Önportré arc nélkül

árnyék-személy

Jó az irány, Gime, tetszik. Ez az, amiben el kellene kezdened mozogni, egy kicsit befelé fordulni, egy kicsit belülre figyelni. Olyan képet mutatsz, ami tulajdonképpen jól ábrázol téged, még akkor is, ha a valóságból csak azt a néhány lábujjat kapjuk. Ez az egész helyzet attól válik személyessé, hogy felfedezzük magunkat, a lenyomatunkat a külvilágban. Minden önportréban ez benne van. Nem csak annyi teret foglalunk el a világból, amennyit a kisasztalom jelent. Persze, ezek a személyes terek ábrázolásra kerülnek, itt egy ilyesmi helyzetet látok. Nagyon jó a lenyomatban az, hogy ad valamennyit a test formáiból, mégis sziluettként marad meg, és nagyon finoman érzékelhetőek a parketta lenyomatai is, nagyon jól komponálva. Várom a többi munkát. (hegyi)
értékelés:    

Cím nélkül

Újabb próbálkozás az "értem vagy, érted vagyok"-ra.

Igen, itt az ismétlés, és egy lényegesen erősebb képet kapunk. Egyrészt a mozgás dinamikája benne van, a masszázsnak a mechanikai része is, és az a fajta érzelmi állapot is, ami létrejön az alanynál. Ez egy nagyon fontos helyzet, hogy az alany relaxált, átadja magát, ez a testtartásból is jól látszik, a lecsukott szemekből is, a mimikai ráncok csökkenéséből is, a szájtartásból is. Az is egy fontos dolog, hogy közben a masszázst adó, tehát a fotót készítő, Krisztina, kifigyel a kamerára, tehát tart egy fajta kapcsolatot velünk, és ez a koncentráltságot erősíti, azt, hogy odafigyel erre a helyzetre, függetlenül arra, hogy ránk néz, és nem a modellre. De hát ez logikus is, hányszor rajtakapjuk magunkat arra, amikor koncentrálunk valamire, hogy valahova a távolba figyelünk, ha valaki ezt kívülről látja, akkor azt hiszi, hogy valamit nézünk, miközben a koncentrációnkat láthatja csak. Én ennek nagyon örülök, ez jó megoldás, megvan a lecke, köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

téridőugrás következik

Van az egész képben valamiféle 70-es évek fíling, valószínűleg a környezetből, a tárgyakból adódik ez, de az egész olyan, mint egy Dési Huber rajzszakkör ellesett pillanata, csak itt az alkotó hosszú expozícióval, és a kis zseblámpájával a mai korra jellemző módon rajzol, nem a hagyományos szénceruzával. Ha a címmel kell valamit kezdenem, akkor én ezt tudom mondani, hogy van ebben egy kettősség: a modern megoldás, és maga az az archaizálás, ami a falra ragasztott képekről szól, a kis sámliról, az íróasztalról, a függönyről, szóval érdekes helyzet, miközben nagyon elmosódottan bár, de látjuk az alkotó nyomait is árnyékfoltokként. Ennél talán picit hosszabb expozíció a testre, ha kevésbé mozogsz, miközben ezt a gyakorlatot végzed, jobbat tett volna, a foltokban a testiség jobban felismerhető lenne, mert így most túlságosan éteri a dolog. Ezt a forgást egy lemezjátszó tányér is létrehozhatná, tehát ehhez az ember se nagyon szükséges. De mint megoldás, abszolút elfogadom, és tessék megfigyelni, hogy ha a kép értelmezésének az időtengely formáját nézzük, akkor a kép bal oldala most nyitott, és érdekes, mert nem nagyon indokolja semmi, hogy az oszlop után még folytatódjon ez a kép. Van ebben valami olyan érzelmi megközelítés is, hogy a múlttal még nincsen a kapcsolat teljesen rendezve. Megvan a leckemegoldás is, Gime, de szeretném, ha ezt a leckemegoldást nem fejeznéd be, hanem kaphatnánk több meglátást is. (hegyi)
értékelés:    

Érted

Értem vagy, érted vagyok.

A gesztus abszolút jól érthető, hogy itt a főszereplő megosztja a figyelmet saját maga, és a partnere között, akit épp masszíroz, és ez azért fontos számomra, mint üzenet, mert a személyiségről ad egy olyan képet, ami tulajdonképpen nagyon erős jellemvonás tud lenni, hogy az ember mennyire át tudja a saját energiáit adni másnak. Itt nem csak a masszázsról beszélek, mint energiaátadási lehetőségről, hanem arról, ami a kompozícióból derül ki, hogy mik a fontos pontok. Valószínű, hogy a fényképezőgép keresőjének a problematikája az, hogy nem tökéletesen minden úgy van a képen, ahogy az szerencsés lenne. Itt a szempillákra gondolok, amik hiányoznak nekem, a csukló vége is hiányzik, az a fél-fél centi ide is jó lenne, hogy rákerülne. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy ebben a kitekert pózban nem biztos, hogy tudsz hatékonyan masszírozni, miközben az ujjaid sokkal több jelentéssel bírnak ebben a cselekvéssorban, mint a homlok. Itt most látunk egy nagy flekket, ez a homlok, ami nincs kihasználva. Látnánk az ujjaidat is akár, ha egy olyan pózt találnál, amikor közelebb hozod a két mutatóujjadat egymáshoz, és így a többi is jobba a képre tudna kerülni. Tehát egy olyan pózt kellene találni, amiben a kéznek nagyobb szerepe van, túlságosan háttérbe szorítod így magad. Az ember, amikor masszírozzák, tudja, hogy gyűrődik a bőr, létrejönnek olyan torzulások, formák, amik egy külső szemlélő számára akár komikusak is lehetnek, csak az ábrázolásnál, amikor pillanatba fagyasztjuk ezt az egészet, akkor nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb. Vagy akkor létre lehet ezt hozni erősebben. A kép jobb oldalánál, a homlok szélénél már gyűrődik a bőr, ott látszik, hogy itt energiaátadás és mozgás is történik. Ezt vagy ne alkalmazzuk, és akkor az egész egy líraibb megközelítés, vagy akkor vegyük ezt komolyan, és hozzuk létre azokat a valós mozgásokat, amik jellemzik az ilyen fejmasszázs szituációkat. Mivel tudom, hogy erről készült ismétlés is, ezért nem mondom, hogy visszaadom ismétlésre, adok most egy csillagot, és a többiről majd a másik képről beszélek. (hegyi)
értékelés:

Földközelben

Tavasszal, ha az ember kertesházban lakik, megtörténik, hogy a kertet saját maga ássa fel. Ezzel a képpel ábrázolni szerettem volna a föld iránti szeretetemet... ha az idő engedi, mezítelen lábbal ások, hogy érezzem az anyaföld meleg puhaságát.

Kedves Erika, köszöntünk az Estiskolán. Az üzenet számomra azért jó, azért fontos, mert annyi és annyi képet kaptunk már első leckére, mind valamiben próbál utalni saját magára, nyilván ez is a lecke, hogy utaljunk saját magunkra, nem mondom, hogy egyszerű leckét adtunk ezzel föl, bár annak tűnik. Főleg időtávlatból visszatekintve az nem egy egyszerű dolog, hogy az ember valami újat tudjon mutatni a többiekhez képest. Itt ennél a képnél ez sikerült. Megvan a három csillag, és a leckemegoldás is, mert az első három leckénél az a fontos számomra, hogy üzenjünk, hogy letegyük a névjegyünket. Ez a letétel megtörtént itt. Technikailag van problémám: elsősorban ez a barnás szín nem tesz ennek a képnek jót, mert érzelgőssé teszi, és itt nincs helye ennek. Másrészt olvastam a hozzászólásoknál a vitát a mezítláb ásásról. Nekem erről nincsenek saját tapasztalataim, mert eszembe se jutna mezítláb ásni, nekem az ásás önmagában is olyan, amit az ember kénytelen-kelletlen megcsinál, de van a kerti munkának sokkal szívderítőbb dolgai is, mintsem, hogy fölássam a kertet. Azt is hozzáteszem, hogy én nem a hagyományos ásót vettem, hanem egy olyan északi ország termékét, ahol valószínűleg nem sokat ásnak, és ebből kifolyólag akkora a lapát mérete az ásónak, hogy ha azzal veszel egy ilyen szakítást, utána nem tudod felemelni se. Mindezzel együtt én el tudom fogadni azt, hogy van olyan ember, akinek örömet tud szerezni, hogy áshat. Ennek egy következő lépcsője, hogy mezítláb áshat, ez valahol egyértelműen azt az üzenetet hozza, hogy vissza akarok jutni a gyökerekhez, a természethez, akarom érezni, mert túlságosan sok az hétköznapjaimban az az urbánus tapasztalás és élmény, amivel nem biztos, hogy meg tudok birkózni. A természet egyszerű jeleket küld, jól dekódolhatóakat, és az ember lenyugszik, ha ezekkel a problémákkal kell foglalkoznia szemben a hétköznapi gondok és agyi problémamegoldásokkal. Ez a része számomra elfogadható, bár nincs személyes élményem ezt illetően. Ami problémám az a lábfejedre helyezett földdarabok szerepe, mert ez már manír, ez olyan ügy, amit nem kell erőltetni, mert oda nem kerül föld, mert pontosan a mozgás által, amit végzel, le fog onnan peregni, még akkor is, ha valamiért összeföldeződne a lábad. Ekkora földdarab nem marad ott, az biztos, mert pont attól, hogy elkezded nyomni az ásót, feszülnek az izmok, mozognak az inak, azonnal leesik onnan. Tehát ez azért került oda, hogy a képen valamilyen esztétikai formát képviseljen. Én értem a szerepét is, ugyanis van egy nagy fehér flekk, ami a lábfej, és ezt próbáltad valahogy ellensúlyozni azzal, hogy ne világítson ennyire, hogy formailag is a természetet ábrázoló részhez közelebb kerüljön. Az én javaslatom az, hogy ha valamit „sminkelnünk” kell, vagyis megrendeznünk, akkor érdemes végiggondolni, hogy mennyire valószerű az amit kitaláltunk. Ez most így nem tűnik annak. Ha ugyanezt létrehozod azzal, hogy picit megnedvesíted a lábadat, és úgy sarazod össze, hogy látszódjon az, hogy nem most bújtál ki a cipőből, hanem koszosak a lábujjaid, ha ezt tudod imitálni, akkor ez rendben van. Szerencsésebb lenne ezt a koszolást abban a formában létrehozni, ahogy az a természetben létrejön. Azért érzik a nézők azt, és erről szólnak a hozzászólások is, hogy itt valami nincs a helyén, mert azt szeretnéd üzenni, hogy a természettel való egyesülés mennyire fontos neked, és közben létrejött valami olyan forma, ami nem a természettel lévő egyesülést erősíti. Ha valami javítható ezen a képen, akkor ez. Még egyszer mondom: az ötlet abszolút három csillagos, én hagytam volna fekete-fehérben a képet, és akkor egy erős üzenetet kapunk. Köszönöm szépen, és nagyon várom a folytatást, legfőképpen azért, mert szeretném, ha ezt a leckét úgy is megcsinálnád, hogy abban valójában érezhető legyen az, hogy milyen mezítláb ásni. Nem minden városi embernek adatik meg az, hogy áshasson mezítláb, ebben neked kell segítened, hogy érezzük mi is. (hegyi)
értékelés:    

Szemüvegben, orral

Ez a kép az első leckéhez készült. Bevallom, nem kis idő volt kitalálni, hogy milyen képet készítsek, aztán nagy nehezen kitaláltam. A kép a papám cipészműhelyében készült, ami a képen nem látszik. Remélem tetszik majd.

Csenge, én örülök annak, hogy nekiálltál te is a leckéknek, és elkezded megcsinálni ezeket a munkákat. Édesapád már régóta tagja az Estiskolának, de ahogy én tudom, te sem ma iratkoztál be, köszönöm, hogy rászántad magad arra, hogy megmutatod nekünk magadat. Nagyon izgalmas ez a szemüveg, mégpedig azért, mert azok a formák, amiket itt látunk nagyon érdekesek: a tükörben a tükröződés, közben látunk egy iskolai tablót is, valószínűleg suliban készülhetett a kép, de közben látunk még valamilyen kis tükröt is, ami ezt az egészet még pluszban megbolondítja. Még látjuk a tükörben a teljes portrét, közben van egy íróasztallámpa is a másik szemeden, az a mese, ami a szemüveglencsén látszik. Annak külön örülök, hogy valamennyi pici látszik a szemedből is, mert erről szemüveges portréknál el szoktunk feledkezni. Ezt egy jó megoldásnak tartom az első leckére, jó kezdésnek, úgyhogy megvan a három csillag, és megvan az első lecke megoldása is. (hegyi)
értékelés:    

Ismét indulásra készen

A kép címe azért is az ami, mert újra alkotni szeretnék ide az estiskolára, gőz erővel ahogy csak tudok. Felkészültem.

Üdvözlünk, kedves Renátó, újra az Estiskolán. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy valaki akár néhány év elteltével is azt mondja, hogy változott a helyzete, változtak a preferenciái, újból kezdi el ezt az egészet, hátha máshogy és más irányba jutunk el. Jó a kép, az üzenet egyértelmű: Engine start, tehát elindítjuk magát a kis traktorunkat, kis repülőnket, nem tudom, milyen technikai eszköznek az indítógombjait látjuk, de nyilvánvaló, hogy ezzel valami kütyüt indítunk ezzel el, és hajrá. Ez így nekem tökéletesen jól működik, még úgy is, hogy személyes az, ahogy magát az indítógombot, megnyomja ez az ujj. Ebbe nagyon sok személyes üzenet belekerült akarva vagy akaratlanul. Nagyon remélem, Renátó, mondom ezt így lassan 2-3 hét után a kép fölkerülése után, hogy a folytatás sem várat nagyon sokat magára. (hegyi)
értékelés:    

Lábas

Ezt a képet én nagyon szeretem. A véletlen képeim egyike.

Kedves Alexandra, köszöntünk az Estiskolán, örülök neki, hogy ilyen véletlenjeid vannak, én ezt egy jó képnek tartom. Érdekes, hogy pontosan azt a billenést, amit a horizont billent a felhúzott bal láb hozza helyre, attól kerül helyre ez az egész. Ha mind a két láb nyugalomban feküdne, akkor lecsúsznánk erről a vaslemezről. Jó a ritmus, várom a folytatást, ezt a leckét megoldottnak gondolom. (hegyi)
értékelés:    

háttal

Az előző, mosógépes képhez képest, pontosan a tónusok és a színek használata miatt ez egy lírai megközelítés. Várjuk, hogy kommunikáljon velünk a szereplő, nem kötelezően azzal, hogy visszafordul, hanem azzal, hogy elkezdi mondani a történetét. Nagy vitáknál, nagy beszélgetéseknél szokott előfordulni az, hogy az ember úgy próbál mélyebbre ásni, hogy kivonja magát a szoros kontaktusból, kifordul a beszélgetésből, és elkezdi a figyelmét osztani a külvilág és a belső világ között, így próbál válaszokat keresni. Erre ez egy nagyon jó illusztráció. Itt most azt az erőt, ami az előző képnél megvolt, kompozícióban nem érzem. Saját magához hasonlítom az alkotót, arról a fajta erőről, és kommunikációs formáról, amit az előző képnél elkezdett, jó lenne, ha nem mondana le, fókuszáljunk arra. Ez egy szép kép, de megfontolásra érdemesnek tartom, hogy ha egy ajtót kinyitottunk, akkor előbb azt az utat kellene végigjárni, és csak utána kellene újabba fogni, megkóstolni ezt a fajta közlési formát. Ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem pihentetésre. (hegyi)

általános

Ez a kép az „Üzenetek a fürdőszobából” sorozat második része. Nem titok, hogy az elemzéseket nagyobb adagokban készítjük el, és közben érkeznek fotográfiák. Én azt érzem, hogy itt Viki elindított egy olyan sorozatot, egy olyan üzenetformát talált magának, ami egy új irány. Talált egy szerepet, és ezt meséli el nekünk. Nem biztos, hogy ez száz százalékig a most érettségiző Bach Viki szerepe, nekem úgy tűnik, hogy ez már mintha egy kísérlet lenne a jövőre nézvést. Hogy ne legyek ennyire szürreális, másképp is elmagyarázom: amikor a gyerek játszik, abba nagyon sok imitáció van, például amikor papás-mamást játszik, vagy orvososat játszik, vagy eljátszik olyan szituációkat, amiket a felnőttektől lát. Ennél a képnél is ezt érzem, és az ezek után következő üzeneteknél is, hogy Viki ezeken a képeken nem a 18 éves lány, aki suliba jár, és a maga iskolás világáról küld üzeneteket, hanem egy családban létező felnőtt nő, akinek, miközben fürdik, gyorsan meg kell csinálnia még a mosást is, arra már nincs ideje, hogy uborkapakolást tegyen az arcára, de nyugtatja a szemét. Ez egy napló, egy nő naplója. Persze lehet mondani azt, hogy de hát nem tudom kitolni a fürdőszobából a mosógépet, hogy ne legyen ennyire hangsúlyos, de azzal nincs is semmi baj, ez egy nagyon jól komponált üzenet. Tessék megfigyelni azt, hogy a tömegelhelyezésre is ügyelt Viki. Arra, hogy az ajtó flekkje és a mosógép formája tulajdonképpen két hasonló tónusban lévő forma, főképp összehasonlítva a háttér feketéjével. Ezeket jól helyezi el a képen, ráadásul ezt a két formát köti össze a fürdőkád és a benne lévő szereplő. Én ezt egy nagyon jól elkészített képnek látom, és nagyon örülök annak, hogy Viki elkezd egy másfajta stílusban kommunikálni, ugyanis abban látom az előrelépést, hogy az eddigi képeknél valamit ábrázolt, ami tőle független megfigyelés, de ezek a képek azért erősek számomra, mert mint napló-bejegyzések, nagyon is személyesek. Emellett nem elégszik meg ezzel a személyességgel, hanem rátesz még plusz egy lapáttal abban is, hogy mindezt esztétikai és kompozíciós rendben tárja a néző elé. (hegyi)
értékelés:    

Ébredés után

Sokáig érlelődött ez a kép, még mindig nehéz nekem ez a "magam fotózása" dolog. A képről még annyit - ez már "nem csak egy kattintás" - korábban gyakran kattintgattam mindenre, amit megláttam vagy megtetszett - ez most tervezett, gondolkodós, tudatos dolog volt.

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy egy olyan optikai játék van benne, ami így, ebben a formában javarészt csak a fotósoknak érthető. Van egy olyan technikai megközelítése a fotográfiának, amikor azt mondja a fotográfus, hogy csak a teljes képkocka értelmezhető, csak a teljes képkockával komponálunk. Ennek jeles képviselője például Benkő Imre, aki az összes felvételét igyekszik úgy elkészíteni, hogy ami a filmkockán megjelenik, az minden használatban legyen, se jobbról, se balról, se föntről, se lentről ne vágunk, tanuljunk megkomponálni teljes képkockával. Függetlenül attól, hogy ezzel a fajta megközelítéssel egyetértünk-e vagy nem (mindenkinek a saját döntése, hogy saját maga számára milyen határokat, korlátokat, szabályokat hoz), de ez egy érvényes és a köztudatban benne lévő szabályrendszer. Erre utal az, hogy amikor ilyen teljes képkockás felvételt szoktak csinálni, akkor a nagyításnál azzal igazolják azt, hogy a teljes képkocka felhasználásra került, hogy meghagyják a filmnek a szélét, és attól függően, hogy milyen a hordozó, rollfilm, Leica méretű film vagy polariod (nem a hagyományos gyorskép, hanem ennek profi változata, ahol már volt negatív külön, vagyis hordozó, és ezeknél figyelhető meg, hogy rajta vannak a kép szélén a technikai megoldások: ragasztócsík, a perforáció, stb.) ahol a kis perforációk is látszanak, akár a filmnek a típusa is, tehát belekomponálják a képbe azt is, hogy hogy néz ki ez a „szerelék”. Ez a kép nagyon hasonlatos ezekhez. Olyan, mintha ezt mutatná. De ha az ember jobban megfigyeli, akkor rájön, hogy nem, itt arról van szó, hogy a szereplő kiválasztott egy ablakot, és az ablak kerete adja meg a képnek a keretezését. Azért örülök, hogy egy ilyen kép is felkerül az oldalra, mert nagyon sok mindent megmagyaráz, hogy mikor milyen szerepe lehet annak, hogy a képen egy plusz keretezést hozzunk létre. Azzal gondolom nincsen vita közöttünk, hogy ha ezt a keretet levágtuk volna, akkor nem csak szétesett volna az egész, és kifutna a széleken a szürke égbolt, hanem bele kellene vágnunk a fenekébe az alkotónak, mert ő ül ezen az ablakkereten. Van ebben egy pici humor, irónia, játékosság, én ennek nagyon örülök, miközben ez pontosan annyit enged csak, mint egy enyhe fűszerezés egy finom ételnél. Ettől még a kép hangulata nagyon is melankolikus, elgondolkodtató, és nem csak a gondolkodás és a merengés póza, hanem a fekete-fehér, a tónusok, a szürke égbolt nem teljesen vidám üzenet. Az önportré jelleget számomra az adja meg, hogy egy olyan pillanatot fotóz meg az alkotó, ami számára fontos, hogy kiülök ebbe az ablakba, lógatom a lábam az ablakpárkányon, és megtehetem ezt, hogy az én reggeli, első cigimet így fogyasztom el az ébredés melankóliáját, a nap kezdetét, amikor az ember számba veszi a dolgait így ábrázolom. Ebben van egy másik rész is, ami számomra fontos, az, hogy én uralom a tárgyakat, a környezetemet, és nem ők engem. Az emberek nagy része az ablakot maximum szellőztetésre használja, legfeljebb kis nippeket, virágcsokrot rak be az ablakba, de nem nyitja ki és ül ki oda. Kevésszer látunk ilyet. Ez azért fontos számomra, mert ez is egy üzenet, hogy helyén vagyok a tárgyi világomban, és nincsen hozzá olyan fajta ragaszkodásom, olyan ítéletem, ami ezt az egészet, mint viszonyrendszer, fölém rendelné. A kompozícióval is egyetértek, az üzenet is tökéletesen rendben van, nagyon örülök ennek a képnek, akkor is, ha maga a póz, amit itt látunk nem egy nagyon vidám póz. Tulajdonképpen egy törékeny nőt látunk, az ablakkeret is hozza azt, hogy mekkora helyem van, hogyan tudok elférni az ablakban, de ebben az összekucorodott pózban ennél több van, mint üzenet, többet üzen annál, hogy nem fértem el rendesen az ablakba. (hegyi)
értékelés:    

Madarak

Remélem ez nem csak egy rövid fellángolás Ferinél, hogy újból kezdje a leckéket. Én azért tartanám ezt fontosnak, mert sok víz lefolyt a Dunán, sok minden történt, és az Estiskola az elmúlt időben eléggé sok mindenben átalakult, lettek új leckéink, lett az osztályba sorolós rendszer, tehát azoknak is érdekes lehet az újrakezdés, a kezdetektől való grádicsokon végigmenés, akik már régebb óta velünk vannak. Feri egy olyan alkotónk, aki határozott irányvonallal rendelkezik, és nagyon kíváncsi lennék arra, hogy ő hogyan értelmezi újra a leckéket. Az a kép, amit most kaptunk, egy fekete-fehér fotográfia, nagyon szépen, jól komponált munka, és én a technikán nem szeretnék nagyon sokat rugózni, mert Feri képein az az archaizáló megoldás, amit látunk, rendre és kitartóan jelen van, és elfogadom, ha ő úgy gondolja, hogy ez számára biztonságot ad, vagy megerősíti őt a kép üzenetében, akkor használja. Ettől függetlenül én azt mondom, hogy ez a kép önmagában akkor is működne, ha nem volna ez a vignettálásos dolog rajta, ha nem lenne ilyen sötét tónusra lemaszkolva a kép határa. A kép külső felvétel, egy olyan tájban készült, ahol Feri által ismerhetünk, én szeretem azt, hogy Feri ehhez a tájhoz ragaszkodik, mert azt is fontosnak gondolom, hogy az embernek legyenek biztos bázispontjai, gyökerei, amihez kapaszkodik a földbe, és neki ez egy biztos bázispont. Egy figurát látunk, sejthetően az alkotót, aki egy földúton áll, szemléli a tájat, mint egy kis Ludas Matyi, mesei a jelmeze, és azt gondolnánk, hogy az utat figyeli, hogy jön-e valami jármű, vagy hogyan menjen tovább ezen az úton. De ha azt is megfigyeljük, hogy, bár a szereplőt ráállította erre az útra, mégis a test kommunikációja, az, ahogy tulajdonképpen egy kis fordulattal, a tengely, amit a test mutat, elfordul erről az útról, ez számomra jelentéssel bír. Az is ezt erősíti, hogy a fényképész úgy komponálta a képet, hogy a kép jobb oldalán jelentős mennyiséget hagyott arra, hogy tovább láthassuk ezt a mezőt, ami az út mellett húzódik. Ez azt jelenti, hogy, bár az úton áll a figura, és szemlélődik, de nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy ő az utat kémleli. A határt figyeli, és ez a tarkóra tett kéz viszonylag meditatív pozíció. Számomra ennek a képnek az üzenete eléggé egyértelmű, hogy van egy főszereplőnk, aki haladt ezen az úton, aztán megállt, és elgondolkodott a továbbiakon, azon, hogy haladjon tovább ezen az úton, vagy mit csináljon. Mivel nem egy útelágazásnál vagyunk, ezért ez az üzenet nem olyan biztosan pozitív. Ha ott lennénk, akkor egyértelmű lenne, hogy azon gondolkodik, hogy jobbra, avagy balra menjen, két út áll előtte, melyiket válassza... de itt nincs másik út. Tehát maga a döntési helyzet csak egy kvázi döntési helyzet, hogy merre menjek, mert vagy megyek tovább az úton, vagy megálltam, és akkor mit csináljak? Másik utat én magam tapossam ki? Ez a meditatív helyzet nagyon is jól jellemzi magát az alkotót. Aki egy kicsit is ismeri Ferit, tudja, hogy mennyi kétséggel gyötrődik ő saját munkáját illetően, ezért én ezt egy nagyon jó üzenetnek tartom, megvan a három csillag, és megvan a lecke teljesítése is. Feri, én várnám a folytatást. Annyit még elmondanék, hogy most nagyon hangsúlyos ez az ing, nagyon vakít. Szépen meg van fotózva, vannak rajta gyűrődések, ráncok, tehát a tárgyszerűsége megvan, de a fehér mindig egy olyan jelzés, ami mellett minden más sötétté, borongóssá válik, még a bőrszín is. Én szeretném Ferit kérdezni arról, hogy miért fehér az ing, miért ezt a szín választotta. Lehet, hogy az ing halványkék, vagy valami más, világos szín, de a fekete-fehér képen ez nagyon is fehérnek néz ki. Erre várnék egy pici magyarázatot, ugyanis most ez a test lebeg a térben, mert a farmer azokkal a tónusokkal, amikkel rendelkezik, nagyon is beleolvad a tájba. Ebből kifolyólag akkor jobban érteném az inget, ha a nadrág is fehér lenne. Ettől az üzenettől nekem távol van ez a farmer, itt most kis stílus problémám van, hogy most archaizálunk, és elmegyünk abba az irányba, hogy a parasztlegény megy az úton, mert akkor kellene hozzá a parasztnadrág, vagy azt mondjuk, hogy ez egy hippi vándor, akkor kellene valami tarisznya, szütyő, és kockás ing. Erről szeretném Feri véleményét hallani. (hegyi)
értékelés:    

Napsugarak zugása, amit hallok

Sziasztok! Végre én is itt vagyok! Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű bemutatkozni egy képen, de azért próbálkoztam. Próbáltam egy olyan képet csinálni, amit ha jól megfigyeltek, akkor sok mindent megtudhattok rólam. Először is nagyon fontos az életemben a zene, ez a lételemem. Mint látjátok két fülbevalóm van... az egyik lepkés, a másik egy egyszerűbb. Ezzel azt próbálom megmutatni nektek, hogy mennyire szeretem a lepkéket, és inkább az egyszerűbb dolgokat kedvelem. A hajamat direkt nem tűrtem el olyan pontosan, hiszen a mindennapi kinézetemet akarom bemutatni. Végül pedig a háttérről annyit, hogy az eget láthatjátok mögöttem, ami a természet iránti szeretetemet jelképezi.

Köszöntünk, kedves Dóra, itt, az Estiskolán, és egy nagyon jó megoldást kapunk erre az első leckére. A háttérben az a belógó gerendázat nem annyira szerencsés, bár az ember azt is gondolhatná, hogy az a felhúzott vállad. Az viszont nagyon kedves, és nagyon jól jellemző helyzet, ahogyan a füledet mutatod, ez a kis ékkő fülbevaló csillog, és a csillogásával vetít az arcra is egy keresztformát. Nagyon izgalmas, nagyon szép. Megvan a három csillag, várom a további megoldásokat is, a további leckéket. (hegyi)
értékelés:    

unplugged

Az első lecke megvalósításakor sokat gondolkoztam az ábrázolni kívánt hangulaton. Kicsit megszegve, túllépve a feladat "ön" részén elkezdtem tudatosan keresgélni, míg egyszer csak megszületett ennek a posztapokaliptikus mátrix-scifi-cyberpunk elegynek az ötlete. A fotót egy Casio Exilim EX-Z25-ös géppel csináltam, voltaképp az automata beállításokkal, a vakut vettem le egyedül, a hangulathoz sötétebb hátteret terveztem. Gondolkoztam fekete-fehér képen is, de akkor a kábelereimből kifolyó sav/vér zöldje nem érvényesült volna (Photoshoppot mellőzni kívántam). Sajnos a fényviszonyokkal még nem tudok annyira játszani, ez a képen látszik is. Egyelőre ennyi jutott az eszembe, elérkezett a pillanat hát, elengedem őt :)

Kedves Szabolcs, újfent köszöntünk az Estiskolán. Ahogy a leiratot olvasom, nagyon is tudatos alkotásról van szó, gondosan készültél erre a megoldásra, és én értem is a képi üzenet másodlagos rétegét is. Az első réteg ugye az, hogy bemutatkozunk, és valami testrészünkkel megjelenünk itt az Estiskolán. Ez a bemutatkozás tökéletesen jól sikerült. A második körben, tehát az, ami az egésznek a mondanivalója, van egy kicsi billegés. Ettől függetlenül a három csillag megvan, és megvan az első leckének a megoldása is, de érdemes majd odafigyelni arra, amit mondok. Értem én, hogy miért vannak a hangyák a képernyőn (mi így hívtuk a tévé képernyőjét, amikor nem volt adás), mert látszik, hogy a gép nem tud kapcsolatot teremteni az emberrel, és ebből kifolyólag nincs információ. Az is jó megoldás, hogy ez egy laptop, a billentyűzet is látszik, és viszonylag feszesre komponálható a laptop képkivágásával a kompozíció. Ami kérdéses számomra, az, hogy miért kell ehhez kétféle kábellel dolgozni. El kell döntenünk, hogy egy USB kábelen fut az információ, vagy egy hangkábelen. Mivel itt egy technikai megoldásról van itt szó, ebben nem nagyon szabad tévedni. Ebből adódik az is, hogy a csuklónál körbetekert kábelek ebben a formában inkább úgy néznek ki, mint egy bölcsész-diplomás Diáksziget látogatásánál a kis bőr karkötők, amiknek biztos megvan a transzcendens jelentése, de itt most ennél a képnél ez, mivel erre utal inkább, az üzenet lényegét gyengíti. A következő, amit észreveszek, a zöldes-kék folyadék. Ezzel gondolom sokat dolgoztál, hogy valami olyan irányt tudj mutatni, mintha ebből az androidból a hűtőfolyadék folyna, vagy valamilyen sebesülést kapott volna, és folyatja a „vérét”. Értem, hogy el akartál vonatkoztatni attól, ami a humanoidokra jellemző vörös szín, és azt is értem, hogy az ember testnedvei között vannak mások is, amik meg tudnak itt jelenni, ezért ennél talán szerencsésebb színt is lehetett volna találni, mert ez most így kevésbé mutat erre a robotikai kenő, avagy hűtő folyadékra, miközben valószínű ez lett volna a cél, sokkal inkább valami olyan ügyre, ami bizonytalanná teszi a nézőt. Más színt, más állagot kellett volna találni, talán zselésebbet és határozottabb színt. Ez a kékes szín eléggé fáradt dolog. Én láttam fűnyírót, meg különböző barkácsgépeket, azokban is vannak ilyen kenőolajak, azok határozottabb színnel tudnak megjelenni. Ennyit tudok hozzátenni, ha már ezt a játékot nézzük. Egyébként az üzenet rendben van, sok mindent elárul az alkotóról, legfőképp azt, hogy milyen kapcsolatban van ő a számítástechnikával. Biztos, hogy fontos az ő életében ez a fajta kapcsolódás. Én abban reménykedem, hogy jönnek folytatások a képekre, és, hogy az Estiskola csapata egy kicsit ki tudja rángatni Szabolcsot a számítógép-képernyő mögül. (hegyi)
értékelés:    

Egy átlagos este

Üdv Mindenkinek újra az Estiskolán. Gergő vagyok, rádiózok. Leginkább éjszakába nyúlóan.

Izgalmas, hogy egy sötét helyzetben, a minimális fényekkel milyen formák jönnek létre. Egyértelmű, hogy ha egy laptop képernyőjénél ülök, akkor elsődlegesen az arcom lesz megvilágítva, valami talán még a vállamból, karomból, és a háttérre ez valamilyen vetítést létrehozhat, és ennyi. Ugyanakkor azt mondom, hogy ez egy picit kevés. Még akkor is, ha egyébként nem szoktál nagyon romantikus beállításokat csinálni akkor, amikor éppen rádióadást szerkesztesz, vagy kutakodsz az interneten, a nézőnek ezt nem kell tudnia, de a kompozíció és az esztétika megkövetelné, hogy valami még történjen a háttérben. Most a nagy sötétségből előbukkan egy szempár, egy magasra csúszott homlok, valami kis bicepsz, és talán egy kézfej. A másik oldalon csak sejtem, hogy a Gergőtől megszokott energiaitalok valamelyikének a tetejét láthatjuk, de ez csak egy sejtés. Van még valami fény a kép aljánál, az nem tudom mi akar lenni. Ilyen kis fényfoltokkal lehetne még dolgozni, és akkor máris érthetővé válna minden. Nem kell ide nagy világítás, mert este van, és ezt értjük, de a teret és a mélységet nem érezzük. Annyira nem jellemző ez a holmi, ami itt kitakarja az arcodat. Ha ez az egész valamilyen szinten fényjátékokkal meg van bolondítva, akkor elindul a mese. De az első lecke megvan, megvan rá a három csillag, a fénytani dolgokkal kellene még dolgozni, tehát azt kérem, hogy ismételd ezt meg, kicsit játsszál a világítással, és akkor jóban leszünk. (hegyi)
értékelés: