Önportré arc nélkül

Van az egész képben valamiféle 70-es évek fíling, valószínűleg a környezetből, a tárgyakból adódik ez, de az egész olyan, mint egy Dési Huber rajzszakkör ellesett pillanata, csak itt az alkotó hosszú expozícióval, és a kis zseblámpájával a mai korra jellemző módon rajzol, nem a hagyományos szénceruzával. Ha a címmel kell valamit kezdenem, akkor én ezt tudom mondani, hogy van ebben egy kettősség: a modern megoldás, és maga az az archaizálás, ami a falra ragasztott képekről szól, a kis sámliról, az íróasztalról, a függönyről, szóval érdekes helyzet, miközben nagyon elmosódottan bár, de látjuk az alkotó nyomait is árnyékfoltokként. Ennél talán picit hosszabb expozíció a testre, ha kevésbé mozogsz, miközben ezt a gyakorlatot végzed, jobbat tett volna, a foltokban a testiség jobban felismerhető lenne, mert így most túlságosan éteri a dolog. Ezt a forgást egy lemezjátszó tányér is létrehozhatná, tehát ehhez az ember se nagyon szükséges. De mint megoldás, abszolút elfogadom, és tessék megfigyelni, hogy ha a kép értelmezésének az időtengely formáját nézzük, akkor a kép bal oldala most nyitott, és érdekes, mert nem nagyon indokolja semmi, hogy az oszlop után még folytatódjon ez a kép. Van ebben valami olyan érzelmi megközelítés is, hogy a múlttal még nincsen a kapcsolat teljesen rendezve. Megvan a leckemegoldás is, Gime, de szeretném, ha ezt a leckemegoldást nem fejeznéd be, hanem kaphatnánk több meglátást is. (hegyi)
értékelés:    

Tavasszal, ha az ember kertesházban lakik, megtörténik, hogy a kertet saját maga ássa fel. Ezzel a képpel ábrázolni szerettem volna a föld iránti szeretetemet... ha az idő engedi, mezítelen lábbal ások, hogy érezzem az anyaföld meleg puhaságát.

Kedves Erika, köszöntünk az Estiskolán. Az üzenet számomra azért jó, azért fontos, mert annyi és annyi képet kaptunk már első leckére, mind valamiben próbál utalni saját magára, nyilván ez is a lecke, hogy utaljunk saját magunkra, nem mondom, hogy egyszerű leckét adtunk ezzel föl, bár annak tűnik. Főleg időtávlatból visszatekintve az nem egy egyszerű dolog, hogy az ember valami újat tudjon mutatni a többiekhez képest. Itt ennél a képnél ez sikerült. Megvan a három csillag, és a leckemegoldás is, mert az első három leckénél az a fontos számomra, hogy üzenjünk, hogy letegyük a névjegyünket. Ez a letétel megtörtént itt. Technikailag van problémám: elsősorban ez a barnás szín nem tesz ennek a képnek jót, mert érzelgőssé teszi, és itt nincs helye ennek. Másrészt olvastam a hozzászólásoknál a vitát a mezítláb ásásról. Nekem erről nincsenek saját tapasztalataim, mert eszembe se jutna mezítláb ásni, nekem az ásás önmagában is olyan, amit az ember kénytelen-kelletlen megcsinál, de van a kerti munkának sokkal szívderítőbb dolgai is, mintsem, hogy fölássam a kertet. Azt is hozzáteszem, hogy én nem a hagyományos ásót vettem, hanem egy olyan északi ország termékét, ahol valószínűleg nem sokat ásnak, és ebből kifolyólag akkora a lapát mérete az ásónak, hogy ha azzal veszel egy ilyen szakítást, utána nem tudod felemelni se. Mindezzel együtt én el tudom fogadni azt, hogy van olyan ember, akinek örömet tud szerezni, hogy áshat. Ennek egy következő lépcsője, hogy mezítláb áshat, ez valahol egyértelműen azt az üzenetet hozza, hogy vissza akarok jutni a gyökerekhez, a természethez, akarom érezni, mert túlságosan sok az hétköznapjaimban az az urbánus tapasztalás és élmény, amivel nem biztos, hogy meg tudok birkózni. A természet egyszerű jeleket küld, jól dekódolhatóakat, és az ember lenyugszik, ha ezekkel a problémákkal kell foglalkoznia szemben a hétköznapi gondok és agyi problémamegoldásokkal. Ez a része számomra elfogadható, bár nincs személyes élményem ezt illetően. Ami problémám az a lábfejedre helyezett földdarabok szerepe, mert ez már manír, ez olyan ügy, amit nem kell erőltetni, mert oda nem kerül föld, mert pontosan a mozgás által, amit végzel, le fog onnan peregni, még akkor is, ha valamiért összeföldeződne a lábad. Ekkora földdarab nem marad ott, az biztos, mert pont attól, hogy elkezded nyomni az ásót, feszülnek az izmok, mozognak az inak, azonnal leesik onnan. Tehát ez azért került oda, hogy a képen valamilyen esztétikai formát képviseljen. Én értem a szerepét is, ugyanis van egy nagy fehér flekk, ami a lábfej, és ezt próbáltad valahogy ellensúlyozni azzal, hogy ne világítson ennyire, hogy formailag is a természetet ábrázoló részhez közelebb kerüljön. Az én javaslatom az, hogy ha valamit „sminkelnünk” kell, vagyis megrendeznünk, akkor érdemes végiggondolni, hogy mennyire valószerű az amit kitaláltunk. Ez most így nem tűnik annak. Ha ugyanezt létrehozod azzal, hogy picit megnedvesíted a lábadat, és úgy sarazod össze, hogy látszódjon az, hogy nem most bújtál ki a cipőből, hanem koszosak a lábujjaid, ha ezt tudod imitálni, akkor ez rendben van. Szerencsésebb lenne ezt a koszolást abban a formában létrehozni, ahogy az a természetben létrejön. Azért érzik a nézők azt, és erről szólnak a hozzászólások is, hogy itt valami nincs a helyén, mert azt szeretnéd üzenni, hogy a természettel való egyesülés mennyire fontos neked, és közben létrejött valami olyan forma, ami nem a természettel lévő egyesülést erősíti. Ha valami javítható ezen a képen, akkor ez. Még egyszer mondom: az ötlet abszolút három csillagos, én hagytam volna fekete-fehérben a képet, és akkor egy erős üzenetet kapunk. Köszönöm szépen, és nagyon várom a folytatást, legfőképpen azért, mert szeretném, ha ezt a leckét úgy is megcsinálnád, hogy abban valójában érezhető legyen az, hogy milyen mezítláb ásni. Nem minden városi embernek adatik meg az, hogy áshasson mezítláb, ebben neked kell segítened, hogy érezzük mi is. (hegyi)
értékelés:    

A kép címe azért is az ami, mert újra alkotni szeretnék ide az estiskolára, gőz erővel ahogy csak tudok. Felkészültem.

Üdvözlünk, kedves Renátó, újra az Estiskolán. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy valaki akár néhány év elteltével is azt mondja, hogy változott a helyzete, változtak a preferenciái, újból kezdi el ezt az egészet, hátha máshogy és más irányba jutunk el. Jó a kép, az üzenet egyértelmű: Engine start, tehát elindítjuk magát a kis traktorunkat, kis repülőnket, nem tudom, milyen technikai eszköznek az indítógombjait látjuk, de nyilvánvaló, hogy ezzel valami kütyüt indítunk ezzel el, és hajrá. Ez így nekem tökéletesen jól működik, még úgy is, hogy személyes az, ahogy magát az indítógombot, megnyomja ez az ujj. Ebbe nagyon sok személyes üzenet belekerült akarva vagy akaratlanul. Nagyon remélem, Renátó, mondom ezt így lassan 2-3 hét után a kép fölkerülése után, hogy a folytatás sem várat nagyon sokat magára. (hegyi)
értékelés:    

Az előző, mosógépes képhez képest, pontosan a tónusok és a színek használata miatt ez egy lírai megközelítés. Várjuk, hogy kommunikáljon velünk a szereplő, nem kötelezően azzal, hogy visszafordul, hanem azzal, hogy elkezdi mondani a történetét. Nagy vitáknál, nagy beszélgetéseknél szokott előfordulni az, hogy az ember úgy próbál mélyebbre ásni, hogy kivonja magát a szoros kontaktusból, kifordul a beszélgetésből, és elkezdi a figyelmét osztani a külvilág és a belső világ között, így próbál válaszokat keresni. Erre ez egy nagyon jó illusztráció. Itt most azt az erőt, ami az előző képnél megvolt, kompozícióban nem érzem. Saját magához hasonlítom az alkotót, arról a fajta erőről, és kommunikációs formáról, amit az előző képnél elkezdett, jó lenne, ha nem mondana le, fókuszáljunk arra. Ez egy szép kép, de megfontolásra érdemesnek tartom, hogy ha egy ajtót kinyitottunk, akkor előbb azt az utat kellene végigjárni, és csak utána kellene újabba fogni, megkóstolni ezt a fajta közlési formát. Ezt most nem ismétlésre adom vissza, hanem pihentetésre. (hegyi)

Sokáig érlelődött ez a kép, még mindig nehéz nekem ez a "magam fotózása" dolog. A képről még annyit - ez már "nem csak egy kattintás" - korábban gyakran kattintgattam mindenre, amit megláttam vagy megtetszett - ez most tervezett, gondolkodós, tudatos dolog volt.

Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy egy olyan optikai játék van benne, ami így, ebben a formában javarészt csak a fotósoknak érthető. Van egy olyan technikai megközelítése a fotográfiának, amikor azt mondja a fotográfus, hogy csak a teljes képkocka értelmezhető, csak a teljes képkockával komponálunk. Ennek jeles képviselője például Benkő Imre, aki az összes felvételét igyekszik úgy elkészíteni, hogy ami a filmkockán megjelenik, az minden használatban legyen, se jobbról, se balról, se föntről, se lentről ne vágunk, tanuljunk megkomponálni teljes képkockával. Függetlenül attól, hogy ezzel a fajta megközelítéssel egyetértünk-e vagy nem (mindenkinek a saját döntése, hogy saját maga számára milyen határokat, korlátokat, szabályokat hoz), de ez egy érvényes és a köztudatban benne lévő szabályrendszer. Erre utal az, hogy amikor ilyen teljes képkockás felvételt szoktak csinálni, akkor a nagyításnál azzal igazolják azt, hogy a teljes képkocka felhasználásra került, hogy meghagyják a filmnek a szélét, és attól függően, hogy milyen a hordozó, rollfilm, Leica méretű film vagy polariod (nem a hagyományos gyorskép, hanem ennek profi változata, ahol már volt negatív külön, vagyis hordozó, és ezeknél figyelhető meg, hogy rajta vannak a kép szélén a technikai megoldások: ragasztócsík, a perforáció, stb.) ahol a kis perforációk is látszanak, akár a filmnek a típusa is, tehát belekomponálják a képbe azt is, hogy hogy néz ki ez a „szerelék”. Ez a kép nagyon hasonlatos ezekhez. Olyan, mintha ezt mutatná. De ha az ember jobban megfigyeli, akkor rájön, hogy nem, itt arról van szó, hogy a szereplő kiválasztott egy ablakot, és az ablak kerete adja meg a képnek a keretezését. Azért örülök, hogy egy ilyen kép is felkerül az oldalra, mert nagyon sok mindent megmagyaráz, hogy mikor milyen szerepe lehet annak, hogy a képen egy plusz keretezést hozzunk létre. Azzal gondolom nincsen vita közöttünk, hogy ha ezt a keretet levágtuk volna, akkor nem csak szétesett volna az egész, és kifutna a széleken a szürke égbolt, hanem bele kellene vágnunk a fenekébe az alkotónak, mert ő ül ezen az ablakkereten. Van ebben egy pici humor, irónia, játékosság, én ennek nagyon örülök, miközben ez pontosan annyit enged csak, mint egy enyhe fűszerezés egy finom ételnél. Ettől még a kép hangulata nagyon is melankolikus, elgondolkodtató, és nem csak a gondolkodás és a merengés póza, hanem a fekete-fehér, a tónusok, a szürke égbolt nem teljesen vidám üzenet. Az önportré jelleget számomra az adja meg, hogy egy olyan pillanatot fotóz meg az alkotó, ami számára fontos, hogy kiülök ebbe az ablakba, lógatom a lábam az ablakpárkányon, és megtehetem ezt, hogy az én reggeli, első cigimet így fogyasztom el az ébredés melankóliáját, a nap kezdetét, amikor az ember számba veszi a dolgait így ábrázolom. Ebben van egy másik rész is, ami számomra fontos, az, hogy én uralom a tárgyakat, a környezetemet, és nem ők engem. Az emberek nagy része az ablakot maximum szellőztetésre használja, legfeljebb kis nippeket, virágcsokrot rak be az ablakba, de nem nyitja ki és ül ki oda. Kevésszer látunk ilyet. Ez azért fontos számomra, mert ez is egy üzenet, hogy helyén vagyok a tárgyi világomban, és nincsen hozzá olyan fajta ragaszkodásom, olyan ítéletem, ami ezt az egészet, mint viszonyrendszer, fölém rendelné. A kompozícióval is egyetértek, az üzenet is tökéletesen rendben van, nagyon örülök ennek a képnek, akkor is, ha maga a póz, amit itt látunk nem egy nagyon vidám póz. Tulajdonképpen egy törékeny nőt látunk, az ablakkeret is hozza azt, hogy mekkora helyem van, hogyan tudok elférni az ablakban, de ebben az összekucorodott pózban ennél több van, mint üzenet, többet üzen annál, hogy nem fértem el rendesen az ablakba. (hegyi)
értékelés:    

Sziasztok! Végre én is itt vagyok! Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű bemutatkozni egy képen, de azért próbálkoztam. Próbáltam egy olyan képet csinálni, amit ha jól megfigyeltek, akkor sok mindent megtudhattok rólam. Először is nagyon fontos az életemben a zene, ez a lételemem. Mint látjátok két fülbevalóm van... az egyik lepkés, a másik egy egyszerűbb. Ezzel azt próbálom megmutatni nektek, hogy mennyire szeretem a lepkéket, és inkább az egyszerűbb dolgokat kedvelem. A hajamat direkt nem tűrtem el olyan pontosan, hiszen a mindennapi kinézetemet akarom bemutatni. Végül pedig a háttérről annyit, hogy az eget láthatjátok mögöttem, ami a természet iránti szeretetemet jelképezi.

Köszöntünk, kedves Dóra, itt, az Estiskolán, és egy nagyon jó megoldást kapunk erre az első leckére. A háttérben az a belógó gerendázat nem annyira szerencsés, bár az ember azt is gondolhatná, hogy az a felhúzott vállad. Az viszont nagyon kedves, és nagyon jól jellemző helyzet, ahogyan a füledet mutatod, ez a kis ékkő fülbevaló csillog, és a csillogásával vetít az arcra is egy keresztformát. Nagyon izgalmas, nagyon szép. Megvan a három csillag, várom a további megoldásokat is, a további leckéket. (hegyi)
értékelés:    

Üdv Mindenkinek újra az Estiskolán. Gergő vagyok, rádiózok. Leginkább éjszakába nyúlóan.

Izgalmas, hogy egy sötét helyzetben, a minimális fényekkel milyen formák jönnek létre. Egyértelmű, hogy ha egy laptop képernyőjénél ülök, akkor elsődlegesen az arcom lesz megvilágítva, valami talán még a vállamból, karomból, és a háttérre ez valamilyen vetítést létrehozhat, és ennyi. Ugyanakkor azt mondom, hogy ez egy picit kevés. Még akkor is, ha egyébként nem szoktál nagyon romantikus beállításokat csinálni akkor, amikor éppen rádióadást szerkesztesz, vagy kutakodsz az interneten, a nézőnek ezt nem kell tudnia, de a kompozíció és az esztétika megkövetelné, hogy valami még történjen a háttérben. Most a nagy sötétségből előbukkan egy szempár, egy magasra csúszott homlok, valami kis bicepsz, és talán egy kézfej. A másik oldalon csak sejtem, hogy a Gergőtől megszokott energiaitalok valamelyikének a tetejét láthatjuk, de ez csak egy sejtés. Van még valami fény a kép aljánál, az nem tudom mi akar lenni. Ilyen kis fényfoltokkal lehetne még dolgozni, és akkor máris érthetővé válna minden. Nem kell ide nagy világítás, mert este van, és ezt értjük, de a teret és a mélységet nem érezzük. Annyira nem jellemző ez a holmi, ami itt kitakarja az arcodat. Ha ez az egész valamilyen szinten fényjátékokkal meg van bolondítva, akkor elindul a mese. De az első lecke megvan, megvan rá a három csillag, a fénytani dolgokkal kellene még dolgozni, tehát azt kérem, hogy ismételd ezt meg, kicsit játsszál a világítással, és akkor jóban leszünk. (hegyi)
értékelés: