Két dolgot szeretnék kimondani és ezt igazából Barának, hiszen mindig a képeket az alkotóhoz próbáljuk valamilyen módon értékelni, nem az Estiskola képanyagainak nagy részéhez képest, olyan csak ritkán fordul elő. Nem az a cél, hogy egymással versenyezzünk, hanem az önmagunk történeteit próbáljuk megkeresni kihangsúlyozva, hogy jót akarok. Természetesen ez a kép jó. Természetesen ez a kép korrekt. Természeten a különböző vízszintes felületek mondjuk úgy síkdinamika játéka megvan. Természetesen ez egy tehetséges alkotás. És mondjuk úgy, hogy ebben a 13-as lecke épített környezetben ez egy ötös dolgozat. De ha a Bara történeteket nézem és a Bara üzeneteit, akkor azt mondom, hogy ez a kép azért csak félig kész, mert ezt lehet tudni, hogy a Bara képes csuklóból kirántani egy ilyen expozíciót, meglátni ezt a látványt. És megint azt mondom, hogy a hármas egységből, ami az előző kép kapcsán hosszabban elemződött, akár a Bara modellje, akár az épített környezet és akár a Bara belső világa, ahol ő szereplőként jelenik meg, nagyon jó lenne, hogyha ebből a hármas külön rendszerből fuzionálások jönnének létre. Tehát ebből a képből az én véleményem szerint csak a Bara hiányzik. És a tehetségével maszkolja el azt, hogy maga a feladat az félig van megoldva, mert attól, hogy egy jó képet elkészít, avval a résszel ami a címből adódik, hogy börtön, nyilván azt, hogy ezt valaki meglátja, valaki érzékeli, valakinek ez a filozófiája ezen a képen keresztül, az ő jelenléte hiányzik ebből a képből. Azt had ne én mondjam meg formailag, hogy milyen módon kellett volna megoldani. Én nagyon reménykedem abban, hogy a Bara sejti, vagy tudja, hogy mire gondolok. Ezért én erre a képre egy disznót adnék. Nem azért mert nem szeretem és nem azért, mert a kép nem tökéletes, hanem azt szeretném, hogy a Bara azt az üzenetet értse meg, amit próbálok közölni ezen kívül. (szőke)
értékelés:

Nagyon szeretem ezt a képet. Elsősorban a hármas egység miatt. Itt a közelben húzódó, talán valamilyen sóderes felület, amely szinte élesen elvágja a középső traktust, ahol a virágokat látjuk talán egy bodzabokorral a balszélen, és a hátteret, ami lehetséges, hogy valamilyen út, vagy valamilyen felület. Most így attól, hogy valamilyen raszteres és ilyen elmosódott, felhőkként értelmezhetők. Tehát, egy nagyon érdekes trükk, egy fényképészeti trükk látható itt, hogy a térrel egy kicsit úgy játsszon, hogy azok az élmények, amelyekről ha egy kockás papíron, vagy egy fűszerüzletben dekára lemérek mindent és meghatározom, hogy konkrétan melyik felület mit jelent, házfal, sóder, virág, petúnia, levelek, szirmok, ebben a kategóriában mégis át tudja emelni az alkotó az egész történetet egy festőiségbe és egy tájképrendszerbe. Egyszerűen csak annyit csinál, hogy a fényeket, a foltokat a maga érdekében, a maga nyelvezetében átfordítja, kompozíciót keres és azt mondja, hogy igen, lehet, hogy az egy fal, vagy lehet, hogy az egy felület, de így a foltoktól az egy elmosódott felhő tájkép. És ettől nagyon szerethető ez a kép. Nagyon jó, hogy ilyen átalakításokat a Margit észrevesz. És ha a korai Tóth Margit képeket megnézzük elég nagy a változás képnyelvi szintben. Én ennek nagyon örülök, tehát háromdisznósra értékelem. (szőke)
értékelés:

Tetszik benne a kék csík és a réz színe. Ferihegyi repülőgép emlékpark, 2009. 07. 04.

A kép gépészeti, mechanikai formatanulmány. Elsősorban a 20-as évekbeli avantgard nagyon szeretett dolgozni ezzel, vagy a Bauhaus. És olyan filmek is születtek, némafilmek, amelyekben ezek a szerkezetek nagyon fontos szerepet kapnak. És ráadásul azt kell kimondani, hogy az ember által épített különböző mechanikai szerkezetek tényleg nagyon érdekesek, és főleg, hogyha ez valamilyen archaikus rendszernek tűnik. Az, hogy ez a fényképezőbelső milyen korú, régi avagy új szerkezet, az ilyen értelemben teljesen mindegy, mert a megvilágításból adódóan archaikusnak tűnik. A korrodeált felületek, olyan az egész, minthogyha egy, minthogyha a Gellért szálló fürdőmedencéjének a mechanikáit látnánk. Az én megjegyzésem az inkább az, hogy ebben a nagyon közeli felvételben a döntések nem születtek meg teljesen. Térképészeti értelemben igyekezett az alkotó ezt a felülnézeti lehetőséget használni, ha megnézzük a kép baloldali függőleges felületét, ott van még egy talán negyedujjnyi szakasz, amit ha áthelyeznénk a jobboldalra, akkor a gép különböző kiálló kis fémszerkezetei még a képbe kerülnének jobboldalról. Egy picit kellett volna igazítani a kamerán. A másik kérdés az, hogyha a fémfelületek, a mechanikák, a rajta lévő fénytani hatások a fontosak, akkor vajon szerencsés e háttérként az erőteljes kéket, a sötétzöldet és ezeket a különböző meghatározhatatlan felületeket, amelyek nyilván itt alátétként jelentkeznek, használni. Ugyanis ugyanannyira összetetté válik a gépet körülvevő háttér, ugyanannyira bonyolulttá válik, mint amennyire bonyolult a gép mechanikáját megmutató középponti rész. A középpont sem véletlenül hangzik el, mert a képnek a középpontjában az optikához kapcsolódó furcsa szerkezet középső sötét foltja uralja ezt a képet. Oda vagy valamilyen plusz kis műtermi megvilágítással fényt, vagy valamit, valamilyen ötletet kellett volna még alkalmazni, mert most olyan az egész minthogyha egy varázsszerkezetet látnánk, aminél a varázsszerkezet mechanizmusa érthető, de ahova vonzza a szemet ez az egész üzenet, ott nem történik semmi. Ha az alkotót érdekli ez a fajta mechanikák iránti tisztelet, érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkoznia. Én ezt most pont azért, mert nincs pontosítva, bár ugye a leiratban is írja, hogy tetszik benne a kék csík és a réz színe, akkor ezekre éppen a világításokkal lehetett volna többet foglalkozni, tehát én ezt kétdisznósra értékelem ezt a képet, mert úgy érzem, hogy nem száz százalékosan lettek az exponálás előtt ezek pontosítva, hogy mit miért csinálok. (szőke)
értékelés:

Alapvetően a környezet és a mozgó szerkezetek párjátékáról van itt szó itt ezen a képen és a mozgás házi feladatban nagyon sokszor láttuk már ezt a megközelítést. Mondhatjuk úgy, hogy a 8-as mozgás házi feladat valószínűleg egy nagyon nehéz házi feladat. Remélem, hogy a későbbiekben, ugyanúgy, ahogy az önportréknál megtörténnek az ismétlések, majd minden alkotó nekikezd újra ezeknek az újraértelmezéséhez. Mert az első lépcsőfok, amely a világgal kapcsolatban történő megfigyelések, ahol kimondható az, hogy az élet egyik alapvető titka, hogy minden folyamatosan mozgásban van. Minden folyamatosan hullámzik, a völgyek után jönnek a hegyek. Minden folyamatosan vibrál. Ezt az alapképletet próbálja megközelíteni a fényképész. Ugyanakkor ez egy A-B verzió, ahol elhelyezhető maga a fotóapparát. Komponálható egyrészt az A szegmens felől a képrendszer a tilefon csavarokkal, a vasúti sínekkel, a háttérben lévő növényekkel. Másrészről pedig nyilván egy nagyon nehéz helyzet, mert egy tovahaladó szerelvény felületeit látjuk itt, amely megint csak, mint egy ilyen festői eszköz átsuhan, átsiklik és egy elmosódott formaként jelentkezik. Ha magukat a konkrétumokat és a fotózás alap nehézségeit leszámítjuk, akkor tulajdonképpen a pontos és precíz éles fénnyel megvilágított formák és ez a festői barnás tónusvilág kettőséből áll a kép. És ha azt is félretesszük, hogy természetesen nagyon nehéz egy nagyon gyorsan mozgó ilyen párhuzamosan, a kamerával párhuzamosan haladó szerkezetet lefényképezni, ha mindezt nem vesszük alapul, akkor csak a kompozíció rendezetlenségét tudjuk ebben a képben kritizálni. Természetesen még egyszer mondom, hogy az tudható, hogy ehhez vagy egy olyan speciális fényképezőgép kell, amely nagyon jól tud exponálni, vagy hosszú időt kell eltölteni ugyanitt a sínek mellett és sok ilyen elmozduló felületet kell, mint egy ilyen kísérleti anyagot lefényképezni. Elsősorban természetfotósoknál lehet ilyesmit látni, hogy napokat töltenek el megfigyelőként és tulajdonképpen ez is egy természetfotó, és aztán egy egynapi termésből választják ki azt az egy darab képet, ahol ugyanez az elmosódott felület kompozíciós rendjében jó tud lenni. Itt a dekomponáltság, az úgy gondolom, hogy nem elsősorban tudatos, hanem az esemény bonyolultságából adódó. Tehát attól bukik, attól csúszik a kép foltrendszere, mert nagyon nehéz volt egy ilyen gyorsan haladó szerelvényt a kamerával párhuzamosan fényképezni. Ezekben a szituációkban esetlegesen az segítség lehet, hogyha valahogy egy picit a kamerát skurcba, vagy perspektivikusan próbáljuk elhelyezni, mert akkor több esély van rá, hogy az elmozgó felületet még azért alapvetően elkaphassuk. Tehát én azt gondolom, hogy itt ugyanazt erősíteném, amit az előző képeknél is ma elmondtam, hogy fontos tulajdonképpen lemodellezni az exponálási helyzeteket, végiggondolni fejbe és az alapján, mint egy valódi filmforgatásra is rákészülni, egyszerű kifejezéssel – gyártási tervet készíteni – amelyek alapján elméletben már kiderülhetnek a majdani problémák és akkor egy kompozíciós szerkezet nem fog elcsúszni. Én ezt egy disznóra értékelem. (szőke)
értékelés:

megérte az ásás, lapátolás...

Egy fekvő formátumú képet látunk, sokszor elhangzik ez a kifejezés, hogy – fekvő formátum: általában, ha az extrém kompozíciókat, formakompozíciókat nem számoljuk, akkor nagyjából három nagy egységben gondolkozhatunk. Ha egy kép álló formátumú, ha egy kép fekvő formátumú, vagy esetlegesen négyzetes szerkezetű. Többségében a fekvő formátumot akkor használják az alkotók, ha valamilyen nyugalmi, valamilyen panno-szerű kiterített állapotot keresnek. Ez a kép elsősorban színvilágában hozza egyrészről ezt az irányt, gondolok itt a sötétbarna, feketébe hajló fölső tónusra, amely a kép fölső egyharmadában balra tolódva picikét helyezkedik el. A nedv-zöld, világoszöld foltrendszert a kép jobb fölső sarkában és a kép kétharmadát pedig többségében egy aranyokker, barnába hajló tónusrendszer uralja. Mivel a képen konkrét tárgyak – bicikli, vödör, talicska – nem fedezhetőek fel, növénymotívumok, formák igen, a nyelvezetében utal a kép arra, hogy nem egy absztrakt formai színjátékot látunk, hogy ez egy reális környezet, amit a fotós fotóz. Mégis én azt mondom, hogy elsősorban irányában egy érzelmi megközelítést láthatunk itt. Talán a hozzáfűzés, a képhez tartozó hozzáfűzés is ezt erősíti, hogy a színek megfigyelése, a színhatások megfigyelése, az egész kép hangulata valamilyen fajta romantikát, valamilyen fajta érzelmes irányt szeretne a néző számára bemutatni. Ebben van egy különleges eszköz, amit a fényképész tud használni, maga a víz, amely ha fénytani szempontból vizsgáljuk, sokszor foglalkoztunk már itt az Estiskolán a tükröződésekkel, tükrökkel, fátylakkal, azokban az Estiskolás táborokban, ahol fénytannal, világítástechnikával foglalkoztunk, ott is többször szóba került ez. A víz egy olyan anyag, amely bár tud nagyon erőteljes lenni, nagy tömegben teljesen zárt fénytani rendszerként is tud működni nem engedve át a fényt, különböző reflexhatásokra, pl. tenger, viharos felületek nagyon drámai fénytani felületként tud működni, de nagy többségében egy bizonyos távolság, vagy tömegmennyiségben a víz egyfajta áttetsző, tulajdonképpen játékos és könnyed eszközként értelmezhető a fényképészetben. Itt is ez történik, hiszen ez a parányi patakmeder, amelyben mozgásban van folyamatosan a víztömeg, az ideérkező, a fák közül beeső fényt elmosottá, pulzálóvá, a kavicsok tükröződései miatt lágy kapcsolódásokkal festőivé változtatja. Sőt, a rajta keresztül átlátszó konkrét felületek, kövek, bazaltdarabkák, mészkövek mind inkább foltrendszerként működnek, mint - megint csak az elemzés elején elhangozva - konkrét felületekként. Tehát az kimondható, hogy ennek a képnek az egyik kulcs üzenete az a víz fénytani jelensége, amihez képest, ha hozzákeresünk még társult mondatokat, akkor egy picit a perspektíva társulna ide, lásd patakmeder útja, ahogy ott a növények között valahova a sötétbe tovahalad, az oldalsó felületei a patakmedernek ez a sötétbarnás tónus - tehát, hogy vannak más járulékos zöngék a képen, de alapvetően ez az aranyokker nagy kétharmados egység uralja a képet. Annyi hozzáfűzés lenne evvel kapcsolatban alkotói szempontból, hogy talán érdemes lenne ezeket a tanulmányokat abban az értelemben folytatni, hogyha kimondjuk, hogy a víz fénytani jelensége érdekel bennünket és ehhez kvázi címként, keretként használunk a valós környezetből és ezt pontosítjuk, kimondjuk alkotói szempontból magunknak, akkor esetlegesen az befolyásolná a kompozíciós rendet. Most én úgy érzem, hogy nincs száz százalékosan eldöntve az, hogy valójában egy kvázi tájképet, egy erdei környezetben lévő zsánert látunk, akkor a történetiséghez sincsenek használva ezek az elemzés elején elhangzott konkrét tárgyi rekvizitumok, lehet az egy emberi láb, lehet, még egyszer mondom egy valamilyen kis tárgy, amit otthagyott a környezet. Ez a vonal nincs megerősítve. Én nem is azt mondom, hogy ezt kellene tenni, csak akkor pontosítani kéne a víz fodraival, a víz játékával való kapcsolódást és lehetséges, hogy változna a kompozíciós rend most. Egy picit esetlegesnek érzem ebben az állapotban a fölső sötét felületet, már csak azért is, mert az a barnákba, szürkékbe és feketébe hajló patakmeder oldalrészleteiben nem gazdag. A növények a jobboldali részen a zöld felületek, azok pedig éppen hogy csak a képben vannak, talán egy nád felületet látunk ott ami behajlik, a többiek inkább csak becsúsznak a kép szélébe. Ezeket arányosítanám én és megint azt mondanám, hogy érdemes egy-egy kép elkészítése előtt az alkotónak önmaga számára szinte – bocsánat, hogy ezt a kifejezést használom – mint egy imát, fölmondani a leckét saját magának, hogy én ezt a képet azért készítem, mert… nekem ebben a képben az a fontos, hogy… én evvel a képpel azt szeretném láttatni, hogy… számomra benne az a kérdés, hogy… Ezek az egyszerű kis mondatocskák abban segíthetnek, hogy a majdani kompozíció szempontjából egyre pontosabbak legyenek az üzenetek a néző számára, hiszen itt az a cél, hogy ezt a képet is megszerettessük, elfogadtassuk a nézővel. Kettő disznóra értékelem ezt a képet. (szőke)
értékelés:

Ennek a képnek valójában nem az a középpontja, amit mi gondolnánk: Eszter arca, gesztusai, ékszerei, ujjtartása, bár Eszternek nem biztos, hogy tetszene, ha ezt mondanánk, hiszen elég határozott és elszánt és makacs hölgynek tűnik ő, hanem az az ékszer és az a jelzés, amely a nyakékként egy csiga formában megjelenik. Nagyon különleges és szinte arról a síkról leválik ez a furcsa geometria itt a növények között, ezért én azt mondanám - majdan a későbbiekben miközben ezt a képet szeretem – hogy Viktória, ha ilyenkor tudod és ezt tulajdonképpen egy színészi feladatokat is működtető képbe rendezed el, készíted ezeket a helyzeteket és látod a látványt: az ékszereket, a nyakékeket, a ruhát, a jelmezt, a hajat mindent, hiszen a barátodról van szó, ismered minden porcikáját. Én azt mondom, hogy érdemes egy picit odafigyelni és akár egy szépítkező zsebtükörrel egy fényt megcsillantani itt ezen a spirituális mágikus jelen, ezen a csigavonalon, mely a nyakban helyezkedik el, és abban a pillanatban nem egy klasszikusan középről komponált, hanem egy furcsán, a kép legalsó szélére súlypontozott rendszer jön létre, amitől egy csúcsára állított háromszögként elkezd a kép folyamatosan jobbra-balra billegni és ezt a vibrációt életben tartani ennél a fekete-fehér képnél. Én azt gondolom, hogy a két disznó megvan. (szőke)
értékelés: