Önportré arc nélkül

Megmondom böcsülettel András, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel az anyagokkal, ezekkel a filmekkel. Nagyon szeretnék, de nem tudok igazából hozzáfűzni semmit, nagyon szeretnék segíteni, de nem tudok mit mondani ezekkel a kisfilmekkel kapcsolatban. Egyet érzek, hogy nincs elejük és nincs végük. Az én értelmezésemben nem tudom hova kapcsolni, mert olyan minthogyha darabkák lennénk, minthogy természetesen darabkákat filmezel, fotografálsz, de akkor is a mozgófilm, mint olyan kell, hogy egy kerek egészben, egy értelmezhető keretrendszerben tudjon működni. Számomra ez így most nem dekódolható. Nem tudom az okot, hogy mi, szeretnék segíteni de úgy érzem, hogy folyamatosan töredékek és egy nagyon zárt belső világban működő kódnyelvben használt rendszerből érkező töredékeket látok, amihez nem tudok hozzáfűzni, nem tudok kapcsolódni, ezért nem is tudok igazából sem kritikát, sem mást hozzá tenni ezekhez a munkákhoz. (szőke)

Nagyon örülök, hogy az András elkezdett újból foglalkozni az első leckével, és keresi az a metódust, ahogy megfogalmazhatja önmagát egy filmen keresztül. Én most – lehet, hogy az Andrásnak már egy kicsit elege van abból, hogy valamit ő letesz az asztalra és aztán jön egy kritika, de mégse, meg másik irány, meg mást csinálj meg máshogy, András majd legfeljebb azt mondja, hogy ostobaságot beszélek, - a film üzenetrendszerének van egy alapja és azt úgy hívják, hogy fotográfia. Tehát azért akkor, amikor egy kompozícióról vagy egy történetről beszélünk nem árt, hogyha valamilyen szigorúsággal állunk hozzá egy-egy történethez, amit mesélni akarunk. Ezt azért mondom ebben a helyzetben, mert az Andrásnál folyamatosan azt lehet érzékelni, hogy van egyfajta mesélési vágy, van egyfajta megmutatási, bemutatási, megmutatkozási vágy, de még mielőtt az első szót kimondaná - olyan ez, mint amikor az iskolapadból valaki feláll, megköszörüli a torkát majd csinál egy hátraszalltót vagy egy pukkedlit vagy valami vicceset vagy krumpliorrot rajzol magának. Tehát mindig van valami ezekben a történetekben, amit az Andrástól látunk, ami még mielőtt kimondódhatna valami mély és belső üzenet, elbátortalanítja talán az Andrást, nem tudom, ezt ő majd megmondja, és aztán inkább azt mondja, hogy csinálok valami geget, valami komédiát. Itt is ezt látjuk, hogy azt mondja magának, hogy a számmal fogok foglalkozni, mert onnan jön ki a beszéd és ez akkor egy érdekes megközelítés lehet, majd ezt a történetet nem viszi végig, hanem egyből egy hátrabukfenccel fejjel lefelé fordítja a kamerát, és akkor azt mondja, hogy ez most biztos vicces vagy szokatlan, hogy fejjel lefelé látjuk a száját és máshogy vannak a grimaszok. Én azt mondom, hogy nem András ez ebben a helyzetben nem szokatlan, ez egyszerűen felesleges irány, akkor amikor Te ki tudnád mondani ezeket a mondatokat nem megfordított kamerával is. Igen, ehhez az kéne, hogy végiggondold azt, hogy mi az ami gátol abban, hogy úgy állj ide elénk úgymond vagy a kamera elé, hogy nem érzed szükségét ennek a fajta bujkálásnak, vagy ennek a fajta játéknak. Tehát én azt mondom, hogy lehet, hogy segítene az, ha fotográfiában próbálnád először meg ezeket a lépéseket megtenni, lehet, hogy akkor előbb jutnál el valami szikárabb megfogalmazáshoz, nem tudom, filmmel is lehet ezt művelni csak én azt szeretném, hogyha valahogy tudnánk neked abban segíteni, hogy bátran nekidurálhasd magadat és megfogalmazhasd azokat a mondatokat, amik ott vannak a nyelved hegyén. Anélkül, hogy ezeket valami ilyen "Gimesis" viccbe kellene tenni, mert egy idő után az ember várja a vicc után a komoly mondatokat, és hogyha mindig csak a vicces mondatok jönnek és nem jönnek a komolyak, akkor az ember egy kicsit úgy érzi, hogy hiába vár. Bajban vagyok, most nem tudom, hogy mit csináljak a disznókkal. Én azt mondom, hogy ismétlés. (szőke-hegyi)

Korlátok nélkül

Ezt egy állásinterjú előtt készítettem, egy törött fényreklámból türöződik vissza a képem és a végtelen... :)

A kép elsődleges erénye, hogy formajátékra épít. Az alkotó, a fotós észreveszi a tükröződésben a kettős látványt, a felületen lévő színeket, motívumjeleket és ebbe helyezi bele a sziluettes szignót, a fényképész formáját. A torzulások nagyon jól segítenek, hogy tulajdonképpen a pop-art hangulatvilágában megjelenjenek különböző színkapcsolódások. Itt elsősorban ez a rózsaszínes, vöröses tónus az uralkodó és ehhez kapcsolódóan a városi kultúra határozott színei, mint ez az okkeres sárga a jobbalsó sarokban, vagy az A betű fordított formája. Talán egy picit kellett volna még kompozícióban balra csúsztatni a látványt. Elsősorban azért, mert a képnek az iránya inkább ezeknek a formajátékoknak a kapcsolódásaira épül és nem elsősorban egy figurális, egy dokumentatív történetet látunk. De kezdő bemutatkozásnak jó íz és Varga Katalinnak várjuk a további képeit. Ez egy háromdisznós. (szőke)
értékelés:

Árnyéka önmagának

Néha tényleg ilyen vagyok...

Egy játékos árny ritmust láthatunk itt, ahol természetesen kellően szemérmes a kép, még az árnyékforma is csak valamit sejtet az emberi alakkal kapcsolatban, és azt azért lehet érezni az első lecke portré arc nélkül beküldött üzenetéből, hogy a ritmus, a ritmusok, azok Katát érdekelhetik, és ezekkel jól bánik. Úgy tűnik, hogy ilyen fajta megfigyelésben talán nem ez az első képe. Indításnak énszerintem egy nagyon kecsegtető antré, amit itt látunk és nyilván a későbbiekben a Kata további munkáiban dönthető majd el, hogy milyen mélységeket fog érinteni. Szeretettel köszöntünk itt és a három disznócska megvan a képre. (szőke)
értékelés:

nyuszifül

De jegyezd meg jól, míg a Föld kerek,
Mindig lesznek Rockerek!

Izgalmas kép, ahogyan a természet különlegességeit a makro rendszerben próbálja az alkotó számunkra megmutatni. Gondolom, hogy ez a zuzmószerű anyag lehet maga a nyuszifül, innen kaphatta a kép a címet. És nagyon jó, hogy az István nyit efelé a világ felé. Talán annyit, hogy a – nyilván ez a technikai eszköztől is függ – makro felvételek elkészítésénél parányi, pár milliméteres eltérések is az élesség máshová kerülését idézhetik elő, és ennél fogva nagyon sok időt vesz igénybe az, hogy egy természetképet jól tudjon rögzíteni az ember. Sokszor ez akár több óra is lehet a finom beállítások miatt. És egy kicsit azt érzem, hogy esetleges az élesség megtalálása a képen és ebből fakadóan az egész kompozíciós rend. Úgyhogy ezt én visszaadnám ismétlésre ezt a házi feladatot, miközben nagyon jónak tartom az irányt. (szőke)

Csúcs!

Veraland. Egy közeli túra, hétvégi kirándulás. Kb 5 óra kapaszkodás, hegyen, mocsárban. Megérte! :-)

Eszter ebben az üzenetében, bemutatkozásában a mélységet, a félelmet hozza ide számunkra. Szinte alig merem elemezni ezt a képet, hiszen nem ismerem Esztert és innentől kezdve esetleg, ha szembetalálkoznánk, nem is mernék neki nagyon határozott mondatokat mondani. Mert az ilyen hölgyek, akik ilyen magasságba a szikla szélére ki tudnak állni és a fényképezőgépen keresztül meg tudják nekünk mutatni, hogy a szédítő mélység ott látható a mélyben, hát nagyon rettegnék, hogy mint férfiszemély odaálljak és valami rosszat mondjak bármilyen helyzetben, mert nagyon bátor személynek kell lennie. És ez a kép ezt az üzenetet, ezt a bátor és harcos attitűdöt nagyon jól mutatja. Nyilvánvalóan ez egy perspektívával, a térrel, az előtér, középtér, háttérrel dolgozó látványkép, amelyben Eszter hegymászónadrágja, a kis túracipője az, amely kézjeggyel látja el nekünk ezt a képet. Jó bemutatkozásnak gondolom. Három disznó és várom Eszter következő munkáit. (szőke)
értékelés:

Akarok-e

Ezzel a képpel arra a kérdésre keresek választ, amit András tett fel: vajon tényleg akarok-e nyomot hagyni. Más kérdések is eszembe jutnak: érdemes-e nyomot hagyni? Mennyi marad a nyomban a nyomot hagyóból? Vagy csak egyszerűen: Itt vagyok-e?

A kép egy tükröződéssel, egy asztal, vagy valamilyen tartófelülettel és az emberi test, a kéz bizonyos részeivel foglalkozik. Nagyon jó kompozíciónak tartom, nagyon jó játéknak és egy jó fénytani helyzetben megszületett képnek tartom az itteni munkát. Vera nem nagyon szereti, amikor egyszerűen csak azt mondják, hogy jó, amit csinál. Vera mindig azt szereti, hogy csavarva legyenek a történetek. Én meg azt mondom, hogy a Vera van már annyira rutinos fotós, hogyha valaki ezt a képet szépen, higgadtan végignézi, akkor ezeket a csavarokat szépen megtalálja és erről nem is kell olyan nagyon beszélnünk. Ilyen például az ujj, a hüvelykujj, amely ráhelyeződne a piperetükörre, de még nem érkezett oda, és valójában a tükör reflexei, a tükör tükröződése a ráhelyezendő hüvelykujj alsó ujjbegyére fényt küldenek és ez a fény aztán megvilágítja a mi számunkra már tükröződő ujjfelületet. Többszörös áttételes játék ez. Természetesen itt ezen a képen, mivel ez megjelenik, jó megfigyelés. Tehát miközben ez az egész szituáció látszólag kevés eszközzel dolgozik, mégis azt mondom, hogy jó és összetett megfigyelések. És én ezt a képet nagyon jónak tartom, az első lecke portré arc nélkül kategóriára egy jó, és ráadásul nem szomorkás üzenetnek. Természetesen, ahogy megállapodtunk pontozni nem pontozom, hanem csak megköszönöm és várom a további munkákat. (szőke)

Arc nélkül

Nagyon szeretem ezt a képet. Valószínűleg egy fürdőkádba omlik be a hajmosás előtti vagy utáni pillanatban a hajtincsek sokasága. Az emberi homlok, koponya szinte kilóg a képből és a hajtincsek, mint egy ilyen japán filmben a hajtincsek kapják a főszerepet. És ezeket a furcsa oktopusz-szerű szerkezeteket izgalmas fényben, tükröződésekkel láthatjuk. Azt mondom, hogy de hát ez egy egész történet, ahogyan ezek az ívek abbamaradnak, visszakanyarodnak ott a kád szélén. De a történet az teljes egészében áll meg a lábán és énszerintem az baj, hogy itt az utolsó két kis tincset jobbról az alkotó elvágta. Nyilván nagyon nehéz fejjel lefele fényképezni a saját hajmosásunkat, de nagyon jó lett volna, hogyha ott befejeződik szépen az utolsó tincsek kanyarulata és tükröződése is. Viszont abban szeretném Ágnest bátorítani, hogy egy új út látszik kirajzolódni, és érdemes ezt az utat is bejárni, felfedezni. (szőke)
értékelés:

3 a kedvenc szám

Hajlamos vagyok azt föltételezni, hogy miközben a triptichon középső részében úgy tűnik, hogy egy töltött csokoládé itt alapvetően az esemény motivációja, én mégis azt mondanám, hogy ahogyan a kép kivágások megtörténnek és a kamera és a test közelsége ilyen intenzív és erőteljes, hovatovább sokkoló, én azt mondanám, hogy ennek a motívuma nem tud kellően erős lenni a csokoládé szempontjából. Ez a képsorozat az érzékiségről szól, az érzelmekről, a kihívásról és még akár elfogadható az is, hogy egyes, kettes, hármas sorozatszámban az utolsó kép ugye a legmegdöbbentőbb, vagy legmeglepőbb, hiszen itt még a nyelv is elég meglepő módon itt takarja a fölső fogsort. Az biztos, hogy első lecke portré arc nélkülre egy nagyon feltárulkozó és nagyon meglepő felütés ez és ilyen értelemben én jónak tartom. Én azt mondom, hogy majd a későbbiekben derül ki, hogy az alkotások, a házi feladatok megoldásai hogyan valósulnak meg. Tehát erre azt mondom, hogy megvan a három disznó és a Zsuzsa következő munkái fogják majd visszafelé tekintve minősíteni az egyes házi feladatot. (szőke)
értékelés:

Mit mos el az eső?

Visszajöttem, és előröl fogok kezdeni mindent. Megváltoztam, és ezt el akarom mesélni, bár nem értem én sem. Ezzel a képpel azt kérdezem, vajon mi az én részem, és mi marad le, és ha lemarad, akkor a részem marad-e, vagy csak egy nyom, vagy egy jellegtelen kis piszok. Szóval az a kérdésem, hogy mit mos el az eső.

Itt egy olyan elemzést, vagy egy hozzászólást szeretnék most tenni, amelyhez van egy zárójeles megjegyzésem is, hogy a Vera újból itt látható képei az ő kérésére nem fognak pontot kapni, ugyanakkor megbeszéltük, hogy szeretné, hogyha ezeket a szubjektív megközelítéseket az ideérkező képek kapcsán elmondanánk, úgyhogy ezt kérném mindenkitől, hogy fogadja el. Nyilván ettől függetlenül a hozzászólások, kommentárok, azok mind segítik ezt a fajta munkát, csak az volt az alkotó kérése, hogy citromdisznócskák ne kerüljenek az adott házi feladatok mellé.
Egy talán asztallap, vagy valamilyen töredezett felületen, esetleg egy női kozmetikai tükör, vagy valamilyen kis kézben elférő tárgy látszódik a képen, ahol hát a téma arra utal, hogy vízcseppek tükröződhetnek ezen a retikültükrön, és egy ilyen nagyobb zsírosabb hüvelykujj foltocska is van ott középen, ami ott éktelenkedik. És ezek a vízcseppek az üvegfelület vastagsága miatt életlenek, duplikátként jelentkeznek, ez kicsit hatásában hasonlatos ahhoz, amikor a hosszú expozíció miatt elmosódnak a körvonalak, és hogyha megint Bergmant idézzük itt a tükör által homályosan, hogyha a tükröt mint egy furcsa, másik térbe nyíló mágikus szerkezetet nézzük, akkor a kép eléggé puritán tárgyi világában az ovális körben látható rendszer és minden ami körülötte van és natúr, az két szegmensre bomlik. Abban nem vagyok biztos, hogy önmagában ez a kettős párhuzam ez kellően erős egy üzenethez, de olyan ez, minthogyha talán egy kérdésként is fölvetődne, hogy vajon mit kezdhet a néző egy egészen lecsupaszított képi jelzésrendszerrel. Mert közben ez a kép nem egy absztrakt kép. Tehát valós a tükör, valósak a vízcseppek, valós a deszkafelület, valósak az árnyékai, de mégiscsak nagyon puritán, nagyon egyszerű jelekkel egy képkerettel és egy ovális formával dolgozik az egész rendszer. Színvilágában pedig mindez visszafogott, fád érzést mutat. Nagyon nehéz megközelíteni mindezt, mert az első lecke, portré arc nélkül házi feladatra érkezett az alkotótól és csak az ad segítséget, hogy tudjuk az alkotó nevét és ebből sejtjük, hogy ez egy női létezéshez használatos tükör lehet, csak sejtjük, hogy az ujjlenyomat talán a tükör gazdájától származik és minden mást is elég erőteljes munkával kell hozzáképzelnünk mindahhoz, ami kiadhat egy üzenetet. És ilyenformán azt kell hogy mondjam, hogy az első lecke portré arc nélkül kategóriájára beküldött kép most, az egy kettős feladatrendszerrel dolgozik. Az egyik érzésem szerint az, hogy küzdjetek meg értem, közelítsetek meg, fejtsétek meg a zár kódját, majd akkor bentebb léphettek és láthattok mást és bővebbet, másrészről pedig az vetődik föl bennem, hogy vajon az alkotás amennyiben nem egy dadaista szemléletből közelítjük meg, egy alkotás, amely segíteni akar a nézőnek, kapcsolatba akar kerülni a nézővel, vajon mennyire kell, hogy megtegye ezt a dekódolást, ezt a belső – talán furcsa lesz amit mondok – öncélúságot. Ugyanakkor én úgy érzem, hogy a feladat szempontjából szerintem inkább a döntés bizonytalansága okozza ezt, amit lehet érzékelni a képnél. A döntés bizonytalansága pedig az, hogy önmagam számára, mint alkotó nem döntöttem el, hogy vágyom a nyitásra, vagy folyamatosan egy zárt rendszeren keresztül akarok megfigyelni. Ez a kettő pulzál, vibrál véleményem szerint ezen a képen, és abban a pillanatban, hogyha alkotói szempontból ehhez döntés születik, akkor tisztulni fognak ezek a viszonylatok, Most lenne az, hogy adnék citromdisznót, de hát megígértük hogy nem, úgyhogy pont. (szőke)

Önportré arc nélkül

Az alapötlet megvalósítása túl sok technikai problémát vetett fel (a távolság, látószög, háttér harcoltak egymással), és a végén - talán nem meglepő módon - a legegyszerűbb megoldás lett olyan, ami egészen hasonlít arra az elképzelésre, amit kitaláltam.
Van még egy másik ötletem, csak kell valaki, aki vigyáz a gépemre, mert kb. 10m-ről kellene fotózni, és aggódok, hogy közben valaki merő tréfából lenyúlja a masinát :)

Köszöntünk Gyula téged itt az Estiskolán. Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél és küldtél bemutatkozó képet. A lábakkal, a láb és a külső környezet kapcsolatában sok variáció érkezett már. Amiért én különösképpen szeretem ezt a kezdő üzenet, az hogy kellő humorral van mindez létrehozva. Gondolok itt arra, hogy a fényképezőgép az alkotóval együtt megbillen, hátrahanyatlik, talán egy napozószékben, napozóágyban és a lábak, amelyek napbarnítottak és a kis szandálnak a csíkjait is mutatják. A lábak és a szövetnadrág az ég felé mutat, és talán Magyar Televízió környékén, vagy nem tudom én valahol a belvárosban készülhetett ez a fénykép, mindez a városi környezethez képest a lábak a fölfelé, ég felé szálnak el és jól komponálódik ez a kovácsoltvas erkély is. Én elsősorban ezt a humorforrást érzem fontosnak a képben, másként fogalmazva, de ne sértődjél meg, azt a pici pimasz ízt. Remélem, hogy ez a későbbi beküldött alkotásiadban majd bizonyítódnak, a későbbi képeknél talán ezek erősebben jelennek meg. Én nagyon szeretem ezt a képet, három disznósra értékelem. (szőke)
értékelés:

én és az álomvilágaim

Nagyon jól érthető a kép címmel kapcsolódva is az itt látható alkotás. Ugye egy talán családi házban, szobában lehetünk, ahol a világ, a világ üzenetei, a titok, az értelem titka a könyvek. Apa, vagy a család, vagy a saját magam gyűjteménye, könyvgyűjteménye, amin keresztül kitekintek a világba. Ez mindig is egy csodabirodalom volt a könyvolvasás, hiszen a könyv olvasása az egy nagyon személyes, intim műfaj. Kalandozni tudunk, tengerekre tudunk szállni, repülni tudunk és nagyon sokfélét az olvasáson keresztül. De maga az olvasás technikája, az pedig egy egészen érzelmes és személyes és intim műfaj. Egy karosszékben, egy ágyvacokba behúzódva, kicsit elvonulva szokták ezt megtenni. És egy magányos műfaj természetesen, mert ahhoz, hogy a könyvet tudjuk olvasni, ahhoz, hogy tudjuk értelmezni, hogy meg tudjuk élni, kell egy belső folyamat, ami rengeteg érzelemmel van teli. Azért szeretem ezt a képet, mert a mostani, picit aszimmetrikus megoldás, ahol a perspektivikus irányok bal felé tartanak, éppen csak érzékelhetően egy vállat, egy kezet és egy talán copfos hajat, hajtömeget mutatnak. Az odaérkező fény, a felülről érkező fény és talán a bemozdulás is fátyolszerűvé teszi mindezt. Mint egy ilyen kis lidérc, vagy egy ilyen kis tündér, vagy egy ilyen kis szellő fátyolszerű jelenségként, amelyben nagyon erős, teljesen és nagyon konkrétan a könyvek gerincén olvashatóak a nevek, az üzenetek A Twist Oliver, A mágia, és Zsófi, és hasonló feliratok, amelyek racionalizálják ezt a képet. És közben pedig mindazt, amit rejthetnek ezek a gerincoszlopok, az érzelmeket, az érzékiséget és Krúdyt hozza a baloldal és a baloldali oszlopforma, amelyben ez a fátyolszerű kis fényrajzban talán csak sejthető az, hogy egy női alak, ha akarjuk fedetlenül, ha akarjuk valamilyen, a gondolkodásunktól függően valamilyen szabadidős ruhában, de mindenféleképp női jelenségként itt van ebben a történetben. És ez az üzenet a címtől, címválasztástól válik minősséggé, válik még így is egy egyképes kompozícióban képverssé. És ezt nagyon szeretem ezt a képet. Mivel talán olvasható, vagy látható, hogy elég sokat beszéltem erről az alkotásról, ebből az is következik, hogy az én számomra ez egy minőségi munka, ezért zárójelben azt kell megjegyeznem, hogyha ezt az alkotó is szerette ezt a képet, ha érzékelhető, hogy a mi számunkra is fontos ez a kép, akkor miért kell ezt külön megerősíteni egy fekete kerettel? Nincs szükség rá. Tessék az önbizalmat megerősíteni és nem kellenek ezek a temetői keretek a képhez, mert ez a kép önállóan, önmagában így, fekete-fehérben tökéletesen működik. (szőke)
értékelés:

első lépés

Ha az András most készítené ezt a képet, most lépne be az Estiskolába, akkor azt mondanám, hogy nagyon sok szempontból izgalmas, meghökkentő ez a kép, amelyet beküld. Ugyanakkor, hiszen mindenkinek a munkáit a saját történetein belül próbáljuk értelmezni, nem tudok amellett elmenni, hogy de az Andrásnak nagyon jó, és nagyon figyelemreméltó vizuális meglátásai is voltak, sőt, tulajdonképpen azt kell mondani, hogy mint fotográfus, ha visszatekintünk itt akár a táborokban elkészült munkáira, akár a házi feladataira, egy rutinos alkotó. Ebből az következik, hogy elvárható lenne, hogy miközben az ötlet alapkiindulás, ugye a tölgyfaparketta derékszögű egymásba kapcsolódásainak V alakja, amelybe elhelyezi a lábfejet és az alsó lábszárat, a térdet és egy picit a combot, hogy nem elégszem meg annyival, hogy van egy jó ötlet, van egy jó geg és ez a geg igazából eléggé, hát hogy is mondjam, könnyedén van megoldva. Gondolok itt arra, hogy vagy egy előszoba ajtó, vagy egy terasz ajtóból beérkező természetes fény világítja meg itt a lábat és a láb ettől válik ilyen kifordulttá, tulajdonképpen egy picit az összetett formáinak a szépségét elkenve egy ilyen torzóvá. Nem jó a megvilágítás, magyarul. Minden szuper. A síkra redukálódott talaj, amely itt olyan mint egy fal, amire föl lenne szögezve egy ilyen szoborszerű torzóforma. Minden jó, csak rosszul van megvilágítva. Mivel az Andrásnál nagyon jó világítási gyakorlatokat lehetett már látni és a világítási táborban itt is volt, ezért joggal kérhető számon az, hogy erre az apróságra, ami nem olyan apró a kép szempontjából, mért nem figyelünk oda? Tehát igazából miközben ezt a képet nagyon szeretném szeretni, nagyon fontosnak tartom, nagyon fölkavaró, az emberi test ilyen formán való megmutatása, mégis azt mondom, hogy a rossz megvilágítás miatt, mert hogy feltételezhető, hogy ezt ő képes megoldani jól, egy disznó. (szőke)
értékelés:

A lábam is én vagyok

Sétából hazafelé, azon gondolkodván, hogy melyik testrészem fejezné ki leginkább mostani önmagam...A kép életlensége kis fejtörést okozott számomra, de igazából, hogy éppen mozgásban vagyok, mivel szemléltethetném jobban? Mindig az Úton! :)

Nagyon érdekes, hogy az első alkotásnál az alkotó milyen különlegesen közelíti meg ezt a házi feladatot. Eddig sok hasonló módszert lehetett már látni az Estiskolán. Azt most még az első alkotásnál nem lehet eldönteni, hogy mennyire tudatosak a választások, de az biztos, hogy ez a barnás, szögletes, téglaformájú háttér a repedésével őrületesen vágja ki, erősíti föl ezt a tűzvörös, szinte narancsszínű felületet, a combokat és a talpat és a vietnámi papucsot, és hogy mindezt szinte mint egy ilyen kollázs elválasztja és fölgyorsítja a fehér szoknyaforma, amely egyszerre az egész képnek ad egy absztrakt ízt, másrészről pedig egy popartos, lázító, kollázsszerű szerkezetet. Ezért örülök ennek a képnek és egy háromdisznós értéket szeretnék adni. Várom, hogy vajon a következő alkotások is ugyanilyen meglepőek lesznek-e. (szőke)
értékelés:

a converse és én ismét

A fekete-fehér képben, ahol talán egy tengerparton óriási kőformákat látunk és ebben a kőformában, ahogy a kövek ívei egymáshoz kapcsolódnak, és az ívek ahogy eltűnnek, árnyékok, sötét árnyékok erősítik ki a fényfelületeket a gömbölyű formáknál, a kép alsó felében szinte szégyenlősen, eltekeredve, mintegy táncmozdulat meghúzódik a két női láb. Ami miatt nagyon szerethető ez az üzenet - hogy véletlenszerű, vagy tudatos - az a mozdulatforma, amit az alkotó elhelyez itt a kép alján. Merthogy nagyon hasonlatosan kibukkanó, ívekbe átkanyarodó formarendszerben látható a test bizonyos része hasonlóképpen, mint a most hátteret alkotó kőformák. Olyan az egész mintha egy párbeszéd történne. Mintha az emberi test a saját maga tekeredéseivel beszélni akarna az ősi formákhoz. És ez színdramaturgiájában is elég jól el van helyezve, merthogy ez a testhezálló sztreccs, fekete farmernadrág sötét tömegében megerősíti, fölhangolja, megfeszíti ezeket a zenei húrokat a háttérben látható szürke formákkal. Én ezt egy háromdisznós képnek gondolom. (szőke)
értékelés: