Önportré arc nélkül

Egy nagyon izgalmas képet kapunk, tetszik ez a forma, olyan, mint egy modern kori tapétaminta. Nem tudom ki mennyire találkozott azzal a hengerezési technikával, amivel régen anyáink, nagyanyáink korában díszítették a falakat. Ezek gumihengerek voltak, és az alap színre lefestett falra utána ezzel vagy harmonizáló, vagy éppen ellenpontot képező szín, mintavilággal ezt a hengert megfestve vitték föl ezeket a díszítő ornamentikákat. Aztán ebből fejlődött ki a tapéta rendszere. Aki lakott már tapétás lakásban, az pontosan tudja, hogy mi a különbség a tapéta és a festett fal között. Nekem mindig az az ingerenciám volt, hogy ezt le kell onnan szedni, valahogy számomra mindig idegen maradt a tapétázás. Ez az élmény jön nekem itt elő, aztán eszembe jut az is, amikor apámmal építkeztünk, és kész lett a terasz. Ott nem kutya vagy macska mászott bele a betonba, hanem valami pocegér, mert ilyen furcsa kis lábnyomok voltak. Egyszer nekem is sikerült belegyalogolni papuccsal, aztán azt, az idő végezetéig, mint egy lenyomatot, őrizte a beton. Ami számomra kérdéses, hogy nem tudom, hogy ez belső vagy külső tér. Ha jól látom, itt valamilyen speciális munkavédelmi bakancs van Ágnesen, de az orrán mintha havat vélnék felfedezni, ebből sejtem, hogy ez egy külső tér lehet. Ha van mód, akkor ezt érdemes lenne megjegyezni, hogy hol volt ez a padló, ugyanis, ha közben nem burkolják le valamivel, akkor jó lenne ezt fölkeresni jó időben, amikor nem áll fönn a veszély, hogy Ágnes megfázik, és esetleg a cipő helyett valami saját lenyomatot is képezni. A saját lábát megmutatva, esetleg ha netán vizes talppal a saját jelét is ebbe belerakná, akkor nem csak a megfigyelői pozíció lenne jelen, hanem valamilyen kapcsolódás is létrejönne az alkotó és a tereptárgy között. Izgalmas a kép, nem tudom, hogy meglesz-e az a cica még, de esetleg ha a családba bekerül, akkor el lehet őt ide csalni, és akár az ő tappancsait is párhuzamba lehetne ezzel állítani. Maga a megfigyelés jó, az ötlet is, a kivitelezés még várat magára, hogy kiforrja magát. Erre most egy csillagot adok, úgy, hogy abban reménykedek, hogy Ágnes folytatja ezt az irányt. (hegyi)
értékelés:

Keményet puhával, puhát keménnyel.

Gábor, öröm, hogy nekifogtál az első leckének, nagyon köszönöm. Annak örülök, hogy ráadásul egy olyan alkotást küldtél nekünk, amelyik nagyon átgondolt megszólalás. Nem csak arról van szó, hogy megmutatom magam, a kezem, tehát teljesítem az első leckét, hanem arról, hogy ennél a teljesítésnél tovább megyünk. Nem csak érzelmileg megyünk tovább, amire a cím utal, hanem arról is szó van, hogy egy optikai megfigyelés magas szintűen kerül bemutatásra. Eszembe jut erről az is, hogy a portréfényképezésnél érdemes ezt nagyon jól megfigyelni: egy emberi arc sosem tükrözhető két egyenrangú, azonos félre. A jobb és a bal arcfelünk mindig mást mutat, és tulajdonképpen az aszimmetriában van a szépsége. Érdemes megpróbálni, hogy egy levelezőlap méretű tükröt az ember az orrához tesz, és egy borotválkozótükörben, ha tükrözteti a saját arcfelét, akkor rájön arra, hogy mennyire idegen, felismerhetetlen lesz az a porté, amit kap, pedig róla van szó, csak egyszerűen a szimmetriával az egyedisége, a megismerhetetlensége csökken, csorbul a portrénak. Én azért örülök ennek a képnek, mert hasonló dologról beszél, jól látható eszközökkel, egy sötét háttér előtti világos kéz, vagy egy világos háttér előtti sötétebb kéz megmutatásával. Itt a világításon van a kulcs. Ugyanakkor engem az is izgat ebben a képben, hogy mint egy rejtvényben, hogy hány különbséget tudunk felfedezni a két kép között, tehát rejtvényként is szemlélhető a kép. Nem csak a megvilágítási különbségeket lehet észrevenni, hanem a két kéz feje, ujjai közötti különbségeket is, a párhuzamokat is. Például milyen érdekes, hogy a kisujj mind a két kéznél ugyanolyan szögben mutatkozik, a mutató ujj egy picit görbe, ez mind a két kéznél létrejön, miközben a hüvelykujj nem egyforma. Tehát ez egy izgalmas és új felfedezés, köszönöm, ezzel megoldotta Gábor az első leckét. (hegyi)
értékelés:    

Végre Gime is elkezd dolgozni az első leckével, én szeretném, ha nem is nagyon mennénk tovább egy darabig. Egy jó képet kapunk, egy olyan testrészről, ami nagyon jellegzetes Andrásnál. Ahogy ő a világot figyeli, ha valaki találkozott már vele, ezt észrevehette, hogy a tekintete nagyon szugesszív tud lenni Andrásnak. Itt most egyetértek a technikával is, amit most itt létrehozott, az a fajta roncsolás, most jót tesz ennek a képnek, de én nem vagyok abban biztos, hogy ez a szemüvegkeret nekem ide kell. Persze, szemüveges András, de nem hiszem, hogy az ő meghatározása az, hogy a „szemüveges fiú”. Vannak ennél jellegzetesebb külső jegyei is Andrásnak, sok minden mást lehet rá mondani, de ha meg kellene őt határoznom, akkor nem a szemüveges fiúként határoznám meg. Ebből kifolyólag ez filozófiailag nem olyan nagyon fontos, és esztétikailag is van egy problémám, ha nem is igazán a kerettel, hanem a szár csatlakozási pontjával, ami túlságosan erős. Esetleg, ha már mindenféleképpen szemüvegesnek akarja magát ábrázolni, az izgalmas lenne, hogy milyen lenne az üvegkeret nélkül, hogy csak a változásból lehessen észrevenni azt, hogy ott van egy szemüveglencse, és nem kell ilyen ikonikusan körbekereteződnie ennek. Ez persze csak akkor igaz, ha Andrásnak van ilyen szemüvegkerete, avagy valakitől kölcsön tud kérni, de nem látom túl sok értelmét annak, hogy ebbe az irányba mozduljuk el. Működne ez a kép anélkül is. Megvan a három csillag, és András, lelkesítésként mondom, hogy megvan az első lecke, de nagyon határozottan kérem tőled, hogy ez ne azt jelentse, hogy ezzel többet nem foglalkozunk. Én szeretném, ha az első három leckével foglalkoznál most, egy kicsit hagyd a városfotókat, abból már rogyásig kaptunk, most az első három leckét szeretném, ha elkezdenéd megoldani. Azt mondtad van műtermed, mutasd meg önportréban, hogy mit lehet ott kihozni, mit gondolsz magadról, aztán megyünk majd tovább, de most az első három leckével dolgozzunk. (hegyi)
értékelés:    

A százhalombattai erőmű udvarán védősisakban.

Olyan ez az árnyék nekem, mintha Bronxban sétálnék, és ott látnék egy afro-amerikai hölgyet a maga hajkoronájával, aki nagy öntudattal megy a munkájába reggel, szóval izgalmas kép. Ezek a raszteres falfelületek is jót tesznek ennek a képnek. Most egy kicsit abban vagyok bizonytalan, amiben szerintem a szerző is, hogy elég-e ez, vagy ehhez kell még valamit tenni a valóságból. Én azt látom, hogy a döntés bizonytalansága is a képen van: a képnek a bal alsó sarkán van egy kis háromszögként a valóság. Lehet, hogy nem lett volna rossz, ha még valamit kapunk, nem csak ezt a kimetszett falfelületet. Ha ezzel a falfelülettel játszunk, akkor valami grafikai kiegészítés még jót tett volna, bár gondolom nem egyszerű egy erőműnél ezt kivitelezni. Olyan, mint egy képregénykocka, csak nincs nekem ez teljesen kész. Az irány jó, de tessék ezzel még egy kicsit játszani. (hegyi)
értékelés:

Quimby szöveggel.

Nagyon izgalmas ez a festmény, nagyon tetszik az, hogy itt utalást kapunk arra, hogy az irodalommal, a zenével, a művészetekkel is foglalkozik az alkotó. Kicsit olyan, mintha egy régi térkép lenne, még amikor a fölrészek kicsit másképp helyezkedtek el, és ezt ábrázoltuk. Vagy olyan, mint amikor még nem fedezték fel Amerikát, és csak sejtették, hogy van valami a nagy vízen túl is. Szóval érdekes maga a háttér, a körvonal is, a szöveggel, a kéz helye, de én ezt most egy lépcsőnek gondolom ahhoz, hogy igenis ezzel kellett volna valami kezdenünk. Persze, tiszteletben kell tartani egy alkotást, ha azt mondom, hogy ez így kész, és ez maga egy akvarell. Én azt gondolom, hogy ez a Quimby szöveg, bár nagyon is személyes üzenet a preferenciánkról, de mint alkotás nem biztos, hogy olyan nagyon időtálló, és az akvarell kicsit le is veti magáról ezt a kéziratot. Én most nem az akvarellt akarnám elemezni, hanem azt, hogy a nyoma ott van Vikinek, de valamilyen kontextusba kellett volna ezt a tárgyat hozni. Ez most egy objektum, és azért, hogy ez fotográfiává váljon, valaminek kellett volna történni. Ha már ez egy színes kép, akkor fessem ki a kezemet is ugyanezekkel az akvarell-festékekkel, és ha egy kicsit nagyobb távolságot tartva rajzolom magamat körbe, akkor a szöveg is értelmes marad, odateszem a kezem, összefestékezem, belefestem a képbe, de mégis ott a kezem. Tehát valaminek történnie kell, ami fotográfiává emeli ezt a képet, mert ez most nem egy fotó. Viki, ezt most visszaadom ismétlésre, tessék azon elgondolkodni, hogy milyen módon tudod az akvarellbe beemelni a kezed, vagy bármi más testrészedet, úgy, hogy fotográfia legyen. Ismétlés. (hegyi)

Motorom alkotói.

Nagyon örülök annak, hogy Zsófi elkezd a szakkörben is dolgozni, hisz gyakorlott rádiósról beszélünk, aki végre megmutatja azt is, hogy a fotográfiában is készít alkotásokat. Itt azt kapjuk a leiratban, hogy „motorom alkotói”, és a képen, központos elhelyezésben egy jegesmedvét kapunk, akinek a nyaksálján jól olvashatóan egy terméknév látható, és egy cigarettát, aminél a márkajel az, ami szintén nagyon jól beazonosítható. Szemmel láthatóan egy személyes környezetben van ez a két tárgy elhelyezve, egy olyan hátteret választott az alkotó, ami lehet, hogy egy pokróc egy ágyon, lehet, hogy egy kanapé, ezt innen nem tudjuk megállapítani, de az biztos, hogy ezzel a személyességét és az intimitását növeli ennek az üzenetnek. Ami számomra még fontos és jelentéssel bír, az, hogy fekete-fehér képet kapunk. Ez azért érdekes számomra, mert a mai világ nem erről szól. Mindent színesben látunk, a termékeket is jóformán már nem a nevük, hanem a színük alapján azonosítjuk be. Tessék emlékezi a három mobilszolgáltatóra Magyarországon. Ezek színekkel kommunikálnak: az egyik rózsaszín, a másik piros, a harmadik kék. Egyébként érdekes, hogy zöld miért nincs. Lényeg az, hogy itt olyan redukciót kapunk, aminél pont ezeket a szín üzeneteket veszítjük el. Ez azért jó, mert jobban tudunk koncentrálni arra az üzenetre, ami létrejön ezzel a tárgypárosítással. Az érzelmi vonalat erősíti az is, hogy nem csak egymás mellé van helyezve két termék, hanem mint egy történetként ez a kis jegesmaci a Viceroy dobozt, mint egy jó barátot öleli. Ez is azt a helyzetet erősíti, ami a leiratban van, azaz két olyan termék, ami fontos lehet a hétköznapokban ahhoz, hogy Zsófi működni tudjon. Beleolvastam a hozzászólásokba, annak örülök, amit Dani kérdezett, hogy miért ennyire sarkosan fogalmazva két konkrét termékről van szó. Ezzel én teljesen egyet tudok érteni, mert azt tudjuk a mindennapokból, hogy nem véletlenül választunk ki egy terméket. Aki dohányzik, az rááll egyfajta cigarettára, és ahhoz ragaszkodik. Ennek van, amikor ízbeli meghatározásai vannak, van, amikor a forma az, ami számít, van, amikor az ár, de mindenképpen valami kötődés kialakul. Itt a személyes kötődés van a képen jelen, pontosan azzal, hogy konkrét termékeket kapunk. Egyetlen dologgal kellett volna még kicsit foglalkozni, hogy a háttérnél a pokrócot kicsit jobban kihúztam volna, hogy akkor ez, és csak ez legyen a háttér. Most ott valamit látunk hátul, az ágyon is hevernek még ruhák. Ez nem lenne baj, ha ezek konkrétan bele lennének komponálva a képbe. Most ottfelejtett tárgyaknak tűnnek, és ez egy kicsit gyengíti a kompozíciót. De szerintem a bemutatkozás jól sikerült, és az első leckére megvan a három csillag, de ettől még jó lenne, ha erre a leckére még küldene Zsófi képeket. Az nem árt, ha személyesen is ennél jobban jelen tudunk lenni, értem ez alatt azt, hogy saját magát valamilyen szinten belekomponálhatta volna ebbe a képbe. Hajrá, és várom a folytatást! (hegyi)
értékelés: