Itt egy képsort kapunk, tekintsünk most el a technikai esetleges problémáktól, ami nyilvánvaló a fényképezőgépből adódnak, hogy ez egy kis kompakt gép, és nem teljesen mindig olyan kezes bárány, mint egy profibb társa lenne, de egy jól érthető sort kapunk, függetlenül attól, hogy én is szereplője voltam ennek a történetnek. Nagyon érdekes az, ahogy Zsófi ezt az egészet kommentálja, mint egy etűd: a tűzzel, az ünnep kis díszeivel, a készülődéssel, az utalással az ebédre, az ajándékvárásra, arra, hogy az ünnep fénypontja megtörténjen. Nagyon szemérmes, mert maga az ajándékátadás az utolsó előtti képnél valamilyen szinten, mint üzenet, megjelenik, nem formailag, hanem érzelmileg, és ez annyira áttételes, hogy meghagyja az intimitását ennek a helyzetnek. Ráadásul itt vannak olyan kompozíciók, amik nagyon izgalmasak: a két főzős kép között a karácsonyfa és az angyalka (amit Anitától kaptunk tavaly), az ággal meg a gyertyával. Szerintem jól mesél egy helyzetről, jó történetet mesél, nekem ez rendben van. (hegyi)
értékelés:

Mediterrán szendvics (2002-2003)

Nagyon érdekes: négy kép, négy különböző irány. Olyan, mintha a tűz, a víz, a levegő, a föld, vagy az észak, dél, kelet, nyugat irányába indulnánk el. Az első kép ebben a formában egy nagyon izgalmas szendvics, ugyanis valami olyan képi világot gondol tovább, ami önmagában is izgalmas lenne, de azzal, hogy hozzá kerül még néhány réteg, tulajdonképpen az egésznek egy más hangulatot, egy más ritmust ad, korban mintha áthelyezné ennek a valóságát, miközben maga a kép nagyon is a 90-es évekről szól hangulatában. Ez az egész most visszakerült a 70-es évekbe. A következő kép számomra szintén izgalmas, nagyon feszes és nagyon jól rendezett kompozíció, nagyon szépek ezek a struktúrák, amik itt létrejönnek, olyan, mintha egy másik történetnek lenne egyfajta folytatása abban a tekintetben, hogy mint egy színházi bejárót kapjuk ezt az egészet, mintha valami Hundertwasserhez hasonlatos hangulat lenne, ahol várunk valamire. Ezt a várakozást erősíti a zebraszerű csíkozás a kép alján. A harmadik kép egészen grafikaszerű hatás. Ez egy nyugalmasabb kompozíció, nekem ezért tetszik, de nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy minden helyén van tömegben. A következő kép ezekkel az elfolyó formákkal olyan hatás nekem, mint egy misztériumjáték. Izgalmasak ezek az irányok, hozzám most az első kép áll a legközelebb. Nem csak azért, mert figurálisan felidézhető egy valós közlés, hanem mert ez az átértelmezés egy új minőséget hozott létre. A többinél is izgalmas az ami történik, főképp az utolsó képnél, de ennél az útnál én még valamit hiányolok, hogy ott egy kordély, vagy valami, elmozduljon. Jó lenne, ha valaki megjelenne ott, mint egy szereplő, bár a várakozás is ott van, mint egy színházi előadásnál. Ha akarom, akkor a színház lehet egy összekötő kapocs, de nekem ebből a ritmusból a harmadik kép kilóg. (hegyi)
értékelés:

Mediterrán szendvics (2002-2003, 2011)

Azért érdekes számomra ez a négy kép, mert nagyon emlékeztet egy régi élményre, amikor a Katica presszóban Fehér Verával ültünk és beszélgettünk, és előkerült Verának egy füzete. Ebben a füzetben grafikai helyzetek voltak, tulajdonképpen történetek, mint egy napló képekben, rajzokban elmesélve. Színes filccel, festékkel, kollázzsal, versekkel megtűzdelt dolgok voltak, én titkon reménykedem abban, hogy ebből majd Verától esetleg kapunk ízelítőt, de a lényeg az, hogy nagyon hasonló az élmény. Főképp az első képre igaz ez, olyan, mint amikor az ember elkezd akár unalmában rajzolgatni. Nekem volt ilyen négyszínű tollam, és azzal a kockás füzetbe rajzolgattam mindenféle formákat, és ez az irány erre rezonál. A következő kép már inkább a kollázs technika felé mozdul el, de itt is átrajzolt felületeket kapunk. Arról, amit a leiratban megkaptunk, hogy mi is ez a helyzet a valóságban, nekem leginkább a harmadik kép beszél, viszonylag jól érthető, jól értelmezhető az a helyzet, amit, mint egy szoborpark, élményként átérezhetünk. Ennek egy líraibb megközelítése a negyedik kép. Amivel kicsit zavarban vagyok, az, hogy ennél a képnél jelen pillanatban nem tudom megállapítani azt, hogy mi a valóság, és mi a Sándor hozzáadott értéke, magyarán lehet, hogy érdemes lenne valami olyan képnek is bekerülnie ebbe a sorba, akár zárásként, ami tárgyszerűbb. Azért, mert itt valaki másnak az alkotásainak az átértelmezésével jön létre egy új minőség, de talán érdemes lenne ezt a maga tárgyszerűségében ábrázolni ahhoz, hogy a nézőnek ez az egész közös gondolkodás értelmezhetőbb legyen. Egyébként rendben van a rezonancia, én értem is, hogy miről van szó, de nem mindenkinek adatik meg, hogy elmenjen oda a valóságban. Talán az utolsó kép erre valamilyen kísérletet tesz, ezt most Sándornak bemondásra kell elhiggyük, hogy ez a világ milyen. Lehet, hogy érdemes lenne ehhez még valamit hozzátenni, de a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Azért érdekes ez a kép, mert, hogy ez egy barátságról szól-e, vagy egy belső üzenetről, én ezt nem tudom első körben megmondani, de az biztos, hogy erős hatása van a nézőre annak, hogy nem csak, hogy szuggesztíven belenéz a kamerába a modell, hanem a kezével, azzal, hogy nyúl a kamera felé, tulajdonképpen a személyes terünkbe nyúl be. Ez mindenkiből más érzéseket vált ki, van, aki idegenkedik attól, hogy túl közel engedjen magához egy másik embert, és ha nyúlkálnak felé, akkor inkább hátralép egy lépést, van, aki viszonozza ezt, és ő maga is nyújtja a kezét esetleg, vagy odabújik, szóval több féle irány elképzelhető. A tekintet az, ami próbál ebben segíteni, bár ez sem teljesen egyértelmű, hogy itt egy hívás, egy megértő gesztusról van szó, vagy pedig valami vádló kommunikációs helyzetről. Nyilvánvaló, hogy ez az ellentmondás az, ami a feszültségét is hozza ennek a képnek, és ez nagyon jó, hogy Ágnes ezt észrevette. Ami ebből nekem kifelé dolgozik, az az, hogy valószínűsítem, hogy a másik kezével végezte az exponálást, ettől, bár nincs a képen, de a váll formáiból arra lehet következtetni, és azt az érzést kelti, hogy már a másik kezével is nyúlkál felém, és próbál ebbe a helyzetbe behúzni, ami – lássuk be - sok emberből valóban az ellenállást váltaná ki, hogy két kézzel kapnak utána. Talán visszabillentené ezt az egyensúlyt az, hogy ha egy állványon, vagy valami fix helyen időzítővel készül ez a kép, akkor nem kell a másik kezemmel ugyanebbe a térbe belenyúlnom. Jó próbálkozásnak gondolom. Tulajdonképpen azon hezitálok, hogy vajon a barátság az ilyen-e. De ilyen is lehet, biztos van olyan szituáció, amikor erre van szükség, úgyhogy el tudom én ezt fogadni. Megvan a három csillag, de a leckemegoldás az előző képnél erősebb, határozottabb. (hegyi)
értékelés:

Tamás néhány előző fotójából már ismerhető ennek a környezetnek a részlete, például a hamutartó, vagy az ablakban a csillag, ahol a hajnalt szokta szemlélni az alkotó, vagy a képek a falon az ággyal, tehát öröm az, hogy beenged minket ebbe a belső térbe, és láthatóan egy rendes, rendezett teret kapunk. Ami nekem itt eszembe jut, az, hogy lehet, hogy egy olyan időpontot is lehetne választani, amikor a napsugár talán a szőnyegre is kerülhetne. Most a formai jeleknél a szőnyeg hiába mintás, és hiába próbálja ez a minta összekötni a teret, de mégis valahogy steril ez az egész. Ebbe a sterilitásba bejátszik a napsugár a kanapénál, de az önmagában érdekes ezzel a mini kiállítással a falon, ebből kifolyólag valahogy ez a lemezjátszós helyzetet, ahonnan ez a kép készült, a másik parttal össze kellene kötni. Az egyik ötlet ez, hogy esetleg olyankor exponálni, amikor a nap odavilágít, ha ez nem megvalósítható, akkor pedig valaminek a szőnyegen történnie kellene. Néhány képet ledob oda az ember, mintha képet válogatott volna, én nem akarok itt most ötleteket adni, de az biztos, hogy ezt a fajta rendet valahogy érdemes megtörni, érdemes elindítani valami mesét, mert ez a meseiség az, ami az embert izgatja a dokumentum jellegen túl. (hegyi)
értékelés: