Szakkör | Page 716 | Látszótér

Repülés

Egy jól megoldott trükkfelvétel tanulmányt látunk, hogy ez a zoom használatával vagy elektronikus úton készült, a végeredmény szempontjából mindegy. Annyi hozzáfűzésünk van, hogy az ősz lecke feladata, a cím és a kép most nem találkozik, hiszen a cím a repülésről szól, a kép a zuhanást mutatja vagy valami robbanásszerű állapotot, miközben a színek akarnának az őszre utalni, de az ősz nem ennyire dinamikus, hiszen épp az álomra, a télre, az elmúlásra készülődő helyzet, amit ez a kép épp fordítva szeretne dinamizálni. Ezen felül azt is érezzükEzt a munkát tehát mint technikai játékot áttennénk a szorgalmiba és Ferit kérjük, hogy ismételje az ősz leckét. (szőke-hegyi)
értékelés:

Másik változat
Ez a kép kicsit lágyabb, talán nőiesebb mint az előző, nem tudom eldönteni melyik jobb.

Feri ebből a beállításból több képet is beküldött, és ez azért fontos, mert illusztrálhatja azt a gondolati utat, amit egy ilyen csendélet kompozíció esetén bejárhat egy fotós. Ha csak ez az egy kép lenne, akkor arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a háttér tónusértéke, a levelek tónusértéke és a fénycsíkok elég sok helyen felülírják egymást, tehát a fényfestéssel felvitt foltok és a Feri által alkalmazott derítő világítás közti fényerő különbséggel lehetne még játszani, mert most a derítés túl lapos és erős is, ettől nincs húsa a formáknak. De mivel van más kép is ebből a sorozatból, olyan is, ami dinamikában erős és határozott, így ezt a képet köszönettel elfogadjuk mint tanulmány, és kap egy disznót azért, mert az estiskolában az is nagyon fontos lenne, hogy az ilyen megfigyeléseknél, kísérleteknél bátran meg tudjátok mutatni azokat a stációkat is, amik még nem készek, csak stúdiumok. (szőke-hegyi)
értékelés:

Szalmabálák

Anita ezt a képet akár a még nem létező akt leckénkre is küldhette volna, persze köldökként is jól értelmezhető, bár ehhez segítség lenne, ha a kamera egy picivel feljebb kerül, hogy a köldök helye is megjelenhessen, és akkor talán a folthatások, a kompozíció is érdekesebb, izgalmasabb lenne, mert igazából most a kép alsó harmada már nem ad hozzá a formai játékhoz, sőt, egy zavaró árnyék megjelenése miatt a forma is megtörik. Jó meglátás, de a személyesség épp azzal jelenhetne meg a képen, ha Anita meghozza azt a döntést, hogy ebben a formai helyzetben mi az, ami bemozdíthatja, dinamizálhatja a történetet. (szőke-hegyi)
értékelés:

Végállomás

Nagyon jó ötletet talált magának Feri ezzel a képpel, mint egy modern veszternfilm, a főhős szembeszáll a gépszörnnyel, tehát a történet jó. A képi megoldásnál tennénk néhány javaslatot átgondolásra, ami a későbbiekben erősítheti az üzenetet. A kép egy fekvő formátumú kompozíció, ami láthatóan jobbra dől, de ezt a dőlést nem húzza vissza egyetlen képelem sem, vagyis a dőlés dinamikai játéka nincs kihasználva. Ha a főhős picit oldalra billen, épp annyira, hogy ne essen le a sínről, tudjuk, hogy ez nehéz instrukció, főleg, ha az a vonat szemben halad vele, sok időnk nincs a képet elkészíteni, de érdemes volna ezzel a formai balansszal élni, mivel így most a kép horizont dőlése nem indokolt. A másik, hogy Feri a talp leckére küldte ezt a képet, amit akkor tudnánk maradéktalanul elfogadni, ha a kamera nézőpontja a sín magasságában lenne. Nem egyszer előfordul a beküldött munkáknál, hogy a nézőpontnál az úgynevezett béka perspektíva lenne a megoldás, de mintha nem akarnátok lekucorodni, letérdelni vagy guggolni. Nem szabad félteni a ruhát, hogy koszos lesz, a kép érdekében a fotósnak néha lehetetlen helyzetből kell dolgoznia. Ez a munka ezek miatt egy disznós, ha Feri egyetért, érdemes lenne már csak az illusztrálás és gyakorlás miatt is megismételni ezt a felvételt. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy fix pont
vonaton utazva fényképeztem

Egy fekvő formátumú képet látunk és azt kell, hogy mondjuk, hogy ez a kép jól ábrázolja a mozgást, a füstpamacsként jelentkező elmozdulások jól ritmizálják a képet, miközben a háttérben megjelenő házak a térélményt is megadják. Talán abban lehetne a továbblépés iránya - miközben azt be kell látni, hogy egy ilyen kép elkészítésekor a véletlennek igen nagy szerep jut, hiszen nem lehet pontosan kiszámítani azt, hogy mi fog a képen megjelenni - hogy a kép jelenlegi kettes tagozódásába az alkotó becsempészi a harmadik síkot is, a közelit, ahol akár a vonatablak belső oldalán megjelenő tárgy, tükröződés, akár valami személyes holmi szintén élesben dinamizálhatná a történetet, kialakulhatna egyfajta viszonyrendszer a belső és a külső történet között, a szemlélődés amit most látunk, gondolati síkon is éreztetné az alkotó attitűdjét. (szőke-hegyi)
értékelés:

Jövőkép

Az alap felvetése a képnek nagyon jó és érdemes a továbbgondolásra. A megvalósításnál vannak kérdéses pontok. A kép dinamikai alapképlete a plakát és a nézőként megjelenő gyerekek között történik. Emellett az alkotó egy erősen döntött perspektívát választott magának, hogy összerántsa a kompozíciót. De ez a döntött felvételi forma még több odafigyelés igényel, mert ha nem látható indoka annak, amiért megtörténik ez a választás, akkor esetleges lesz a megoldás. Ezek az elforgatások mindig a képkerethez, a képhatárokhoz képest értelmezhetőek, ez az, ami az egész helyzetet indokolni képes. Ha a képhatárokat is vonalakként fogjuk fel, akkor egy geometriai ábra jön létre, és ennek stimmelnie kell. Itt erős jelzés a fém vagy fakeret, ami átlósan fut és szabdalja a képet kisebb részekké. De ez a vonalrend nem találkozik sehol sem a képhatárokkal úgy, hogy abból új geometriai megfejtés jöjjön létre. A másik a kompozíció. A fő alak a kamerába néző női fej, hisz a többi plakáton jelentkező emberi test csak torzóként van jelen. De a két gyerek nem ezzel a fejjel kommunikál, a fiú a félbevágott nővel, a kislány talán a gyöngysoros fiúval. Ez is elfogadható lenne, de akkor ehhez az egyenes komponálás lenne a megoldás, hogy ezek a ritmusok, a kisfiú-nő, kislány-férfi, női fej-néző párosokból kialakulhasson valami történet. Ezen felül a két gyerek erősen szélre sodródva, vágva van, tehát összességében a kép jobb és bal oldala kettéválik, nem köti őket össze a kompozíció. Ha Ferinek van módja, foglalkoznia kellene ezzel a helyzettel, akár a konkrét hely megtalálásával és ott kivárással vagy instruálással újra beállítani ezt a történetet a fentiek kipróbálásával. (szőke-hegyi)

Pihenőhely

Ahogy ezt már egy előző képnél is felvetettük, ez a fotó jóllehet egy tagja lehetne egy képriportnak is, a riport leckére is el tudnánk képzelni mint a sorozat darabja. Ugyanakkor Ferinél, mivel igenis azt kell mondjuk, hogy Feri tudja, hogy mi az a kompozíció, mi az a tónusjáték, ezért itt bizony néhány komponálási és vágási problémával találkozunk. A szék árnyéka ebben a helyzetben, mivel a szék a lírája a képnek, rajta kell hogy legyen, vágás nélkül, és ha azért vágta el Feri, mert bal oldalon valami rendezetlenség volt, akkor ez megoldható, hogy exponáláskor úgy helyezkedik a fotós, hogy a helyzetben a főszereplő valóban főszerepet kaphasson, és úgymond legyen levegője, tere ahhoz, hogy ezt a főszerepet el is játszhassa. A kép minden bizonnyal úgy készült, hogy Feri kiszúrta a széket a zebrán - valószínű valamelyik városi bringás megmozdulás lehet az esemény - és várta, hogy megtörténjenek azok az események, amik a képbe szerinte fontos, hogy behívódjanak. Ott az elmosódott bicaj, ami zseniális, ott vannak a járókelők lábai is, tehát minden esélye megvan, hogy ez a történet elmesélődjön, csak a főszereplő lett amputálva. Ezen kívül az egy kérdés marad számunkra, hogy vajon miért dől az egész kompozíció, hisz a zebracsíkozás éppenhogy azt kívánná, hogy egy picit ellenoldalra billenjen a dolog. Apróság: a székhez hozzá lehet ám nyúlni exponálás előtt, a gazdája biztos megengedte volna, tehát akár egy picit lehetett volna rajta fordítani. Ennél a munkánál sem mások a szabályok, mint egy klasszikus csendélet esetében, ezért is szeretnénk, ha minél többet foglalkoznátok a csendélet leckével, hogy nyugodt otthoni körülmények között ezeket a kompozíciós helyzeteket le tudjátok modellezni és gyakorolni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Velence

Egy útiképet látunk, aki már járt Velencében az tudja, hogy millió kis ilyen utcát láthatunk, és mindig az a kérdés, hogy éppen az alkotó egy ilyen utazásnál kiválaszt szituációkat, hogy miért azt mutatja nekünk, amit éppen közöl. Itt a monokróm képi ábrázolás, egy öregített, barnított formában jelenik meg. Ennek az archaizálásnak megvan a maga értelme, hiszen ez a színpadi környezet itt amit Velence jelent, ez erre alkalmas, és mivel ez a kép ebben a formájában nem egy vidám közlés, tehát megvan egy melankolikus húzása is a történetnek. Ha kompozícióban, tónusrendben nézem ezt a történetet, akkor azt mondom, hogy ez ahogy már az előző képénél is felmerült, hogy a mélységélesség megválasztásával, és az élesség elhelyezésével a háromdimenziós helyzetből tulajdonképpen egy kétdimenziós helyzetet hoz létre. Igaz, hogy itt a perspektíva valamelyest hozzáad a térélményhez, de mégis, ezek a formák erősen egy síkra vannak hozva. A fények viszont ellendolgoznak ennek, hiszen a néző át akar menni ezen a hídon, de ugyanakkor nem oda fókuszál, a hídra, ahol történik valami, vannak emberek is, hanem mivel felette világosabb tónusban szerepel a házfal, ezért oda ugrik fel mindig a tekintetünk. Tehát ha valamennyi korrekciót lehetne tenni, akár maszkolással, akkor akárha csak azonos tónusértékűre hozzuk azt a felületet akkor máris más ritmikája indul el ennek a képnek. (szőke-hegyi)
értékelés:

Halálra itélt
A pécsi szénmosó épülete, bontás előtt

Egy nagyon szép fényben és struktúrájában is nagyon szép megoldást látunk, egy dokumentációt erről a helyzetről, és az alkotó egy nagyon fontos döntést hozott akkor, amikor a kép arányait beállította; gondolok itt arra, hogy a kép több, mint fele az az eget birtokolja, és a másik, kicsivel kevesebb, mint fele az maga az épület, tehát az épületre mintegy ránehezedik az ég, és az égen lévő struktúrák. Ebben az asszociációs helyzetben filozófiai szerepe van annak a térnek, amit az alkotó az épület fölött hagy. De ha letakarjuk magát az épületet, és csak ezzel a fénytani jelenséggel akarunk foglalkozni, akkor egy kérdés felmerül bennünk, hogy nem kellett volna-e valamivel kiegyenlítettebb helyzetre várnunk, mert most a kép jobb és balfele nagyon nagy dinamikai jeleket mutat, és a jobb felső sarok teljesen becsukódik és elmegy feketébe, addig a bal felső sarok majdnem elmegy a fehérig, és itt, ennél a képnél most ettől van egy féloldalas érzete az embernek, mintha a kép bal felső része nem lenne befejezve, mintha ott kiszaladna ez a tömeg, és tónusérték. Tehát én abban gondolnám a megfejtést, hogy akár utólag beavatkozva, akár maszkolással, mivel viszonylag jól látszik, hogy hol törik meg ez a formai helyzet, kb. a kép harmadánál, és ide akár maszkolással valamelyest korrigálható. Egy pici kérdésem van a Ferihez, hogy akkor, hogy ha van egy ilyen riporthelyzet, amikor dokumentálunk, mint egy fotóriporter, akkor vajon ez egy ilyennek a nyitánya vagy záróképe lehetne, de én el tudnám képzelni ezt a történetet feldolgozva riport formájában, úgy, hogy ezt a történetet végigkérdezzük, és ebben megjelenhetnek a volt szereplők, tehát ez a történet szocióban feldolgozható lehetne, és akkor ennek egy nagyon szép része lehetne egy sorozatnak ez a kép. Tehát ha a Ferit izgatja ez a fajta házi feladat, ami van is, a riport, akkor akár ez a történet alkalmas is lehetne arra, hogy hogyan tudunk leirat nélkül, csupán a fotográfia eszközeivel létrehozni egy riportot. Visszatérve ehhez a képhez én azt mondom, hogy a háttérproblematika az a gond, ami miatt számomra ez a kép kétdisznós. (szőke)
értékelés:

Arc nélküli önportré

Annak különösen örülök, amikor egy alkotó megint elkezdi újra megcsinálni a leckéket, és én mindenkit erre próbálnék sarkallni, hogy amikor egyszer végigment már ezen a körön, ezen a huszonegynéhány leckén, amit itt eddig feladtunk, és jön egy új impulzus, vagy a közösségben eltöltött idő és az értékelések hatására úgy érzi, hogy ez megjelenhet új alkotásokon, akkor fogjunk neki. Ami ennek a képnek az erénye, hogy egy cselekvő kezet látunk, valamilyen cselekvő helyzetet, egy rajt létrejöttét – bár bizonytalan vagyok abban, hogy ez a golyósirón ez a rajt eszköze lenne, vagy csak imitáció, de mindenféleképpen jónak tartom az ötlete. Ami a továbblépés lehetne, az két irány; az egyik az élesség, ugyanis ha megnézzük, akkor most az élesség a rajzon van, miközben az élő kéz, ami a lecke megoldása lenne, az életlen és itt ez egy kérdés, hogy mennyire tudatos ez a választás. Formai kérdésben is van egy kis bizonytalanságérzete a nézőnek, mivel ha jól megfigyeljük, ez valamilyen szőnyegfelület lehet, ami a hátteret adja, ugyanakkor a kép felső részén, valószínűleg a mintából adódóan ez a szőnyeg kivilágosodik, azt nem tudom, hogy mennyire lehetett volna változtatni, mert most ez képhibának tűnik, és nem képalkotó elemnek. A világítást egy főfény adja, valahonnan a bal felső sarkból indulhat, a tollhegy árnyékából ítélve, ugyanakkor azt szokták mondani, hogy a világítás akkor jó, ha van egy főfényünk, és az ad egy térélményt, hogy ha ezt egy kiegészítő fényforrással megtámogatjuk, és ezzel létrehozunk egy térbeli helyzetet. Itt most a problematikus rész a kép alsó része, ahol valami tetoválásféle, vagy rajz felfedezhető a csuklónál, és ez a rajz nagyon jó kompozíciós helyzetbe kerülhetne az alkotó által rajzolttal, de most a világítás és az életlenség miatt ez a jel árnyékban marad és nehezen is értelmezhető. Én azt mondom, hogy az ötlet jó, de a kivitelezésnél, mivelhogy a Mariann már viszonylag régóta velünk van, hogy ha már feltette magának azt a feladatot, hogy ismétli a leckét, akkor a továbblépés az a világítással, akár derítéssel, akár mellékfények használatával lehetne, saját magának a feladatokat finomítani. Ez egy jó ötlet, egy disznót mindenféleképpen megér, és a javítás lenne a továbblépés, azaz én kérnék egy ismétlést. (szőke)
értékelés:

Fel a kezekkel

Engem ez a kép akkor izgatna igazán, ha a háttérrel nagyobb lenne a kontraszt, valami van ott a háttérben, ami izgalmas lehetne látni, hogy egy gyárépület vagy iroda vagy milyen környezetben van ez a szerencsétlen kis kaktusz, ami hát ráadásul innen nézve eléggé ki van szakítva a saját világából, jó tehát jó lenne ha valami ilyesféle kontraszt létrejöhetne. Lehet ezt ismételni? (hegyi)

Séta, eső után
A hűvös utcán egy teaház felé bandukolva, vízipipára és egy csésze salep-re gondolva...

Én nagyon szeretem ezt a képet - egyrészt a hangulati megoldás ezzel az olajos-vizes macskaköves felülettel nagyon jól hozza az ősz hangulatát, sztenderdjeit, és amit oly sokszor számonkérünk az alkotókon, a személyesség megjelenését, én ezt érzem itt a víztükörben a lámpa felbukkanásával. Egy ilyen helyzetben ez pontosan jó is és elég is ahhoz, hogy az ember személyes kontaktust találjon az alkotóval. Az egésznek van egy Krúdys élménye, egy hangulata, a történetben mégiscsak azt kell, hogy mondjam, hogy a kompozícióban én egy picit két út közöttinek érzem ezt a megoldást, mégpedig azért, mert a kamera szögének a megválasztásánál az út, ezek a perspektivikus vonalak nem egyértelműen erősítik a kompozíciót, ha megfigyeljük ezek a vonalak sugárirányban elfordulnak a jobbszél felé, és ez a vágás egy picit a képhatár kiválasztása esetlegesnek tűnik. A megfigyelés nagyon jó, nagyon jó hangulati elemet hordoz; talán érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy mi az ellenpontja ennek a víztükörben megcsillanó lámpának, mi az a valós ellenpont, ami még megjelenhetne, ezen a képen, valahol a macskakövön; akár egy levél ha a hagyományos megközelítést választjuk, vagy egy esernyő, vagy bármi más tárgy, ami ezt a térjátékot még erősebbé tehetné. (szőke-hegyi)
értékelés:

Őszi délután
A nyár a múlté, itt az ősz

A felső gépállásból készült kép a víz szerkezetével, a víz és a valós tárgyi világ valószínűleg valamilyen kerti csempe vagy medence alja, ahol megáll a víz; a víz fizikájával, és azon keresztül a látvány technikájával foglalkozik. Sokszor említődött, és ajánlanám, ha valahol beszerezhető, vagy internetről letölthető Leonardo Trattato della pictura akkor érdeme lenne beszerezni otthonra, nagyon hosszasan foglalkozik a fénnyel, a fénytannal, a levegőrétegek és a víz felületi rendszerével, fényáteresztésével, festészeti szempontból A kép is ezt ábrázolja, holott látszólag alig tartalmaz információkat, olyanokat, amiket megszoktunk. De tulajdonképpen ha egy leltárt készítenénk, akkor a csempék fugái, az algák vagy moszatszerű foltocskák, a tükröződő felület, talán a felette tornyosuló fák-bokrok tónusai, a gyönyörűszép, esőcseppekből létrejövő geometrikus körök, a levéltöredékek és más konkrét, listázható pontok, pl. a felfújható labda, mind egy leltársorba konkrét formákként felsorolhatóak. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert nem elsődlegesen egy absztrakt ritmikai játékot látunk itt, hanem igenis megvannak azok a költészeti utalások, kapaszkodói a képnek, amelyek egyrészt az időről, másrészt az őszhöz kapcsolódó asszociációból az elmúlásról,az idő előrehaladásáról is mesélnek, lásd a labda, amely egy-két hónapja még fel volt fújva, de már behorpad, látszik, hogy jóideje ott van a nyaraló egy elhagyott részénél, a foltok is azt mutatják, hogy rég lehetett ez a csempefelület takarítva – azaz minden az időről, az elmúlásról mesél. Ugyanakkor mégsem szabad a geometriát vagy az absztraktot sem kifelejteni innen, a felső gépállás többségében akkor használatos, amikor valamilyen térképszerű összefoglalás történik alkotói szempontból és itt is ez egy adekvát módszer, mert az egész látványt egységében próbálja az alkotó kezelni¸ természetesen az absztrakt ritmusok játéka is szerepet kap, és ha ez a ritmikai rendszer, akkor az aranymetszést is elég jól hasznosítja, a pop-art világát idéző gyerekjáték, mint urbánus jel, ’megbolondítja’ ezt a képet, azokat a csempefugákat, raszterhálókat, amelyek valahová egy picit jobbfelé kifelé tartanak, és ez a labda úgy tűnik, hogy jól van a sarokban elhelyezve, mert az extrém színvilágával a hátteret egységében tartó barnás-zöldes, a vízen nagyon fátyolosan lilásan jelentkező színvilágot az extrém vöröseivel, kékjeivel, fehérjeivel nagyon is jól ritmizálja, bemozgatja. Különösen azért, mert egészen a kép szélére van kihelyezve ez a furcsa szögletes forma. Véleményem szerint a kép egyik nagy előnye az, hogy a Gábor érzékenysége jelen van, elképzelésem szerint ebben a háttér-szőnyegfelületben, a víz, a víz hatásai ezen a csempén, a levelek és mindent egy összegben nevezek szőnyeg-háttérfelületnek, amiből kibukkan a egy picit a színfal elé helyezve, mint egy akrobata vagy előadóművész – ez a labda az, ami különváltan kezelnék a kép összességében. Talán a Gábor egyik előző képénél mondtam, hogy nagyon fontos lenne, hogy az alkotói kézjegyek mindig kerüljenek oda a képre, az, amitől az a mondanivaló, amit létrehoztok az ugyanakkor megismételhetetlenül csak hozzátok tartozzon. És az én megítélésem, nézetem szerint ezen a képen jelen van a Gerlei Gábor, rajta van a szignója, és ez az egészen furcsa, meglepő, clown-szerű, fonnyadt labda a színeivel az, maga a bohóc, ő az én sejtésem szerint a Gerlei-féle kézjegy. Mindaz, amit a természetből megfigyel a fotós az esőcseppekkel, a vízzel és csempékkel – azt megfejeli véleményem szerint kevésbé manipulatívan – a labda formája teszi ezt az egészet sajátságossá. Ha manipulált a kép, akkor annyiban finoman manipulált, hogy hihető, elfogadható egy ilyen látványkivágás, egy vidéki kertes ház szélén otthagyott, a nyári élmény után az időben egy helyzet. Én ezt a képet nagyon fontosnak tartom, nagyon jónak tartom, és nekem az tetszik különösen benne, hogy miközben fontos gondolatokat fogalmaz meg – és nem vidám, hanem nagyon is mély dolgokról szól – én mégis azt mondom, hogy őszintén beszél egy létállapotról, ez a kép egy képnyelvvel mondja el az alkotónak a világhoz való viszonyát, és talán ha sejtenénk, hogy Gerlei a labda, akkor látható, hogy mennyire nem központi, hova kerül ki ezen a képen, és mennyire bizonytalanul egyensúlyozik egy kötélen, ahonnan lezuhanhat ide a bal alsó sarokba a mélybe, ahogy nézzük azt a képet, folyamatosan azt gondoljuk, hogy guruljon már el onnan az a labda végre, mennyen már ki a képből, tehát az mindaz a gyermeki rácsodálkozással történő megfigyelés, ami a Gáborban megvan, az ezen a képen szerintem jól működik. Nagyon köszönöm ezt a képet, és három disznó. (szőke)
értékelés:

Gerlei Gábornak, a hatodik (nekünk csak ilyen van)
Szóval, ha már ez egy könnyedebb kép, akkor elmondom, hogy ez a disznó, ez olyan, hogy nem lehetett bezárni, hanem oda ment ahova akart a százötven hektáros birtokon. Hol itt tűnt fel, hol ott. Egyik nap a hegyen találkoztunk vele, másik nap a ház melletti kerítésen kandikált ki. A gazdái megelégelték, és elektromos kerítéssel bezárták egy kb ezer négyzetméteres területre, ahol van egy ól, és ami tele van gyönyörű, ezerféle, sárgán és fehéren virágzó pipavirágokkal a smaragdszínű fű, hosszúszárú között. Most itt lakik. Ha viszünk neki ennivalót, meg lehet vakargatni, teljesen tiszta és jól ápolt, nagyon értelmes, kedves malac, csak egy kicsit kövér. Szóval mi ezt a disznót szeretnénk felajánlani a Gábornak.

[Szőke és Hegyi verselnek, a Hetedik-et és a Bóbitát keverve] Nekem a kedvenc versem volt egyénként ez a Bóbita-dolog gyerekkoromban, valahogy engem nagyon megfogott, és kár, hogy ez most jut eszembe, mert a gyerekkor leckéhez el lehetett volna ott dúdolni... Itt ezen a képen láthatjuk Miss Röfit, vagy nem is tudom, mi ez, yorkshire-i vagy mi? Tehát láthatjuk ezt a kis disznót, és valóban kicsi, mert nagyon örülök annak, hogy a Vera olyan helyzetet választott, hogy a méretarányok könnyen megfigyelhetőek, tehát ha ezt megfigyeljük, akkor a virághoz mérve tudunk viszonyítani, és jól látható, hogy ez egy viszonylag kicsi disznó, aki így mosolyog ide bele a kamerába. Nekem itt egy megjegyzésem lenne, hogy most a kép jobboldala az egy picit kilyukad, tehát miközben a szereplő jobboldal-felé van komponálva, ezért vágni nem nagyon lehet ezen a kompozíción, tehát a megoldás az lehetett volna, ha a fotós egy picit jobbfelé elmozdul, akkor tudott volna egy olyan pozíciót találni, ahol a háttérben az ég nem kezdi el kilyukasztani magát ezt a felületet, mert ez így most elviszi a tekintetet. Mivel a kompozíciónál mindig fontos, hogy a szem milyen utat jár be a képen, és fontos, hogy a szemmozgásnál, az út lekövetésénél hol vannak azok a nyugvópontok, amiket hosszabban megfigyel a néző. Most itt van ugye a malacunk, határozottan jelenlévő formája, ebben is a szeme-orra-mosolya, és ez az egyik ilyen fontos rész; aztán el tudnunk kalandozni balfelé, a virágok felé, és jobbra, ahol valami van, talán kerti zuhanyzó, és ezek között mozoghat a szemünk, és amikor elmozdul a szem jobbfelé, akkor ott mindig keresnénk valamit, emiatt a befejezetlenség miatt, ami kiviszi a tekintetet a képkereten kívülre, és ott próbál megfejtésre találni. Ezekre is kell egy kompozíciónál ügyelni. Tanácsként annyit hozzátehetek, hogy ilyenkor az ember első izgalmi állapotában rögzíteni akarja azt a szituációt, amit ott meglátott, de mégis érdemes többet várni. Ha itt a fotós picit jobbra mozdul, akkor még egy problémát megold, a fényekét, mert most a malac fejének több, mint egyharmada sötétebb tónusban jelentkezik, és ez a téma térbeliségét zavarja. Ha viszont elmozdulunk, és ott próbálunk valami kontaktust létrehozni ezzel az állattal, akkor ez megtartható lenne, és ránk fog nézni egy a kis állat, és kiküszöböljük a világítással való problémánkat. Nem muszáj teljesen frontálisan világítani ezt a formát, mert akkor is a térbelisége veszik el, de most nagyon erősek ott a kontrasztok. Egy másik vonulat, aminek én nagyon örülök, amikor egymásnak üzentek, és egymásnak küldtök valamilyen asszociációs játékot, ezek néha direktek, néha kevésbé, néha csak a kommunikációban résztvevőknek érthetőek, néha az egész társaságnak, és ezeket én fontosnak tartom, mert ezek humorforrások, és közösségi élményt is adnak, ami azt hiszem, éppolyan fontos az estiskolán, mint a személyes kommunikáció, és fejlődés. És ezért is javaslom, hogy noha vannak a képnek hibái, amiket remélem, hogy a Vera ezzel a kismalaccal, akivel akár egy történetet is el lehetne meséltetni, vagy a riport leckére megcsinálni valamilyen feldolgozását, de mégis azt gondolom, hogy három disznót érdemel ez a kép a közösségi munkával megfejelve. (szőke-hegyi)
értékelés:

Igy láttam én

Mindig nehéz feladat elé állítják magukat a fotósok, amikor valami nagyon ismert formát vagy helyzetet vagy történetet szeretnének ábrázolni fotográfiai úton – ugye itt az Eiffel tornyot látjuk alulnézetben, aminek egy érdekes utalása, hogy Budapesten a Nyugati pályaudvar hasonló szerkezettel, felfogással készült, tehát nekünk is megvan a magunk Eiffel által tervezett szerkezete. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon nehéz valami újat, valami személyeset találni és mutatni – a kép címe arról beszél, hogy így láttam én, azaz ezt a fajta személyességet próbálja a saját Eiffel-tornyom című dolgot akarja megmutatni nekünk – de hát ha visszalapozunk az estiskolán is akár, egy félévet, itt is egy nagyon hasonló beállítással találkoztunk már. Tehát itt is, a képben a megfejtés kulcsa mindig is a személyesség, az a fajta személyesség, amit oly sokszor számonkérünk a munkáitoknál, hogy hogyan kerül bele Polyák Erika ebbe a történetbe? Mert ezt a képet ilyenformán bárki, aki alááll ennek a szerkezetnek, az elkészítheti. És ezesetben nincsen más kapaszkodónk, mint az a személyes jelenlét, amivel mi rendelkeztünk csak – hogy én voltam ott, 2008 október 10-én Párizsban, ez az én történetem, az én élményem – és ezt az én-élményt kell valamilyen formában a képre ráhelyezni. Hogy milyen formán, arra nem tudok – nem is akarok tanácsot adni, azért nem, mert az a Hegyi vagy a Szőke Eiffel-tornya lesz, de mindenféleképpen ezt az irányt javaslom. Úgyhogy nagyon köszönjük ezt a leckét, és a képet, de ez a személyesség erről a képről hiányzik. (szőke-hegyi)