Önportré arc nélkül

Olvas(ó)

A képen egy korunkra nagyon is jellemző új tárgyat látunk, és ez egy elektronikus könyvolvasó. Ha megfigyeljük a kép üzenetét, azokat a jeleket, amiket azonosítani tudunk, akkor több síkon, több szálon tudunk elindulni Eszter megismerésében. Kompozíciós szempontból a főszereplő az Amazon Kindle nevű kütyü. Ez önmagában is jelez egy irányt: ezt az embert érdekli a technika, hiszen ha csak az olvasó ember mivoltomat szeretném mutatni, akkor előveszek a könyvespolcról egy könyvet, és azzal mutatom meg magam. Eszter döntése az, hogy szakít ezzel a hagyománnyal, nem egy tradicionális könyvet mutat nekünk, hanem annak egy elektronikus formáját. Olvasható a könyv, amit mutat: ez egy sci-fi írás, méghozzá nem egy mai darab, Asimov ezt az írást elég régen írta, legalább 50 éve. Ez is egy fontos üzenet, hogy mi az, amit ő jelképként küld, mert behozhatott volna más olvasnivalót is. Azért is jelképnek gondolom ezt, mert nem a könyv belső oldalairól valamelyiket mutatja, hanem a nyitó oldalát ennek a kötetnek. Szerintem ez is, mintegy plakátként üzen nekünk. A környezetet kell a következő lépcsőben megfigyelnünk. Ez a környezet egy párna, amin egy elefánt látható, és bár játékosnak gondolnám ezt az egészet, de mégis felnőttes világot mutat. Ez nem egy gyermeki ábrázolás, hanem ahogy a felnőtt nagyon is korrektül megfigyeli az elefántot. Színvilága és motívumvilága is a felnőtt megközelítése. Utolsóként mondom a kezet, Eszter kezét, aminek a tartása az, ami számít, és fontos, hogy nem használat közben mutatja ezt az eszközt, tehát nem megmarkolja, fogja a kezében, és olvas, hanem egy picit támasztja, de sokkal inkább szeretettel, mintegy simogatja az oldalát ennek a kis eszköznek. Ebben is van szerintem sok érzelmi szál, mert az ember mindig viszonyul valahogy a tárgyaihoz. Hol dühvel, mert akadályozza a mozgásban, hol szeretettel, mert egy régóta vágyott álom beteljesüléséről szól. Én itt most ezt az utóbbit érzékelem. Ha összefoglalhatnám azokat, amiket eddig elmondtam, akkor azt mondanám, hogy az első leckét mutatja be Eszter egy jó kompozícióval, emellett az üzenetnek az is fontos része, hogy ehhez a tárgyhoz ő érzelmileg is viszonyul. Nem ad hoc jelleggel elővett valamit, hogy na akkor megoldom az első leckét, ráteszem valamelyik testrészemet, és kész, hanem elgondolkodott azon, hogy milyen cselekvés az, amit szeretne nekünk megmutatni. Ez egy szabadidős cselekvés, tehát nem a munka frontjáról küldött üzenetet, hanem azt szeretné nekünk elmondani, hogy mivel tölti azt az időt, amit magával tölthet. Ebben látszik egy olyan irány is, ami az önbecsülésről szól, hogy rendezett a környezetem, hogy rendezett a kezem, rendezettek a viszonyaim, nyugalmas hangulatot teremtek magam körül, amikor elkezdek olvasni. Nem a kissámlin ülök, és nem is valami könyvtári gyűrött könyvet szorongatok, hanem a legújabb technikai megoldást használom. Én ezt egy jó iránynak gondolom, megvan rá a három csillag. Annyit tennék hozzá Eszternek segítségként, hogy talán ha az egész eszközt egy hajszálnyival följebb tolja a párnán, akkor többet kaphatnánk a kezéből, mert most ott van a hüvelyujjnál a vágás, ami nekem egy picit fájdalmas. A formákra kell figyelni. Ahogy ügyelt arra, hogy az elefántnak a háta ne legyen levágva a képen, így arra is kellett volna ügyelni, hogy a saját keze teljes formájában megjelenhessen. Ebben még van egy lényeges jelzés: ha megfigyelitek, akkor a képnek talán ha 1/6-át - 1/8-át teszi ki a kéz. Minden egyéb más fontosabbnak tűnik. Ez arra is jellemző lehet, hogy az ember a térből mennyit hasít ki magának a saját kényelmére. Vannak emberek, akik szeretnek elfeküdni a kanapén, és mindent, ami őket körülveszi, olyannak tekintenek, ami az ő kényelmüket szolgálják, miközben vannak olyanok, akik elkucorognak egy kis fotelben, egy csendes sarokban, és a világ többi része nincs úgymond a hatalmuk alatt. Én ezt is egy iránynak gondolom, majd Eszter elmondja, hogy ez a fajta elemzés mennyire tükrözi a valóságot, de ebből a képből nekem ez jön le. (hegyi)
értékelés:

éber álom

Danikám, Jean Michel Jarre kínai albuma jut eszembe erről a képről, kicsit egyszerűbb kivitelben. Az volt ilyen, hogy forgatni lehetett, és akkor vagy vidám volt a sárkányfej, vagy szomorú. Itt is ezt látom, hogy ha én ezt elkezdeném forgatni, akkor valószínűleg hasonló élmény érne. Tetszik a megoldás, és azt is tetszik, hogy férfiasan bevállalod, hogy az idő lassan feletted is eljár. Örülök annak, hogy nem csak az én homlokomon csúszik fölfelé a haj. Erre még külön rá is erősítesz azzal a fény-átmenettel, amit a háttérben mutatsz. Zseniális, nagyon tetszik, az ötlet is nagyon jó, olyan juhászdanis az egész. Az első leckét megoldottad, de tudod, jöhet ettől még új kép erre, nincs bezárva az ajtó. (hegyi)
értékelés:

Egy nagyon jó képi bemutatkozást kapunk Árpitól, és kifejezetten örülök annak, hogy Árpi is nekifogott újra a leckéknek. Remélem, hogy ez a lendület nem hagy alább, és a többi leckét is nekiáll megcsinálni. A filmeseknél kicsit nagyvonalúbban kezeljük a megoldásokat, tehát én azt is el tudom képzelni, hogy azért nem minden lecke alkalmas arra, hogy filmes eszközökkel megközelítsük, tehát ezt adott helyzetben helyénvalónak tartom, hogy megbeszéljük, egyeztessük, de az első leckére ez egy tökéletesen működő és érthető film. Én sakkozni nem tudok, próbáltam gyerekkoromban ezt a sportot is megszeretni. Ha már a futás és az úszás nem az én műfajom, akkor elmondhatom azt, hogy sportolok én is, és akkor ez a sport legyen a sakk, de nem vagyok ilyen nagy stratéga, hogy én ehhez közelebb tudjak jutni. Még a szabályokig eljutottam, tehát értem és tudom, hogy mivel hogyan lehet lépni, tehát a lépéseket ismerem, de egyébként könnyen kétvállra fektethető sakkpartner vagyok. Ami a filmet illeti, egy svenkeléssel indulunk, egy viszonylag csúnya asztali lámpáról. Ehhez a lámpához szeretnék majd még visszatérni. Egy sakkjátszma közepén találjuk magunkat, és egy ansnittes felvételben látjuk az egyik felet, aki épp gondolkodik egy lépésen, majd azt is látjuk, hogy nincsen ellenfél a másik oldalon. Az ansnittes beállításból is következtethetünk arra, hogy innen hiányzik a sakkpartner. Erre ráerősít azzal, hogy van egy olyan jelenet, ahol az egyik helyről a másikra átül ugyanaz a szereplő. Ez a sakkjátéknak egy még nehezebb formája, amikor fejben, vagy akár a sakk készlettel saját magával sakkozik valaki. Ez az, amit igazán nem tudtam soha megérteni, ha van egy álláspontom és egy stratégiám, azt hogy tudom fejben ketté osztani. Nekem ez egy kicsit skizoid dolog, de biztos, hogy ez működik, mert ilyet csinálnak emberek. A film háromnegyedéig ezen a technikai részén gondolkodik az ember, és ez szinte már megnyugtatja, hogy megvan a megoldás, tehát, hogy Árpi bolond, és saját magával sakkozik. Utána van egy snitt, ami nem teljesen jól van technikailag kivitelezve, egy áttűnés. Az biztos, hogy az teszi értelmezhetővé ezt a filmet, hogy a sakk csak egy eszköz, nem a sakkozásról szól a dolog, csak keresett az alkotó egy olyan képi megfogalmazást, ami jól érthető a nézőknek, mert a sakkról mindenki hallott már, és látott legalább egy sakkmeccset életében, ha nem is végig, de tudja miről van szó. Ez maga egy vivő hullám, ami az információt segít eljuttatni a nézőhöz. Ez az információ a dilemma kérdése. Az a dilemma, amikor egy döntési helyzetben latolgatjuk azt, hogy mi lenne, ha egy másik lépést lépnénk, talán végig is megyünk képzeletben azon az úton, hogy mit eredményez egy döntési helyzetben egy útelágazásnál, ha az egyik irányba megyünk, vagy a másikba. És azt is látjuk, hogy itt megszületik a döntés, és maradunk annál az első helyzetnél, ami egy vágy felvetése. Ez a vágy megmarad a képzelet szintjén, a valóságban a kép is visszatér az előző verzióra, ahonnan elindul ez az áttűnéses jelenet. Én mindenféleképpen ezt a részét tartom az egyik legfontosabb jelentésének ennek a filmnek, és innentől kezdve érthető ez az egész, innentől szól ez az eg ész Árpiról. Arról az emberről, aki a saját kérdéseivel néha egyedül marad, és saját magának kell döntéseket meghozni, mert a környezetében nem talál olyan segítőt, aki azon a szinten, amit ő is elfogadhatónak tart, az ő lelki folyamataiba be tud kapcsolódni. Tehát mindenféleképpen önvallomás jellegű a film, és ezt egy nagy erejének tartom, és mint első lecke, nem is lehet ennél jobbat kívánni, mert ez annyira erős megoldása ennek a feladatnak, mint bemutatkozás a dilemmáimmal, a kétségeimmel, a vágyaimmal, amiket nem merek kiélni, nem merek megélni. Sok mindenről üzennek ezek a képsorok. Ugye a filmeknél megállapodtunk, hogy nem 3-ig megy a skála, hanem 5-ig. Én ezt egy öt csillagos filmnek tartom, azzal együtt, hogy Árpinak szeretném a figyelmét két dologra felhívni: egyrészt a lámpa nekem testidegen, elviszi a figyelmet. Ha ennek van szerepe, és ugye mindennek kell legyen szerepe, ami a filmben megjelenik, akkor lehet ez az a szerep, hogy olyan környezetben élek, ami nem a saját érzéseimet mutatja, bár nehezen tudom elképzelni, hogy Árpi ennek a műlámpa megoldásnak a híve lenne. Úgy gondolom, hogy talán értem, hogy mit szeretne ezzel is üzenni, de ebben nem lehetünk száz százalékig biztosak, mert lehet, hogy csak ez volt otthon, aztán ezzel világított. Ahhoz, hogy ez pontosan dekódolható legyen, egyéb tárgyi jeleket is kellene még emellé csatolni, nem szabad egyedül hagyni egy ilyen objektumot. Kell oda mellé az anyuka díszes ékszeres ládája, vagy kell egy kis pipere cucc, vagy apukának az ecseri piacon vásárolt műanyagból készült fautánzatú pipatartója. Szóval valami mindenképpen jó, ha ott van, ami ezt a giccses helyzetet erősíti, és akkor egyértelmű, hogy miről akarok beszélni. Ez most nem teljesen eldönthető. A másik dolog a technikai rész. A vágásoknál tisztázni kell dolgokat, nem árt ellenőrizni a kameránál azt, hogy mit látok. Például, hogy a szereplő válla mennyit takar ki. Van egy snitt, ahol a szereplő válla elég durván beleszól ebbe a kompozícióba. Én itt érzek némi bizonytalanságot, de azért vagyunk, hogy ezeket kiküszöböljük, úgyhogy ez kezdésnek, felütésnek tökéletesen rendben van, és szeretném arra biztatni Árpit, hogy ebben a tempóban haladjunk tovább. Nem kell nagyokat lépni előre, mert így lehet megérteni egymást, hogy fölvázoljuk azt a jelkészletet, amit utána később visszahivatkozhatunk a többi munkánkban, és így a saját személyes ügyünk jobban kódolható a néző számára. (hegyi) értékelés:

Zuhatag

Igazán semmi különös. Megpróbáltam megoldani az első leckét... Egy dolog nehezítette: gyerekeim időnként berohangáltak a képbe.

Köszöntünk itt az Estiskolán, kedves Judit. Egy érdekes képet kaptunk az Önportré arc nélkül leckére, mert egy egész alakos portrénak is felfoghatnánk, hiszen a test nagyjából jelen van ezen a képen. Mégis azt gondolom, hogy az tartja ezt az egészet még meg az első lecke keretein belül, hogy a fókusz a hajzuhatagra szeretne kerülni. Azért mondom így, hogy szeretne, mert ez nem teljesen sikerül. Ez a világítás miatt van. Az a fajta, gondolom én, vakuval készült exponálás, ami itt most létrejön, a vállat, a hátat a fehér pólónál túlexponálja. Nem tudom, hogy hogy állsz te ezzel a kérdéssel, de már csak a próba kedvéért érdemes lenne ismételni egy fekete pólóval, vagy egy sötét vörössel, szóval egy sötétebb színűvel, hogy ne vigye el a tekintetet az, hogy egy világosabb folttal találkozunk a vállnál arról, ami a központi kérdés, vagyis a hajról. Most óhatatlanul azt kezdem figyelni, hogy milyen szépen redőződik a póló, milyen érdekes formát ad ki így fejjel lefelé fordulva a nyak íve és a póló kör kivágata. Az állkapocs felé kandikálok el, a kulcscsont felé kezdek el keresgélni, és nem a hajjal foglalkozom. Lehet ez is egy megoldás, hogy engem ez érdekel, hogy milyen a nyakam, de akkor azt mondom, hogy egy sokkal szigorúbb vágást kell hozni, és azt a testrészletet mutatni. Akkor nem tudom érvényesnek tekinteni ezt az álló formátumot, mert nagyon szabadon engeded a nézőt, kicsit fogni kell a kezét a nézőnek. Első leckének én elfogadom, ez egy három csillagos megoldás főképp amiatt, hogy ez egy meghajlás, egy póz, színházban látunk ilyeneket, amikor a társulat lejátszotta a darabot, és kijönnek meghajolni. Érdemes megnézni azt, hogy ki mennyire mélyen hajol meg, milyen gesztusokat gyakorol még a meghajlás közben. Ez is elég sok mindent elmond arról a helyzetről, amikor az ember még benne van a szerepben, de már civilként áll a színpadon, mint színész, mint az a személy, aki a szerepet eljátszotta, de azért van húzása annak a történetnek, amiben volt, és ez kinél-kinél több idő amíg lecseng. Ez a meghajlásban szerintem nagyon jól nyomon követhető. Tehát itt is egy meghajlást látunk, ami egy köszöntés, és én ezt abszolút elfogadom, mint első leckés bemutatkozás. A három csillag, és az első lecke teljesítése megvan, de én azt kérem Judittól, hogy ismételje meg ezt a felvételt sötét pólóval, ha a hajbemutatás volt a cél. Ha pedig a kulcscsont izgatja őt is, és az a gyönyörű kivágat, ami itt létrejön a pólónál, akkor pedig a képkivágással kell egy kicsit másképp játszani. (hegyi)
értékelés:

A csődbiztos

Nagyon nehéz dolgom van, mikor magamat kell fotóznom. Amikor tizenévesen Gibson novelláit olvastam, el sem tudtam képzelni, hogy mennyit jelent majd az információ, a magán szféra, hogy összemosódik minden a globális információcserének köszönhetően. Egy fotó, gyermekkoromban, egy kézzelfogható tárgy volt. "Ez itt Ádámka" mondta a nagymamám és megmutatta a fényképet a barátnőinek - pedig nem volt igaza. Az ott nem 'Ádámka' volt, hanem 'egy fotó Ádámkáról'. A különbség rendkívül fontos.
Mikor feltöltök egy fotót magamról az internetre - egyesek azt gondolhatják - ez Varga Ádám. De nem. Ez egy fotó Varga Ádámrol. Varga Ádám, mint személy hirtelen egy nagy kupac adattá alakul. Már nem lélegzik, nem gondolkozik és nem szeret, gyűlöl, köpköd az utcán ect. Amikor magamról készítek képet - és ezt megosztom olyan emberekkel, akik személyesen nem ismernek... talán lehetek akárki. Lehetek akármilyen. Hiszen az attribútumaim adottak. Az leszek, aminek látsz a képen. Miért ne lehetnék én a csődbiztos?

Egy izgalmas leiratot kapunk, és ez nagyjából akár még egy rádióműsort is megérne, tehát szívesen venném, ha esetleg Ádámnak van skype-ja, vagy van lehetősége arra, hogy készítsünk egy beszélgetést erről, én állok elébe. Nem is az elemzésnél próbálnám ezt kifejteni, bár adja magát a helyzet. Amennyiben Ádámnál ez visszhangot lel, szerintem álljunk neki, és csináljuk meg ezt a műsort, szívesen beszélgetek erről a kérdésről akár Sebestyén Laci társaságában is. Ami a képet illeti, nagyon jó a kompozíció, nagyon dinamikusak a térosztások. Többféle tagolás van ezen a képen, van egy hármas tagolás függőleges irányban, szinte még tekinthető akár egy ilyen hármasoltár jellegű kinyitott formának, ahol középen áll a modell. Ez térben is tagolva van, mégpedig azáltal, hogy van egy előterünk, ahol ezek a betonoszlopok húzódnak, van egy nagyjából középtérre komponált modellünk, és a háttér, azáltal, hogy a kerítés ilyen izgalmasan megtörik, külön értelmet tud nyerni. Ezek a formák nagyon izgalmasak, de nagyon zaklatottak is. Erre erősít rá az a nájlonzacskó szemétkupac, ami a modell háta mögött, és a modell mellett látható. A betonon lévő öntési hibák is ezt erősítik. Az, hogy a világítással és az utólagos laborálásnál ezt ő kihangsúlyozta, vagy meghagyta a képen ezeket a képhibának tekinthető foltokat, ez is a dinamikát növeli, erősíti a feszültséget a képen. Aztán látunk egy modellt, aki a kis öltönyében, azért látszik, hogy nem az érettségi öltönye, hanem egy modernebb darab, áll előttünk, a kezében egy táska, aki számítástechnikában jártas, az gondolhatná ezt akár egy notebook táskának is. A modell áll előttünk, de közben izgalmas helyzet bontakozik ki a fejénél, mert hát az öltöny mellett egy vadnyugati hős formáját idéző sálat tekert a nyaka köré. Ez látszik, hogy nem csak attól védi őt, hogy megfázzon a torka, hanem itt egy olyan jelenlétet képvisel ez, ami tulajdonképpen a tekintet útját megosztja. A kéz egy nagyon erős jel, ami markolja a táskát, és ez a nyaksál is. Aztán erre a fejre fölkerült még egy sapka is. Ez egy érdekes kérdés, nem tudom teljesen biztosra mondani, hogy jól dekódolható a néző szempontjából, hogy miért pont ezek az eszközök kerültek erre a képre. Biztos, hogy van ennek egy technikai oka is. A géztekerés az arcon hivatott az arctalanságot, ezt a kafkai ügyet erősíteni, hogy benne vagyunk egy rendszerben, ahol az ügyintézés módja miatt személytelenné válnak az emberi kommunikációk, és ebben a helyzetben, mivel elkészült ez a takarás a gézzel, gondolom a nyaknál kellett valamit kezdeni vele. Ott azt be kellett tudni fejezni, és ezért került rá először ez a takarás, aztán ez fölkerült a szájhoz. Mást üzenne akkor, ha egy bohém sál, egy újgazdag mágnásnak a nyaksálja lenne a képen, és más most, ezzel a vadnyugati megoldással. Ennek megint ellentmond a sapka, mert az egy francia parasztsapka, egy kicsit zsokésapkaszerű valami. Én ezt francia filmeknek a vidéki kisboltosainál látom ezeket a sapkákat feltűnni. Ez megint egy másik íz, ami ellentmond mindannak, amit az öltöny képvisel, és mindaz, amit a képcím. Érdekes, de nem biztos, hogy teljesen azonosulni tudok vele. Mintha túl sok lenne ez a jelzés, tehát elvisznek ezek a szimbólumok, miközben a kép üzenete eleve erős. Ha egy színpadi helyzetet akarok berendezni, akkor, ahogy a sminknél is, a jelmezhasználatnál is az embernek tudnia kell mondani azt, hogy na akkor most ebből egy picit elég, visszább veszek, mert a lelkesedés túlpörgetett a határon. Nekem ez kicsit soknak tűnik. Ha elfogadom magát azt, ami a fejen történt, akkor az öltöny az, ami lehetne valamilyen szinten mókásabb, vagy olyan helyzetbe hozva, ami egy kicsit a viccesebb helyzetet hozza. Nem akarok itt ötleteket adni, nyilván mindenki máshogy épít föl egy ilyen játékot, de nekem itt az egésznek a koherenciája sérült. Hogy ez hármas leckére működik-e, itt a leirat az, amivel vitatkoznom kellene, amit szívesen megteszek rádióban például. Maradjunk annyiban, hogy ezt most azért nem tudom elfogadni hármas leckére, inkább tegyük ezt az egyesbe, mert én értem azt a játékot, hogy tulajdonképpen tökéletesen mindegy az, hogy milyen képet mutatunk magunkról, mert minden egy színház, és minden csak egy pillanat kivetülése, és a fotográfia eleve imitáció, de mégis azt mondom, hogy ha azt a fajta közösségi játékot vesszük figyelembe, amit mi itt folytatunk, akkor ebben a közösségi játékban annak van szerepe, hogy próbálunk a portréval meztelenre vetkőzni egymás előtt, megmutatjuk magunkat, hogy ím, így nézek én most ki, ez vagyok én. Helyzetjelentés, kicsit leltárszerű is lehet. Többféle megoldás is érkezett, ami érdekes. Furcsa, hogy az első lecke fölkelti az érdeklődéseteket, és abban nagyon kreatívak tudtok lenni, aztán a második leckére általában szokványosabb megoldások jönnek, kicsit a személyigazolvány portré felé mozdulunk el, és a harmadik lecke ritkábban készül el. Ha arányaiban nézem, akkor lényegesen kevesebb megoldás jön az első leckére, mint az első kettőre. Ezt izgalmas végiggondolni, hogy vajon miért van így, de ezt én áttenném az első leckébe. Oda ez egy három csillagos megoldás. Ha azt vettük, hogy újból kezdtünk egy játékot, és újból kezdtünk egy helyzetet az új leckékkel és az osztályba sorolással, akkor a végén kimondhatom azt, hogy az első osztály első leckéjét Ádám teljesítette, és ezzel megvan a három csillagja. (hegyi)
értékelés:

sarok-bele

Hogy a Pista plüsskabátjának a vatelin bélését látjuk-e itt, vagy ez a szösz fölgyűlt a kiscipőbe, amiből kihúzta a lábát, nem tudom, lehet, hogy ő is ilyen mezítláb járkálós, mint én, és a sarok repedésekbe beleragadt ez a valami, szóval nem biztos, hogy tudom értelmezni, hogy mi van a képnek a fölső részén, de nem is biztos, hogy muszáj. Itt arról van szó, hogy István megtalált egy olyan testrészt, amit kevesen mutatnak meg, és kevesen vállalnak fel: hogy bizony az én sarkamra ráférne a pedikűrös kezelése, magam is szoktam ezzel szembesülni, és akkor beiktatok egy hosszabb kádfürdőzést, és próbálom mindenféle sikamikával helyrehozni. A lényeg az, hogy ez egy nagyon személyes megközelítés, és erre ráerősít az a megvilágítási forma, hogy nem premier plánban telivilágítva mutatja meg ezt a maga tárgyiasságában, hanem csak sejthetően. Erre a sejtelmességre erősít rá ez a szöszmő, mindegy is mi legyen az. Én egyébként ezt most valamilyen virágtermésnek gondolom, de lehet, hogy rosszul látom. Az István habitusához hozzátartozó bemutatkozás az, amit kapunk. Ezt egy jó ötletnek tartom, megadom rá a három csillagot, arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a technikának a korlátait ismerve, az élességgel van egy pici problémám. Talán ez mobiltelefonnal készülhetett, de az élességre lehet, hogy én nagyobb hangsúly helyeztem volna. István ezzel teljesítette az első osztály első leckés feladatát. Ettől még nyugodtan küldhetsz első leckés megoldásokat, ha van kedved, nem azt jelenti, hogy ide többet nem lehet beküldeni. (hegyi)
értékelés:

Da Capo

Da Capo, azaz: elölről.

Tamás, én ezt nagyon jó első leckének tartom, mondhatom azt, hogy tartalmilag talán az egyik legerősebb első leckénk, amit az Estiskolán látunk. Legfőképp azért, mert átgondolt munkának látszik, olyannak, amit kifejezetten erre a leckére kerestél, mint megoldást, rólad szól, személyes, és túlmutat azon, hogy megmutatom, hogy mi az, amit én általában cselekedni szoktam. Itt egy olyan képet kapunk, amit több rétegben is lehet értelmezni, de biztos, hogy nem egy vidám üzenet. Olvastam a hozzászólásokban néhány humorosnak szánt értelmezést, én ezekkel nem értek egyet. Azért nem, mert ha ezt a képet valaki megnézi, akkor pontosan látja, hogy ez nem egy vidám történet. Ha hirtelen mellbe vág minket egy látvány, és azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor hagyjunk magunknak időt. A nézőnek is kell idő a befogadásra, itt nem kell sietni, nem kapkodunk, nem rohanunk sehova, holnap is megnézheted ezt a képet még egyszer, lehet ezzel még játszani. Aztán egyszer csak eljut az üzenet, ez egy ilyen helyzet. A képről két dolgot szeretnék elmondani, mint kritika: az egyik az, hogy abban érzek egy pici bizonytalanságot, hogy a háttér most vajon fontos-e Tamásnak, vagy nem. Mert látok arra is törekvést, hogy egy teljesen elmosott, jellegtelen, neutrális hátteret használjon, de arra is látok törekvést, hogy azért mégiscsak tárgyszerűen mutassuk ezt meg. Ez két dologból adódik: a túlvilágítottsága miatt, ha ezt az irányt vennénk, akkor lehetne egy légies, könnyed háttér, ugyanakkor a lámpa elhelyezéséből adódóan ez a túlvilágítottság csak részben igaz, és a kép bal oldalán ez már szinte átmegy súrlófénybe, még jobban kiemeli a fal hibáit. Mind a kettő érvényes, de a kettő együtt így most furcsa. Ez is egy vállalható helyzet lenne, de akkor kellene a testre egy kis takarás, főleg a váll környékén, mert ott nagyon erős most a fény, és a másik irányból kellene a testet világítani szintén egy irányított fényforrással úgy, hogy a két fő fény irány vitatkozhasson egymással. Akkor az már érdekes helyzetet hoz, tehát a világítással lehetne még kicsit játszani. Így is jó, de én így biztos, hogy vágtam volna a háttérből két oldalt, akár négyzetesre is vágtam volna ezt a kompozíciót, mert ez úgy is megállna a lábán, és akkor ezt a fajta fényudvart, ami itt most keletkezik, kompenzálni lehet valamelyest. Ez a része picit billeg a dolognak. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez egy tökéletes üzenet, és a három csillag abszolút megvan rá, sőt Tamás ezzel teljesítette az első lecke első osztályos feltételét. Akinél ezt mondom, nem azt jelenti, hogy többet nem küldhet első leckére képet, de ez most megvan. (hegyi)
értékelés:

Könyvjelző

Olvastam a kommentárokat, és ott már próbáltam jelezni, és itt most az elemzésnél kifejezetten szeretném a figyelmetekbe ajánlani, hogy amikor kommentárokban egymásnak próbálunk segíteni az egy nagyon fontos helyzet. Én szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy a maga lehetőségeihez és idejéhez képest próbálja meg mindenkinél megtenni, nem csak azoknál a képeknél, ami tetszik, vagy felkavar, mert ezzel tudunk segíteni a másiknak. Még ha az eszközeink nem is mindig adekvátak, vagy nem mindig teszik lehetővé azt, hogy a bennünk rejlő hangulatot teljesen megosszuk a nézővel, akkor is feltételezhető, hogy tudatos alkotásról van szó. Elfogadom azt, hogy néha a formai megfejtések hozhatnak érdekes asszociációkat, de azt gondolom, hogy ez a kép sokkal erősebben beszél arról, ami Nóra üzenete, mintsem arról a fajta asszociációs helyzetről, mint ami a kommenteknél elindult. Ezt csak azért mondom, mert nem vagyunk egyformák, és ha az ember beleteszi magát egy munkába, dolgozik vele, és beküldi, akkor, ha nagyon más irányba hangoljuk a mi értelmezésünket, akkor azzal kedvét szeghetjük valakinek. Tételezzük föl egymásról azt, hogy mindenki jót akar. A képről azt tudom mondani, hogy én nagyon kedvelem ezt a fotót. Abban nem vagyok teljesen biztos, hogy a könyvnél, amit épp Nóra most használt, nem lehetett volna jobbat találni, mert ebben a képkivágásban a betűknek nagyobb szerepet hagytam volna, több betűt mutattam volna. Itt most a margó miatt ebből kevés jön át. Ugyanakkor mint első lecke, mint bemutatkozás, tökéletesen érthető. Ha én egy olvasó ember vagyok, ha engem a könyv, a betű, a leírt szavak érdekelnek, akkor ez egy teljesen jól értékelhető bemutatkozás, és személyes is. Azt tessék megfigyelni, és itt most nem az alkotót szeretném kritizálni, hanem pontosan az erényeire szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem egy nagyon cizellált fotót kapunk. Nórát ezért külön bátorítás és dicséret illeti, mert könnyen lehet, hogy más ezt a képet egy műkörmös utáni helyzetben mutatná meg, kilakkozná a körmét. Itt erősíti az üzenetet az, hogy a maga természetességében mutatja meg azt a helyzetet, ahogy a körme szerepel ezen a képen. Ez abszolút ahhoz ad hozzá, hogy az olvasás is egy ilyen folyamat, az ember nem nyakkendőben és öltönyben ül le regényt olvasni. Én ezt egy három csillagos képnek gondolom, és Nóra ezzel a képpel teljesítette az első osztályban az első leckének a megoldását. (hegyi)
értékelés:

Nagy Bőgő

Amikor megláttam hangszer restaurátor barátom nagybőgőjét, olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Ez a bőgő én vagyok, saját magam.

Olvastam a hozzászólásokat: egy dolog miatt szeretnék erre reagálni. Az érthető, hogy miért ellenfényben készült ez a kép. Fénytanilag, ha megfigyeljük, itt arról van szó, hogy van egy tárgyunk, és erre a tárgyra vetítődik rá egy kép. Erre a fényes felületre, ami az üveg, ami mögött a nagybőgő, és a nagybőgőnek is a lakkozott felülete van, vetítődik valami rá. Ez csak akkor tud megtörténni, ha az a valami, ami rávetítődik, fényben van, tehát maga is fényt tud visszaverni, sugározni. Ez akkor jön létre, ha a modell szemben áll a fénynek. Ha háttal állna neki, és ha a bőgőnek a teste kapná a fényt, akkor nagyon szépen látnánk az erezetét, a lakkozását, de nem látnánk benne Rozit. Ez viszonylag egyszerű képlet. Egyébként én ezt egy nagyon jó megoldásnak tartom. Kifejezetten szeretem azt, ahogy ez kinéz, talán az aljánál van egy kicsi bizonytalanság, mintha ott lenne egy zajos, szemcsézett rész, az vágható lenne. Másrészt, ha hoztam egy döntést abban, hogy a képnek az oldalánál vágtam ezeket az íveket, ez nyilván abból is adódik, hogy magamat próbáltam belekomponálni, azzal voltam elfoglalva, hogy a kezem, a karom, a mellem, a hasam, a nyakam benne legyen, akkor a másik oldalon ezt ugyanígy le kell vágni. Ez most így kicsit féloldalas. Elfogadom a vágást, de akkor mind a két oldalon következetesnek kell lenni ebben. Rozi munkáihoz mérem ezt a képet, azokhoz a munkákhoz, amiket tőle eddig kaptunk. Egyrészt köszönöm, hogy elkezdte a leckéket újra, másrészt az első leckét megoldottnak tartom, azzal együtt, amiket elmondtam, és amiket remélem, hogy Rozi jegyzi magának a jövőre nézvést. Ez egy három csillagos kép, és az első osztály első leckéje ezzel megoldásra került. (hegyi)
értékelés:

Tükör

Ágnes egy izgalmas játékot kezdett ezzel a kis piperetükörrel, üvöltenek ezek a rózsaszínek. Még az sem igazán baj, hogy a háttérben ez a pokróc szerepel, mert ezekkel a formákkal, ami a körforma, ami a tükröt körbefogja, jól felesel ez a négyzetes háttér minta, pop-artos érzésem van tőle, és az is jó, hogy Ágnesből ugyan látunk darabokat, de mégsem. Aztán az ember, mint egy ilyen tili-tolis puzzle játékot, összerakhatja fejben, hogy akkor hogy is nézhet ki Ágnes. Ezt egy jó elgondolásnak tartom, tetszik is a kép, és Ágnes ezzel a képpel teljesítette az első lecke Önportré arc nélkül feladatát. (hegyi)
értékelés:

Keresztünk

Nagyon dinamikus kép az, amit láthatunk. A vörös és az arany, és a barnáknak a sötétbe hajló árnyalatai színdinamikában erős üzenetet közvetítenek. Az ötlet is nagyon jó. Én ezt a vörös házfalat máskor is használnám Anita helyében, mert nagyon izgalmas. Ami a képet illeti, első leckére kicsit bizonytalan vagyok, hogy mennyire teljesíti a lecke feladatát, mert ugye az a kérdés, hogy hol van ezen Anita? Persze, aki ismeri Anitát, tudja, hogy ő ezekkel a csuhé babákkal foglalkozik szabadidejében, és így már érthetőbbé válik az üzenet. De azért annyit hozzátennék, hogy szeretném, ha Anita, ha még megvan ez a kis figura, akkor elkészítene ebből egy olyan verziót is, amiben látható valamennyire ő is. Megfogja ez a keresztet, vagy valamilyen módon nem ártana ezen szerepelni. Mert az első lecke erről is szól, nem csak egy tárgyfotóról. A csuhébabában van egy nagy adag szürrealitás, egy hölgyet feszítünk keresztre, ez már eleve kérdéseket vet föl, aztán az egy másik kérdés, hogy miközben valaki keresztre feszül biztos, hogy ilyen kis tüchtig virágocskák vannak mellette. Nekem ez picit furcsa, de a kérdés nem az volt, hogy a csuhébaba kompozícióról mit gondolok - mint bemutatkozás tehát rendben van, két csillag és ismétlés (hegyi)
értékelés:

Ajtóban

fogmosás

Kockás, nagyon nagy öröm azt látni, hogy nekifogtál újból a leckéknek, az első lecke újbóli újragondolásának, és annak is örülök, hogy egy olyan helyzetet hoztál, ami új a te képi gondolkodásodban. Jó a kompozíciója, jó a rendje ennek az egésznek, jó a tere, nagyon szeretem. Túl sokat azért nem mondok róla, mert arra vagyok most kíváncsi, hogy ez valaminek a kezdete, amiben egy újrafogalmazást látunk, vagy most ezt így megtaláltad magadnak, és még nem tudjuk, hogy mire megyünk majd vele. Várom a folytatást, bizakodással teli vagyok. Aurelianonak köszönöm az irodalmi elemzést, nagyon jó. (hegyi)
értékelés:

Tiltott zóna

Régóta szerettem volna a halálraítélt épületbe bejutni, de mivel omlásveszélyes, lezárták. A kerítés nem volt akadály. Bemásztam. Itthon vettem észre, hogy az egyik képen halványan tükröződöm. És bemutatkozás, mert 1. szeretek veszélyes helyeken mászkálni; 2. kíváncsi vagyok; 3. és mindent meg szeretnék örökíteni, ami elém kerül.

A leiratot is elolvastam, de most nem ezzel szeretnék foglalkozni. Amit látunk egy olyan tér, egy olyan helyzet, ahol a kint és a bent határán vagyunk, ez az ablak, ami tulajdonképpen egy nyitott ablak, de mégsem egyértelmű, egyrészt az áttűnésekkel, másrészt az ablakba belógatott tárgyakkal. Még az alkotó is megjelenik a tükröződésben, ezért abszolút el tudom fogadni első leckének. Szóval érdekes ez az egész. Az, ami kérdésként fölmerül az, hogy nem tudom, hogy mi az, ami téged ebből igazán izgat. Ez a helyszín egy nagyon jó helyszín, de kérdés, hogy mire, ezt kellene kitalálni. Önmagában is jó és szép, meg lehet találni benne részleteket, de akkor tessék a részletekben keresni a megfejtést. Ha van még ide módod bemenni, akkor én abban keresném Mariannt a továbbiakban, ami ennél a helynél téged megihlet. Most az izgalmas, hogy ez a két figura, aki ezen a grafikai megoldáson látszik a fegyverrel, akár rád is célozhatna. Ez is egy üzenet lehet. Mint első lecke, abszolút jónak tartom, és a három csillag megvan rá, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Biciklin

Falusi környezet, és az alkotó viszonya, keresi a maga helyét. Ennél a képnél szinte teljesen révbe értünk. Hurrá, ez az! Itt egyrészt a kompozíció is egyben van, egy centrális kompozíciót látunk, jelzésértékkel az utcából is annyit kapunk, amennyit kell, és mondhatóan jól van mérve az, ami a környezet és a fő motívum közötti arány. Ami egészen őrületes, az az a pillanat, amit megtalált és megfigyelt Ágnes, hogy itt évszaktól függően, mondjuk délután 4-kor van ilyen surlófény, és ezek a fények a köveket nagyon érdekesen helyzik térbe. Ha az ember hirtelen ránéz, akkor nem tudja eldönteni, hogy ezek most befelé mélyednek, vagy kifelé domborodnak, és ezért sokáig tud gyönyörködni a képben. És itt van ez a velocipédes ember, ami olyan grafikai ábrázolás, ami a groteszksége mellett fontos irányt mutat, és ez az archaizálás, a régies mód. Régi kerékpároknak voltak ilyen iszonyatos méretű kerekei, és ült rajta egy pöttömnyi, kis pici ember. Ezt a hatást hozza vissza ez a kép. Annyi talán, amire azt mondom, hogy 98 százaléknál tartunk, hogy egy lehelletnyiből több a fölső részből most jó lett volna még. A kerítések ott vannak, de talán ezeknek a ritmusa még beleférhetett volna. Ez tényleg nagyon kevés, és nagyon kicsi szöszözés a részemről, ez egy erős kép. Hajrá, Ágnes, ez az irány jó irány. (hegyi)
értékelés: