnyalatai jelennek meg ezen a képen a feketével és fehérekkel, tehát majdnem egy monokróm színvilágot látunk. Ahogy ezt már elmondtuk, a hiány az, ami a képen uralkodik, egy olyan helyzetet mutat be az alkotó, ahol a hiánnyal dolgozik, bár nekem van egy olyan érzésem, mert azért látok ilyen íves hullámokat a vízben és ezeket azért valami kelti, tehát lehet, hogy azért a lábát belelóbálta a vízbe, és ezzel keltett hullámokat. Amit nem tudok eldönteni, az az, hogy van ott a messzi távolban középen valami piros, az valami bója vagy csak egy hiba, esetleg egy úszósapka, de annyira távol van a horizontnál, hogy képalkotó elemnek nem nagyon tudnám nevezni. Azért én azt mondanám, hogy akár az előző képnél amit mondtunk, hogy a hiány nem biztos, hogy a hiánnyal ábrázolható, én ennél is hiányolok valamit, valamilyen történést, úgyhogy erre is két disznót adok. (szőke)
értékelés:

Szinház

Egy fekvő formátumú képet látunk, aminek az elsődleges rendszere folyamatosan egy szimmetriára próbál épülni, ráadásul a horizonttal játszik is még két vízszintes felület, a padozat és a korlát. A korlát és a horizont közötti fehér sáv olyan, mint egy, a vízre ráfestett fehér csík, majdnem leugrik a képről. Ez a kép, a kompozíció absztrakt, ritmikai vonulatát erősíti. Az alkotó folyamatosan struktúrákat keres, és ebben az egész középponti részben egy szintén strukturális szerkezet ez a pad, ami pont azért mert ennyire ellenfényes a kép, megintcsak ritmusokat mutat, ezeket a hegesztett struktúrákat. Ugyanakkor a pad mellett van egy kuka vagy valami oszlop, ami ebben a szimmetrikus rendszerben egy picit más üzenetet hordoz. A pad elsősorban akár popzenei feldolgozásokban, lásd akár KFT régi dala, folyamatosan az emberi jelenlétre utal, az érzelmekre, romantikára. A kép egyik üzenete, hogy a padon kívül, ami természetesen arról szól, hogy az emberek leülnek rá, elmerengenek, emlékeket gyűjtenek, átkarolják egymást – de ez a pad üres. És az egész tér az emberi létezéstől megfosztott emlékként jelenik meg. Szerintem nagyon meghatározó az, hogy nagyon tudatosan egy olyan helyszínt választott az alkotó, ahol az emberi jelenlét csak közvetett formában van meg. Ez a kép az emberi ottlét hiányáról szól. A szimmetria és a geometrikus, leegyszerűsített formák is ezt erősítik. Nincsenek növények, nincsenek lelógó levelek, virágok, a háttér szürkéskék foltjaiban is csak jelzésértékűen van ott a távolban egy vitorlás, talán egy falu, a hegyek formái – mind az ürességről szól, és ebből a szempontból a kép nagyon jól, higgadtan van elkészítve, és a kép a belső ürességből is üzenetet próbál küldeni. Ugyanakkor szerintem az előtér hajópadlószerű részével valamit kellene, vagy lehetett volna valamit kezdeni. Ha továbbra is a hiányt szeretnénk történetileg erősíteni ebben az egészben, maga a deszkák többszörösen is utalnak erre, a cím is a színházra utal, nyilván egy fellépés előtt vagy után zajlik; az előadás egy emberi történet, párkapcsolatok, helyzetek, ami előtt vagy után vagyunk. Én afelé hajlok, hogy inkább utána, mert a kép elrendezettsége az egy folyamatnak a megtörténtére utal. Ősz talán, vagy egy nap vége, nem valamire való felkészülés, hanem valaminek az összegzése van a képen. Mégis, mindemellett szerintem kompozíciós szempontból kellett volna kezdeni valamit az előtérrel. Valaminek itt talán meg kellett volna jelennie, hogy ezt az óriási teret, ezt az aranyló víztükrön megjelenő tájat még jobban távlatba hozza. Igazából ezt kétdisznós képnek értékelem. A hiány nem biztos, hogy csak a hiánnyal fogalmazható meg teljes egészében; valami egészen picike hiányzik erről a képről. (szőke)
értékelés:

"Félkézzel vezet..." és közben házifeladatot készít. A felvétel során az állatoknak (és a közlekedés többi résztvevőjének) nem esett bántódása. Köszönet Dévényi Ádám zeneszerzőnek és Tóth Éva színésznőnek, hogy iskolánkban felhasználhattuk felvételüket leckénkhez a Citromdisznó című filmből.

A filmben az történik, hogy benn ülünk egy autóban, a CD lejátszóba behelyeződik a zene, illetve ezt imitálja, hogy amit feladtunk, az a zene felhangzik, és utána elindul az autó, megy Erdély útjain, és útközben látunk kapcsolódásokat egyrészt a szöveggel, másrészt a ritmizálásával, vágással, és a képi megfogalmazásnál is, pl. a amikor a keresztül a hídon sor hangzik el, akkor az alkotó elhelyez ide egy olyan snittet, ahol éppen egy híd alatt megyünk át, tehát több ilyen gesztust is találhatunk a filmben. Én azért tartom ezt az üzenetet fontosnak, és a filmet jó megoldásnak erre a leckére, merthogy az első megközelítés lehetne az is, hogy ez egy anzix Erdélyről, ahol az alkotó képeskönyvet ad, bemutatja, hogy hol, merre járt – ugyanakkor a ritmizálással, a snittek egymásutániságával egy történeti ritmizálást is hoz, és itt egyértelműen látszik, hogy egy olyan ellenpontozás történik, hogy szép lassan az alkotó mint egy spirálban, behúz minket a saját történetébe, megismerteti velünk a saját nézőpontját, amit úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az utazás mintegy ellenpontja annak az utazásnak ami egyébként bármi más külföldi útnál megtörténik velünk, hogy rácsodálkozunk és kicsit irigykedve mint egy Kánaán, egy új világ, mint a dal is elmondja – és ebben a történetben pont ennek az ellenpontja van meg, akár olyan figyelemfelhívó is lehetne ez a helyzet, hogy mit veszíthetünk, vagy milyen helyzetek vannak ott, amikkel itt mi nem kötelezően szembesülünk, sőt amikor beülünk a saját autónkba sem mindig vesszük észre, mert nem akarjuk látni.    A film egésze egy diaporáma-jellegű, és azt viszont az öt disznó ellenére is nagyon fontos lenne elkülöníteni az alkotónak, hogy a film nem diaporáma. Ezt a kifejezést a 70-80-as években nagyon szerettük használni, tulajdonképpen fotók egymásra tüntetése, vetítése, aláfestő zenével. Ez a zene éppen azért, amit a Zsolt mondott, hogy kapcsolódik a képekhez, egy film, szempontjából nem mindig működhet diaporámaként. Ez azt jelenti, hogy néha egy dal szövegkörnyezetét nem lehet egy az egyben lefordítani. Ugyanis a Dévényi Ádám által készített keringőszerű, szinte melankólikus dallam egy csomó olyan érzelmi üzenetet is hordoz, olyan spleenes hangulatokat, amelyeket szárazon szövegre lefordítva képi nyelven nem biztos, hogy ugyanazt fogja megjeleníteni. A dalban pl. a ’keresztül a hídon’ sor magyarul értelmezhető, mégis ez a híd lehet az időkapu, az idő maga, a Dévényi Ádám apja, aki egy fantasztikus ember volt, és még sok minden más is lehet, azaz bármilyen számot halva, az a dal, a dallam hoz egy nagyon erős feelinget, és ezekhez nagyon nehéz filmeket készíteni. Nem véletlenül nem a klip szót használtam, és mondanám a már többször elhangzott Huszárik Zoltán pici kis filmjeit megnézni, hogy ott a képek szervesen épülnek egybe azzal a folyammal, akár Krúdy a Szindbád c. filmjében, egyenértékű partnerré válik képileg a krúdyi hangulattal. Tehát azt szeretném mondani, hogy most megvan a filmre az öt disznó, de egy továbbgondolásban szeretném segíteni az alkotót hogy nagyon erős átváltozásokon megy ő keresztül, mert látszik, hogy egy új eszközzel kezdett el dolgozni, és ez láthatóan nagyon kihat a munkájára, és nemcsak az állóképekre igaz ez, hanem a filmes munkájára is, tehát nem nekünk növekszik az elvárásunk a Gáborral kapcsolatban, hanem ő magának rak fel olyan ugródeszkákat, vagy léceket, amelyeket mi nem ugorhatunk meg helyette, és mivel ő odaállt egy táblával, hogy itt vagyok, ide lőjetek, akkor ezt a dolgot végig kell csinálni. Tehát nagyon ígéretes a vállalkozás, amit elkezdett, de a vállalkozások mindig filmes szempontból is felvetnek kérdéseket, és ezeket tovább és tovább kell vinni. Nem ennél a filmnél akarok sarkítani snitteket, egymáshoz képest, hanem azzal, hogy Gábor, minél több anyagot fogsz elkészíteni, az alapján fogod megérteni, ami most esetleg a diaporáma verzióra vagy a zene aláfestésére vonatkozik itt. Tehát arra szeretnélek sarkallni, hogy jó az irány, és készíts minél több anyagot, és az alapján tudjuk a szakmai részeket fejleszteni.    Még a feliratok szerepe az ilyen kisfilmeknél, az ilyen rövid, két-három perces etűdöknél. A film címe az nagyon fontos, pl. ha a 70-80-as évek amatőrfilmjeit nézzük meg, akkor bármennyire is idejétmúltak a történetek, a kisfilmek és etűdöknél ugyanúgy volt mindig eleje-közepe és vége; az elején mindig megjelenik a cím ezeknél a filmeknél, és fontos, ahogyan itt is, a képkeret fogalmával foglalkoztunk az állóképeknél, úgy itt a filmcímek, amelyek a film testében vannak beágyazva fontosak, hogy ugyanazon a módon fogalmazódjanak meg, mint a film egész szövete, ez érvényes a vége főcímre is. Itt a Gábor tudatosan a linómetszésre vagy az erdélyi faragásokra hasonlító bizonytalan betűtípusokat alkalmazta, ráadásul azért mondom a linómetszést, mert az fordított módon működik, tehát a betűket és az alakokat is fordítva kell belemetszeni a linóleum felületébe, amit aztán nyomdai technikával lehet képpé alkotni, és ezért előfordulhat, hogy egy betűt fordítva írok le. A fafaragásoknál pedig ez azért fordult elő, mert nem mindig volt biztos az írástudásuk a faragóknak például a tégláknál is. Tehát itt nagyon konzekvensen hozza ezt a feliratanyagot is az erdélyi történethez, a cím és a vége főcím is szerves része a filmnek. A mai filmgyártásban nagyon is sok figyelmet fordítanak a filmekben erre, egész animátori brigádokat alkalmaznak erre, a logók megalkotására pl. ezek ma már pörögnek-forognak-csicsognak-micsogak – de a lényeg az, hogy ezek ugyanúgy szerves részei a filmeknek, és nem csak oda van taknyolva valami. Én ezt itt jól megoldottnak tartom. (szőke-hegyi) értékelés:

Jó lenne hinnem
"Jó lenne hinnem,hogy a lelkem él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet."
Várnai Zseni

Megint kaptunk egy vödör verset, Anita, ezzel a versekkel megőrjítesz ám... Taliándörögdön a Schweitzer Józsi bácsi előadásán lehetünk, fontos, hogy a háttérben látható kereszt, amit az Ősök Házában három éve faragtak ki a látogatók, mert az előzőt egy fiatalember felgyújtotta, az fontos, hogy a kereszt színvilága, ez a barnás-fekete azonos tónusban van az előtérben álló emberekkel, ezekkel a sziluettformákkal, amelyek így valójában azonos szimbólummá válnak a kereszttel; nem előtér-háttérként működik ez a szimbolika, hanem mint egy oltáron egy keresztkompozíciónál, az előtérben lévő áldozók, imádkozók, körmenetre igyekvők együtt élnek, együtt működnek ezzel a kereszttel a háttérben. Még az is nagyon jót tesz ennek a történetnek, hogy a hölgy, aki pontosan a kereszt alatt ül, neki van egy picit félrehajtott gesztusa, ami még jobban ezt a megadó, esendő, és nem büszke tartást mutat. A kép engem az Erdélyben nagyon jól működő parasztbibliára emlékeztet, azt a nyelvezetet hozza, tehát ahogyan az ember viszonya itt az árnyformákkal egybeépül az istenhittel. Ezért érdekes itt és ezért beszédes, és jó a cím is, mert az Anita viszonyáról beszél ez a kép a saját hitkeresésével. (szőke)
értékelés:

Jómagam
Pár hívószó: fa, bútor, faragás, Magyarország, Ireland, fű, bokor, virág, arcszőr, békesség, kereszt

Kedves Csongor, köszöntünk az estiskolán, mint új tanulónkat, nagyon örülünk, hogy regisztráltál hozzánk, és reméljük, hogy fogod majd ezután is készíteni a leckéket. Az első lecke, portré arc nélkül, és ebben a helyzetben egy jó üzenetet látunk abból a szempontból, hogy az alkotó saját tevékenysége közben, ami feltehetően fontos neki, szóval eközben próbálja meg magát ábrázolni. Azt azért mondom, hogy a megközelítés azért picit verbális ezzel a Celtic feliratú sapkával, miközben szerintem a faragás, a motívumvilága nem ezt hozza nekem, azaz itt van azért némi ellentét, és talán picit határozottabban kellett volna a kéz formáit megfigyelni, hogy miért pont így vannak vágva, és az eszköz maga, amivel farag az alkotó is vágva van, és mindemellett a kép jobb oldalán egy nagy üres felületünk van, ami nem lenne baj, ha a kompozíció ezt értelmezné, tehát ha ez a nagy tér kontextusba kerülne a motívummal. Magában a kompozícióban nincs igazán eldöntve az irány, hogy melyik motívum a fontosabb, ugye itt három meghatározó rész van; egyrészt a sapka a felirattal, a második a faragás, míg a harmadik a kéz, ami a faragást végzi. És jelen pillanatban mindháromnak van egy üzenetiránya, a sapka egy verbális üzenet, a kéz az arányai miatt kap hangsúlyt, a faragvány pedig önmaga egy határozott üzenet, egy termékenységszimbólum, ha jobban megnézzük. És ez nem mindegy, hogy nekem, mint nézőnek, hogy milyen úton indulnék el a képből, milyen kapcsolódásokat keresnék, és itt van a képi üzenet pontatlansága, hogy az alkotó maga nem döntötte el, hogy melyik üzenetet szerette volna hangsúlyozni, és a képen még egyénként szereplő üzeneti irányok egymást gyengítik. Feltehetően nem egy semleges szerszámot vett a kezébe, de magát a munka tárgyát nem mutatva mutatja saját magát – ami szintén egy vállalható helyzet lenne – hanem magát a faragványt is mutatja, tehát hangsúlyt akar tenni erre, és ezt mutatja a megvilágítás is; de ha az én üzenetem ez a szimbólumrendszer, a termékenységszimbólum, amit ez a faragvány képvisel, akkor ennek a viszonylatában kell a megvilágítással és a kompozícióval, azaz a többi tárgy elhelyezésével ezt a hangsúlyt, ezt a fókuszt erre az üzenetre helyezni. Ez most úgy érezzük, hogy nincs kellően megoldva, nincs megfelelően alárendelve a többi motívum ennek a fő szimbólumnak. De első leckére ezt jó megoldásnak tartom, két disznó. (szőke)
értékelés:

Várzsonyban
"Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket"
Várnai Zseni

Itt a címben van egy játék, ugye a Vár és Vázsony összevonása, ahol az Anita ott van, és készítette ezt a képet, és az egész kép hangulatvilágába, ez a horgolt asztalterítő, a lakkozott körmök, a vállpánt, a nagyon karakteres szemüveg hoz egy elég karakteres színházi jelleget. Különösen ebben a háttérben, ami mintha egy festett díszlet lenne, mert nem oda hangsúlyozódik a történet, hanem az előtérben zajló színészi alakításra, de alulnézetből, hogy azért a díszlet is látszódjon, az egésznek elég erős színpadisága van, és Brecht hangulatát idézi ez az egész, és akár egy színpadi fotónak is elmenne; azt nem tudom, hogy ez tudatos-e ez az egész, ezzel a maszkszerű jelenlét van itt, ezzel az egészen speciális hajfedővel, ugye nekem itt egy konkrétum hangzott el, amit meg kellene nézni, a Varrenné dicsősége, de van egyfajta nagyon furcsa, madamos hangulata ennek a történetnek, nyilván azért, mert maga ez a fejfedő, és az egész dizájn az nagyon határozott. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekkel bármilyen baj van, de felvetődik az a kérdés, hogy mi az üzenete ennek a színpadszerű, színházszerű szubjektív képe. Nyilván megvan az oka, csak nem tudok beljebb hatolni az értelmezésben. Az is érdekes, hogy az egyedüli szín az tulajdonképpen ez az ing meg a sapka, mert mondható majdnem, hogy a vár monkrómban van tartva, és ez a kiégettes háttér az alaknak a fényviszonyai, itt is ez a fordított megvilágítás, hogy nem az arc van megvilágítva, hanem minden más. Tehát van itt egy kép, a kép rendszere elfogadható, a kérdésem pedig az, hogy ez az egész miért színházi? Mit üzen az alkotó ezzel, én erre azért várnék egy választ, hogy ez mit jelent az Anita üzenetrendszeráben. Nem elég a Várnai Zseni, mert ő nem az Anita, aki elég határozottan hoz egy privát hangulatot, a kép mintegy leveti magáról a verset. Tehát segítséget várok, hogy mitől van alsó gépállás, amitől az arc minden ránca látszik, minden naturalisztikus, és mégis színpadi, színházi. Nem irodalmi szakkör vagyunk, én hatvannyolc versből sem fogok közelebb jutni a képhez, márpedig azért csináljuk az estiskolát, hogy az önálló értelmezések, a saját értelmezéseink felé haladjunk. Képileg három disznó, és várom a választ. (szőke)
értékelés:

Már nem játszom

Vera sorozatában a gyermekkorról egy újabb képet láthatunk, feltehetően ugyanazzal a kisfiúval, aki eddig is szerepelt a képeken. Ebben a képsorozatban egy újabb állomás ez, és mintha a gyermekkor történeteiben egy újabb stációt látnánk. Nagyon fontos az, hogy egy olyan pillanatból, ami bármelyikünkkel megtörténhet és nem egy extrém, beállított helyzet, ezt ő meglátja, és mégis létre tud hozni a kompozícióval és a pillanat megválasztásával egy olyan történetet, amiben nagyon pontosan érezhetjük azt, amire a kép utal, ami hát enyhén kétértelmű, két irányt is átölelő megfogalmazás, mert jelentheti az, hogy mér nem játszom tovább, mert más dolgom van, vagy megyek lefeküdni, vagy az is lehet egy megoldása, hogy a gyermekkorból a felnőttségbe lépést látjuk, és talán ezt a részét erősíti az is, hogy a képen nem csak egy gyermeket látunk, hanem egy felnőttet is, aki ezt a játékot folytatja, miközben a kisgyerek kirohan szinte a képből. Miért mondtam az elején, hogy a pillanat megválasztása? Ha megpróbáljuk lejátszani azt a mozgást, amit a kisgyerek végezhet, akkor bármelyik másik pillanatot választja az alkotó, nem ezt az üzenetet kapja. Itt a formák tökéletesen látszanak, a gesztus tökéletesen látszik, az elfordulás, elrohanás tökéletesen látszik, sőt még sejthető az az irányt is, amerre el fog rohanni, mert a felnőtt nadrágja mellett megjelenik egy árnyalatnyi fény is, egy ajtó lehet, amin a kisfiú ki fog szaladni. A már le nem nyomott billentyűk is egy befejezettséget szimbolizálnak. Három disznós kép és nagyon köszönjük. (szőke-hegyi)
értékelés:

Oldódás 3.1

A már említett folytatást látjuk itt a Dénes belső útjából, kereséséből, nevezhetjük akár sorozatnak is, bár nem klasszikus sorozat-jelegűek a képek, de mégis, egy gondolati forma továbbvitele. Azért is itt elemezzük ezt a két képet, mert a kettőt összehasonlítva, hacsak a Dénes nem hoz még további 3.2, 3, 4 verziókat, akkor ebből a két képből ennél vannak a képi eszközök, a vizualitás megfogalmazása, és az élmények átadása erősebben és koncentráltabban, akár úgy is mondhatnám, hogy líraiban van megfogalmazva. Merthogy nagyon érdekes az, hogy, és erről sokat beszéltünk már a táborban biztosan, szóval hogy a térbeliséget egyrészt a perspektívával, másrészt a fény-árnyék viszonyokkal, harmadrészt pedig a mélységélességgel tudjuk a fotóba becsempészni, mert ugyebár minden egyes fotó az már egy síkra redukált felület, ahol a háromdimenziós képet két dimenzióra redukáljuk. Ennél a képnél nagyon határozottan fellelhetőek perspektivikus vonalak, pl. a modell feje fölött az egy polc vagy valamilyen keret, aminek a ferde síkja jelzi a térbeliséget másrészt a szereplő válla és a kinyújtott karja, ami ugyan a képből kikerült, de a testtartásnak a formája, és ennek a kontrapontja az, ahogyan a fejét tartja a modell, tehát ezek a vonalak nagyon határozottan térbeliséget, térbeli helyzetet tudnak mutatni. Másrészt a világítás, ami az arcon szintén a térbeliséget erősíti, tehát függetlenül attól, hogy életlenben vagy lágyban van tartva ez az egész kompozíció, mintha egy lágyító szűrővel készült volna, és a tónusai is egy visszafogott tónusrendet képviselnek, de mégis érzékeljük a térbeliséget. Ami még fontos ennél a fotónál, az az, hogy maga ez a fény, amit a Dénes észrevett, és ez a gesztus, amit szintén észrevett, érdekes módon, formákkal, formai megoldások szerint nézzük a képet, akkor a negatív formával, a fény hiányával emeli ki a tekintetet, tehát pontosan ellentétesen használja ezt az eszközt, mint ahogyan az megszokott. És ez a képi kiemelés ugyanolyan erős tud lenni, mintha megfordulnának a fényviszonyok, és csak a szemnél lenne a fény, mintha egy résen tekintene át ez a kislány. Tehát ezzel fontossági sorrendet tud beállítani. Hogy mi a fontos, miről akar beszélni, az arcon fellelhető gesztusok közül mi az, ami a figyelmét megragadta, és a nézőnek át akarja adni. Ráadásul ha a klasszikus komponálási szabályokat nézzük, akkor ahová a modell néz, ott hagyunk nagyobb teret, és ezt a szabályt is megfordítja a Dénes, ahogyan a fényét is megfordította, merthogy azon a részen kisebb a tér, ahová a modell néz, és ezzel is dinamizálja a kompozíciót, és azt a líraiságot, lágyságot, amit a tónusrend, az elmosódottság képvisel, ezt ellenpontozza a kompozíciós feszültség, hogy őrült kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit nézhet ez a kislány, de a Dénes az orrunkra koppint, hogy ne azt nézd, hogy mit néz, hanem azt, ahogyan néz. Ez egy nagyon erős üzenet, és David Hamiltont tudnánk itt behívni az Estiklopédiába tanulmányozásra, azoknak, akik még nem ismerik, mert ő használ hasonló eszközöket, és jeles András Angyali üdvözlet című filmje, amiben az Ember tragédiáját dolgozza fel, ő ezzel akkor megelőzte a korát, nem 100 %-osan kapott pozitív kritikákat, holott egy nagyon fontos film. Ha beszerezhető, akkor nagyon sokat segíthet ehhez a világhoz, ami ezen a képen is megjelenik. (szőke-hegyi)
értékelés:

Ebihal
Úszás előtti ebihal állapotban.

Bogitól már láttunk egy hasonló megoldást, és úgy látszik, hogy ő szeret ezekkel a közelikkel dolgozni, vagy ezekkel a furcsa perspektívákkal. Egy nagyon jó megoldást látunk, és nagyon szuggesztív és meggyőző ez a kép, ráadásul a térrel is nagyon izgalmasan játszik, mert ugye így a szemlélő nem tudja, hogy hol van a fent és lent, és forgatjuk a fejünket, hogy megtaláljuk az eredeti állapotot, amiben az alkotó lehetett amikor a képet készítette, tehát minden nagyon jó, én két dolgot mondanék csak. Az egyik, hogy a medencénél, itt a hasi résznél az íveknek jó lenne, ha lenne befejezésük, tehát ez a vágás nem teljesen indokolt; és ugyanez a szemekre is igaz, hogy még az nem akkora kérdés talán, hogy az egyik szembe belevágunk, de legalább a másik szemnek a szempillarésze be lenne fejezve. Tehát ha a két szemből legalább az egyik meglenne teljesen, le lenne zárva rendesen, az az értelmezésben sokat segítene. Nagyon köszönjük a képet, és háromdisznós munka. És várjuk a további megoldásokat. (szőke-hegyi)
értékelés:

Öröm

Egy kettősportrét látunk, ami akár a gyerekkor vagy a család leckére is érkezhetett volna, mégis a Bara a barátom leckére küldte ezt, és ezt komolyan kell venni, hogy miért is ide került. Ennél a képnél talán emiatt, talán a nagyon szűk kompozíció miatt is, hiszen nagyon erősen vágva van, a fejtetőnél, a karoknál, tehát egy nagyon intim pillanatot is mutat, tehát azt lehet elmondani, hogy igen, sokféle kapcsolat létezik anya és lánya vagy két testvér között, de ő itt most a barátságra helyezi a hangsúlyt, mivel ezeknek a helyzeteknek, ezeknek a kapcsolati rétegződéseknek van egy egymásba ágyazottsága, azt ugyan nem mondom, hogy minden halmaz tökéletesen fedi egymást, de mindenféleképpen ez egy érdekes út. Ráadásul ebben a helyzetben, mintha egy titkot súgna, valami személyes élményt adna át a kisebbik szereplő a nagyobbnak, tehát a bizalom, barátság, beavatottság szertartásának a rítusát látjuk itt, amikor az egyik szereplő az üzenetet adó, míg a másik veszi ezt az üzenetet, és még szavak nélkül bár, de reagál is rá az arcjátékkal, mimikával. Felvethet kérdéseket a kompozíció és a képkivágás, és a metszések, hogy miért nincs meg a gyerek keze, a fejtető, miért nincs a válla, miért így csonkolódnak a dolgok, mégis szerintem itt van az a példa, amikor ezek az egyébként fontos szabályok felrúghatóak a történetiség miatt. Mert maga a gesztus nagyon erősen működik, mert a gesztus szereplője a kisembernek a szája, a szeme, és a másik szereplő szája, szeme, és amit nem látunk ugyan, de oda súg a kislány, a füle; és fontos az, hogy ők egymást karolva egymást átfogva szerepelnek a képen. Egy sorrendiség tud beállni a képen, hogy nem az a legfontosabb, hogy olyan ez, mint amikor lefogunk egy dallamot és nem minden hangot szólaltatunk meg ugyanolyan hangerővel, ez nagyon fontos egy ilyen kompozíciónál, és pontosan ezekkel a vágásokkal hozza létre ezt a fontossági sorrendet a kompozícióban. (szőke-hegyi)
értékelés:

Oldódás 3

Dénes egy olyan stúdiumba fogott, aminél a sorozat első két munkáját, lépcsőfokát már láthattuk az estiskolán, ugye ez a homokban az emberi alak, gyermeki, és ott nagyon szépen látszik a két alkotásban a folyamat, az egésznek a tisztázódása képzőművészeti és filozófiai szempontból. Ennek a folyamatnak a címadásból sejthetően látjuk itt egy következő lépcsőfokot, és itt én azt tartom fontosnak, hogy a Dénes eltökélten halad befelé ezekben a stúdiumokban, annak ellenére, hogy megtehetné, hogy csak végzi a házifeladatokat, küldi a leckékre a képeket, valami biztos akadna, és otthon ülhetne a családdal, és mondhatná, hogy marhajó, megcsináltam az estiskolába a 16 leckét. Eközben pedig az történik, hogy ez az egyszerű, naiv játék, ami zajlik az estiskolán, az átértelmez a Dénes szempontjából helyzeteket, és anélkül, hogy kimondhatnánk, hogy a Dénesék vagy bárki más lakásában létezik egy szakkör vagy iskola, Dénesben, benne, ugyanúgy létezik ez az iskola. Ugyanis ez a Dénes szabad döntése hogy az Oldódás sorozatában a leckekategóriákat használva elkezd egy belső történettel együttműködni, és ezt a saját fejlődése kapcsán kibontani, kvázi ő maga működteti a belső iskoláját. És így több lépcsőn keresztül juthat el mondjuk egy végkifejletig, ebben a fajta keresésben. Ugye tudjuk, hogy a Dénesnek több mozgóképes alkotása volt, régebben ha valaki megkérdezett volna, azt mondtam volna, hogy ő mozgóképben erős, de amióta nem tudom, talán új kamera van, azóta a képzőművészeti rész, a fotóművészeti rész sokkal sűrítettebben jelen van a munkáiban. Tehát nagyon fontos, hogy az Oldódás 3 az megint egy belső kísérletnek a harmadik lépcsője – noha bizonyos szempontból meg az első, hiszen pár képpel később majd lesz egy 4. verzió is. Tehát ez a kép eredményeit szeretném a 4.-nél elemezni, nem azért, mert ez a kép nem a szívem csücske, de a következőnél lesz értelmezhető ez is. (szőke)

De legalább kényelmes
Kicsit bandzsa, meg ugatni se ugat, de legalább kényelmes

Sacinál ugye már hosszú ideje a gyermeknevelés kapcsán, egy új élet folyamatos megfigyeléseivel, anyaként, társként sokat megélt történeteket raktározó öreg lélekként rácsodálkozásokat látunk. Egyszerű lenne megfogalmazni, hogy a Saci home-fotókat, különböző privát képeket küld az életéből. Mégis azt mondom, hogy másoknak úgy tűnhet, akik nézik ezt az oldalt, hogy mennyi érett, képzőművészeti alkotást láthatunk itt ezeken az oldalon, és mégis, ezekre a fajta történetekre is nagyon nagy szükség van, amik a natúr életet, igazából azt mondanám, hogy egy picit az USA-hoz és Andy Warhol-hoz visszakapcsolódva, a hatvanas évekhez visszanyúlva, egy kis pop-íz vagy popkultúra is megjelenhet az ide beküldött alkotásoknál, pl. azért, mert szerintem nincs az estiskolának olyanfajta tiltólistája vagy manifesztuma, hogy ide ilyen és ilyen stílusú-típusú képeket várunk, hiszen az, hogy az estiskolán milyen képek, mesék, üzenetek vannak fent, az valójában ti velünk együtt, mindannyian, mintha ilyen kis sejtek ennénk, együtt pulzálva, együtt vibrálva folyamatosan, amorf módon alakítjuk, és ebbe a mozaikrendszerbe nagyon is beletartozik egy ilyenfajta kép is. De ettől függetlenül – miközben én ezt a képet nagyon szeretem – a Török Saroltának is ugyanúgy, mint máshol próbálja elmondani az ember, hogy mikkel tud egy ilyen kategórián belül pontosítani, erősíteni, erőteljesen létrehozni alkotóként egy-egy rendszert.
   A képen kétszeres módon is tengelyeket látunk – most a színvilágot meg a fényeket... nem tudom, hogy ez talán a hajdúszoboszlói strand, ahol a nagypapa és a kisbaba az árnyékban napoznak, ha ezt félretesszük, a kép mértanjával is kell foglalkozni. Az egyik, ami statikát ad ennek a képnek, az ez a kicsit jobbra feltolt háromszögrendszer, ami sejtésem szerint a nagypapa bal válla – fej – jobb válla, védő két alkarja, ami a gyerek testét fogja, ahogy ott fekszik és befejezi ezt a háromszöget a jobb válla, feje, bal válla és a kezek. Ez egy erőteljes háromszög, ami uralhatná a képet, másrészt viszont feltételezhetjük, és ezt a jelet a baba irányító tekintete adja nekünk, hiszen függetlenül attól, hogy a fotós megfigyeli kívülről ezt a helyzetet, sikerül elcsípnie azt a belső, harmonikus együttlétet, ami a baba szemeiből sugárzik, ahogyan néz, és ahová néz, az a nagypapa arca, az ő tekintete. És ha a nagypapa szimmetrikus tengelyét vesszük alapul, és ez a mellkas közepén húzódó egyenes, majd a baba felemelt gerince és fej-szem kontaktusát nézzük meg, akkor létrejön így egy másik háromszög is a kép belsejében, aminek talán az egyik csúcsa hegyesebb, és a másik háromszög, ami erre 90 fokban elforgatva, majdnem síkra redukálva látható, amit az előbb mondtam, ez a két háromszög dominál a kép középpontjában, és ezekhez ez a skótkockás pléd és a zöld füvek azt kell, hogy mondjam, egészen jól kiemelik ezt. A háttérben egy picit zavaró az öltözősor a kék csempékkel, az emberekkel, ezt az egészet ez fényvilágában vibráltatja. Ezen akár nagyításnál lehetne speciális eszközökkel változtatni. Mégis inkább mértanra és geometriára térnek inkább vissza, hiszen van még itt egy titkos szereplő, aki azért nem elvetendő a képen, és ez a párnaplüsskutyacipőfej-zavarodottszemű élőlényke, aki szintén idebújik, mint egy titkos, harmadik szereplő, aki itt kikacsint felénk. Akár a Dürer-képeket véve alapul, amiről már többször volt szó itt, a Dürer aláírásai, és a korában sok más alkotó is allegorikus üzeneteket használ, és ezeken a térben elhelyezi egy tuskón vagy faragott kövön a monogramját, a kézjegyét. Erre a plüsskutyára akár azt is mondhatnánk, hogy lehetne az alkotó kézjegye, a fancsaliságával, a kikacsintásával, hiszen egyértelműen felénk kommunikál, felénk súg abból a kettős érzelmi helyzetből, abból a szeretetteli de intim helyzetből, amiben ő egy titkos, harmadik, ágy alól leselkedő , hallgatózó tanú, aki kifelé néz ránk. Ha ez elfogadható, hogy a kék párna az alkotó kézjegye, akkor szerintem ha jól megnézzük a más említett nagypapa-kisbaba háromszögeket is, és valamivel meghúzzuk a vonalakat – akkor az derül ki, hogy a képnek van még egy, láthatatlan, a bal felső saroktól kiinduló, és a jobb alsó sarok felé tartó tengelye is, ami a kép jobb alsó sarkánál haladna ki a képből. Ezt egyvalami töri meg, a tanú, azaz a leskelődő párnaállatka, amivel annyit lehetne csak csinálni, hogy ezt egy picit a nagypapa fejtetőrésze felé jobbra el kellett volna húzni. Mondjuk akkor felvetődne, hogy igen, a nagypapa, a kisgyerek, ezt a meghitt, érzelmes helyzetet megszakítaná, de szerintem a Saci képe mégiscsak egy olyan létállapot megfigyeléséről beszél, ahol nem egy egyedi, egyszeri helyzetet látunk, hanem sokszor van ilyen helyzet, és ha nem itt és most, de akár két órával később ugyanúgy meg lehet ismételni. Ezek a fajta üzenetek nagyon fontosak és nagyon jók, de az alkotónak a gép elkattintása előtt tudnia kell ezt az élményt, hiszen láthatott már kapcsolódásokat anyaként, tudnia kell, hogy mi az a képlet, amit át akar fogalmazni képi nyelvre, és vagy manipulálnia kell, pl. odanyúlni, és a párnát arrébb húzza, és közben mondja, hogy picikém maradj ott, papa nézz oda, és ezerféle rendezői ötletet lehet alkalmazni; vagy kivárok egy olyan helyzetre, ahol ez később megoldható. A házi kedvenc kategóriában ez egy nagyon jó ötlet, hogy a Saci ideküldte ezt a képet, de egy picit a gondolatok szempontjából még pontosítani kellene ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Utazás
Utazás
Utazás
Utazás
Utazás
Utazás
Utazás

Fekete-fehér, fekvő formátumú képsorozat. A képsorozat egyértelműen egy azonos üzenetrendszerhez kapcsolódik, ami igazából a belső-külső tér játékával van megdíszítve, és emiatt válik el egy egyszerűbben megfogalmazható kategóriától. Maga a cím is utal erre, hogy a képsorozat egyfajta road-movie, igazából képekben elmesélve, a mozgófilmhez közelítő képsorozat. Alapvetően ezeken a tájképeken nem fikciós történeteket látunk, hogy pl. a lovas nagy karddal leszúrja a sárkányt, hanem tájakat, hasonló ritmusú tájakat, valószínűleg egy személyautóból kitekintve, hiszen a horizont nagyjából ugyanott mozog el ezekben a kompozíciókban. Tehát a kályhától való indulásnak én az javaslom, hogy meg kellene határoznunk a képsorozat valódi kapcsolódását; ezt tájképnek hívjuk. Ha az előteret elfelejtjük, akkor tájképvariációkat látunk, ami nyilván még egy picit egyszerűsítve van, mert fekete-fehér képekről van szó. Az is kiderül, hogy a nagy magyar alföldi tájakat látunk. Egyrészt ezek alapján az első fontos döntés, amit szeretnék mondani, az az, hogy a szorgalmiból az Utazás képsorozat átkerül a nyár kategóriájába, mivel ízig-vérig a nyár formáiról, ritmusairól szól, hiszen a nyár nemcsak a napsütés, nem csak a sziporkázó, napbarnított testek a vízparton, nemcsak a fürdőruhák csíkjai, hanem a nyár néha a vihar előtti csend, a vihar utáni madárhangok, a pára, az elmélyülés is. Szerintem a képsorozat a nyár kategóriájába tartozik, így ha az alkotó elfogadja, ezután leckeként kezelem.
   Ha félretesszük azokat a fontos jegyeket, amik a belső tér jelzésére vonatkoznak, plusz a színvilágára, akkor az alföld verseiben, ódáiban, megfigyeléseiben rögtön szóba kerülhet egy nagyon fontos alkotó, aki attól függetlenül, hogy régebbi korok alkotója, nagyon is kapcsolódik ide, hiszen az egyik híres festőművész, aki az életének egy nagy részét az alföldi táj fényviszonyainak, a fény játékainak, a fényen keresztüli drámának a megfigyelője, Koszta József, érdemes megnézni, azzal a fantasztikus tudással találkozni, ami az ő képeiről árad. Ő Párizsban tanult, nagyon képzett festőművész, a II. világháború után visszatér szülővárosába és a városon kívül a külterületen, nagyon szerény körülmények között, egyedül él, és nagyon sok alkotása szól az alföldről, a kukoricáról,a szántásról, az emberekről, az alföldet jellemző óriási egek-felhők viszonyáról, és az ő festményeinek az egyik különleges íze az, hogy a színek kapcsolódásával a drámát létrehozza, színvariációkkal. Ez azt jelenti, hogy amikor azt gondolnánk, hogy egy vihar előtti hangulatban a felhők formája, grafikája jelenít meg egy feszültséget a festményen, addig Koszta rájön arra, hogy egy fordított fényviszonyok alkalmazásával pl. amikor egy nagyon erős nyári vihar készülődik, akkor az alföldi tanyavilágban élfények és reflexek, de nagyon erős reflexek jelennek meg a tárgyakon, gallyakon, tetőéleken, és ezek szinte világítanak ilyenkor, talán mindannyian láttatok már ilyent, hogy a templomtorony szinte ragyog, miközben egészes sötét, szürkés, gomolygó már az ég, miközben kezdenek megvillanni lent a felületek a föld közelében, és ebből lehet sejteni, hogy hamarosan óriási vihar lesz. Ezeket a hatásokat ő színekkel hozza létre, de ezek a színek tónusokra visszafordíthatóak, a dinamikus sárgákkal is dolgozik a nagy sötét felületekben, amivel utal a feszültségre. Ezt az utat követi ez a képsorozat, vagy tudatosan, vagy véletlenül, és ez nagyon tisztelendő, hogy látszólag eseménytelen témát keres meg az alkotó, amire ugyanakkor szeretném kijelenteni, hogy nem erről van szó, ez a képsorozat nagyon is jelentékeny, egyrészt továbbra is konzekvensen egy létállapotot közvetít a fotós, a benne zajló eseményekhez rendel hozzá színeket, tónusokat. Erre az alföldi táj alkalmas, a képek alsó részén lévő, nem részletgazdag, szinte elmosódott akvarellszerű mélysötétek alkalmasak, amelyeknek a szürkésfehér variációi a felhőkben megjelennek, sokszor ragyogó fehérekkel – erre alkalmas ez az egész utazás. Mindazokat a létállapotokat, a belső keresést, gomolygást, bizonytalanságot nagyon jól közvetíti képsorozat. És itt be is lehetne fejezni az elemzést, mert A-B-C-D, lehet, hogy még E-F-G, tehát nem egy triptichont látunk, hanem egy mozgóképsort, amiben a tájak váltakoznak. Valahonnan elindulást látunk és valahová érkezést, de nem látjuk sem az indulást, és nem látjuk a megérkezést, hiszen nincs kiemelve első és utolsó kép – azaz ez a képsorozat tényleg az utazásról szól. Valóban arról a létállapotról van szó, hogy egy változás elkezdődött, a változás még zajlik, és ez a helyzet még nem érkezett nyugvópontra. Ehhez konzekvensek a tájkép fekete-fehér alkalmazásai. Feltehetően csodálatos színeket látnánk itt egy színes verzióban, de ha az alkotó ezeket használná, akkor mindaz a belső, fojtott hangulat nem tudna megjelenni a képeken. Tehát erre is nagyon jól ráérez az alkotó, hogy a fekete-fehéret választja, hiszen ettől sűrítődik az üzenet, ettől múltidéző jellegű, merthogy kihígulna a története, ha itt a festői munka kapcsán említett színek jelennének meg. Hozzátenném, hogy Koszta is nagyon sok képén a sötét-fekete-barnás árnyalatokat használja, tehát nincs innen olyan messze. Ami ugyanakkor ezt a képsorozatot még erősebben afelé mozdítja el, ami a Barától az elmúlt időben láthattunk, az az, hogy az alkotó nem veszi a fáradtságot, nem áll meg, nem száll ki az autóból, hanem marad bent, ebben a furcsa belső párával, kabátszaggal, belső hangokkal teli autóbelsőben, és onnan tekint ki, mint egy megfigyelőbarlangból. Ezt azzal éri el, hogy az ablakon megjelenő vízcseppekre állítja az élességet, ezáltal egy hátsó tájkép-térrel, és egy mikro-előtérrel kezd el dolgozni. És ezzel az előtérrel, amit a néző a saját tapasztalatából következtetve egy zárófelületnek, azaz üveglapnak értelmez, még jobban sűrítődik ez a belső hangulat, ami a tájképekben önállóan is megjelenne, de még fojtottabbá válik az egész. Hiszen sokat beszéltünk a tájakról, de valójában itt ezek a vízcseppek a főszereplők, az élesség miatt. És így ennek a történetnek, ennek a vallomásnak itt van a kulcsa, és ezért vagyunk kénytelenek az előzmények elmesélése után továbblépni, és azt mondani, hogy egy ízig-vérig Bara-képet látunk. Ugyanis innentől kezdve egy olyan territóriumba érkezünk, pusztán emiatt az élességállítás miatt, ami az a belső világ, amit esetleg ha mostanában találkoztunk a Barával, vagy láttuk az utoljára küldött képeit, úgy tűnik, mintha egy nagyon érdekes és érzékeny személyiség megközelíthető lenne, de egy bizonyos határvonalon nem tudunk átlépni. Ez a határvonal az emberi territórium, a test, a kabát, a testtől 10-20 cm-re lévő biorezonanciának, tökmindegy, hogyan hívjuk, mindenesetre a Bara birodalmának a kínai nagy fala. Ezek a vízcseppek az ő védőfala, ahonnan ő kitekint. És ezeket a képeket azért tartom jónak, mert ezt egyszerűen, a képzőművészet eszközeivel jól megfogalmazza. A burkolaton keresztüli kitekintést, és a belső, melankolikus létállapotot ezekkel az egyszerű eszközökkel, mint az élességállítás létrehozza. Fontosnak tartom, hogy ez a képsor a nyár kategóriájába átkerüljön, és picit többet próbáltam beszélni erről a képről, mert elképzelhető, hogy bizonyos helyzetekben nem az a cél, hogy különleges, cirkuszi mutatványokat hozzunk létre az alkotásainkon keresztül, hanem a saját belső létállapotunkat, a bennünk zajló világot próbáljuk minél pontosabban kifejezni a képzőművészet eszközeivel. Nem véletlenül nem mondok fotót vagy filmet, hanem azt mondom, hogy vizualitással, mert mindez szerintem az alkotás folyamatán keresztül segíthet, gyógyíthat, értelmezhet bennünk zajló emberi folyamatokat. Azzal, hogy a mesénk, a történetünk mások számára is érthető lesz, akiknek az életében ugyanúgy tudunk segíteni egy alkotói eredménnyel, nevezhetjük ezt akár mágikus folyamatnak is, és ezek nyilván közvetett módon visszahathatnak más történetekre, máshol, más módon visszakaphatjuk. (szőke)
értékelés: