Az első benyomás, ami a képről nekem az eszembe jut, az az, hogy úgy néz ki, mint hogyha egy olyan hölgyet látnék, aki éppen zenél. Nekem az ilyenféle elmélyülés, befelé figyelés a zongorázással, esetleg a csellózással összefüggő megfigyelés, tehát ott láttam ilyet, ezeket a gesztusokat, ezt a fajta enyhén félrebillent fejjel a zenére és a belső harmóniára figyelést. És akárhogy is nézem ezt a képet, mindig ez jön vissza, amikor újból idepörgetem az oldalt. Ami a képi megoldást illeti, egy fokkal azért jobban örülnék annak, hogyha ez egy élesebb kép lenne. Nem is az arcon elsődlegesen, hanem a hajon. Az arc az így jó, ahogy van, talán egy leheletnyivel kevesebb fény is elég lenne. A hajon nekem sok a fény. Ha a kezeddel letakarod a képnek a jobb oldalát, akkor látod, hogy egyből elkezd működni az arc. Tehát most itt egy pici pontosítás azért elférne. De tulajdonképpen az egésznek az üzenete az abszolút rendben van és érthető, már amennyire nem nagyon valami más irányba mentem el, mint amit te mutatni akartál. De nekem nagyjából ez. Ami a leiratban értelmezhető, vagy látható, az tulajdonképpen nem mondd ennek ellent, úgyhogy kíváncsian várom a véleményedet. Mindenesetre a 3 csillag és a leckemegoldás az megvan. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon kedves a főszereplő, jó a háttérrel való kapcsolat is. Nem biztos, hogy egyértelműen kiderül ebből a képből, hogy ez egy múzeum, mert ahhoz túlságosan szűkre van vágva, tehát mint feladat, azt tudnám mondani, hogy valamennyit kéne ezen az egészen nyitni egyrészt, másrészt a fényviszonyokkal kellene valamit kezdeni – most annyira túl van világítva a képnek a bal oldala, annyira sok fény érkezik, hogy elveszítjük a formát, kiégett ott a felület és ez nem annyira jó, nem is csak az arcnál, hanem a kis csipkénél is a nyakban, tehát technikailag ez nekem problémás, és a szűk vágás miatt kevésbé tudok mit kezdeni magával, mint tárgyfotóval. Szóval itt másról szól a mese. Egy tárgyfotónál leíró jellegűbbnek kellene lennie a közlésnek. Nem lehet ennyire szűkre vágva a néző érzelmeire számítani – tehát ezek az érzelmek vagy létrejönnek vagy nem. Most azt mondom, hogy ez egy szerethető tárgy, de ezt az én fantáziám hozza létre nem a valóság. A szerethetőséghez azért ehhez kicsit több kéne. (hegyi)
értékelés:

Azt kell, hogy mondjam, hogy a szociográfia–szociofotó kicsit azért más terület. Ez mondhatóan egy jó hangulatfotó, de azért a szociografikus megközelítéshez azért ennél azt hiszem, hogy konkrétabb üzenetre van szükség. Amit itt látok, hogy két férfi beszélget egymással viszonylag jó hangulatban, nagy gesztusokkal. Főként a kockás inges férfiről beszélek, aki erőteljes testbeszéddel fordul a másik felé, aki tulajdonképpen el is hajlik ettől – mintha őt ez jobban zavarná. A szituáció talán valami fesztivál lehet, bár alkohol fogyasztásra nem nagyon utalhatnak a poharak, nem nagyon látunk az asztalon semmit. A helyzet nem lenne rossz, de ahhoz hogy ez egy szociografikus megközelítés lehessen, ahhoz közelebb kell menni. Valószínű nem akartad megzavarni ezt a szituációt, lehet hogy tartottál is tőle, hogy mit szólnak ahhoz, ha odatolod a kamerádat. Az a helyzet, ami nem megoldható közelebbről, az a lesifotó kategóriáját súrolja. Ezzel azért kell óvatosan bánni, mert egy nagy teleobjektívvel sok mindenre képes az ember, de ez a paparazzi kategória, amikor kifigyelek valakit, aki nem tud arról, hogy én fényképezem, kiszolgáltatott helyzetbe is kerül azáltal, hogy számára nem világos az, hogy itt egy fényképezési szituációba került. Én azt gondolom, hogy a jó szociofotó csak úgy tud működni, hogy az adott ember tisztában van azzal, hogy megörökítésre kerül. Ehhez türelem kell és idő, amit ráfordítasz, hogy elfogadjon téged az az adott ember, hogy az adott helyzetben úgy tudj létezni, hogy nem zavar a jelenléted és ezzel lehet utána létrehozni olyan ábrázolást, ami az adott kort, helyzetet dokumentálva időtállóvá válik. Tehát most itt egy gesztus megörökítése történik, de ez a gesztus annyira nem erős, másrészt annyira nem egyértelmű. Ha az ivócimborák baráti, haveri együttlétét akarjuk megörökíteni, akkor ahhoz meg kell várni, míg az a hangulat létrejön – ne adj Isten föl kell magunkat áldozni egy-két pohár sör erejéig, hogy mi magunk is belekerüljünk ebbe, és utána már elfogadtatva magunkat úgy tudunk dolgozni, hogy valóban érvényes képek készüljenek. Én most ezt nem gondolom a lecke megoldásához jó képnek. Ugyanakkor azt mondom, hogy maga a gesztus megvan, tehát 1 csillagot megér a dolog, hogy elindultál ezen az úton, de azt nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy sem a városfotóban, sem a szociofotóban a távolságtartó megközelítés nem működik. (hegyi)
értékelés:

Ha jól tudom, meg ha jól emlékszem a Gellért-hegyen lehet ez a szobor. Mintha ott már készült volna kép általad, és én most azt gondolom, hogy jó az amit látok és nagyon fontos is, de azt nem tudom, hogy mit lehetett volna kezdeni a háttérben az éggel. Mert ott most nagyon kinyílik a kép, miközben ennek az egésznek ez a fajta köszönés, ami egy maori köszönési forma, az ami a lényege, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor én azt gondolom, hogy lényegesen kevesebb éggel tudnám ezt határozottnak érezni. Még egyetlen dolog. Az instrukció tökéletes, ami történt itt és nagyon jól érzékelhető, hogy milyen kérés hangzott el részedről a modell felé. Ilyenkor én egy kicsit szadista vagyok, mert lehet, hogy ha még 2 percig hagyod a modellt ebben a pózban, akkor elkezdi elfelejteni az instrukciót és talán jobban átélni azt, hogy mi is történik – mert itt most ő nagyon akar hasonlítani a szoborhoz. Én megvártam volna azt a pillanatot, amikor ezek a mimikai gesztusok oldódnak egy picit. (hegyi)
értékelés:

Azon gondolkodom, hogy vajon mi lehet a szerepe jelen pillanatban ennek a nagyítónak. De még mielőtt ebbe belemennék, azért mondok egy problematikát: ez a nyaksál, vagy nem tudom micsoda, valami kilóg, árcimke vagy mosási tájékoztató, nem tudom, azt ott el kellene dugni, mert az most ott nekem hibaként jelentkezik. Szóval visszatérve a nagyítóra, azért tartom ezt furcsának, mert olyan, mintha egy mankó lenne ahhoz, hogy a kellő hangulatot el tudjam érni az önportréhoz, miközben meg azt mondom, hogyha leveszem ezt az egészet és nincsen nagyító, akkor önmagában az a gesztus amit mutatsz, nekem elviszi a képet és működik. Szóval bajban vagyok, mert annyira erős a jelenléte ennek, hogy biztos van valami üzent jellege – de nem tudom jól dekódolni, mert minden egyéb más abszolút más irányról beszél. Tehát van egy gyönyörű nő, abszolút jó ritmusban, ízléssel ábrázolva és még azt is hozzáteszem, hogy a haj és a pulcsi ritmusa nagyon jól harmonizál, minden adott ahhoz, hogy egy tökéletes portré készüljön – aztán olyan, mintha egy fricska lenne vagy egy fityisz mutatás, hogy a francokat fogok én itt nektek rendes portrét csinálni magamról, és előkapod a kistáskából a nagyítót, csinálsz egy ilyen gesztust. Zavarba hoztál ezzel, mert most ennél nem tudok tovább menni. Szóval azt gondolom, hogy ez egyébként egy jó portré és abszolút 3 csillagos dolog, miközben most ezzel a nagyítós dologgal nem tudok mit kezdeni. Maradjunk abban, hogy jó lenne ha valahogy beszélgetnénk erről a képről – kérlek, gyere és mondd el a magad gondolatát, oszd meg velem hogy esetleg én is és a többiek is ebből épülhessünk. (hegyi)
értékelés:

Talán már hónapok is elteltek azóta, hogy utoljára beszéltünk arról, mit gondolok Hanna szerepeltetéséről és most itt ebben a képben számomra az az izgalmas, hogy sikerült egy olyan dolgot megoldanod, amitől én nem érzem azt, hogy valami olyanra veszed őt rá, amit ő a kedvedért megcsinál és azért, mert jó buli és anyával játszhatok, de tulajdonképpen nem sok köze van hozzá, általa beszélsz, az ő hangjával beszélsz, de nem az ő hangján. Én most itt ennél a képnél nem érzem ezt - ez egy nagyon fontos dolog - és azért jó portré, mert hagytad, hogy Hanna önmaga lehessen. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

5 helyszín, szemmel láthatóan egy lakásban vagyunk, többféle értelmezés is érvényes lehet. Az egyik az, hogy magát a lakást járjuk körbe, és mint egy kalitkába zárt madár, egyik helyről szállunk a másikra. A másik lehet egy didaktikus megközelítés, hogy hazajöttem, ettem a hűtőből, megreggeliztem vagy megebédeltem, utána olvastam egy kicsit, majd pihentem és utána lefürödtem. Bármelyik irányba elindulhatunk, mindegyik jó. Az érdekes az egészben az, hogy a dolognak van egy olyan hatása is, hogy a lábaknak a didaktikus ismétlésétől nem csak a képsor rázódik össze és fűződik össze, mint egy gyöngysor, hanem a magam valóságát is tulajdonképpen ez által értelmezem újra azzal, hogy ugyanaz a láb, ugyanaz a fickó, ugyanúgy próbálja magát a lába által elhelyezni, de mégis mindegyik szituációban másképp fog ez hangsúlyt kapni. Ez azért fontos, mert ebben az egészben tulajdonképpen hasonlóságot érzek azzal, hogy mi van akkor, amikor különböző szerepekbe kerülök. Vagyok az apa, barát, szerető, munkatárs, fiú, és ezek mind-mind saját külön szerepeink. Ez is egy ilyen – lehet, hogy csak bennem felmerülő - gondolati sík, ami a képek által létrejött. Ami a kompozíciókat illeti, javarészt mindegyikkel egyetértek. Az a jó ebben a képsorban, hogy ezek tulajdonképpen mondható, hogy csendéletszerű kompozíciós játékok és nagyon jól érzi Bandi a tömegelhelyezést. Azt,hogy nem csak a tömeg számít, hanem annak a színe, formája és ez alakít ki együtt egy viszonyrendszert. Leginkább egyébként most itt a kaktuszos képre szeretném felhívni a figyelmet, mert ha nem lenne ott bal oldalon a polcnak ez a nagy fekete tömege, akkor ez a kép nem lenne jó. Szóval nem csak arról van szó, hogy ez egy 3 csillagos leckemegoldás, hanem arról is, hogy nagyon érdekes az, hogy ekkora nagy szünet után Bandi jelentkezik valamivel és úgy tűnik, hogy az eszköz által (fényképezőgép) óhatatlanul, önkéntelenül megtalált egy formanyelvet. Nagyon könnyedén értelmezhetőnek tűnik ez az egész és nem csak a könnyedsége a fontos, hanem az, hogy természetesnek hat és ez a természetessége ennek az egésznek a legnagyobb ereje. Miközben pont a kompozíció az, ami kiragadja a hétköznapiságból – tehát természetes, de nem hétköznapi, miközben hétköznapi sztoriról beszél. Nagyon érdekes ennek a játéka. (hegyi)
értékelés: