A pécsi Szivárvány gyermekház Szivárvány Musical Stúdió próbájára sikerült bejutnom, ott készültek a felvételek, a Padlás c. musical próbáján.

Feri, ahogy írod, ez egy gyermekszínház. Nem értem, mi szükség van a lágyításra, a szépelgésre, erre a hatvanas éveket idéző manírra? A gyerek egyrészt nem igényli, még ha ez mondjuk egy nyugdíjas színkör előadás lenne, akkor oké, dolgozhat a hiúság és a szemérem, de itt ez oktalan, ráadásul ettől kiüresedik az egész és olyanná válik, mintha csak a burkolatot kapnánk, valami idegen, gyerekre kényszerített felnőttséget, kiveszik belőle a gyerek életteli gesztusa, modoros lesz, és ezt én kerülném. Az unatkozó táncdalfesztivált néző tini, a Domján Editet mímelő kamasz, és a semmibe néző fiatalember így most nekem nem adja ki a történetet, hogy vajon mi lehet az a darab, amihez ilyen pózok kellenek? (hegyi)

"Álom" c. lecke még nincs - de majd lesz...

Nem vagyok álomfejtő, sem analitikus, de nagyon érdekes az a világ, amit mutatsz, férfiálom, erotikus és szomorú is. Hisz kiterítenek úgyis, hiába minden, de mégis felébred a vágy és álmunkban kergetődzünk szénakazlak rejtekében, ahol ölve ölelve üvöltve szeretünk, akár utoljára, csak még egyszer, csak most még, amíg lehet, mert jön a fiatalabb, szebb és erősebb, mert elkerülhetetlen az összeütközés, a megmérettetés, de ölelni úgy senki se tud, ahogy az öreg bika, miközben az asszonyállat sem lesz fiatalabb, de álmunkban megtörténhet a csoda, vissza a Balaton partjára, vissza az időben, a kifehéredett haj újra gyászfekete sörényként lobog a szélben, nincs sörhasunk és feszesek a mellek is, az egyesülés utáni csönd a birtoklásé és nem az elmúlásé, nem a szomorúság üvölt, hanem a büszkeség, nem, még nem akarok felkelni, még hagyj aludni, álom, ne menj, ne, inkább átfordulok a másik oldalamra, büszkén hanyatt, hadd táncoljon a hasamon a napfény, nyújtózom, hisz enyém a világ, még akkor is, ha ez is csak egy álom, ha a reggel ördöge kíméletlenül rántja le a takarót, ha nincs is már mellettem az az álomlény, az, aki megigézett a szénakazlak titkos menedékében, ha nincs is határtalan és elfogyhatatlan erő már a testben, és nem nyitom ki a szemem, csiklandozzon csak a napfény, hisz visszajött, itt van újra, csak velem, és csókol mindenütt, és... és az óra másodszor is csönget, a takaró a földön, Bodri ébreszt, körbenyal, nincs ölelés, nincs hódítás, nincs bikaszarv, csak a hólyagunk feszít és nem a vágy. Hol a papucsom? (hegyi)
értékelés:

videóról lettek kimerevítve a képek.

Gime, nehéz helyzetbe hozol, ugyanis szívem szerint azt mondanám, mindenféle boncolgatás nélkül, hogy végre, de jó, hogy visszajöttél az utcáról, de jó, hogy elkezded az első leckéktől újra, hiszen ez lehet az alapok rendbetételének útja, hogy elkezdünk újra nekifutni a leckéknek, de minden örömöm mellett ott van az, és remélem nem tűnök telhetetlennek, hogy oké, de mi a francnak ez a túlmaszatoló technikai játék? Ez még mindig azt mutatja, hogy a néző és magad közé emelsz egy fátylakból épített labirintust, hogy a népmesei hoztam is ajándékot meg nem is élményt adod, mutatom magam, meg nem is, itt is vagyok, de nem is, őszinte vagyok, meg nem is. Hogy a többszörözés is szoftverjáték-e vagy nem, ezt nem tudom megmondani, de nagyon szívesen megnézném ezt a képet úgy, hogy nincs benne semmi brahi, semmi manipuláció. Ugyanis ez akár lehetne egy CD borító is, valami transzdancetucituci zenéhez, az értelmiségi disk jockey, vagy valami ilyesmi, rázza a fejét az ütemre... igenám, de akkor minek az ezüstlánc és minek a szemüveg? Nem tudom, érthető-e az az ellentmondás, ami így most kavarog a képen: félmeztelen vagyok, tehát őszinte, eszköztelen, nézek a kamerába, tehát nézhetsz te is, szemüvegem van, tehát enyhén szoció, miközben a szemüveg jó védőpajzs is, és a nyakamban a lánc, ami ezt az egészet áthúzza, még jó, hogy nem ujjnyi arany, és mindezt bemozgatom, rázom, hogy őrüljön meg a néző, hogy nem ám, ez csak vicc volt, figyiszt neked, dehogy mutatom meg magam, dehogy akarom, hogy megismerj, és erre rímel a szín, a tónustorzítás, hogy vagyok inkább kiöregedett popsztár, de a manírjaim nem adom, azokhoz ragaszkodom. Gime, tedd meg, hogy készítesz egy sallangmentes verziót is. (hegyi)

A kommentároknál jött segítség, hogy az ujjbegyekből és ujjpárnákból kell megfejtenem a képet, hogy ott van egy kis emberke, és tényleg, így, hogy mondjátok, látom is... de minek akkor a körítés? Mert ha nem veszem észre ezt az áttételt, akkor sok minden másra is asszociálhatok, ami okán a bal kezem üres lukat mutató formája kell, hogy ábrázoljon, és egyből felmerül a kérdés, hogy na de mi van a markomban, vagy mi hiányzik onnan? Azt, hogy technikailag megoldható volna-e hogy ne ennyire halott szürkét kapjunk, azt te tudod István, mindenesetre így most, mint egy levágott kéz a semmiben, ez nekem kevés ahhoz, hogy utalás, ábrázolás legyen rólad. A másik kérdés, persze nehezebben kivitelezhető, hogy vajon a legjellemzőbb részét mutatod-e a kéznek? Anatómia, javaslom tanulmányozni Barcsay Jenő munkásságát, azokat a megfigyeléseket, amiket jószerivel mi magunk is megtehetünk, hogy az erek, inak, csontok, bőr által ábrázolt ember mikor ad ki esztétikus formát, azaz ebben a beállításban, ebben a fényben és ebben a tónusban a forma nem elég részletes. A kéz gyönyörű lehet, csak meg kell találni hozzá azt a pózt és fényt, amiben a struktúrát kiadja. (hegyi)

Kedves Feri, meg ne haragudj, de nekem ebből a sorból a második, és az utolsó kép, ami izgalmas, a többi inkább produkció, abban az értelemben, hogy mit tudsz kihozni ebből az optikából, de ha az egész sort veszem, akkor eluralkodik rajtam a tengeribetegség. Azért ez a két kép az, amit kiemelek, mert itt nem öncélú a térgörbítés, hanem kompozícióban és a tömeg elhelyezésében jól mért, egyensúlyozott és izgalmas, amit látok. ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érvényes egy ilyen halszemes sorozat, de ami a trükkje ennek, hogy könnyű kenyérnek tűnik, hiszen első blikkre izgalmasat ad, de igen könnyen elfárad az ember a nézésébe akkor, ha csak a hullámzás marad, és nincs, ami biztos pontot adjon. Ehhez hozzájárul az a szürkeség, amiben tartod ezt az egészet, szinte csak középtónusokat látunk, ami felveti bennem azt, hogy vajon elérheti-e a célját a képsor, ha a szürkeséget, a falanszter jelleget szürkeséggel ábrázoljuk. Olyan ez nekem, mintha nem bíznál a néződben eléggé, hogy szájbarágás nélkül is meg fog érteni téged. Megnézném ezt a sort úgy is, hogy nyersebb, kopogósabb, szebb tónusrendet mutatsz. (hegyi)
értékelés: