Az a baj, hogy van ennek az egésznek egy vöröses árnyalati iránya, és ez egy kicsit zavar, és valószínűsítem, hogy erről nem az alkotó tehet, hanem a digitális technika pont a vörösek visszaadásában elég furcsa dolgokat képes művelni, és ráadásul pont a vörös tartomány az, amiben a tónus terjedelme igen szűk, és ezért ez egy nehéz dolog. Ez a kép formailag megold valamit, és ez a formai megoldás nagyon izgalmas, ugyanakkor viszont, sajnos a technika miatt ez nem tudja elérni azt a hatást, amit egyébként megérdemelne a dolog. Ami a kompozíciót illeti, én ezt biztos, hogy szűkebbre venném. Nem nagyon értem azt, hogy miért van ez ennyire elmozdítva jobbra. Bal oldalon otthagytál egy másfél ujjnyi részt, ráadásul ott egy újabb forma is beindul, még azt is mondhatom, hogy elkezd konkurálni ezzel az egésszel, hiszen a képhatárnál lévő levelek újból élesek, az a két levél, ami belóg, miközben mindenhol máshol csak a virág az, aminél az élesség felfedezhető. Ezt a részt én biztos, hogy lehagynám, ahol az a két élesebb levél van, már csak azért is, hogy ne vigyük el a fókuszt a témáról. Azt szeretném feldobni, akár, mint egy ilyen eszmecsere irányt, hogy vajon mennyiben érvényes ma amikor a fényképezőgépek egy részénél, és a mobiltelefonok nagy részénél csak egy kattintás annak eldöntése, hogy milyen formátumban készüljön el a kép, hogy mennyiben érvényes az, ha ragaszkodunk az adott gyártó képérzékelőjének arányait, vagy méretezését megtartsuk. Nyilvánvaló, hogy vannak olyan képarányok, amik a klasszikus képarányokhoz tartoznak, a 4:3, vagy a 3:2 képarány, vagy a 16:9, bár én ezt annyira nem szeretem, vagy az 1:1. Jó, ha törekszünk arra, hogy ezeket a képarányokat legalábbis megtartsuk, de szerintem nem bűntett az, ha ilyen helyzetben a kompozíció feszessége okán meghozzuk azt a döntést, hogy egy vágást tegyünk. A képarányok részben matematikai kérdések, részben esztétikai kérdések abban a tekintetben, ami az aranymetszés kérdésköre, vagy Fibonacci-számok, mind a kettőről találtok a szertárban leiratot, és filmes illusztrációt is, amit nem győzök elégszer megköszönni Pesovár Annának. Ez azért fontos, mert azt is értelmezi, hogy bár ezek a természetben ezek a maguk naturalitásában már megjelennek, de hát, a természet sem egy fafej, hogy azt mondja, hogy márpedig akkor azért, mert a málnának is a pöszmöszök azok Fibonacci sor szerint jelentkeznek, hogy ez így és csak így működhet, úgyhogy én ebben egy kicsit nagyobb szabadságot adnék. Tudom azt, hogy sok olyan alkotó van, aki ehhez ragaszkodik, és akár még a film széleit is rajtahagyja a nagyításon, bizonyítandó, hogy igen, igen, ő utólag nem vágott. Ez lehet egy cél, és én ezt a célt nemesnek és szépnek gondolom, az értelmével vitatkoznék, már csak azért is, mert nem mindenkinek áll rendelkezésére anyagilag az, hogy mondjuk digitális technikában akár csak az 1:1 képarányt, a négyzetes képarányt alkalmazhassa, már csak azért is, mert ilyen gépeket csak a középformátumú professzionális kategóriában készítenek. Tehát több milliós beruházás lenne egy ilyen felszerelés, és az senkitől nem várható el, hogy akkor felejtse el az 1:1 képarányt, mert miért kellene elfelejteni? Az egy másik kérdés, hogy törekedni kell arra, hogy az ember tudatosan döntsön egy kompozíciós helyzet mellett, és ha én tudatosan azt mondom, hogy ez a helyzet engem négyzetesben érdekel, akkor onnantól kezdve már annak a törvényei fognak munkálni. Nagyjából ezt tudom hozzátenni. Ez egy 2 csillagos képi megoldás, elsősorban nem a színbéli problémái miatt, hanem a kompozíciós pontosítás okán. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök annak, hogy Vera hosszabb kihagyás után újból jelentkezett nálunk, annak pedig még inkább örülök, hogy az első leckével köszönt minket. Gondolom, azt Vera is érzékelte, hogy egy ilyen helyzetben nem csak Hegyi pedellus keresi az első mondatoknál a szavakat, hanem ez képi gesztusban is fontos lehet, hogy így négy-öt év távlatából milyen absztrakciókkal indítok újra egy folyamatot. Ez a feladatmegoldás egy több rétegű, több olvasatú képi gesztus, és mindegyik jelentésrétege fontos és határozott súllyal bír. Formailag, ami először szembetűnik, az a feltartott tenyér. Ennek az egyik értelme a kézfogásnál, az ismerkedésnél, a köszöntésnél egy jelzés, a bizalomé, a nyitottságé, és az elfogadásé, befogadásé. Az üres kéz, az üres tenyér a régi korokban azt mutatta, hogy nincsenek támadó szándékaim, nincsen nálam fegyver. A másik jelentésréteg a Vera által elindított, és tulajdonképpen az ő gondolati hálója köré szőtt, azóta már jeles képviselőkkel bíró és a fotográfiai kánonban elfogadást nyert hibaista megközelítés. Akit ez bővebben érdekel, annak Vera biztosan a segítségére lesz ebben a kérdéskörben. Jó példája ez a kép annak, amit én több elemzésnél elmondtam már, hogy mi a szerepe a hibának a képen. Az én értelmezésem szerint akkor beszélünk jó és értékes hibáról, hogy ha az hozzáad az alkotói gondolatisághoz, és ezáltal egy új minőséget hoz létre a véletlen által az alkotó. Tehát, amikor bekapcsolja azt a rezgést, ami a környezetünkben szereplő hiba a mátrixban, vagy a rendszerben, de nem öncélú, és nem tetszelgés, vagy formai szépelgés, hanem plusz súlyt ad annak, ami egyébként is működne. Mert ha nincsen képi közlés, ha nincsen értékelhető gesztus, akkor azt a hiba sem fogja hosszútávon értékké változtatni. Ennél a képnél az a hiba, amiről Vera beszél, ez a fajta nagyon érdekes roncsolódás, ez az egésznek egy nagyon régies, archaikus ízt ad, van az egésznek valami különleges hatása. Az RC papírok tudnak hasonlóképpen szépen megrohadni, ezt nagyon nem lehet szebben mondani. Arról van ott szó, hogy a hordozóból, amire anno ezeket a képeket készítették, nem lehetett kimosni a vegyszereket, és nem lehetett rendesen fixálni, évek teltek el, és egyszer csak egy ilyen aranyló kontúr, egy nagyon furcsa misztikus világ kezdett el megjelenni ezeken a fotókópiákon, és tulajdonképpen egy új minőséget hozott létre - az egy másik kérdés, hogy ennek a stabilizálása nem volt egy egyszerű dolog - bár elég nagy késéssel, de a véletlen ott is belekapcsolódott az alkotói folyamatba. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert elég kevés szó esik itt nálunk az analóg technikákról, de mindennek van előképe, ennek a fajta roncsolódásnak pedig nekem, fejben és látványban az RC papírok meghalása adja ezt a kontaktot. Hadd mondjak még egy dolgot: a filmtörténetben meghatározó alkotó Luis Buñuel, az ő a filmes gondolkodása, világa, és az Andalúziai kutyában van egy olyan jelenet, amikor a tenyérből mindenféle hangyák másznak elő. Érzek ebben valamiféle párhuzamot, még akkor is, ha ez nem kötelezően volt tudatos, de mindenféleképpen van egy ilyen kollektív összekapcsolódás ebben az egészben. Amibe meg különösen bele tudok szeretni, azok az ujjacskák. Ezek a kis girbe-gurba ujjak ahogy itt megjelennek. Idehoznám Demeternek az egyik képét, a Virágok anyámnak című munkát, ami szintén azért izgalmas, mert ott is a feltartott kéz formája és egyéni jellegzetességei azok, amik nagyon szubjektívvé és szerethetővé teszik a képet, és ez itt is jelen van. Úgyhogy nagyon örülök ennek a munkának, és azt szeretném kérni Verától, hogy én igyekszem tartani a ritmust, de ne az legyen, hogy Hegyire várunk, hanem tessék küldeni a leckéket. Nagyon remélem, hogy el tudunk kezdeni egy fotográfiai kommunikációt, annál is inkább, mert nagyon fontosnak tartom azt az irányt, amit a képekben való filozófiai gondolkodás jelent. Van egy esztétikai megfejtés, és itt a kompozíció tökéletesen alátámasztja, mozgása és dinamikája van az egésznek, nem csak a mélységélesség által, hanem a tömegelhelyezés által is, ugyanakkor ez a felbukkanás, ez az újbóli köszöntés szerintem egy nagyon erős és nagyon pozitív üzenet. És hogy mindez formai jegyeiben hordozza ráadásul azt az irányt, amit Vera nagyon nagy kitartással és lelkesedéssel útjára indított, és már egy önjáró létezőként funkcionál, ez így mindenféleképpen példaértékű. Köszönöm szépen! Ez egy 3 csillagos leckemegoldás, és várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

János, megérkeztünk! Ez a kép, szinte azt mondom, hogy tökéletesen rendben van. Nagyon dinamikus, jól érthető, mégis van benne valami elvont üzenet, amitől titokzatossá válhat, Olyan formákkal játszol, olyan dolgokat kapcsolsz be, amik az emberben felébreszti ezeket az archetipikus gondolatokat, és azt mondja, hogy visszanyúl a kollektív tudattalanba, és akár Egyiptomig megy, szóval nagyon érdekes ritmus ez az egész, és jól van megfotózva. Ha valamennyi hozzászólnivalóm van, ez megint javarészt utómunka kérdése. Érzem én, hogy érik itt egy olyan komolyabb utómunkatábor, amit utána számon kérhetek, és fontos lenne az, hogy ezt az egészet kigyakoroljuk, ami a tónusokat illeti, de itt a képnek tulajdonképpen ez csak egy része, a felső régió, amit rendbe kellene tenni a két kézfejjel, a többi szerintem tökéletesen működik. Én a mellkasnál lévő világosabb foltot is egy tónussal visszább vettem volna, ennyi. János, ez egy 3 csillagos leckemegoldás. Látod, ha az ember valamit gondol egy helyzetről, vagy egy élményt előhív magában, akkor megvan a megoldás is. Azért arra figyelj, hogy a képhatároknál mi történik, mert pl. ha ezt feljebb tekered a tekerővel, akkor az oldal tetejével belevágva és levágva a fekete textil feletti részt egy jóval konkrétabb és erősebb üzenet lesz. (hegyi)
értékelés:    

Le a kalappal Dani előtt, egy biztos, türelme az van. Azok a kis tipegések, mint veréb lábacskák fantasztikusan izgalmasak és szerethetőek. Valószínű, hogy ez a grafikai pályájának egy korábbi szakaszából lehet, olyan érdekes gyerekmeseszerű ez a lábnyomábrázolás, de én ezt abszolút el tudom fogadni. Remélem, hogy készült olyan is, ahol látjuk magát az alkotót is, nem csak az alkotást. Valamennyit én őbelőle most hiányolok, de fene tudja, lehet, hogy ez csak az én problémám. Nekem megvan a 3 csillagos leckemegoldás Dani, köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Na, végre kapok valami olyat, amiben derű van, amiben erő van, amiben szabadságérzés van. Egy kicsi félelem is van, hogy vajon most hová fogok csúszni, és hogy biztos sikerül-e a gyakorlatot gond nélkül befejeznem, de ettől függetlenül ez egy jól megoldott lecke. Benne van minden, ami a gyerekkorra jellemző, a lendület, a játék. Ilyen szempontból ez egy jó megoldás. Ha majd a továbblépést keressük, akkor az ott lesz, hogy olyan pillanatot kell találnunk, és hát ez a legnehezebb, mert ettől lesz egyedi és megismételhetetlen, és képkeretbe való a kép, hogy mind a két kezéből, vagy legalább az egyik kezéből valamennyi legyen, most mind a két kézfej csonkolódik attól, hogy benne van a hóban. Hogy ne legyen ennyire beszorítva ebbe a helyzetbe, mert túlságosan szűknek érzem a határokat. Lehet, hogy ha ez egy magasabb helyzet, akkor nagyobb dinamikát sugároz. Lehet instruálni annyira a modellt, hogy mivel ő ezt a játékot biztos élvezi, hogy ha apa megkéri, hogy csúszkáljon egész délelőtt, akkor megnézem, hogy honnan van az a jó fényviszony, hogy szikrázzon az a hó, és ebben a szikrázó hóban kezdünk el egy csúzskálást, és akkor azt mondom, hogy tényleg, verd oda a sarkad, hogy nagyot robbanjon az a hó, a kezeddel valamennyit mozdíts még ezen, tehát instrukciókkal lehet segíteni ezt az egész helyzetet, és száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ha ezt az ember türelemmel, humorral, és szeretettel tudja megoldani, akkor a gyerek ebben abszolút partner lesz. Ez majd a továbblépés része, ettől függetlenül ezt a leckét én megoldottnak tartom ezzel a képpel. Mindenféleképpen követendő és jó iránynak tartom, hogy a gyerekből nem kell mindig drámát csinálni. Nem minden történet az Árvácska. (hegyi)
értékelés: