Önportré arc nélkül

Piros síléc

Ágnes, én most én erről röviden fogok beszélni. A cipőcske rendben van, a síléc tökéletes, az egész kompozíció kiváló, minden nagyon szép, a tükröződés is jó, csak az a baj, hogy beleköptél a vízbe, és ezek a valamik úsznak a víz színén. Ettől az egész üzenet távolabb kerül tőlem, mint amennyire kellene, mert a síléc pirosa, a kis cipőcske, minden nagyon rendben van, próbáljuk meg ezt valami olyan helyzetben megtalálni, hogy nincsenek ezek a moszatok ott a vízben, mert ez elég csúnya. Nem indokolja ezt a fajta rondaságot a kép többi része, vagyis nincs ok, ami miatt az esztétikai elvárásainkat alább adjuk. Ismétlés. (hegyi)

ha elrepülsz, vigyél magaddal...

tegnap találtam
egy katicát a fűben
tükörként fénylett

belenéztem és
boldogan láttam: szárnyán
én is ott vagyok

Amikor beküldte Mariann ezt a képet, akkor gondolkodtam, hogy na most megint valami nagyon nagy áttételt kapok, hogy ő a kis katica, és nekem ezt kell, mint önportré értelmeznem. Aztán szerencsére, amikor megláttam a képet nagyban, akkor megláthattam azt, amit ő is meglátott, hogy ennek a kis bogárnak a fényes kis szárnyacskáján a tükröződésben ott van az alkotó. Ez egy nagyon finom, és nőies megközelítés. A kompozíció kicsit lötyög. Ha én vagyok, akkor ezt nagyjából négyzetes kompozícióra vettem volna, mind a jobb, mind a bal oldalon ebből lehetne vágni. De abszolút érthető, amiről beszélünk, tehát a megoldást elfogadom, a kompozíció lehetne ennél feszesebb, de gondolom, hogy a későbbiekben ez kialakul. (hegyi)
értékelés:

Talpak között

Egy nagyon izgalmas képet kapunk, tetszik ez a forma, olyan, mint egy modern kori tapétaminta. Nem tudom ki mennyire találkozott azzal a hengerezési technikával, amivel régen anyáink, nagyanyáink korában díszítették a falakat. Ezek gumihengerek voltak, és az alap színre lefestett falra utána ezzel vagy harmonizáló, vagy éppen ellenpontot képező szín, mintavilággal ezt a hengert megfestve vitték föl ezeket a díszítő ornamentikákat. Aztán ebből fejlődött ki a tapéta rendszere. Aki lakott már tapétás lakásban, az pontosan tudja, hogy mi a különbség a tapéta és a festett fal között. Nekem mindig az az ingerenciám volt, hogy ezt le kell onnan szedni, valahogy számomra mindig idegen maradt a tapétázás. Ez az élmény jön nekem itt elő, aztán eszembe jut az is, amikor apámmal építkeztünk, és kész lett a terasz. Ott nem kutya vagy macska mászott bele a betonba, hanem valami pocegér, mert ilyen furcsa kis lábnyomok voltak. Egyszer nekem is sikerült belegyalogolni papuccsal, aztán azt, az idő végezetéig, mint egy lenyomatot, őrizte a beton. Ami számomra kérdéses, hogy nem tudom, hogy ez belső vagy külső tér. Ha jól látom, itt valamilyen speciális munkavédelmi bakancs van Ágnesen, de az orrán mintha havat vélnék felfedezni, ebből sejtem, hogy ez egy külső tér lehet. Ha van mód, akkor ezt érdemes lenne megjegyezni, hogy hol volt ez a padló, ugyanis, ha közben nem burkolják le valamivel, akkor jó lenne ezt fölkeresni jó időben, amikor nem áll fönn a veszély, hogy Ágnes megfázik, és esetleg a cipő helyett valami saját lenyomatot is képezni. A saját lábát megmutatva, esetleg ha netán vizes talppal a saját jelét is ebbe belerakná, akkor nem csak a megfigyelői pozíció lenne jelen, hanem valamilyen kapcsolódás is létrejönne az alkotó és a tereptárgy között. Izgalmas a kép, nem tudom, hogy meglesz-e az a cica még, de esetleg ha a családba bekerül, akkor el lehet őt ide csalni, és akár az ő tappancsait is párhuzamba lehetne ezzel állítani. Maga a megfigyelés jó, az ötlet is, a kivitelezés még várat magára, hogy kiforrja magát. Erre most egy csillagot adok, úgy, hogy abban reménykedek, hogy Ágnes folytatja ezt az irányt. (hegyi)
értékelés:

keretben

Örömmel tölt el az, hogy Bara itt van újra köztünk, és hogy elkezdte újra az első leckével, ráadásul egy olyan értelmezést küldött, ami egyrészt megőrizte a Bara képi világát, nem megy szembe saját magával, másrészt jellegzetes, olyan jegyeket is hordoz, amivel felismerhető, hogy kinek az alkotása, azon kívül, hogy bizonyos testi jegyeket be tudunk azonosítani. Ennél a pontnál találkozom azzal, ami a személyes vallomás jellege ennek a képnek, mert Bara a saját fotós munkásságában, amit én legalábbis láttam, bizony-bizony egy fátyolon keresztül tartja magát. Sok olyan alkotó van, aki szereti a saját gondolkodásmódját, a saját jelenlétét erősen hangsúlyozni egy-egy alkotásnál, Bara mindig valamilyen hártyapapírt vagy selyemfüggönyt tesz maga és az alkotás közé, van Barnánál egy pici eltartás az alkotási folyamatban a kész mű és az alkotó között. Ez a kép erre nagyon jó példa. Ennek nagyon örülök, hogy Bara ebben a dologban elkezdett dolgozni, és abban is egészen biztos vagyok, hogy nem fog beleőrülni ebbe, hogy most millió ilyen felkasírozott textil anyagot használjon a képen, de ennél a képnél ez tökéletesen rendben lévően működik. Ráadásul kép a képben, tehát az is egy izgalmas játék, hogy ezzel a fakerettel keretezett kép is önmagában egy használható kép lenne, és olyan, mintha azt mondaná Bara, hogy tessék, itt van a leckemegoldásom, döntsétek el azt, hogy most az egész kép a leckemegoldásom, vagy csak kiragadtam, és ez csak egy werk-fotó. A kettő közötti billegés az, ami ennek jót tesz, ami egy dinamikai játék értelmezésben. A megoldás is rendben van, én ezt egy jó gondolatnak tartom. (hegyi)
értékelés:

keményet puhával

Keményet puhával, puhát keménnyel.

Gábor, öröm, hogy nekifogtál az első leckének, nagyon köszönöm. Annak örülök, hogy ráadásul egy olyan alkotást küldtél nekünk, amelyik nagyon átgondolt megszólalás. Nem csak arról van szó, hogy megmutatom magam, a kezem, tehát teljesítem az első leckét, hanem arról, hogy ennél a teljesítésnél tovább megyünk. Nem csak érzelmileg megyünk tovább, amire a cím utal, hanem arról is szó van, hogy egy optikai megfigyelés magas szintűen kerül bemutatásra. Eszembe jut erről az is, hogy a portréfényképezésnél érdemes ezt nagyon jól megfigyelni: egy emberi arc sosem tükrözhető két egyenrangú, azonos félre. A jobb és a bal arcfelünk mindig mást mutat, és tulajdonképpen az aszimmetriában van a szépsége. Érdemes megpróbálni, hogy egy levelezőlap méretű tükröt az ember az orrához tesz, és egy borotválkozótükörben, ha tükrözteti a saját arcfelét, akkor rájön arra, hogy mennyire idegen, felismerhetetlen lesz az a porté, amit kap, pedig róla van szó, csak egyszerűen a szimmetriával az egyedisége, a megismerhetetlensége csökken, csorbul a portrénak. Én azért örülök ennek a képnek, mert hasonló dologról beszél, jól látható eszközökkel, egy sötét háttér előtti világos kéz, vagy egy világos háttér előtti sötétebb kéz megmutatásával. Itt a világításon van a kulcs. Ugyanakkor engem az is izgat ebben a képben, hogy mint egy rejtvényben, hogy hány különbséget tudunk felfedezni a két kép között, tehát rejtvényként is szemlélhető a kép. Nem csak a megvilágítási különbségeket lehet észrevenni, hanem a két kéz feje, ujjai közötti különbségeket is, a párhuzamokat is. Például milyen érdekes, hogy a kisujj mind a két kéznél ugyanolyan szögben mutatkozik, a mutató ujj egy picit görbe, ez mind a két kéznél létrejön, miközben a hüvelykujj nem egyforma. Tehát ez egy izgalmas és új felfedezés, köszönöm, ezzel megoldotta Gábor az első leckét. (hegyi)
értékelés:

tükörbe burkolózva

András, küldtél egy szemes képet, én annak nagyon örültem, hogy elkezdtél dolgozni, most itt megint látjuk ezt a masinádat, gondolom azzal fényképezel. Itt az a bajom, hogy maga az ötlet nem lenne rossz, ez a „városi harcos vagyok a csuklyámmal, és nem láthatod az arcom” egy érvényes helyzet, és sok mesében is van ilyen fekete harcos, de most a technika a bajom itt megint. Bekockázva, rossz tónusrendben kapjuk ezt az egészet, nem igazán látom, hogy miért. Ráadásul, ha jól sejtem, akkor ez még torzul is, lehet, hogy a tükröződő felület miatt. A kompozícióval nem volna túlságosan nagy bajom, de hát itt a részletek olyan szinten vesznek megint el, hogy a dolog lelke veszik el ettől, az őszintesége, és az egész átmegy egy brahiba. Szeretném, ha lehet kérni, hogy első 3 lecke, és egyelőre tegyük félre az összes technikai manipulálást, mert akadályoz a koncentrálásban is és az érzelmi megközelítésben is.(hegyi)

a Szem(em)

Végre Gime is elkezd dolgozni az első leckével, én szeretném, ha nem is nagyon mennénk tovább egy darabig. Egy jó képet kapunk, egy olyan testrészről, ami nagyon jellegzetes Andrásnál. Ahogy ő a világot figyeli, ha valaki találkozott már vele, ezt észrevehette, hogy a tekintete nagyon szugesszív tud lenni Andrásnak. Itt most egyetértek a technikával is, amit most itt létrehozott, az a fajta roncsolás, most jót tesz ennek a képnek, de én nem vagyok abban biztos, hogy ez a szemüvegkeret nekem ide kell. Persze, szemüveges András, de nem hiszem, hogy az ő meghatározása az, hogy a „szemüveges fiú”. Vannak ennél jellegzetesebb külső jegyei is Andrásnak, sok minden mást lehet rá mondani, de ha meg kellene őt határoznom, akkor nem a szemüveges fiúként határoznám meg. Ebből kifolyólag ez filozófiailag nem olyan nagyon fontos, és esztétikailag is van egy problémám, ha nem is igazán a kerettel, hanem a szár csatlakozási pontjával, ami túlságosan erős. Esetleg, ha már mindenféleképpen szemüvegesnek akarja magát ábrázolni, az izgalmas lenne, hogy milyen lenne az üvegkeret nélkül, hogy csak a változásból lehessen észrevenni azt, hogy ott van egy szemüveglencse, és nem kell ilyen ikonikusan körbekereteződnie ennek. Ez persze csak akkor igaz, ha Andrásnak van ilyen szemüvegkerete, avagy valakitől kölcsön tud kérni, de nem látom túl sok értelmét annak, hogy ebbe az irányba mozduljuk el. Működne ez a kép anélkül is. Megvan a három csillag, és András, lelkesítésként mondom, hogy megvan az első lecke, de nagyon határozottan kérem tőled, hogy ez ne azt jelentse, hogy ezzel többet nem foglalkozunk. Én szeretném, ha az első három leckével foglalkoznál most, egy kicsit hagyd a városfotókat, abból már rogyásig kaptunk, most az első három leckét szeretném, ha elkezdenéd megoldani. Azt mondtad van műtermed, mutasd meg önportréban, hogy mit lehet ott kihozni, mit gondolsz magadról, aztán megyünk majd tovább, de most az első három leckével dolgozzunk. (hegyi)
értékelés:

Ujjaim

Kaptunk már ezzel a kis tükörrel játékokat Ágnestől, itt most azt érzem, hogy eltelt egy kicsi idő, Ágnes eltette a hátsó kisagyába ezt a tükröt, meg az arra kapott reakciókat, aztán egyszer csak, amikor megint kapott egy belső impulzust, akkor elővette, és elkezdett ezzel megint dolgozni. Ez még mindig nincs kész, de az irány nagyon jó. Ez a tükör fog még meglepetéseket okozni az alkotójának. Itt a formai játék izgalmas, hogy azáltal, hogy kinyitom ezt a kistükröt, a tükörben lévő tükröződés, és a tükröződésben lévő tükröződés, mint a hagyma héja, létrehoz térjátékokat. Ez egy fontos megfigyelés. Az a kérdés majd, hogy ebben a játékban hogyan szerepel maga az alkotó. Most látjuk a kis ujjacskáit különböző formában, de még azzal nem vagyok teljesen kibékülve, hogy ez hova kerül, ezzel formailag kellene még játszani. Itt két értelmezési irány határán vagyunk: az egyik az, hogy hagyjuk a véletlent érvényesülni, tehát letesszük a kis tükröt, lesz ami lesz alapon, avagy elkezdünk foglalkozni a nünanszokkal. Kettő között vagyunk, mert a tudatosság is megjelenik a képen, a tudatos komponálási vágy, ugyanakkor ahhoz, hogy minden flottul a helyére kerüljön, némi szigorúság még hiányzik. Valami kis fekete kosz ott van a jobb oldali tükörnél, egy kicsit még kellett volna takarítgatni is ezt a tükröt, mert olyan ködfoltokat generál a szennyeződés a tükrön, ami nem biztos, hogy optimális. A falon lévő árnyék is jó ötlet, de nem biztos, hogy optimális helyre került, és a háttérrel is vannak problémák, mert most a kép gurulna lefelé, mert valahogy ez a két kis kerék a háttérrel együtt jobboldal felé lejt. De az ötlet jó, úgyhogy ez mindenképpen megkap egy csillagot, de ismétlés. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy Márti is elkezdte újból az első leckét, és elkezdett foglalkozni azzal a struktúrával, amit kialakítottunk. Annak is örülök, hogy saját világáról, a saját jelen helyzetéről kapunk egy üzenetet. Szeretném felhívni a figyelmet a legutóbbi Borsay kiállításra, ahol fotogramokat láthattunk a konstruktivizmus jegyében. Ha első megközelítésben szemléljük ezt a képet, ez is egy fotogram, amiről azt kell tudunk, hogy a fényérzékeny anyag útjába elhelyezett tárgy árnyékai, lenyomatai hozzák létre a képet, tehát ez egy olyan fotografálási eljárás, amikor a fényképezőgép, maga a szerkezet nincs jelen, csak a fény és a fényérzékeny hordozó anyag. Ha ez a kép nem lenne fölosztva 9 részre ezzel a raszterhálóval, akkor azt mondom, hogy ez egy viszonylag egyszerű kép, és Márti egy táncos mozdulatot lejt, és ezt a képét elküldte nekünk. Abban az esetben is érdemes megfigyelni azt, hogy ez nem egy sima fotogram, mert itt is valamilyen technikai játékot játszik az alkotó, amivel ezeket a folthatásokat létrehozza a kéz árnyékán. Tehát nem elégszik meg azzal, hogy egy fekete-fehérre redukált, a két szélsőséges tónusra komponált művet adjon, hanem a plasztikusságot, az anyagszerűséget érzékelteti azáltal, hogy valamilyen technikai megoldással, amit ebben a méretben én nem tudok megfejteni, ezt a helyzetet létrehozza. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nem véletlen az, hogy ez a kép 9 részre lett felosztva. Ez egy szigorú kompozíciós megoldás. Első megközelítésben vehetjük azt is, hogy olyan, mintha az alkotó fönthagyott volna egy segédrácsot, ami a kompozíciót segíti. Ilyen rácsokat látunk a fényképezőgép keresőjén is, akár. Csalóka a dolog, mert, ha megfigyeljük, és erősen koncentrálunk, akkor itt nem csak egy kezet látunk az árnyékkal, hanem látunk egy picike kis pontot, amire az ujj mutat a középső sor utolsó kockájánál. Bevallom, én először azt hittem, hogy a monitoromon van valami hiba, de aztán láttam, hogy ahogy pörgetem az oldalt, ez a kis pont vele mozdul, tehát ez a képnek alkotó része, és egy értelmezési irányt is elindíthat.
   Mielőtt a kép konkrét üzenetére térnék rá, annyit szeretnék elmondani, hogy számomra mi a szerepe annak, ha üres területek vannak a képen, mert ez más alkotásainál is fölmerül kérdésként, hogy elegendő teret hagyott-e a fő motívum körül, hogyan uralja a teret az adott alkotás. Akár fotográfiai, szobrászati, építészeti, vagy festészeti alkotásról beszélünk (az építészeti megoldások azok, amik leginkább kézenfekvőek ebben a tekintetben), nem figyelmen kívül hagyható az a környezet, ami körülveszi a képet, az alkotást. Ha megfigyeljük az Estiskolát, akkor azon kívül, hogy ezeket a kockákat látjuk, látjuk azt, hogy ezek egy szürke háttér előtt jelenik meg. Amikor terveztük az Estiskolát, akkor ezt a színt határoztuk meg, ami nem is fehér, nem is fekete, hanem valami olyasmi szín, ami segít ahhoz, ha a kép határa, és ez a háttér találkozik, akkor ettől valamilyen szinten el tudjon válni az alkotás. Tehát keretezés helyett ez a megoldás jön létre. Ez akkor is igaz, ha nem az interneten nézzük a képet, hanem egy kiállításon, vagy a szobánk falán, hogy nem mindegy, hogy egy kép hova kerül, milyen képek vannak mellette, mekkora hely van két kép között. Ez evidens, ha egy kiállítást rendezünk, ezek a külső harmóniák befelé is érvényesek. Az alkotó abban nem lehet biztos, hogy a saját alkotása milyen környezetbe kerül, de abban biztos lehet, hogy ő maga milyen belső teret szervez a főmotívum köré. Ezért van az, hogy az értéktelennek ítélt nagy üres felületek is jelentéssel és értékkel bírnak, mert meghatároznak egy viszonyrendszert, egy képarányhoz képesti viszonyrendszert. Jelen pillanatban, ennél a képnél, ez ráadásul nagyon határozottan jelölésre kerül, és ez már magában egy esztétikai koncepciót feltételez.
   Most rátérnék arra a megközelítésre, ami számomra az érzelmi megközelítése ennek a munkának. Ha megfigyeljük, akkor egy elsősorban balettben szokásos kézmozdulatot kapunk, ami a kéz tartásából adódóan már eleve hordoz egy ritmust, egy hullámformának valamelyik végpontját. Ez a megközelítés nagyon jól utal Michelangelo Sixtusi kápolnájára is, egészen konkrétan Ádám teremtésére, ahol, ha az eredetit nézzük, akkor van egy földön lévő figura, Ádám, aki ebben a félig oldalfekvő helyzetben nyújtja az egyik kezét, és a másik figura, a Teremtő, aki életet lehel az alkotásába. Ha megfigyeljük ezeket a kézmozdulatokat a Sixtusi kápolnán, akkor az Isten keze egy határozott mozdulatot mutat, míg Ádámé egy erőtlen, gyenge mozdulat, ami viszonyrendszert is kifejez. Ha ezt a formai megfeleltetést elfogadjuk, akkor nagyon is jelentéssel bír az, hogy ez a párhuzam csak részleges. Ugyanis ezen az alkotáson, ilyeténképpen csak Ádám kezét látjuk, a Teremtőét nem. Ez a gondolat az, ami egy érdekes kérdés, hogy ha ezen az irányon indulunk el, akkor tulajdonképpen Márti helyettesíti be magát Ádámmal, viszont nincs meg az ihletet adó Teremtő, tehát ez a fajta hiány mindenképpen jelentéssel bír az értelmezés listáján. Nekem erre erősít rá ez a négyzethálós elrendezés is, mert ugyanezt az egyedüllétet, a magáramaradottságot erősíti a kontúrosan meghatározott üres cellák jelenléte a képen. Ezen a hálórácson az alkotó csak a lehető legminimálisabban zavarja meg ezt a nyugalmat, magyarán a szabályokat betartja, nem lóg át negyedig-félig a fölső rácsba, nem kezdi el a mutatóujjával birizgálni a középső kép határát, hanem elfogadja a szabályokat. Ez a kettő, hogy vagyok én magam, mint megteremtett kreáció magamban, és nincs útmutató teremtő, csak a szabály, tehát a törvény megvan, de a törvényt a saját magam értelmezésében kell saját magamnak betartanom, ez egy nagyon fontos filozófiai üzenet. Tehát én magam vagyok a magam teremtője, ellenőre, kontrollálója, miközben a szabályokat is magam hozom, ugyanis a Márti döntése az, hogy ezt a négyzethálót ide fölhelyezte. Nagyjából ezt tudom én erről a képről elmondani. Érdekes megközelítés az, hogy az a kis pontocska mit akar szimbolizálni. Mondható, hogy véletlenül került oda a technikánál, hogy ezt a roncsolást hasonlóképpen hozta létre Márti, mint a kiállításnál elmondott képnél, hogy mákszemeket szórt szét, és egy így elkóricált, és átkerült oda a második sor harmadik kockájára. És milyen a véletlen, hogy pont oda kerül, ahova mutat ez a mutató ujj. Ez megint elindít egy érdekes megközelítést, persze ez már a játékosabb megközelítés, amivel óvatosan bánnék, mert ezek utólagos belemagyarázások a véletlenbe, hogy történik egy ilyen helyzet, és azt mondjuk, hogy lám-lám a véletlen hatalma megszülte azt, hogy én magam leszek a saját tanítóm, ezáltal egy épp megszülető kis pont számára lehetek én a teremtő. Aki még egészen kis csírájában lévő kicsi gyermek, embrió, de én magam már a magam határozottságával vagyok jelen ebben a rendben. Ez inkább egy hibaista megközelítés lehet, ami érvényes, de talán én megmaradnék az első megközelítésemnél, amikor Márti a saját alkotási folyamatáról üzen nekünk, a saját viszonyáról az alkotáshoz és a művészethez, de az alkotó magányosságáról is sokat elmond. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Zuhatag - ism

Megpróbáltam a fekete pólós változatot...

Arról beszéltünk az előző elemzésnél, hogy érdekes lenne ezt a képet megismételni egy sötét pólóval. Én köszönöm, hogy ez az ismétlés megtörtént. Annyit hozzátennék, hogy az előző képnél jót tett annak a képnek az, hogy mélyebb a meghajlás. Bár itt most megkapjuk a kezet, és ez is izgalmas, de ha most ezt a formai játékot figyelem, akkor ebben, hogy megjelenik a kéz, az az izgalmas, hogy a vállal, a háttal létrejön egy csepp-forma, ami a kézfejeknél csúcsosodik ki, és ebben, mint egy ellentétes cseppforma jelenik meg a haj. Ez mindenféleképpen jó, és tetszetős megoldás, csak most ennél a képnél nem fontos, hogy befejezzük a képet a lábnál. Itt nyugodtan meg lehetne csinálni a térd alatt egy vágást. Ha az előző kép lett volna teljes egészében megismételve a fekete pólóval, akkor az abban a beállításban lett volna jó. Azért izgalmas ez, mert ezekkel a tesztelésekkel tudjuk tökéletesíteni a fogalmazásunkat. Ez mindenféleképpen öröm, és én erre most, az előzőhöz képest, még adok plusz egy csillagot, azért, mert én örülök annak, hogy Judit ismétel, és foglalkozik azokkal, amit az elemzéseknél olvas. Köszönöm az ismétlést, és ezért megvan az egy csillag pluszban. Még egyszer mondom: azért érdekes, mert a folthatásokról tanulunk megint valamit általa. Az, hogy a vállaknál lévő testfelület megismétlődik a haj alatt, ez be is fejezi, keretezi is ezt az egészet. Belül elindul egy mozgás. Az is más lenne, ha egy hosszabb fekete csizma lenne, és nem egy zokni, az már összekötné a hajnak a felületét. Most a haj mennyisége tulajdonképpen a zokniban köszön vissza, mint folthatás, és ez a visszaköszönés most a méreteiből adódóan, mivel viszonylag távol van egymástól, ezért nem tud érvényesülni. (hegyi)
értékelés:

árnyékom

A százhalombattai erőmű udvarán védősisakban.

Olyan ez az árnyék nekem, mintha Bronxban sétálnék, és ott látnék egy afro-amerikai hölgyet a maga hajkoronájával, aki nagy öntudattal megy a munkájába reggel, szóval izgalmas kép. Ezek a raszteres falfelületek is jót tesznek ennek a képnek. Most egy kicsit abban vagyok bizonytalan, amiben szerintem a szerző is, hogy elég-e ez, vagy ehhez kell még valamit tenni a valóságból. Én azt látom, hogy a döntés bizonytalansága is a képen van: a képnek a bal alsó sarkán van egy kis háromszögként a valóság. Lehet, hogy nem lett volna rossz, ha még valamit kapunk, nem csak ezt a kimetszett falfelületet. Ha ezzel a falfelülettel játszunk, akkor valami grafikai kiegészítés még jót tett volna, bár gondolom nem egyszerű egy erőműnél ezt kivitelezni. Olyan, mint egy képregénykocka, csak nincs nekem ez teljesen kész. Az irány jó, de tessék ezzel még egy kicsit játszani. (hegyi)
értékelés:

..Ki..?

Lilla köszöntünk az Estiskolán, ez egy erős kezdés. Nagyon dinamikus megoldás, legfőképp azért izgalmas, mert miközben erős utalások vannak a pop-kultúrára formailag is, színben is és a mozdulatban, mégis azt gondolom, hogy ennél a képnél elsődlegesen a gesztus az, ami számít, nem is a technikai kivitelezés. Az a gesztus, ahogy ez az eszméletlen vörös száj, vörös körömlakk párhuzama a hajzuhataggal itt beköszön. Nagyon jó megoldása a leckének, köszönöm, kérlek hogy ha lehet, az elkövetkezőkben használd ki a 700 pixeles méretet. (hegyi)
értékelés:

kezem

Quimby szöveggel.

Nagyon izgalmas ez a festmény, nagyon tetszik az, hogy itt utalást kapunk arra, hogy az irodalommal, a zenével, a művészetekkel is foglalkozik az alkotó. Kicsit olyan, mintha egy régi térkép lenne, még amikor a fölrészek kicsit másképp helyezkedtek el, és ezt ábrázoltuk. Vagy olyan, mint amikor még nem fedezték fel Amerikát, és csak sejtették, hogy van valami a nagy vízen túl is. Szóval érdekes maga a háttér, a körvonal is, a szöveggel, a kéz helye, de én ezt most egy lépcsőnek gondolom ahhoz, hogy igenis ezzel kellett volna valami kezdenünk. Persze, tiszteletben kell tartani egy alkotást, ha azt mondom, hogy ez így kész, és ez maga egy akvarell. Én azt gondolom, hogy ez a Quimby szöveg, bár nagyon is személyes üzenet a preferenciánkról, de mint alkotás nem biztos, hogy olyan nagyon időtálló, és az akvarell kicsit le is veti magáról ezt a kéziratot. Én most nem az akvarellt akarnám elemezni, hanem azt, hogy a nyoma ott van Vikinek, de valamilyen kontextusba kellett volna ezt a tárgyat hozni. Ez most egy objektum, és azért, hogy ez fotográfiává váljon, valaminek kellett volna történni. Ha már ez egy színes kép, akkor fessem ki a kezemet is ugyanezekkel az akvarell-festékekkel, és ha egy kicsit nagyobb távolságot tartva rajzolom magamat körbe, akkor a szöveg is értelmes marad, odateszem a kezem, összefestékezem, belefestem a képbe, de mégis ott a kezem. Tehát valaminek történnie kell, ami fotográfiává emeli ezt a képet, mert ez most nem egy fotó. Viki, ezt most visszaadom ismétlésre, tessék azon elgondolkodni, hogy milyen módon tudod az akvarellbe beemelni a kezed, vagy bármi más testrészedet, úgy, hogy fotográfia legyen. Ismétlés. (hegyi)

Közel a naphoz

Kísérlet: felhőfotózás, szemben a nappal.

Az az érdekes, hogy ennél a hídnál szerintem csak szebb hídjaink vannak. Felmerült bennem rögtön a kérdés, hogy miért pont ennél a hídnál fotózta ez a jóember magát, miért ezzel érzi magában a párhuzamot, hogy ezt a modernista kiáltványt mutatja. Tessék a formai játékot megfigyelni a kézzel, az ellenfénnyel, az ujjakkal, hasonlatosan vannak jelen ezek a lámpaoszlopok a híd közepén is. Nagyon érdekes az, hogy ezzel a kompozíciós helyzettel, ami most itt a folthatásokkal jön létre, a nézők számára is közérthető a megfogalmazás azzal, hogy ennyire ellenfényes a dolog, hogy még a napot is így belevilágíttatja a szemünkbe, ezzel a megközelítéssel egyértelműek a folthatások és a rajzosság az, ami megmutatkozik. Még az a kis bekandikáló másik lámpaoszlop is a játékosságot mutatja, ami a kabátnál van bal felől. Az egy spontán helyzet, hogy épp át kellett mennem az egyik oldalról a másikra, és lekéstem a villamost, és ezért most gyalogolok, szembevakított a nap, ezért ezt megörökítettem, ennek a tárgyias megközelítése mellett a formai játékokkal jön létre az az érzelmi megközelítés, ami titokzatos és izgalmas, hogy mit szeretne mesélni. Olyan ez az egész, mint egy tenyérrajz, egy ujjlenyomatnak is felfogható. Ezeket a rajzokat és ujjlenyomatokat a felhők mutatják, olyanok, mintha bőrmetszetek lennének, és azokat egy mikroszkóp alá tették volna, és azokat olvasnánk. Bátor kép, én ennek örülök, megvan az első leckére a három csillag, megoldottad az első leckét. Várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Önportré, arc nélkül

Motorom alkotói.

Nagyon örülök annak, hogy Zsófi elkezd a szakkörben is dolgozni, hisz gyakorlott rádiósról beszélünk, aki végre megmutatja azt is, hogy a fotográfiában is készít alkotásokat. Itt azt kapjuk a leiratban, hogy „motorom alkotói”, és a képen, központos elhelyezésben egy jegesmedvét kapunk, akinek a nyaksálján jól olvashatóan egy terméknév látható, és egy cigarettát, aminél a márkajel az, ami szintén nagyon jól beazonosítható. Szemmel láthatóan egy személyes környezetben van ez a két tárgy elhelyezve, egy olyan hátteret választott az alkotó, ami lehet, hogy egy pokróc egy ágyon, lehet, hogy egy kanapé, ezt innen nem tudjuk megállapítani, de az biztos, hogy ezzel a személyességét és az intimitását növeli ennek az üzenetnek. Ami számomra még fontos és jelentéssel bír, az, hogy fekete-fehér képet kapunk. Ez azért érdekes számomra, mert a mai világ nem erről szól. Mindent színesben látunk, a termékeket is jóformán már nem a nevük, hanem a színük alapján azonosítjuk be. Tessék emlékezi a három mobilszolgáltatóra Magyarországon. Ezek színekkel kommunikálnak: az egyik rózsaszín, a másik piros, a harmadik kék. Egyébként érdekes, hogy zöld miért nincs. Lényeg az, hogy itt olyan redukciót kapunk, aminél pont ezeket a szín üzeneteket veszítjük el. Ez azért jó, mert jobban tudunk koncentrálni arra az üzenetre, ami létrejön ezzel a tárgypárosítással. Az érzelmi vonalat erősíti az is, hogy nem csak egymás mellé van helyezve két termék, hanem mint egy történetként ez a kis jegesmaci a Viceroy dobozt, mint egy jó barátot öleli. Ez is azt a helyzetet erősíti, ami a leiratban van, azaz két olyan termék, ami fontos lehet a hétköznapokban ahhoz, hogy Zsófi működni tudjon. Beleolvastam a hozzászólásokba, annak örülök, amit Dani kérdezett, hogy miért ennyire sarkosan fogalmazva két konkrét termékről van szó. Ezzel én teljesen egyet tudok érteni, mert azt tudjuk a mindennapokból, hogy nem véletlenül választunk ki egy terméket. Aki dohányzik, az rááll egyfajta cigarettára, és ahhoz ragaszkodik. Ennek van, amikor ízbeli meghatározásai vannak, van, amikor a forma az, ami számít, van, amikor az ár, de mindenképpen valami kötődés kialakul. Itt a személyes kötődés van a képen jelen, pontosan azzal, hogy konkrét termékeket kapunk. Egyetlen dologgal kellett volna még kicsit foglalkozni, hogy a háttérnél a pokrócot kicsit jobban kihúztam volna, hogy akkor ez, és csak ez legyen a háttér. Most ott valamit látunk hátul, az ágyon is hevernek még ruhák. Ez nem lenne baj, ha ezek konkrétan bele lennének komponálva a képbe. Most ottfelejtett tárgyaknak tűnnek, és ez egy kicsit gyengíti a kompozíciót. De szerintem a bemutatkozás jól sikerült, és az első leckére megvan a három csillag, de ettől még jó lenne, ha erre a leckére még küldene Zsófi képeket. Az nem árt, ha személyesen is ennél jobban jelen tudunk lenni, értem ez alatt azt, hogy saját magát valamilyen szinten belekomponálhatta volna ebbe a képbe. Hajrá, és várom a folytatást! (hegyi)
értékelés: