Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy Feri újabban inkább szorgalmiba küldi a képeit, nem tudom, hogy ennek az-e az oka, hogy nem tudja a képeit leckébe sorolni, vagy hogy nem akarja, vagy az, hogy nem akarja, hogy elemezzem a képeit. Mind a három másról szól, mindenesetre én szembesülök ezekkel a helyzetekkel. Ez az a kivételes helyzet volt, amikor viszonylag elindult a dolog egy lecke irányába. Ami a képet illeti, színeiben, tónusában ez egy nagyon mesterien megoldott kép, még akkor is, ha a bal oldalnál kicsit erősre sikerült ez a maszkolás, mert az ott nekem nem csak azért sok, mert ott nagyon borongósra sikerült ezt az egészet venni, ráadásul túlságosan le is bukik az, hogy ez egy utómunka, hanem az a problémám, hogy pont ez által billen el tömegében az egész. Ahhoz a testtömeghez, amit a főszereplő képvisel, ahhoz a testtömeghez, amit a szalmabála képvisel, ahhoz kellene az ellenoldalon valami, és nem ilyen sötét tónusban. Érdekes kérdés az, hogy mit keres egy gyönyörű estélyi ruhában, egy kisestélyiben a tarlón, tehát, hogy vele mi történt, és miért futkorászik. Erre most nem biztos, hogy kapunk most választ, de nem is biztos, hogy annál fontosabb választ kell, hogy kapjak, hogy ez a szabadság, hogy ő kimehet ide, és megengedheti magának azt a luxust, hogy akár összefüvezze a ruháját. Amivel kevésbé értek egyet, az a kéztartás, ugyanis azáltal, hogy az ujjaknak nincsen szerepe, ebből a távolságból, ebben a fényviszonyban, és ebben a tartásban a két kézfej ujjak nélkülinek tűnik. Nem olyan szerencsés ez a fajta dolog, ráadásul ez azt is mutatja, hogy van egy szituáció, amiben a modelled benne van, de azért nem azzal a dinamikával, és nem azzal az önfeledtséggel – és szerintem ez a legfontosabb szó -, ami ezt az egészet indokolttá tehetné. Addig kérdés az, hogy mi történik, és miért vitted ki ezt a nőt a parlagra, ameddig ő nem adja át neked. Márpedig ő nem adta át magát neked. Nem nagyon vesz ő téged komolyan, megcsinálja, amit kérsz, aztán menjetek már haza. Ez azért fontos, mert szerintem ez egy megoldható probléma lenne. Például nem nagyon értem, hogy ha neki hosszú haja van, márpedig úgy látom, hogy az van, akkor miért van ez összefogva? Miért nem engedted, hogy lebegjen az is akár a szélben, vagy a mozgástól? Miért néz ő a kamerába? Miért néz minket? Miért nem figyel oda arra, amit csinál? Miközben a ruha gyönyörű, és a ruha mozgása is nagyon szép, aközben ez az egész olyan, mintha egy csúcspont után lennénk, tehát, ott táncoltatok volna, aztán ő még táncolt, te meg elrohantál volna a fényképeződért, hogy ezt lefényképezd. Az intimitás hiányzik róla, és a szabadság. Feri, nehéz helyzetben vagyok ezért, szívem szerint azt mondanám, hogy ismételd meg a képet, és lehet, hogy böcsületből érdemes is lenne megismételni. Vagy nem tudom, hogy készült-e olyan kép ebben a sorozatban, ami teljesíti azt, amiről most beszéltem. Ha nem, akkor már azért is mutasd meg a többieknek azt, hogy Mácsai Feri nem hagyja magát. Próbáljunk meg javítani. (hegyi)

Azt elmondom a többségnek, hogy itt a Kockásnál volt valami tévedés, vagy lehet, hogy önbizalomhiány, hogy ezt nem küldte a házi kedvencbe, ugyanis ez az egyik legerősebb házi kedvenc kép. Azért, mert egy nagyon is élhető, átélhető szituációról beszél, a lakótelepi állattartásról. Ismerem egyébként ezt a gátat, agórát, hát, nem úgy, mint agóra, de lehet, hogy ez ténylegesen a battai közösségi életnek egy fontos színtere. Sétáltam én ott. Nagyon érdekes helyzet, ráadásul Százhalombattáról tudni kell azt, hogy számomra tulajdonképpen egy mesterséges városnak tűnik, tehát nem egy természetes törzsfejlődés útján létrejövő helyszín, hanem az ipari környezet hozta ezt az egészet létre, és egy alvó városnak nevezhető. Ebben a szituációban valóban jelentősége van annak, hogy milyen társakra lelünk ezekben az állatokban, és ez az egész szituáció itt minden ízében hordozza ezt az élményt. A délutánban, a haverokban, abban, hogy a kutyák hogyan próbálnak egymással ismerkedni, hogy ez mivel jár, hogy a gazda tulajdonképpen mindig feladja a saját álláspontját a kutyáért egy sétáltatásnál, tehát, hiába akarunk nagy beszélgetést, vagy beülni egy sörre, mert ott van velünk a kutya, hadd fusson ő, majd legfeljebb este megint lejövünk már kutya nélkül. Szóval az egész sztori nagyon rendben van, és ez egy 3 csillagos leckemegoldás. Azt szeretném Vikinek még mondani, hogy vannak helyzetek, amikor indokolt ez a fajta túlvilágítás, itt is egy ilyet látunk, de az előző képedet, ne haragudj, nem csak arról van szó, hogy miért kell ilyen vékonyra vágni, hanem arról is, hogy meg kell találni azt a harmóniát, vagy azt a szituációt, amiben működnek a dolgok. Ennél a képnél működik ez az egész. Van egy fókusz, és ezt itt jól állítottad. (hegyi)
értékelés:    

Ebben a tónusrendben, ebben a fénytani helyzetben nem tudok mit kezdeni ezzel a képpel. Vélhetően, ami a háttérben történik, azok nagyon izgalmasak lennének, erre az előtérben lévő zöld flekkre semmi szükség. Ezt kamera nincs, ami átvinné, még a HDR is nehezen, de nincs is miért átvigye. Neked kellene eldönteni, hogy mi az, ami izgat. Ha a barnák és a fehérek ritmusa, akkor erre semmi szükség. Ha azok a gyönyörű égő fehér részek, még akkor sincs szükség rá, sőt, azt gondolom, hogy nincs az a helyzet, amiben meg tudnál győzni arról, hogy erre a zöldre szükség van. Nem értem, hogy miért nem mentél közelebb? Most ezt a képet én nem értem, Viki! (hegyi)

Nagyon örülök annak, hogy István újból elkezdett képet küldeni, és nagyon remélem, hogy ez nem csak egy pillanatnyi fellángolás. Annak külön örülök, hogy az önportrés leckékre kezdett el újból dolgozni, mert én azt gondolom, és erről beszélgettünk is, hogy ezek azok a leckék, amik a többi leckéknek a bázisai. Minden egyéb dolgot szerintem ebből lehet eredeztetni, mert ha az embernek megvan az önismereti stabilitása, akkor már kevésbé fog gondot okozni, ha egy modellt kell majd instruálni. Ami a képet illeti, óhatatlanul párhuzamot vonok a saját buddhás képemmel, ami tulajdonképpen pozitúrájában, vagy hatásában talán valami hasonlatos képet mutathat. Nem is akarnám ezzel a képpel ennél jobban összehasonlítani. Talán annyit hozzátennék, hogy a kettő csak formájában közelít egymáshoz, de a filozófiája más a két történetnek, miközben mind a kettő egy meditatív szituációból indul el. Ez a kép egy klasszikus meditációs helyzetet mutat, ami nevezhető fél lótuszülésszerű, vagy törökülésszerű pózból indul el. A kéztartás is jellegzetes, és tulajdonképpen a belső figyelem is működik, bár ugye itt most arról szól ez a történet, hogy szándék szerint felfelé szegett fejet látunk. Ezt a fejtartást, ha megpróbáljuk dekódolni, akkor mindenféleképpen valamilyen transzcendens, valamilyen felsőbb gondolatiság, vagy rezgés felé való kapcsolatkeresésről szól. Ugyanakkor azt tegyük hozzá, hogy ez némileg ellentmond annak, hogy a póz többi része frontális, és szembe megy a nézővel. Ez a belső ellentmondás, miközben a kép a nyugalomról szeretne beszélni, némi feszültséget mindenféleképpen hordoz. A másik kérdés a megvilágítás kérdése, mert kicsit kopogósra sikerültek a fények, miközben a térdnél, a sípcsontoknál, a combnál, a karoknál nagyon szép tónusokat kapunk. Fontosnak tartom a szembenézést önmagunkkal, az elfogadást. Ha valaki nem képes saját magát az adott élethelyzetben, szituációjába, formájában, testi képében elfogadni, és nem azt jelenti ez az elfogadás, hogy belenyugszunk abba, hogy semmi nem változtatható - de az elfogadás valahol szól a szeretetről, és az önmagunk szeretetéről, tehát, ha valaki erre nem képes, akkor számomra legalábbis nagyon kérdésessé válik, hogy a többiekkel, a külvilággal való kapcsolata mennyire lehet mély, vagy őszinte.
   Ennél a képnél, amit én látok, az arról szól, hogy István ebben a feladatban nagyon is jó úton jár, mert mivel ez egy akt, az fontos, hogy az emberi test aktban való ábrázolása óhatatlanul felemel, vagy megpróbál standardizálni, szépséget keresni, és ezzel a mi halandó földi testünk jócskán szembe tud menni. Bevallom férfiasan, az én szembenézésem is jelentős ebben a kérdésben, a saját testképemmel, ami nyilvánvaló, hogy teljesen más kérdés bentről kifelé nézve, mint szembesülni vele, hogy az évek elmúlnak felettünk. És ezt nagyon fontosnak tartom, hogy a szépséget, vagy a belső harmóniát nem csak a tökéletes testekben lehet megtalálni, sőt, azt gondolom, hogy egy tökéletes test ábrázolása rizikós, mert önmagában a tökéletesség - lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok -, üresség is. Ami tökéletes, az már nem fejleszthető tovább, abban már nincsen továbblépés, az már áll. És ez azért fontos, mert szerintem a testi ábrázolásoknak, az aktoknak is a legnagyobb szerepe abban van, hogy mozgás legyen benne, hogy dinamika legyen benne, hogy történet legyen benne, és ebben a képben ez megvan.
   Technikai megjegyzések jönnek: A megvilágításnál azt gondolom, hogy nagyon közel volt az a két lámpa, ahonnan ez a fény érkezett, amennyire lehet, ezeket érdemes távolabbra tenni, és ezzel azt is eléred, hogy a homlokodnál, az orrodnál, és a szemednél nem lesz ennyire kettévágva a fejed, mert ez egy kicsit most kétfelé szakad. A másik kérdés az, hogy el kell oda tudnunk jutni, hogy az anatómiával foglalkozzunk, amihez hozzátartozik, hogy az ember nem szépeleg, a testnek van egy formája. Ez egy hengeres forma, és ezt a hengeres formát érdemes a világítással jelen valóvá tenni. Egyszerűbben fogalmazva, a mellkasnál elkezd a dolog behorpadni, tehát, tulajdonképpen ott a feketék annyira bebuknak a hasnál, a mellkasnál, az alhasnál, hogy a formai, térbeliségi plasztikusság az, ami csorbát szenved. Miközben még egyszer mondom, nagyon szépek a fények nagyon sok és nagy részén ennek a képnek, de érdemes lett volna derítéssel ezen az ügyön még dolgozni, globálisan a modellre ráférne 1-2 fényértéknyi világosodás. Ha ezt a két fő fényt oldalról ráderíted a hasi részre, az épp csak annyit fog adni neked, hogy megmaradjon az egésznek a térélménye, szerintem, ez fontos lenne.
   Ami a továbblépési irányt jelenti, én azt gondolom, hogy ez egy jól megoldott feladat. A filozófiájával lehet, hogy egy kicsit vitatkoznék. Ha az ember felfelé néz, óhatatlan, hogy magát ahhoz a valamihez képest, amit ott fent keres, vagy megtalálni vél, saját magát kisebbnek ábrázolja. Tehát, ha ez a kérdés, hogy fent keresünk valamilyen kapaszkodót, akkor lehet, hogy van értelme annak, hogy a kamerát egy picit feljebb emeljük. Nem azt mondom, hogy onnan fényképezd le, ahová nézel, de hogy egy kicsit fentebbről kellene, az biztos. Ugyanezt a pózt lehet tartani, minden ugyanebben az állapotban, 10-15 fokkal akár feljebbről ábrázolva, megdöntve ezt az egészet, már az úgynevezett alávetettséget is ábrázoló pózból, vagy kamera helyzetből ez a történet szerintem érthetőbbé válna a nézők számára. Ez nem jelentené azt, hogy a kamerába kezdesz el nézni, mert a kettő között lenne a kamera. Tehát, én azt gondolom, hogy lehet, hogy ez segítség lenne, ha ezt a gondolatiságot akarod tartani. Azt azért tegyük hozzá, hogy a meditáció kevésbé tónusos izmokról szól, tehát érdemes lenne ezen is elgondolkodni, hogy ha ennyire mereven tartom a nyakamat, abban van azért némi agresszió. Az előre vetett állban, a dacosan előre tartott fejben van erő, de az nem biztos, hogy egyértelműen pozitív erő. Ezt is egy kicsit talán finomítani kéne. És akkor mondok még valamit: Ha ez a fajta világ, ez a jógás, meditációs világ fontos számodra, és ezt gyakorlod, akkor az is egy továbblépési irány lehet, hogy a számodra kedves helyzeteket, vagy azokat, amiket úgy érzel, hogy képileg jól megoldható, és lehet üzenete a néző számára, akkor azokat elkezded feldolgozni.
   Nagyon örülök annak, hogy ez a kép az oldalra érkezett. Egy dologról még nem beszéltünk, és ez nem elkerülhető, az oldalon felmerült már párszor, mint téma, ez pedig az akt, és azon belül is a férfi akt fogalma. Talán azt mondhatom, hogy abban a kultúrkörben, amiben mi élünk, abban ez még egy kicsit nehéz kérdés, és én nagyon örülök annak, ha ezeket a témákat, ezeket a határokat elkezdjük feszegetni, ugyanis terápiásan ez ráfér a nézőre is, és szerintem egyébként az alkotókra is, mert ha nincs bátorság, ha nincs szabadság az ábrázolásban, akkor az szerintem nagyon rá tudja nyomni a bélyegét az alkotói útra. És a befogadás szempontjából is, bizony-bizony, ezek az úttörőnek nevezhető gondolatok mindenféleképpen segítenek abban, hogy befogadóbbak, elfogadóbbak legyünk egymás iránt. 3 csillagos leckemegoldásnak gondolom én ezt a képet, köszönöm szépen! (hegyi)
értékelés: