Feladatmegoldás

Gúzsba kötve
Szabadnak születtünk. Korlátot csak saját egyéniségünk szabhat.

Az első leckék sorozatában egy többször látott helyzetet látunk, másként feldolgozva. Itt elsősorban a fotós árnyékára gondolok, ami önmagában egy megszokott megközelítés lenne. Amitől itt ez izgalmas, az az Anitától már látott, megszokott, sőt még élőben, itt az Ősök Házában is a tíz nap alatt látott csuhéból készült kis emberi alak, a kamerához egészen közel, középre elhelyezve, amit az alkotó keze tart. Tulajdonképpen két vetülettel dolgozik a kép, az első a hosszan elnyúló, szoborszerű, obeliszkszerű árnyék, amellyel a világosabb szürkékkel, csontszínekkel, az összetekert, kötözött emberi figura körbekereteződik. A kép érdekessége, hogy bár a sematikus ábrázolás miatt nem egyértelműen eldönthető, de mégis a figura nem női alakot formáz, talán a kéz, a megkötözött jobb kéz mintha egy kis íjat tartana – egyszóval a kis figura mintha férfialakra hajazna. Érdekes ez, hiszen az alkotó kezét is látjuk, és ezáltal érdekes ez a párhuzam a nagy erőteljes, nyújtott árnyék magábafoglal egy pici marionettfigurát, ami egy férfifigura. Ennek a kettőssége mint ahogy egy tengelyen fekszenek, ez együttesen értelmezendő, és érdekes az, ahogyan ebbe a nagy női árnyékba mint egy pici belső manó, egy varázsfigura ez a kis alak beleölelődik. Ezért tartom én ezt a munkát nagyon érdekes és őszinte munkának. (szőke)
értékelés:

Első lecke 2

A képen azt a konzekvens stúdiummunkát látjuk, ami az alkotónál már hosszú ideje zajlik, egy egyszerűsített képi rendszerben a női test lényegét próbálja az alkotó már jóideje elkapni. Egy belső utazáson vesz részt, és folyamatosan az a létállapot jelenik meg, ami látszólag meglepő, hiszen listaszerűen a képen egy mosott kavicsos felületet, térdtől lefelé két női lábszárat láthatunk, talán valami műtéti heg vagy sportbaleset nyoma is felfedezhető a bal térdnél, és látjuk ezeket a kedves kis balettcipőket, amelyek egyértelműen a gyermekkorra, Hamupipőkére és valami lágyságra, gyermeki létezésre utalnak. Ebből a távolságból, hiszen a fekvő formátumú képnek egy kis részét fedi le ez a forma, látható, gondolok itt arra, hogy az eddigi képeknél ez a kis cipő sokkal nagyobb történetiséget kapott, más arányban, máshogy hozva asszociációkat, üzeneteket. Ez a kép nagyon is erre a formavilágra asszociál hiszen más tárgyakat nem lehet felfedezni. A képnek így, hiszen nem egy fedett, akár őszi időszakban készült, zoknival, harisnyával, nadrággal fedett testrészt látunk, van egy határozott érzelmi, érzéki üzenete. Ha csak a XIX. század végére, XX. sz. elejére gondolunk, akár a képzőművészetben, akár az irodalomban, vagy ha akár még messzebb kitekintve is tudjuk, hogy vannak kultúrák, ahol az emberi test mások előtt történő megmutatása, legyen az akár egy arc vagy kéz, esetleg a lábak kivillantása nagyon is hivalkodónak, feltűnőnek értelmeződik. Bizonyos vallásokban ez szankciókat von maga után, mert a filozófiájukban az hangzik el, hogy a belső rendszerekhez képest ezek vágykeltőek. Ha csak a magyar történelembe, filozófiába gondolunk vissza, és megintcsak a XIX. század végét, XX. sz. elejét említem, akkor tudjuk, hogy a századelő hangulatában a csukló, nyak, boka mind-mind olyan érzéki erővel bírtak, amelyet az irodalom, a képzőművészetek feldolgoztak. Ez a mi szempontunkból azt jelenti, hogy arról a képi eszköztárról szeretnénk beszélni, hogy ez a fajta, régi időket idéző gondolkodás mindig asszociációkat erősíthet. Az asszociáció, amihez a befogadóra is szükség van, a befogadót is erősíti, hiszen a vágykeltés egy ilyen helyzetben, ha a befogadó épít hozzá történeteket, jövőbeli képeket. Egyszerűbben fogalmazva, a kép határa eltitkol, munkára késztet bennünket, a fényképezett női alak további szépsége kapcsán megdolgoztat minket, nézőket. Ezt azért is fontos megjegyezni, mert a jelenkori vizuális kultúra, és azon keresztül a filozófiai rendszerek folyamatosan nem ezzel a fajta szemlélettel dolgoznak, hanem azzal a kóddal, aminek általában az a végkicsengése, hogy az általad meglévő gazdasági segítséggel, nevezhetjük akár pénznek is, megvásárolhatod a tudást, a dolgok teljességét, azzal, hogy a vizualitás akár filmekben, akár képekben, akár termékekben mindent megmutat, mindent elédtár. Abban a pillanatban viszont, amikor minden rendelkezésre áll, elveszítjük a varázslatot. Ennek a képnek az érzékisége éppen abban rejlik, hogy részeiben közvetít egy üzenetet, a balra komponált ha más ezoterikus szemléletben nézem, a női oldalra komponált, ugyanakkor igazából obeliszkszerű, hosszú, nyújtott formán keresztül a nőiséget. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a kép jobboldala ugyanakkor teljességgel a hiányra épül. Sok mindent fel lehetne itt vetni, hogy egy virágszirom vagy fátyol vagy bármi más ellentétpár emberi arc férfi, nő, testrész, bármit lehetne mondani, nincs ott nem jelenik meg a jobboldalon. Ezt adott esetben fel lehetne róni a kép egészének hiányaként, mégis azt mondanám, hogy ha az alkotó üzeneteit akarjuk megfejteni az alkotáson keresztül, hiszen nem képzőművészeti kiállítóterem vagyunk, akkor ez a kép az érzékiségén, az áldozatiságán – hiszen zártak a lábszárak – a nagyon puritán eszközrendszerén keresztül a magányról szól, és valamilyen fajta esendőségről, és a zártsága ellenére, mivel nincs más forma elhelyezve ezen a kompozíción, egy olyan kitárulkozásról szól, amiben ez az obeliszkszerű jelzés felkiáltójelként, hívójelként van jelen a képen, olyasformán, mintha egy filmes dialógban meg akarnánk fogalmazni, hogy ez a felkiáltójel, ez az üzenet arról a fajta magányról szól letisztítottan, hogy itt vagyok, foglalkozzatok velem, ez az én üzenetem. Három citromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Rönó

Küzdelem

Eleve egy bonyolult triptichont látunk, és egy bonyolult megoldást látunk, egy síkra redukált teret, egy Országh Lilire emlékeztető nyomatnak tűnnek ezek a faháncsszerű felületek, amelyben van egy képkivágás, és ezen keresztül látunk bele egy másik térbe, ahol emberi testrészeket, fedetlen emberi testrészeket láttat ez a triptichon. Ráadásul ezek a testrészek nagyon határozott gesztusokat tesznek, mutatnak, tehát ez tulajdonképpen egy képvers is, ahol egyrészt egy fedetlen férfitestet látunk, a triptichon első részében; majd egy nagyon erős gesztust mintegy börtönre utalóan, és a harmadik részben egy talán háttal álló embert látunk, fejjel lefelé, és ebből nagyon furcsa jelentést kap a két kéz. De megkockáztatom, hogy bár az estiskolában házi feladatként az akt kategóriával még nem foglalkoztunk, mégis ez egy olyan fontos munka, ami ide beérkezett, ami az emberi test és a környező tárgyak, felületek, tónusok és egy drámai szexualitás, hiszen a képkivágások nagyon esendővé teszik a testrészek kiemelését, és ezáltal egy nagyon őszinte és nagyon drámai üzenetet látunk egy belső történetről. Ebben ott van valahol a bezártság, és ott van egy hangos kiáltás is, és mivel ezek a lenyomatszerű felületek láthatóak, a természetre is történik utalás ezekkel a faháncsszerű felületekkel, de ez is halottan. És ami nagyon életszerű, az a test, a testszőrzet, a küzdelem, a meztelenség, a szabadulásvágy, a fedetlen részek, gesztusok, van benne egy furcsa temetéssel, újjászületéssel kapcsolatos, talán még áldáskéréssel is kapcsolatos történet is, én ezt egy nagyon fontos munkának tartom az estiskolán. Meg kell jegyeznem a Sanyinak, hogy nem tudom, tudja-e azt, hogy ezzel egy olyan szintre rakja fel saját magának a lécet, hogy ezeket később nehéz lesz majd megugrani. Ez egy abszolút háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Nyugodt este
Az első komolyan békés estéhez járt egy üveg bor, némi fény csillogása és a feketébe hajló éjszaka.

Én ezt a képet szeretem, és nagyon örülök, hogy a Marczingós László elkezdett olyasmit küldeni, amiben az ő érzékenysége megjelenik, az a fajta érzékenység, amit a férfilélekben nem biztos, hogy olyan könnyű megtalálni, és nagyon jó az, hogy nem akar bizonyítani a borral, az üveggel, nem akar árlistát hozni, hanem az egészben elkezdi azt a fílinget, azt az érzést hozni, ami benne megvan, és hála a jóistennek, hogy a László női lelkét is látod végre, hogy érez, hogy van romantikája, érzelmei. És itt, a pohárban a trükkös alkotót, a piros pulóveres alkotót, aki Dürer-félén, nagyon finoman, meghúzódva de ott a kézjegy, de az a varázslat benne van, amit oly sokszor kérünk, hogy a saját életetek, a saját belső történeteitek fogalmazzátok meg, és miközben ott vannak a mindennapi életben ismert kommunikációs kódok, itt valójában egy egyszerű kis képen keresztül egy teljesen más, közelebbi, és nagyon érzelmes útra térünk, mert az alkotó ezt a fényképet használta erre. És így az ő valódi énjét látjuk ebben a mesevilágban. Én egyvalamit tennék még hozzá, hogy a kép jobb oldala engedne még egy pici vágást, mert van egy kancsónk, egy poharunk, de van egy gyertyánk is, ami fontos, és ami a baloldalra került, és az egész kép dinamikáját erősítené az, ha ez a tömeg kimozdulna még a kép széle felé, és akkor nyerne nagyobb hangsúlyt a baloldalon lévő gyertya. Nekem pl. Andersen meséi jutnak erről eszembe, és ami itt is érdekes, hogy Andersen miért kezd el meséket írni ott, akkor, abban a társadalmi közegben, struktúrákban, tehát érdekes nagyon a kép meseisége, és van benne még valami keleties is. (szőke-hegyi)
értékelés:

Borotválkozás előtt
Három hét alatt egyszer...

Szeretem ezt a képet, mert az a kis állványon álló borotválkozótükör egy kis lenyomat, egy kézjegy is, az alkotó, akin van azért annyi fény, hogy látsszon, hogy nem teljesen vidám az arca, látjuk az ő üzenetét, hogy ő az, aki ezt a képet elkészített. Én ezt akár egy csendéletként is el tudom képzelni, de ezesetben az nekem nagyon fáj, hogy ez a kis borotválkozótálka, amiben a borotvát megmossa, az ecsetet belemártja, és ott térdelve vagy hajolva borotválkozik, és ez egy fontos motívum, és szépek rajta a fények, ahogy a fény ragyog ezen az alumínium felületen és a vízen, és jó lenne ha ezek az utak végighaladnának, de ennek a körgyűrűnek egy szakasza nincs befejezve, belevágódik a kép széle, és ugyanezt érzem a tükörrel is, hogy a talpa még éppen belefér a képbe, de mondjuk egy normál fakeretbe téve már eltűnne. A szögletes téglatestforma, amiben ez a tükröződés van, és alatta ezek a szalmaszálak, a tálka kerek formája, tehát ennek a kettőnek a játéka nagyon jó, de én bővebbre hagynám ezt a képet, mert így nagyon nyomottnak hat nekem.
Általánosságban mondva, úgy tűnik nekem, olyan mintha attól félnétek, hogy elrepül a kismadár, vagy elszalad a téma, vagy gyorsan kell fényképezni, mielőtt megunom, vagy el kell futnom, vagy nem is tudom? Holott itt aztán tényleg biztosak lehetünk abban, hogy az alkotót látjuk, meg az ő eszközeit, hogy itt nem fog elrepülni a kismadár, tehát mi van, ha a Gábor félóra múlva borotválkozik meg, hát semmi, nem? Nyugodtan meg lehetett volna várni azt, mire a kompozíció kialakul, értem azt pl., hogy az a fűszál ott belelóg a tányérba, aminek semmi szerepe nincs, a jobb alsó sarokban van valami nemtudommi, pl. a borotvát én nem tettem volna oda, mert ez is a verbális humor része, és nem erősíti a képet, sőt szerintem idegen ott az a kék vonal, tehát ha már valamit alkalmazok, ha ilyen egyszerű tárgyakat alkalmazok, mint a tükör és a tálka, akkor archaizáljak, és pl. egy behabozott borotvapamacsot rakjak oda, és az már utal eléggé, de ez a gyorsborotva ez ott eléggé idegen. És ebben a kompozícióban ugye formákkal dolgozunk, van egy nagyobb, homogénebb, kerek forma, és ehhez a tömeghez képest kell elmozgatni, kimozgatni, dinamikában beindítani azzal, hogy egy kicsit ugye már most is el van mozdítva a függőleges tengelytől ez a tükör, de még jobban el kellett volna mozdítani, hogy egy dinamikusabb forma jöjjön ki. Én azt mondom, hogy jövőre is fog oda menni, akkor is fog borotválkozni, mi meg türelmesek vagyunk, és nem mondom, hogy akkor, de ezt ismételje meg. Addig én erre adnék két disznót, mert az ötlet jó, és a nyárhoz is nagyon jó, merthát ugye a férfiember nyáron ha nem muszáj, nem borotválkozik, bár én ebben nem vagyok mérvadó, mert én télen sem. (hegyi-szőke)
értékelés:

Kávé
Nem véletlenül nem küldtem még be valódi házifeladatot a barátság leckére; nagyon nehezen megfogalmazható témának tartom, érlelem is már egy ideje. Ez úgymond egy első megfogalmazás, egy kiindulási pont; a barátság fogalmának mintegy kívülről történő megközelítése, a felületesebb, nem intim, hanem könnyed barátság, haverság, ismeretség felől. És csak egy tükörmennyezet kellett hozzá. :-)

Már láttunk ilyent valamelyik leckére, hogy az alkotó a tükröződésekkel, a plafonon lévő, talán üvegfelületekkel játszanak el, és mivel ezek a tükrök darabokból vannak, a kamera és a plafon közötti dőlésszög sem pontos, és emiatt a képen vannak torzulások, és ezt a puzzle-dolgot pont ez teszi érdekessé. Ráadásul attól, hogy ez a tükröződés jelen van, és a fotós ezt észreveszi, van az egészben valami furcsa helyzetjelentés, egy furcsa felülről érkező megfigyelés, ahogy látjuk ezeket a parányi embereket ebben a kis közösségi vagy házibuli hangulatát, hiszen valami étteremben van ez az egész történet, olyan, mintha belepillantanánk valahol egy privát környezetbe, és ez a mozaikszerű, mint egy kis képregény ez a megfigyelés nagyon izgalmas. Eszembe jut róla a Sas Tamás filmje a Presszó. Az egy nagyon furcsa film, ahol a Tamás azt csinálja, hogy a kamerát mint egy gyóntatószéket használja, és rengeteg vallomásszerű dolog történik benne, rég láttam, de ha jól emlékszem a kamera el se mozdul benne, hanem egy helyről dolgozik, ez azért érdekes, mert egy nagyon tehetséges operatőrről van szó, aki rengeteg helyen dolgozik, és egyszercsak hoz egy döntést, és egyszerűen puritán módon leszúrja a kamerát és egy helyről készít el egy komplett játékfilmet, ami hát színészileg sem egy egyszerű dolog. De ettől az egész olyanná válik, mint egy gyóntatószék, vagy akár egy tükör. Ugye a tükröket se nagyon helyezgetjük a lakásban, az ott van valahol és nagyon sok mindent lát, hiszen odamegyünk, belenézünk, és itt is valami ilyen játék zajlik. Miközben nem tartom valószínűnek, hogy ez a Közel-Keleten készült, mégis van az egésznek valami móros vagy algíri, egyiptomi hangulata, ezektől az izgalmas színektől, a kockáktól, a ritmusoktól, az egésznek van egy fura popos, hippis hangulata is, meg még Klimt is eszembe jut róla, ő is használja ezeket a formákat, színeket, vonalakat. Nincs annyi drámaiság a képben, mintha Schiele lenne, de szerintem ez egy jó kép. Én teljesen elfogadom ezt a barát kategóriába, ráadásul itt pont indokolt ez a kockák, mert itt igazából felfedezhetjük, hogy van ez a társaság, meg van itt egy pár is, a jobb alsó sarokban, meg egy másik társaság is a karosszékekben, a maguk történeteivel, ahogy beszélgetnek, összebújnak. Nagyon izgalmas ez a kép, sokáig el lehet nézegetni. Érdekes lehet nézni, keresni olyan sörözőt vagy nem tudom mit, és figyelni, hogy hogyan alakulnak ki ezek a csoportok, és itt is megemlíteném Muybridge nevét, akinek a Mozgásanatómiáját aminek két részéről tudok, az emberi és az állati mozgásról. És itt tulajdonképpen egy emberi mozgásanatómia-tanulmányt látunk, helyzeteket, csoportlélektant, hogy hogyan mozognak el, milyen mozgáskódokkal ülnek ott az emberek. (szőke)
értékelés:

Mozgófilm, némafilm, a háttérben zene, pixillációs. Nagyon örülök, hogy az egészalakos cím a filmválasztáshoz egy párbeszédet jelez, tulajdonképpen az óriási faforma fateste itt egy párbeszéd része és erre a leckére két bemutatkozást látunk, egyrészt Berecz Istvánt alkotás közben, másrészt a fát változás közben. Nagyon jó ritmusa van a filmnek a pixilláció miatt, az ember elkezdi nézni a kimerevített pozíciókat, majd belekerül ebbe a történetbe, és ebben a pillanatban vége van a filmnek. Azt szeretném mondani, hogy nagyon jó ez az irány, nagyon jó, amit az István elindított, azért megjegyezném, hogy egy ilyen fa faragása biztosan nem rövid idő, tehát én szeretném a házi feladatot visszautalni azzal a megjegyzéssel, hogy jó az egészalakos portré, de nemcsak a munkafolyamatot kellene befejezni, hanem a filmet is. Se a munkafolyamat nincs bevezetve, elbeszélve, és befejezve, és a film nincs befejezve, mert megvan a bevezetése, a tárgyalása, de hiányzik a lezárása. És mindezt pont azért mondom így, mert egy nagyon jó irányt indított el itt az István, és a hármas leckére ezt visszautalom, és várom a befejezést. Hegyi: Én ehhez hozzáfűznék annyit, hogy Király Andrásnak hívták azt a magyar fotográfust, aki Canberrában élt - már hazaköltözött – és ő volt az, aki a 60-as évek végén megbízást kapott az ausztrál parlamenttől, hogy amikor a bumeráng formájú Parlament épületét, amikor építették, annak a munkálatait fotózza le. És ez évekig tartott, és ő azt csinálta, hogy felment egy közeli hegyre, feltett oda egy kamerát, ami azt hiszem napi két képet csinált, vagy hármat, és ebből jött össze egy egész hosszú film az évek során, amin látszik, hogy hogyan nőtt ez az épület, azaz ő volt az első, aki ezt ilyen méretű projektnél be merte így vállalni, egészen kezdetleges eszközökkel, és egy Hasselblad kamerával, úgyhogy ennek vannak ilyen előzményei, és érdekes lenne látni, ahogyan a szobor elkészül. (szőke-hegyi)

Tihanyi emlék
Egy kis szabad strand, lángos, és water melon.

Egy klasszikus igazi ’nekem a balaton’ hangulat érződik ezen a dupla képen, ami egyből noha nem azzal a technikával készült, de az igazi sztereofotót juttatja eszembe, ez egy olyan duplafotó, amikor ha belenéztünk egy keresőbe, egy kicsit mindkét kép máshogyan volt fotózva, és egyszerre látva őket a szem bizonytalansága miatt térbelivé vált. Erre, vagy a kaleidoszkópra emlékeztet ez a kis mozaik, és ezt a bizonyos nyár-fílinget nagyon jól hozza ez a képpár, csak így tovább Sanyi, ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Pletyka
Már egy kis zaj is megzavarhatja a rólunk alkotott képet. És ekkor derül ki igazán, hogy ki is volt az álbarát.

Felső gépállásból fényképezett patak vagy más mohás vízfelületet látunk, ahol áttükröződik a mohos kőfelület, és ami fölött látszik, picit torzítva, hullámzóan egy árnykép, amiből maga a fotós fedezhető fel. A formák, amelyek játékosan asszociálhatóak is, akár egy növénymotívum, ami mintha kéz lenne, vagy akár egy másik folthatás, ami mintha egy láb lenne, a kép alsó felületétől indul el és mintha Brancusi szoborformáit idézné, ugyanazok a foltok, letisztult rendszerek jelentkeznek ezen a képen. Örülök, hogy most már folyamatosan egyre letisztultabb, egyre bátrabb munkák érkeznek Annitától. Ebben a képben is erősödik a nőiség varázsa, ami költői módon van megfogalmazva, itt is azt tudom mondani, hogy haladj tovább ezen az úton, figyeld és tanulmányozd mindazt, ami átszűrődik rajtad, és ne félj a megfeleléstől, hiszen ez egy szabadidős oldal, mindketten szabadidőnkben csináljuk ezt. Mindezt a bátorságot és érzelmeket kérem tőled, amit már ilyen könnyedén használsz, hiszen látom már, hogy nem zavar a fotográfia iránti feladatvégrehajtás, hanem elkezdett izgatni téged mindaz, amiket mostanában készítesz és beküldesz. Nyugodtan haladj tovább erre és használd ezt a magabiztosságot és érzelmeket, amiket már tudsz. (szőke)
értékelés:

Tekintetek

A képet közös döntéssel áthelyeztük a gyermekkor leckébe. Egy egészalakos portrét látunk egy kislányról, feltehetően egy cirkuszi sátor vagy valami freskószerűség előtt, innen ezt nem tudom jobban eldönteni, hogy a lovak a képen, ami Russeau-i értelemben-hangulatban szerepelnek ezen a képen, és mintha figyelnék ezt a kislányt, az alkotónak egy nagyon jó döntése az, hogy a kislányt a képen hova helyezte el; ráadásul a lovaknak az íves formája által a csípőn és a testen is egy ilyen íves forma jön elő, a kislány kezében ha jól látom egy maci van, amit ő nagy szeretettel ölel át. A kép tehát ezzel a hármassal dolgozik, a két lófej és a kislány viszonyával, és ami egy döntési helyzet, amit talán máshogyan is meg lehetett volna oldani, gondolok itt arra, hogy a kislány cipője lemaradt, ami nem indokolt, és a jobboldali ló mellett van egy félig belógó oroszlánfej, ami nem igazán tűnik tudatosan komponáltnak, azaz így, ahogy most van, nincs szükség erre, vagy tágabbra lehetett volna venni a képkivágást. Ugyanez igaz a ló fölött, a valószínűleg a lovas részletére is, amiből ha csak az ajkat levágjuk, csak az áll marad, azzal is elérjük azt, hogy nem azonosítható könnyen egy emberi fejjel. A fényképezőgép helyzetét megválasztva, most egy perspektivikusan enyhén összatartó formát ad ki a háttér paravánja, ami ha a fényképész egy kicsit elmozdul magához képest jobbra, kiküszöbölhető lett volna, ráadásul ekkor a kislány és a ló feje nem olvad ennyire össze formájában. Tudom ugyanakkor, hogy ezek a pillanatok csak másodpercekig történnek, addig lehet lefényképezni őket, aztán a kislány elmegy, elfut, tehát ezek a gondolatok csak azért kerülnek elmondásra, hogy a kompozíciót értsük, és egyáltalán nem biztos, hogy ott a gyakorlatban megvalósítható lett volna, úgyhogy ez egy háromdisznós kép. (szőke)
értékelés:

Megtört valóság
Van, hogy a tárgyak állják útját a szándéknak

Nagyon jó ütemben induló estiskola-tagot köszöntök itt újra, és valószínűleg valamilyen szállodai térben, a tagokra oly jellemzően ő is talált egy tükröződő felületet, és itt Bergmann Tükör által homályosan című filmjét is idézhetném, tehát Laci egy izgalmas torzulást, egy tükörjátékot talált meg, André Kertész Distorsion munkáit említhetnénk meg itt, akár kiadva Lacinak, hogy a neten rákeresne, akkor jó irányokat fog tudni kapni az ő 30-40-es években tükrökkel végzett kísérleteiről, művészeti munkáiról. Jónak tartom ezt a házi feladatot, hogy úgy keresi meg ezt a törést a tükröződésben, hogy pont a fejnél, ami mindannyiunknak olyan fontos lenne látni, az alkotót, aki ugye szemérmesen magával a géppel is kitakarja az arcát, tehát pont ide helyezi a tükör torzítását, ebben van elég nagy adag humor is, hiszen kellett látnia azt, hogy a tükör alsó része úgy torzít, hogy a nadrág és a tévénézőizom is felerősödnek. Ilyenformán az egészalakos portré, ez a megtört valóság egy nagyon jó színvilágban is jelenik meg, ez a tört kék és ez a fáradt bordó az erős zölddel, egy erős olaszos, bertoluccsis hatást kelt, és megvan rá a három disznó. (szőke)
értékelés:

Kalapos hölgy

Gulácsi Lajos, aki a VIII. kerület Salétrom u. és a József u. mellett található épületben készítette a képeit, úgyhogy ha oda ellátogatunk, a mai napig nem érthető az a csodálatos álomvilág, azok az Olaszországot és Botticellit, tündéreket és angyalokat idéző világ, ami Gulácsit jellemezte. Ez a hangulat, ez az elrajzoltság, ez a grafikai elem jellemzi ezt a képet is. A pszichoterápiás gyakorlatokon van ez a festékfoltokból tintafoltokból szoktak belső beszélgetésekben elemezni, ahol az asszociációkból következtetnek arra, hogy a lelki életükben milyen történetek vannak. Itt is egy ilyen asszociációs játékot látunk, ahogy egy látszólag jelentéktelen vonal vagy repedés, amire talán pici manipulációval az ajakpír került fel, de igenis felfedezhető egy kicsit Krúdys, Gulácsi, vagy Csát Géza hangulatát idéző hölgy profilja, sziluettje. Az egész kép fekete-fehér, egy furcsa melankólia és dráma uralja ezt a grafikát, amit annak ellenére hívok így, hogy fotóeljárással készült, de ez egy tusrajz vagy szénrajzhoz közelít. Mondhatnám akár Szász János Ópium című filmjét, ami nagyon szépen közvetíti a Csáth belső világát ebben a filmben, mert ezt a furcsa, belső, zárt, metafizikus álomvilágot érzem megelevenedni ezen a képen, és nagyon köszönöm azt, hogy az alkotónak van bátorsága arra, hogy ezt az első leckére, a portré arc nélkülre küldje, holott tudjuk, hogy nagyon sokat és jól fotózó alkotóról van szó, egy síkra leredukált, puritán és mégis bőbeszédű, az absztrakciót átfordító anyagot küldött. (szőke)
értékelés:

Égi kapcsolat
Békásszoros, 2008

A sajtófotó-szemlélet, ami a Gáborban megbújik, hogy dokumentálja az élet abszurditását, jelesül a pléhkrisztus és a Satcom vagy ilyesmi cég parabolája, és a csodálatos kétszintes faház viszonyát érzékelem itt feltűnni a kép címválasztásában. Ugyanakkor az épített környezet kategóriájában szalonképesen, távolságtartóan rögzítődik az alapszituáció, amiben nem biztos, hogy kivágásában jól, azaz a gép megfelelő helyre, magasságba, mélységbe helyezése történt meg. Mert listaszerűen tényleg el lehet mondani, hogy igen, a képen tényleg van faház, tényleg van pléhkrisztus, erős színekkel kifestve, tényleg van rajta szatelitantenna, és az egész tényleg szürreális. Valóban van itt egy olyan galéria fából, aminek az egyik oldalán van bejáró, a másikon öt méter magasból a patak fölött egy nagy átlépéssel lehet a bejárati ajtóhoz átjutni. Ezek mind felsorolásszerűek, megtalálhatóak a képen, de szerintem a fotográfia nem elsősorban tartalomjegyzék, nagyon köszönöm ezt az üzenetet onnan, de még várom majd a képeket az épített környezetre. (szőke)
értékelés:

Önkép 1
Ösztönösen belémötlött ötlet, mi önkép lett.

Egy önportrét látunk, amiben az alkotó egy homogénnek mondható háttér előtt egy szemmel láthatóan erős fotoshop-hatással létrehozott egy olyan maszkolást, amiben szinte az utolsó szőrszálacskát is élessé tette, nem értek annyira hozzá, hogy ezt hogyan lehet, de a képen akár egyenként meg lehetne számolni a hajszálakat. Az optikába tekint az alkotó, egy furcsa, majdnem személyigazolványképre emlékeztető képet látunk, valami egészen furcsa álomképpel vegyítve. Egy olyan fajta megmérettetésnek tűnik, egy olyan üzenet, ahol minden pontos, minden precíz, és mégis van az egészben valami őrült, valami einsteini, és talán ha a szemeket nézzük, a tekintet látszólag bátornak látszik, mégis egy kissé riadtnak tűnik, sőt, mintha a két szem nem azonos üzenetet közvetítene. Egészen biztos, hogy ezek a folthatások tudatosak, ahogyan az alkotó alkalmazza, és tudja, hogy a kép erős önironikus hatást kelt. Ugyanakkor ez az önirónia egy erőteljes belső szomorúságot is palástol, és ezzel azt az üzenetet próbálom a kép mellé küldeni, hogy nyilván el fogunk jutni arra a pontra is, hogy az András ezeket a maszkokat megpróbálja majd félretenni, amit technikával hoz létre, és a valódi Gimesi Andrást fogjuk látni. Ettől függetlenül a képet jónak tartom, és jár érte a két citromdisznó. (szőke)
értékelés: