Önportré arc nélkül

Szeretettel üdvözlök mindenkit!
"Én azt hiszem, nincs annál nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud, és nagyobb jótétemény sem..." (Móricz Zsigmond)
Ezért jöttem, hogy sokat tanuljak és sok-sok örömet szerezzek azoknak, akik segítenek majd ebben!

Kedves Hajni, köszöntünk az Estiskolán, és ráadásul egy nagyon izgalmas munkát küldtél. Nagyon fontosak a kezek, a gyertya, a gyertya fénye, az, ahogy véded ezt a lángot, közben látszik, hogy ez nem egy frissen, a csomagolásából kivett gyertya, hanem ez valószínű napi szinten használatban van nálad. Nagyon érdekes a kép. Hogy miért Útra bocsájtva a cím, azt nem teljesen értem, de nem biztos, hogy nekem ezt itt most kell tudnom dekódolni. Az első leckét tökéletesen teljesíti. Egyetlen egy dolog, amit mondanék: a gyűrűk. Tudom, hogy most ez egy nagy divat, hogy minden ujjunkra, mindenféle gyűrűket erősítünk, és ezt így viseljük, de fotóban nem biztos, hogy ez annyira erős, elviszi most a tekintetet. A két óvó kéz, és a gyertya is tökéletesen egyben van, jó üzenet, és ez a csillogó fém felület most elviszi a figyelmemet. Persze az kérdés, hogy ezek a gyűrűk eltávolíthatóak-e roncsolás nélkül az ujjakról, ha igen, akkor lehet, hogy érdemes levenni. Arra ilyenkor tessék figyelni, bármilyen ékszerről van szó, hogy lehet, hogy akár egy órának is el kell telnie ahhoz, hogy az ujj visszanyerje a formáját attól, ahogy a fém megnyomta ezt a bőrfelületet. Ha levettünk egy ilyen gyűrűt, akkor várjuk meg, amíg viszonylag kisimulnak a vonalak, mert az rosszabb, ha a gyűrű nyoma marad ott, akkor inkább hagyjuk fönn a gyűrűt. Ha nem lehet levenni, annyit segíthetünk, hogy befordítjuk a két ujj közé a díszítő részét, takarásba tesszük, mert akkor maga a kis vonal kevésbé zavaró, mint maga ez az ötvösi munka. Ezen kívül ez egy nagyon-nagyon jó kép, három csillag, köszönöm, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Köszöntünk itt, az Estiskolán, érdekes kép, jó ötlet, a kivitelezés is rendben van, szép színek, szép fények. Volt már ilyen az Estiskola történetében, de ez nem jelenti azt, hogy ez ne lenne egy jó megoldás. Szépen van világítva is, jók a formák, jók a ritmusok, köszönöm szépen, ez egy jó indulás, várom a folytatást a második és harmadik leckére is. (hegyi)
értékelés:    

Hiába mondtad, Kedves Zsolt, hogy dönteni kell, melyiket vállalom, én egyre csak sorozatban tudok „gondolkodni”. (Budapest, 2011.07.11.)

Végre, igen, köszönöm, és nagyon megtisztelő, hogy Sándor a saját maga által felállított játékszabályokat félretéve készített nekünk egy leckét, egy négy képből álló sorozatot a Talp leckére. A leiratban megkapom a megoldást is, hogy Sándor csak sorozatban tud gondolkodni. Én értem is ezt a sorozatot, de én, mint kívülálló, tudom azt mondani, hogy számomra a negyedik kép az, ami a legerősebb. Azt is megpróbálom elmondani, hogy miért. Az első kép is majdnem, de a két elálló ujjadtól, a mutató és a középső ujjtól van egy pantomimes gesztus. Ettől furcsa nekem egy kicsit, ettől az őszintesége csorbul az egésznek. Utána van a következő kép, aminél a tárgyiassága miatt érzem azt, hogy ez kevesebb. A harmadik képnél újra a gesztus az, ami nekem egy talált gesztus, ami jó, de miért pont hármast mutatsz? Az utolsó kép az, ami tökéletesen egyben van, és nagyon-nagyon sok mindenről mesél. Az a trükkje, hogy kéz és láb van együtt említve olyan szoros kötésben, mintha ez két kéz lenne, akár lehetne egy felnőtté és gyereké, sok minden lehetne, és mégis saját magam magammal vagyok ábrázolva. Ettől ironikus is az egész, mert nem a két kezemet tördelem és fogom, és készítek egy képet, ami sok mindenről mesélhetne, magányról, egyedüllétről, de azzal, hogy kéz és láb szerepel együtt a képen, ennek meglesz egy humora, ami izgalmas. Közben benne van a küzdelem, a harc, és nagyon sok minden. Tehát nekem a negyedik kép tökéletesen rendben van, és jól mesél. Ez nem jelenti azt, hogy a másik hárommal nagy problémáim lennének, csak felvezetés a negyedik képhez, nekifutás. Akkor, amikor távolugrás van, akkor a végeredményt mérik a centivel, azt, hogy az most hány lépéssel és hogyan jött létre, annyira nem érdekes. A célba érésről írnak az újságok, a felkészülésről ritkán. A három előző kép itt is készülés erre a negyedikre. (hegyi)
értékelés:    

Egy éve bukkantam rá az Estiskolára, azóta rendszeresen látogatom és nagy szimpátiával, nosztalgiával (boldog, lelkesült ifjúkor!) és némi irigységgel figyelem. A leckék nagyon határozott profilt írnak elő: köldöknéző, szubjektív, lelkiző fotográfiát. Szerettem volna én is része lenni ennek a játéknak, de be kellett látnom, hogy dokumentarizáló, távolságtartó alkatom talán nem illik ebbe a profilba.
   Ma reggel aztán érdekes kísérletet tettem: képeim egy népes csoportját, melyre talán a „hétköznapi”, vagy „mindennapi képek” cím lenne jellemző, és amelyek száraz dokumentarizmus jegyében fogantak, megpróbáltam megfeleltetni a leckecímeknek. Mit ad isten – megy a dolog, simán bepasszinthatók a képek a ti skatulyáitokba.
   Filozófiai síkra ugrik ezzel a kísérlet: Egy cím ennyire döntő módon befolyásolná a kép hatását? Ellenkezőjére fordíthatja az eredeti szerzői szándékot? Sosemvolt, sosem akart tartalmakkal ruházhatja fel a képet? Ennyire felülírja a verbális a vizuálist? Vagy netalán: a verbálisan utólag ráerőszakolt tartalom is eredendően benne volt a képben? Netán: minden benne van egy képben? Vagy semmi?
   A következő egy-két hétben szeretnék itt elpötyögtetni néhány, a fenti dilemmát illusztráló képet, melyet az említett hétköznapi kupacból emelek ki.

Sándor, köszöntünk itt, az Estiskolán, sokat hezitáltam azon, hogy foglalkozzak-e azzal, amit a leiratban írsz, hogy itt most egy kísérletbe fogsz, ami tulajdonképpen nem csak a saját magad rendszerének az újraértelmezéséről szól, hanem a mi leckefelállítási gondolatainak a megméréséről is. Én azt mondom, hogy ez a te kutatásod, és érdeklődve figyelem, hogy mire jutsz, ugyanakkor én itt képeket látok, képekről tudok beszélni. Szívesen megvitatom a filozófiai összefüggéseket is, de elsősorban én maradnék a kaptafámnál, a beküldött képeket próbálom elemezni. Egy négy képből álló képsort látunk, technikailag ezek a négyzetes kompozíciók úgy vannak összeragasztva, hogy ráadásul a dátumokat is közli az alkotó. Különböző helyzetekben látjuk felbukkanni vagy a lenyomatát, vagy valamilyen testrészét Sándornak. Ez egy jó merítés a saját munkáiból erre a leckére, de nem érzek összefüggést a képek között, hogy miért pont ezek a képek kerültek bemutatásra, miért vannak egymással összeragasztva, pontosabban azt mondanám, hogy ezekből a képekből egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami számodra leginkább jellemzi azt a jelenlétet, amikor az ember önportrét készít, akár tudatosan, akár véletlenül. Nyilvánvaló, hogy az első leckénk arról szól, hogy bemutatkozunk egymásnak, és azért arc nélküli a bemutatkozás, mert az első lépést nem mindenkinek könnyű megtenni, mert nem mindenki foglalkozik az önportréval, mint műfajjal. Ez a könnyítés része a leckének, hogy játékosan kezdjünk el ezzel foglalkozni. Láttunk itt már árnyékokat, kezeket, lábakat, és egyéb testrészeket, ebben az irányban keres Sándor is párhuzamot. Ha a négy képet megnézem, én mindig a másodikhoz állok be, azért, mert ez az, ami kompozícióban, mesében, rajzosságban számomra a legerősebb kép. Olyan, mintha az a figura, aki áll a lépcső tetején, és tartja a fényképezőgépét, egy tornagyakorlatot végezne, és ennek egy ritmizálási párhuzama maga a megállónak ez a T betűt formázó teteje és oszlopa. Az egyik egy kinyújtott karú, törzskörzés előtti pillanat, a másik egy feltartott karú gyakorlat. Még a reggel is hozzáad ehhez, tehát ennek a képnek ez a reggeli tornás hatása van meg számomra, hogy ilyen kisvárosi Buddhaként az ember keres magának egy helyet, ahol elvégezheti ezt a tornát, és tudja azt, hogy melyik az az időpont, amikor a menetrend megengedi azt, hogy ő elmenjen ide a kedvenc helyére, és itt testgyakorlatokat végezzen, anélkül, hogy kinevetnék ezért a vonatra várakozók. Humora van a képnek, ugyanakkor a humoron és az elsődleges jelentéstartalmon kívül az is érdekes, amilyen fényviszonyok között ábrázolja ezt a graffitis objektumot, azzal, hogy ez egy várakozási helyzet, de nincs egyéb utas a placcon. Nekem ez a kép az, ami leginkább ezt a leckét izgalmasan megoldja. Az első kép a kutyákkal egy olyan helyzet, ami nekem kompozícióban bár izgalmas, de tömegelhelyezésben még akkor sem teljesen kiegyensúlyozott, ha az objektív torzítása miatt ez az épület dől befelé annyit, ami súlypontban már majdnem eléri azt a szintet, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, de mégis a kép jobb oldala könnyebbé válik. Ha mérlegre tenném, akkor ez kicsit még mindig borulna bal oldal felé tömegében. A két kutyus érne annyit, hogy, ha már az alkotó árnyékán a főbb formák megvannak, akkor a kutyus fülébe, hátsójába ne vágjunk bele, mert a tömegelhelyezés ezt nem indokolja. A harmadik kép egy érdekes helyzet, olyan, mintha egy alkotói szituáció lenne, bár két kezet látunk ezen a képen, ez is izgalmas, hogy tessék felfedezni, hogy ott van egy másik hüvelykujj is, és olyan, mintha az alkotó azt mondaná, hogy „íme, a mű forog, az alkotó pihen, létrehoztam én ezt a mozdonyt meg darut”. Ez egy jó zsánerkép irány is lehetne akár, hogy megmutatom Kovács Gézát, aki a daru formáját tervezte. Nekem ez a párhuzam jut eszembe. Az utolsó kép az, ami a leginkább kilóg a sorból, szemmel láthatóan ez valamilyen installációs helyzet. A címből tudjuk, hogy ez egy hőkép, láttunk ilyesmit a különböző házak hőszigetelését mutató reklámgrafikákon is, hogy mutatják, hogy az ablakon hogyan megy ki a hideg. Ha ezt értelmezzük, és valóban elfogadjuk, akkor érdekes az, hogy a fej az, ami a legmagasabb hőfokkal dolgozik, és a kamera az, ami a leghidegebb képet mutatja. Van ebben egy filozofikus utalás is, hogy hol készül a kép - a kamera egy hideg vas, a fejünk az, ahol a dolgok megtörténnek, a kamera csak egy eszköz. De nem a falon lévő képről kellene nekem beszélnem, mert akkor csak a képet kaptuk volna, hanem magáról a helyzetről, ahol ez létrejött. Ez a bunkerszerű képződmény, ahol még egy kis kukkoló kamerát is látok, valószínű, hogy az installációhoz tartozhatott valami kivetítő helyzet, nem tudom, mi volt a projekt része, de utalást érzek rá. Viszont ez a vakus megközelítés tőlem idegen, kompozícióban sem értem, hogy mit akarunk ezzel mutatni, hogy ekkora teret adunk ennek a tetőnek, és ilyen süllyedő formában mutatjuk be. Olyan, mintha az alvilág egyik bugyrába akarnánk lejutni, na de akkor miért kék? Ezt a képet értem a legkevésbé ebben a kompozíciós rendben. Én örülök annak, hogy elkezdte Sándor a leckéket megoldani, még akkor is, ha a leiratból tudhatjuk azt, hogy ezek utólagos leckebesorolások. Titkon azt remélem, hogy egyszer csak eljutunk arra a pontra, amikor Sándor tényleg a leckéket kezdi el megfigyelni. Szerintem erre van esély, hogy a leckék benne létrejövő visszhangját alkossa meg képként, és remélem, az 1-2 hétből hosszabb vakáció kerekedik itt nálunk. Nekem megvan a három csillag, főképp a második képre, és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Kaptunk egy rádióadást is ehhez a képhez, és Árpival, a tesójával, elmesélik ennek a képnek is a történetét. Én nagyon örülök annak, hogy kaptunk ehhez műsort, de ez a kép önmagáért beszél, performansz nélkül is tökéletesen jól mesél a kis lábujjacskákról, a körömlakkról, arról, hogy a kis szandinak az egyik szára kékebb, mint a másik, ott vagy valami víz érhette, vagy a nap kiszívta, érdekes, hogy nem egyforma a kettő. Látszik, hogy szereti a gazdája ezt a szandált, és nem otthon, nem kertben, nem füvön, hanem a flaszteren mutatja, tehát városi lányról beszélünk. Nagyon sok mindent elmondanak, mesélnek az ujjak is. Nem szeretnék belemenni nagyon mélyen egy talpelemzésbe, vagy egy lábforma elemzésbe, de a két nagylábujj nagyon aranyos kis bábocska, nagyon érdekes. Nagyon szerethető ez a kép. Nekem az mindig izgalmas kérdés volt, azt még értettem, hogy a lányok miért lakkozzák ki a kezükön a körmüket, de hogy a lábkörmüket miért, azzal mindig hadilábon álltam, de ennél a képnél ez meg is magyarázódik. Nem csak a kompozíció van rendben, hanem színvilágban is egy ívben van tartva ez az egész: a szandál színe, a test színe, a körömlakk, a szandál pántja, ezek mind nagyjából ugyanabban a körben mozognak. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

A képet, mint a címe is mutatja, az ember egyik legtermészetesebb, és legfontosabb érzése inspirálta számomra, ez a szeretet. Nagyon meghatározó dolognak tartom az életemben - és itt nem csak a szerelemre gondolok - és ez még a táplálkozási szokásaimon is megmutatkozik. A leírással és a fotóval valami minimálisat el is árulok magamról, legalábbis reménykedem benne.

Köszöntünk, kedves Milán, az Estiskolában, és egy jó képi üzenetet sikerült küldened, megvan a három csillag, megvan az első lecke is. Annak kifejezetten örülök, hogy egy olyan formát választottál az üzeneted elkészítéséhez, ami akarva-akaratlanul a homokmandalákhoz hasonló. Akik jártak már a Balatonnál, vagy tengerparton, azok tudják, hogy a homokból épített várak, vagy azok a homokszobrok, amiket építenek az emberek, vagy akár egy porba rajzolt szív csak addig tart, amíg az időjárás úgy akarja. Ez a mulandóság az, ami számomra fontos ebben az üzenetben, hogy nem egy fába véstem bele, vagy nem egy utcapadba a szeretett ember monogramját, hanem a homokba rajzoltam. Ez, amit mondok, akkor is igaz, ha ez egy játszótéri homok, mert jönnek majd a kiskrapekok, és elkezdik a helyet funkcióban úgy használni, ahogy az a rendeltetéséből adódik, építenek belőle homokvárat, vagy sütnek belőle homokpogácsát, és az én kis szívem már a múlté. A tényszerűséghez hozzátartozik a két láb, ami keretezi ezt a kompozíciót. Ebben a rövidülésben nagyon érdekes a tárgyilagossága az egésznek, jó az irány, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés: