Van olyan, amikor az ember hazafelé gyalogol egy koncert után, egy buli után, és az az élmény, hogy együtt volt barátokkal, és történtek körülötte az események, erős kontrasztba kerül azzal az egyedülléttel, amikor mindez elmúlik és már nincs meg az a húzóerő, ami a koncertre menet megvolt. Hazafelé menet azért mindig egy kicsit más élmény, mint készülni egy ilyen eseményre. Aztán ezt ki mire használja ezt az időt, van aki ilyenkor olvas hazafelé, ha nem fogyasztott túl sok alkoholt, van aki figyeli az embereket, van aki örül, hogy valahogy haza tud érni, most én viccelni fogok: Gimesi pedig fényképezett. Az a bajom, András, hogy nem érzem azt az egyediséget, amitől ez a kép kiemelendő lenne a sok százezer hasonló helyen hasonlóképpen elkattintott képtől. Tehát biztos sok embernek van a világon hazafele menet fényképezőgép a nyakában, és megcsinálták már ezt jó páran, hogy na megyek haza, aztán egy aluljáróban, hosszabb expozícióval egy bemozdult képet készítek. Ez most nekem ennyi. Sem kompozíciójában, sem történetében nem érzem azt, hogy ez nekem olyan túl sokat tudna mesélni. A magányról pedig ténylegesen azt gondolom, hogy az a magány, amit te éreztél miközben hazafelé battyogtál, most itt nincs rajta ezen, meg a címét sem nagyon értem. Ez most egy olyan közlés, amivel nem tudok mit kezdeni. A többi képedhez képest én erre nem tudok adni csillagot. Ismétlés.

Értem én ezt, András, ez nem riport, mert a riport az nem egy kép, hanem sorozat. Ezt már én mondtam másnál, de úgy látszik, hogy nem olvassátok, amit máshoz írunk elemzést, hanem csak a sajátotokat, vagy ez elkerülte a figyelmed, szóval a riportnál több képet várunk. A pillanatot jól megfogtad, de az, hogy minden mozog, meg életlen is, meg kompozícióban sincs nagyon rendben, azért szerintem ezek a szendvics-emberek nem rohantak volna el. Az, hogy az a turista oda beugrott, és fotózza őket, itt megint azt mondom, hogy a verbális humor része a dolognak, amit már szerintem túlhaladtunk. Úgyhogy ezt szorgalmiba átteszem. (hegyi)

Víz-zene virág fesztivál Tatán, a vizek városában.

Az, hogy ez egy fesztivál, az, hogy ez milyen történet, ez mind mellékes. Ez a kép attól válik izgalmassá, attól válik fotográfiává, hogy Nóra egy ilyen helyzetben nem azzal törődött, hogy ott egy fesztivál van, nem azzal törődött, hogy ott milyen forgatag van, milyen esemény, hanem azzal törődött, hogy meglátta, akár egy kis hídon átmenve, ezt a tükröződő játékot, és ezzel elkezdett dolgozni. Ráadásul valószínű nem másfél másodpercet töltött az eseménnyel, hogy jaj de izgalmas, lefotózom, mert itt tudatosan látom azt a kompozíciós játékot, ami a kis ház tetejének csúcsíves formáival, a víz tükrén létrejövő játék, és a vízi növények szintén csúcsíveivel létrejön. Tehát ez a ritmizálás nekem nagyon is tudatos kompozíciós döntésnek tűnik. Ezért én ezt nagyon szeretem, és az igazi fricska az a csónak belekomponálása ebbe a képbe. Ugyanis lehet, hogy valaki ezt a képet úgy csinálta volna meg, hogy ott levágta volna a képet, és a valóságot teljesen kidobja, és készít egy ilyen tükröződő világ képet, akár még talpra is fordítja, és akkor megint néztünk volna ki a fejünkből, hogy ez most megint milyen móka. Én ennek örülök, hogy ez a csónak ott van. Egyrészt humoros, másrészt pedig szinte tényleg patikamérlegen dekára kimérve pontosan annyi valóságot ad hozzá a képhez, amennyi szükséges. Kettő pici kis jelzésértékű javítandó dolog van itt a képnél, amit könnyedén meg lehet oldani akár laborban, akár fotosoppal: az egyik a képnek a bal felső részén lévő fekete valami, az lehet, hogy pont egy látogatónak a lába, a másik szintén a képnek bal felső részén lévő, az épület ablakából ottmaradó három pici kis kocka. Ezeket én ott kitisztítottam volna, mert ezek mint formai megjelenés, nem tiszták, nem valók oda. (hegyi)
értékelés:

Hát ez a kép szegény elég sokat volt már cserélve, ígértem én Andrásnak, hogy elmegyek, és bekalibrálom a monitorát, mert ez még mindig csíkos, és ez a csíkosság az, ami lebuktatja az alkotót, többek között abban, hogy itt egy utólagos manipuláció történik. Tehát kvázi mintha egy ollóval kivágtuk volna ezt az épületet a valós környezetéből, így erősítve azt is, amit a cím is jelent, azt, hogy ez a fajta felület egy ilyen, mint egy zászlóvivő alaknak a zászlója lobog itt a térben, és tükrözi vissza az épületet, amivel szemben ő megtalálható. A képet szeretem, tetszik, dehát ugye volt elég időm nézegetni, nem csak azért, mert el vagyunk egy picit maradva az elemzéssel, hanem azért is mert többször kellett cserélgetni. És azt mondom, hogy értem, és tetszik, nem tudom mi volt az, amit András levágott róla, mert ebben nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy egyetértek azzal, hogy ezt le kellett vágni. Lehet, hogy így van, ezt most így ebben a formában nem tudom eldönteni, de mivel a bizonytalanság bennem van, ez nekem legalábbis azt jelzi, hogy nem nagyon győzött meg András engem arról, hogy ennek így kell lennie. (hegyi)
értékelés:

Önmagam fényképezése nem nagyon izgat, de a tisztesség kedvéért megcsináltam. Ha lesz egy jó napom, talán jobb is lesz.

Ez a halszemoptika-szerű torzítás, amit kapunk nagyon izgalmassá teszi ezt a képet. Egyrészt egészen sokat befog abból a szobából, ahol az alkotó dolgozik, láthatóan van egy külön kis kuckója, ami kifejezetten a számítógépről, a fotográfiáról szól, és ez a kis kuckó egy nappaliból van leválasztva. Valamit kapunk a nappali hangulatából is. Én lehet, hogy annyit megtettem volna, hogy picit hátrébb mozdítom a gépet, itt lehet, hogy csak centiméterekről van szó, hogy befejeződjön az a fal, ami most a képnek a jobb oldalán elkezdődik. Tehát ott az a szekrénysor is megmutatható legyen, és ne csak a képek a falon, mert ehhez a képhez tudatosan és szervesen is ez hozzátartozik, hiszen ha csak a kuckómat akartuk volna megmutatni, akkor valószínűleg nem ezt az optikát csavarom a gépre. Bár azért az szokott előfordulni fotográfusoknál, hogy vesznek egy ilyen csoda-obiektívet, és valahogy megpróbálják saját maguk és esetleg a kétkedő család előtt igazolni, hogy miért kellett erre ennyi pénzt kidobni, és akkor készítenek vele fényképeket. Ez is előfordulhat, de azt gondolom, hogy itt eléggé tudatos a kompozíció ahhoz, hogy ne ezt gondoljam, hogy csak fennmaradt ez az optika, hanem valószínűleg Tamás ezt szerette volna nekünk mutatni, ezt a fajta torzítást. Ha pedig így van, akkor jó volna ezt befejezni, úgymond képhatártól képhatárig, faltól falig. A másik, amit gondolok, az az, hogy nekem ez most picit szürke, van rajta egy szürke fátyol, és ez most nem nagyon tesz jót. Én értem, hogy van egy tónusmenet, amit a kinti világban felfedezhető talán erkély, vagy folyósó mutat, és ott jelenik meg a napfény az ajtóban. Lehet ez is egy hangulati elem, viszont akkor azt mondom, hogy ha ezzel a hangulati elemmel szeretnék játszani, akkor meg kéne várni egy olyan időpontot, ahol ez az árnyék már jócskán bemászik ebbe a szobába. Ahogy látom, ez a folyamat elkezdődött, tehát a küszöbnél ott a napocska, de akkor megvárom míg a perzsaszőnyegre ráfekszik ez a fénysugár, és akkor már többet kapok a tónusból, akkor értelmezhetővé válik az, hogy miért is ilyen szürkés egyébként a belvilág. Én ezeket tudom nagyjából hozzátenni, egyébként a képet nagyon szeretem, s nagyon jó az, hogy Tamás egy ilyen felénk forduló pózban van jelen, és készíti el ezt a képét, mert kommunikál a nézővel, szerencsére nem azzal van elfoglalva, amit a képen lát, ahogy látom ez az előbb elemzett kutyás kép, amit a képernyő mutat. Szóval a kép egyébként tökéletesen rendben van, ez a két megjegyzés: a tónus, az exponálás időpontja, és a képkivágás, vagyis az obiektív elhelyezése, úgy, hogy megmaradjon a szoba széle is. Ennyit tudtam én ehhez hozzátenni, Tamás, nem tudom, hogy ez így jó-e, én erre most kettő csillagot adok a fentiek miatt. Kérhetek egy ismétlést? (hegyi)
értékelés:

Andrástól egy olyan képet kapunk, ahol nem eldöntött, hogy mennyi a manipuláció, és azt mivel hozta létre, és mennyi az, ami a valóságban megtörtént. Ezzel egyetlenegy problémám van: az, hogy amikor ennyire misztikus az alap is, mert egy víztükörben tükröződő korlátot kapunk, tehát nem egy biztos helyzetet, hanem valaminek csak egy tükörképét, vagy lenyomatát, akkor ha erre még ráteszünk egy lapáttal, valamilyen felismerhetetlen formával, akkor ez izgalmas lesz az átlagnéző számára, mert ő sem tudja mit lát, és ez foglalkoztatja egy darabig, de mivel nem kap megoldást, ebből kifolyólag ez az izgalom egy idő után elcsitul, és onnantól kezdve a kép nem fog működni. Másképp fogom ezt megfogalmazni: jelen pillanatban ez a kép csak eszközében fotográfia. Lehet illusztrációként használni egy mesekönyhöz, sokmindent el tudok ezzel képzelni, mert a kép alapvetően nem rossz irányba mozdul el, de fotográfiaként nekem ez kevés. Festhetek is akár ilyet, rajzolhatok is akár ilyet, tehát azt a plusszt, amit a fotográfia tud, most ezen a képen nem kapom meg. Azt abszolút értem, hogy mitől rezonancia, nagyon is jól megfogható, de azt szoktam mondani, hogy azért nem árt, ha valamilyen kapaszkodót adunk a nézőnek. Ez a korlát most, mivel ez az átrajzolás megtörténik, önmagában kevés. Ezt visszaadnám Andrásnak, nem azt mondom, hogy ismétlésre, de nem ártana ezeket a gondolatokat egy kicsit még érlelni és átszűrni, mert a meseiség akkor is működik, ha valamennyit a fotográfusi célból meghagyunk, és a fotográfus eszközéből is meghagyunk. (hegyi)

Izgalmas az a világ, amit András mutat. Egészen meseszerű az, ahogyan ezek a kis levelek a tó tükrében, a tó vizében megismétlődnek, tükröződnek. Nagyon tetszik az a színvilág, amit kapunk, bár azt hozzáteszem, hogy a kép bal alsó sarkán ez a sárgás félkör nem teljesen érthető, hogy mi akar lenni, de ez legyen a legkisebb bajom. A kép hangulata nekem a prerafaelita festőket juttatja eszembe, van egy ilyen időtlen nyugalom, tánc, egy kicsit olyan, mintha akár a Gyűrűk ura meséjéből egy illusztrációt látnánk, tehát a hangulat abszolút működik. Hogy ez miért rezonancia, azt valószínűleg András jobban tudja nálam, én magam nem teljesen értem ebben a rezonanciát, de azért egy pici zavarosság mégiscsak van. Ezek a sárgás foltok, levelek, formák valahogy ezt az egészet mintha fölülírnák. A képnek a jobb oldalán is van egy benyúló ág, vagy botocska ebben a színben, ami nem a nyugalmat erősíti. Azt nem tudom, hogy maga a kép hogyan készült, milyen technikával, ezért a megoldást sem biztos, hogy meg fogom tudni mondani, de nem tudom most egységként kezelni ezt a képet, mindazzal együtt sem, amit az elemzés elején elmondtam. Tehát a hangulat nagyon jó, és jól működne, mégis valahogy ezek a fajta idegen színek nekem ezt a nyugalmat felborítják. Nehéz dolgom van azzal, hogy most én erre milyen értékelést adjak a csillagokat illetően, mert ez megint egy olyan kép, amivel az ember vagy azonosul, és akkor azt mondja, hogy hú de nagyon jó, és három csillag, vagy elkezdi keresni, hogy mi az, ami őt zavarja, és akkor viszont mégiscsak nehéz azt eldönteni, hogy most ez hány csillagot ér, vagy hányat kellene elvennem. Úgyhogy ha András egyetért, akkor én ezt a Rezonancia leckéből áttenném a szorgalmiba, és akkor nincs ez a dilemmázás, hogy most csillag, vagy nem csillag. Legyen ez inkább szorgalmi. Remélem nincs harag. (hegyi)