Brigittának is azt mondom technikailag, rögtön az elején, hogy a 700 pixel fontos – ha már van, akkor használjuk ki a teret. Az üzenetet értem, nekem egy kicsit olyan a hatása ennek a képnek most, mintha valamit – valami érzést, valami történetet szeretnék újból elmesélni. Tehát nem az első és primer élmény átélését érzem, hanem azt, hogy ezt az élményt egyszer már megéltem és most újból meg szeretném valakinek mutatni, hogy akkor én mit éreztem. Amit még hozzá szeretnék tenni, hogy Brigitta is ott volt az utómunka táborban – érdemes lenne itt egy kicsit a tónusokkal játszani, és amit mutattam a maszkolással, érdemes lenne itt a csukló és a kar világosabb foltjából visszább venni azért, mert akkor nagyobb hangsúlyt kaphat maga a fa deszkával és a kézzel létrejövő ritmus. (hegyi)
értékelés:

Azt gondolom, hogy ez egy rendkívül erős első lecke. Annyi technikai megjegyzést hozzá tennék, hogy érdemes a 700 pixel adta lehetőségeket kihasználni. Ha már ekkora képet fel tudunk tenni, akkor azt közelítsük meg - tehát ha ebből van egy nagyobb verzió, akkor azt szívesen kicserélem majd. Nagyon érdekes az, amit a kép létrehoz. Egyrészt két teljesen külön világ, amit látok a képen. Az egyik a valóság a lábbal, a másik az árnyjáték és a vízió, ami az árnyékkal jön létre és ennek a találkozási pontja, ahogy a lábujjak a földhöz érnek. Két világ általad kerül a képre és ez a két világ általad kerül viszonyrendszerbe, és ez a viszonyrendszer erős kontrasztot mutat. Még akkor is, ha mind a kettő a fényekkel és az árnyékokkal dolgozik. A valóság (a lábad) attól a furcsa kékes-rózsaszínes beütéstől nagyon érdekes transzpozíción esik át, ami a testen létre jövő árnyékok által mintha egy akvarellfestményt látnánk, létrejön. Ez az, ami térbelivé, plasztikussá teszi a formákat. Még akár azt is mondhatnám, ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, hogy olyan ez, mintha egy szürrealista festő által kreált harisnya lenne a lábadra húzva. És nagyon érdekes az is, ami az árnyékokkal létrejön a földön – azok a torzulások, amik az árnyékban fellelhetőek, hogy a talpad és a bokád egy egészen furcsa formát adhat ki, és ez a két dolog jó ritmusban található meg, és ez még csak a formai elemzése a dolognak. Én itt érzek egy megközelítésbeli üzenetet is. Olyan ez az élmény, amit itt kapok, mint amikor az ember kioson a konyhába a hűtőhöz, hogy keressen magának valami nassolnivalót, és nem akarja felzavarni a környezetében lévőket, kora reggel van, hajnal tulajdonképpen és elindulok kifelé és nem akarom elveszíteni az egyensúlyomat - visszafogott jelenlétet ad ennek a képnek ez az üzenetrész. Most ha áttételesen akarok fogalmazni, akkor mivel egy új tagról, egy új tanulónkról van szó, ez az ő beköszönéséhez is adalék – ahhoz, hogy el szeretném foglalni a magam helyét ebben a közösségben, szeretnék jelen lenni, határozottan letettem a névjegyemet, de mégis mindezt úgy szeretném véghez vinni, hogy ne zavarjam meg a többieket abban a tevékenységben, amit végeznek. Nekem ez jön le erről a képről és azt kell, hogy mondjam Noémi, hogy ez egy nagyon határozott üzenet. Beszélgettetek ti a kommenteknél, amit én elolvastam, és amire én azt mondom, hogy nagyon fontos a reakció amit egymás képeire adunk és nem véletlen, hogy meghoztuk azt a döntést, hogy felkerülnek a képek – adva van némi idő, hogy ti egymás között kommunikáljatok, ebbe mi nem szólunk bele úgymond a stáb részéről, és aztán elérkezik a pillanat önmagára az elemzésre. Ritka az, amikor én magam a kommentekre reagálok – addig nem is szeretnék, amíg én magam az elemzést nem tehetem meg. Ha el is olvastam, ritkán vonom be az elemzésbe azt, amit olvastam a kommenteknél, mert nem szeretném befolyásoljon. Ki kell tartani a magunk gondolata mellett – akár a kommentekről, akár az elemzésről van szó, ezek azért vannak és arra jók, hogy átgondolhassunk esetleg olyan gondolatokat is, melyeket a nézőkben ébresztünk, lemérhessük azt, hogy amit mi mondani szerettük volna, mennyire sikerült átadnunk. Azt mindenféleképp hozzá kell, hogy tegyem, hogy még akkor is, ha én mondjuk azt mondom egy képre, hogy az 1 csillag vagy 2, vagy akár egy sem, az nem jelenti azt, hogy az a kép kötelezően rossz. Azt jelenti, hogy nem biztos, hogy az én általam felfogható üzenetrendszeren belül el tudta látni a maga feladatát. De itt nem születnek olyan ítéletek, amik végérvényesek és megmásíthatatlanok. Egyszerűbben fogalmazva, mindenki leteszi a maga névjegyét és a maga gondolatait és ebből mindig annyit kell kivennünk, nekünk mint alkotóknak, ami előrevisz, ami a nyitottságunkat növelheti, ami az ismereteinket bővítheti. Végezetül azt mondom, hogy ez egy 3 csillagos kép és megvan a leckemegoldás is. Noémi, várjuk a többi munkád is – nem muszáj megvárni az elemzéseket egy-egy új munka beküldésével – igyekszünk, de jöhetnek azok a leckék. Az első három lecke nagyon fontos és nagyon jól látod, hogy itt nem csak arról van szó, hogy képeket küldünk, beszélünk róla, aztán újra képeket küldünk, és még csak nem is arról, hogy megtanuljunk olyanokat, hogy most milyen blende és milyen fényérték mellett mi fog a képen létrejönni - ez nem jelenti azt, hogy ez nem fontos -, egyszerűen csak arról szól a Látszótér, hogy legalább olyan fontos az önismereti rész, mint a technikai. Reményeim szerint, ha tudunk segíteni valamiben, akkor talán ebben tudunk a legtöbbet. (hegyi)
értékelés:    

Ami itt létrejött az a ritmusok által válik érdekessé. A vágányok adta ritmusok, a tetőszerkezet, a tartóoszlopok, a vonat ablakai, ezek mind-mind nagyon izgalmasak, és az is jó, hogy fölbukkan egy ilyen vasúti alkalmazott a képen. Még az ő ruháján is van egy ilyen ritmus. Ez jó. Amivel nem tudok mit kezdeni, az a tónusrend. Valamiért te most ragaszkodtál ahhoz, hogy ez a hóeséses helyzet is még a képre kerüljön. Ha jól látom, ezeket a maszatokat a hóesés okozhatja. Viszont nem nagyon értem miért volt ez fontos. Ezt lényegesen kontrasztosabbra venném, hogy ezek a ritmusok még jobban kopogjanak, hogy egyértelmű legyen, hogy leugorjon a képről. Itt a tényszerű ábrázolás az engem nem érdekel, az kevésbé fontos, hogy itt ez most hányas vágány és onnan hova megy a vonat, nem akarok erről tudni. Itt a ritmus a fontos, az viszont attól bizonytalanodik el, hogy a te részedről nem volt biztos döntés abban, hogy egy lírai képet akarok beküldeni vagy egy absztrakciót. Ezt neked kell eldönteni. Lírai képhez ez nekem kevés. Ahhoz kéne még itt egy bőrönd vagy valami, amit elhagytak és akkor van egy lírája az egésznek, akkor már elindulhat a mese. Ez a mese most így nem indul el. Nem is biztos, hogy el kell, mert még egyszer mondom, el tudom, fogadni azt, hogy ez egy ritmusjáték. Ahhoz meg viszont legyél határozott és roncsold úgy, hogy a tónusok magukért beszéljenek. Ez most kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Volt ennek egy előzménye, megismerhettük a sztorit, annál az elemzésnél, ha jól emlékszem, beszéltem arról, hogy sajnálatos, hogy az a képsor nem fejeződhet be és nem készíthető el újra. Most azt gondolom, hogy itt egy teljesen más felfogású munkát kapunk. Talán azért annyit hozzátennék a Gábornál most, hogy ő azért ott volt ezen az utómunka táboron és jó lenne, ha azt, amit ott látott, és amiről ott beszéltünk, azt felidézné magában. Ha végigmegyek a képsoron azért itt jó néhány olyan helyzetet tudok mondani, ahol érdemes lenne az utómunkával finomítani azon, amit látunk. Rögtön itt van az első kép, a bevezetés vagy témafelvetés: a zsindely. Ebben a formában most ezek lehetnének akár lambériák is, meg sok minden más is, majd kiderül. Nagyon szép kontrasztos az egész, ugyanakkor távolságtartónak is érzem a dolgot. Lehet, hogy a kevesebb több lenne, kicsit ráközelítve a témára. Nem biztos, hogy a mennyisége érdekel ennek a felhalmozott anyagnak, hanem az, hogy ez hogy néz ki, hogy anyagszerűbb legyen, hogy érezzem annak a fának az illatát. Ez az egyik. A másik, hogy túl is van világítva nekem, túl sok a fény. Valamennyi részlet van benne, én ezt látom, de azért ezt két-három fényértékkel visszább lehetne venni. Nagyon albínószerű lett ez az egész. 
A következő kép magát a munkafolyamatot kezdi el fölvezetni nekünk. Látunk egy mestert, aki fenn van a tetőn és szögeli ezeket a zsindelyeket. Látjuk utána a másik képen a segédjét, aki adogatja neki ezeket a fákat. Aztán megint a munkához visszakapcsolunk, már látszik az, hogy hogy haladunk ezen a tetőn és egyre több zsindely felkerült. Utána magáról a fölhelyezett zsindelyekről, a helyükre került faelemekről kapunk egy képet. Én azt gondolom, nem túl szerencsés ebben a megvilágításban. Nem biztos, hogy ezt a képet választottam volna, azért mert a kép baloldalának egy átlós, tulajdonképpen majdnem hogy fele az nem nagyon szép tónusban van most. Ha a képet megnézzük, akkor ennek az átlónak a felső régiójában kontrasztos és szép struktúrák jönnek létre, az alsóban meg attól, hogy valami beárnyékolt, unalmassá válik. Én nem gondolom, hogy ez most a legjobban eltalált helyzet. Ez azért egy elég nagy tető, Gábor, lehet, hogy találtál volna olyan helyet, ahol nem jön létre ez a fénytani probléma. Aztán továbbhaladva a képsoron látjuk magát a tetőt és azt, hogy hogyan is történt ez a munkavégzés. Nem nagyon értem, hogy mitől van ez ebben a furcsa perspektívában. Lehet, hogy a tető maga nem teljesen egyenes, én ezt el tudom fogadni, de most ez olyan kicsit talált kép jellegű. A befejező momentum az pedig maga az eszközöknek a bemutatása. Én ezzel nem nagyon értek egyet, hogy ez került a képsorozat végére, én ezt az elejére raktam volna. Ha már didaktikusan megyünk, bemutatom az eszközöket vagy bemutatom a fát. Mindegy, hogy melyikkel kezdek, de utána megyek bele ebbe a történetbe. Jó képsor, de én ezt inkább etűdnek érzem, mint zsánernek, de én a zsánernél nem érzem azt, hogy szükségem volna ilyen bőbeszédű elmesélésére valaminek. A zsáner az nekem javarészt azért egy képbe bele kéne, hogy férjen. A képsorban azért vannak olyan képek, amikből ha van még belőle felvétel, én lecserélném egy másikra. Az egészet kicsit gatyába ráznám tónusban. Tehát valamit válasszunk ki, hogy mi az a tónusvilág, amiben tartjuk ezt az egészet és ahhoz próbáljuk meg hozzáhangolni finoman a többi képet is. Kijelölhetjük azt, ami az utolsó most a baltákkal. Ez egy nagyon szép leíró világ, bár nem teljesen értem az életlenséget, megint azt mondom, hogy készült valami, de nem ellenőrizted, hogy ezzel mi történik. Gábor, ez nekem most kettő csillag. Azért nem vagyok elégedett most, mert ha ez egy olyan helyzet lenne, ahol idegen környezetben kell dolgoznod, akkor azt mondom, hogy értem, hogy miért történt az, ami történt. Mert az ember akkor, amikor egy ilyen werkfotó folyamatot véghezvisz, megesik, hogy láb alatt van vagy jó lenne, ha segítő kezet tudna nyújtani. A mesterek, akik ezt a munkát végzik, azt, hogy te ott fényképezőgéppel rohangálsz, bolondságnak tartják. Ebből adódik az, hogy az ember furcsán érezheti magát. Én azonban hozzáteszem, hogy ki kell tartanunk a magunk igaza mellett, mert te azért vagy ott, hogy fotózz. Addig ameddig ezt a sorozatot megcsinálod, nem lehet mással foglalkozni, akkor ennek kell a központinak lenni, hogy csináld meg a képeket. Utána majd mehetsz te is föl a tetőre, ha rád szükség van ebben a feladatban. (hegyi)
értékelés:

Egy kiállításfotót látunk egy enteriőrről, egy kiállítóteremből, magát az installációt és annak egy kimerevített pillanatát, ami azért érdekes, mert egy emberi arcot látunk, gondolom, valamilyen eszmeiséget vagy valamilyen filozófiai megközelítést fogalmazhat ő épp meg, mivel ez egy videó installáció, ráadásul jelentése van a hangnak, hiszen nem véletlenül van a két fejhallgató a falra akasztva. Itt akkor ezek szerint a közlés fontos. Az is egy érdekes dolog, hogy mindez némán van tartva. Tehát az egészről nekem nem is biztos, hogy az idő jutna eszembe, hanem inkább a csend. Azért, mert nagyon érdekes és kísérteties tud lenni a kiállítótermek csöndje, akkor, amikor egy ilyen videó installáció szeretne hozzánk beszélni, de az egész bezárva marad egy dobozba. Jó a kompozíció és jó ez az egész rend, ettől függetlenül el tudom fogadni, hogy ez most épp az időbe lett beküldve, bár némi verbális támogatást azért olvasnék erről, hogy miért pont ez lett a döntés. Háromcsillagos kompozíció, jó az irány. Az egy másik kérdés, hogy aztán ezzel lehet ám a későbbiekben dolgozni, akár azzal, hogy teljesen magányosan hagyjuk meg ezeket a tereket és úgy fotózzuk, ezt hosszú expozícióval egészen egyszerűen el lehet érni, akár azzal, hogy bekapcsoljuk az embereket. (hegyi)
értékelés:

Amikor megláttam a képet, nagyon meglepődtem. Előbb láttam magát a képet, mint azt, hogy ki küldte be és az első reakcióm, az az volt, hogy Dávid nem is ilyen területen szokott dolgozni. Aztán közben, ha jobban végiggondolom, nem idegen tőle ez a fajta professzionalista szemlélet. Amikor a lepukkant szobában, tüllszoknyában felugrott, ahhoz is kell, hogy kigyakorolja az ember azt, hogy hova és mekkorát ugrik, az hogy ez milyen módon fog fényben és térben megjelenni, tehát mindenféleképp úgy érzem, hogy ez a fajta előképzettség vagy ez a fajta kíváncsiság benne van Dávidban. Én arra szeretném egyébként őt sarkallni, hogy mutasson még ilyen munkákat, gyakorolja még ezt a képi ábrázolásmódot, mert ez fogja megadni a biztonságot, hogy később a csendéleteink, tárgyfotóink vagy akár egy enteriőr berendezése hogyan történjen meg. Nagyon tetszik a képen a témaválasztás, nagyon jó ez a kék, mert kellően visszafogott, de mégis van benne erő és élénkség. Jó ez a piros pöttyös bögre és nagyon jól ritmizál ez a piros ehhez a kékhez. Ízléses a tányérnak a megválasztása is és nagyon gusztusos a pite. Mondjuk, én egy kicsit talán kevesebb cukorral kérném majd, hogy ha lehet, mert ez most egy kicsit a struktúrát már gyengíti, de maga a geg az, ami ennél a képnél tíz pontos. A fröccsenő tej, a szóródó cukor ez mind-mind nagyon jó ötlet. A világítás is plasztikus, jók a fények, jók a derítések, azt gondolom, hogy ez egy nagyon jól elindított feladat. Két olyan dolog van, amin én még talán csiszolnék. Mind a kettő a talapzattal foglalkozik, mint problémakör. Az egyik kérdés az az, hogy ez a faerezet mintát utánzó asztallap nekem határozottságában visszalépés a kék háttérhez képest. Sokkal kevésbé hangsúlyos, sokkal kevésbé határozott a jelenléte, sőt azt is mondhatnám, hogy olyan, mint hogyha ez még egy tesztje lenne valaminek és majd aztán ezt, hogy ha már kigyakoroltuk, hogy tényleg egyszerre fröccsenjen meg hulljon ez a por, akkor majd feltesszük a valós tárgyasztalra. Értem én, hogy ezen az asztalon reggelizünk, de ezt a valóságot felülírja az, hogy mit igényel mindennek a színdinamikája. Lehet, hogy egy narancs vagy egy vörösebb szín jobban dinamizálná ezt az egész történetet. Ez az egyik része a dolognak. Nyilván el kell gondolkodni azon, hogy ez hogy oldható meg. A másik, ugyanezzel a talapzattal foglalkozó kérdéskör, hogy oké, hogy hullik ez a porcukor hó, de nem nagyon értem, hogy miért nem szóródik mellé, vagy miért nincs ott kis morzsa a sütiből, vagy bármi, ami bontja a kötöttséget. Össze is kötné a két formát, tehát ez egy fontos dolog lenne, hogy ez a két, most különálló szereplőnk ne csak a felső régióban, a kék mezőben mozogjon át egymásba, hanem hogy ez megtörténjen a talapzatnál is. Egyrészt a humor részét is erősítené, mert nem kötelezően kell beletalálni a tányérba, másrészt formai megoldás is lenne, harmadrészt olyan most nekem, hogy már ötödször csinálom meg, mindig le kellett utána mosni az asztalt, mert mellé fröccsent a tej vagy valami baleset mindig történt és hát meg is tettem ezt, lemostam az asztalt, igen ám, csak ettől steril lett. Tehát ami a felső részében a vicc és a humor és az élet, az most az alsó részében a visszafogott, majdnem azt mondom, hogy konzervatív megközelítés. Ez nekem annyiban mindenféleképp hiányérzetet okoz, hogy ez a két tárgy valahogy össze kéne, hogy kapcsolódjon. A kommentároknál fölmerült a kérdés, hogy mi a helyzet a bögre fülével. Én nem mondom, hogy egy didaktikus megközelítés kell teljes ábrázolásban, de ennél kicsit határozottabb jelenlétet kéne adni ennek a fülnek, már csak azért is, mert most sejthető, hogy ott a fül, de azért pont attól, hogy a tej is ad egy amorf formát, ezért nem olyan értelmes a jelenléte. Vagy ne legyen egyáltalán fül, vagy ennél egy kicsit több kéne. Mindezzel együtt ez egy háromcsillagos kép és csak azért nem leckemegoldás, mert az gondolom, hogy jó lenne, ha ehhez a leckéhez érkezne még Dávidtól kép. Egyébként ez a többiekre is igaz, hiszen akkor, amikor ezt a leckét létrehoztuk, azt gondoltam, hogy sokkal több főzést kedvelő, sütésben jeleskedő tagunk van, aki mindezt szeretné gusztusosan tálalni képi tartományban is. Magyarán, itt nem csak a kész termékeket érdemes beküldeni, hanem érdemes lenne talán elkezdeni egy közös munkát is ebben a leckében. Hiszen itt nem másról van szó, mint az enteriőrről, a csendéletről, a tárgyfotóról. Ez egy olyan irány, ami annyiban speciális, hogy az ételt is eladhatónak, gusztusosnak kell mutatni, kívánatos termékeket kell nekünk produkálni. A leirat pedig azért segít, mert itt nem csak olyanok vannak, akik a számítástechnikával vagy a fotográfiával akarnak foglalkozni, hanem olyanok is, akik szeretnek esetleg egy jót enni. Várjuk a folytatást és kíváncsi vagyok Dávid véleményére arról, amit itt most elmondtam. (hegyi)
értékelés: