Summer

Süt a nap, boldogság van.

Annától megint egy újabb világot, egy újabb irányt kapunk. Ez azért fontos számomra, mert saját magával összehasonlítva, egy nagyon nagy minőségi ugrást látok ezen a képen. Nem csak azért mert a kompozíció sokkal feszesebb és erősebb, mint korábban, hanem azért mert az üzenet is egy sokkal átgondoltabb üzenet. Úgy érzem volt ezzel meló. Nagyon örülök annak a csajos kis szivecskének ott a végén, hogy nem csak egy feliratot látunk. Internacionális a felirat, mert a nyár az idegen nyelven summer, magyarul nem. Azt is értem, hogy több betű kellett neki ahhoz, hogy a fej, a haj és a szemek játékával játszani tudjon. Ha ide csak annyi van felírva, hogy nyár, akkor kevésbé lesz ez a maszk izgalmas. Ebből a szempontból tudom elfogadni ezt a döntést. Azon kívül, hogy nagyon jól van komponálva a kép, a modell is tulajdonképpen egy jól instruált helyzetben látható, jó pillanatban lett exponálva, nem egy befagyott helyzetet látunk, nem egy szétgörcsölt helyzetet látunk, hogy na már huszonötödik órája csinálja velem Anna ezt a fotót, most már igazán meghetnénk fagyizni, vacakolunk ezzel a képpel. Érződik, hogy a modellel egy jó kommunikáció történik. Nagyon szépek a fények, erről ne feledkezzünk meg. Egy olyan időpontot talált magának Anna, ami nagyonis jellemző erre a nyári délutánokra, nyári estékre. Az én életemben a sok házibulis helyzet nagyjából ebben az időpontban indult, tehát egy olyan helyzetben, amikor már az a nagyon bolond idő csillapodik, és az ember elkezd tervezni, hogy na ma házibuliba megyünk hiénázni, vagy elmegyünk a Balatonra megnézni, hogy milyen a víz, megnézzük, hogy milyen koncert lesz este, tehát ebből bármi kisülhet. Az élmény nagyon erősen jelen van. Nagyon szeretem ezt a képet, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Rádió-Maraton 2010
Rádió-Maraton 2010
Rádió-Maraton 2010

Idén is köszönöm az élményt!

Egy triptichont, egy képhármast kapunk Ágnestől. Itt most kétféle megfejtést tudok mondani. Az egyik megfejtés annak a megfejtése, aki ott volt a Maratonon, az pontosan tudja, hogy Ágnes miről beszél, és alapvetően jól fogja ezt értelmezni, sok kérdése nem is lesz, sőt van ebben egy pici összekacsintás is arra nézvést, hogy mi történt akkor éjjel. Tehát aki úgy gondolja, az majd hamarosan meghallgathatja ezt az összeállítást, amit mi ott létrehoztunk. Ezt az irányt tökéletesen teljesíti a képhármas. A másik irány az a Vasárnap hajnal lecke, amiben az első képnél keresném azt a fajta megoldást, ami a másik két képnél megvan. Talán valamennyire a ház ott van, de ott van egy kicsi bicsaklás. Ugyanis a második és harmadik kép attól izgalmas, hogy nagyjából hasonló helyen készült, és annyi változás történik, hogy nem csak az, hogy a nap felkel, hanem a kép előterébe bekerül ez a függöny. Így időben is jól demonstrálja Ágnes azt, hogy azzal, hogy felkelt a nap, a külső világ megszűnik, csókolom, bezár a bazár, kicsit fordítva éltünk azon az éjszakán, tehát reggel mentünk aludni. Ez a két kép viszonylatában tökéletesen jól működik, a bevezető kép tekiktetében ott van a kicsi problémám, hogy beáldozta ezt a fajta ritmus megfelelést azért, hogy rajta legyen a monitor a képen. Nem ismerem Ágnes szobáját, hogy mennyire lehetett volna ott mobilizálni a helyzetet. Talán valahogy megoldható lett volna az, hogy egy pici módon szerepeljen ez a monitor, de mégis az a toronyház nagyjából hasonló helyre kerüljön mint a második és harmadik képen. Ez a pici problémám van ezzel, és ennyi, egyébként tökéletesen rendben lévő képsornak gondolom. Én azért adok erre kettő csillagot, mert szeretném, ha ezzel ösztönözném, és sarkallnám arra, hogy ezekre a dolgokra koncentráljon a jövőben, hogy ha kitaláltunk egy ötletet, akkor annak az ötletnek nem csak a tételes véghezvétele történik, hanem ezek az apró nüanszok azok, amik ezeket a képeket egymás után fűzik, tehát amik az emlékfotóknál magasabb szintre emelik. Ezt Ágnes egyébként pontosan tudja, itt az első képnél nem volt száz százalékosan végiggondolva, hogy mit hova teszek. (hegyi)
értékelés:

Self portrait

A fent látható önportré Sam Taylor inspirációja. Mikor Wood új stúdióba költözött, a tér és a lehetőségek olyan szabadságérzést adtak számára, hogy az egyébként is gondosan felépített, "a gravitációra fittyet hányó" modelljei helyére önmagát helyezte és kábelek segítségével készített önportrékat, ahol székeket rúg ki maga alól. Mikor elkezdtem a fotózással foglalkozni, talán én is egy ilyen széket rúgtam ki magam alól.
   Technikailag a kép elkészítése viszonylag egyszerű - egy fekete háttér elé fekete anyaggal letakart asztalt tettem, amire rá tudtam feküdni háttal. Felülről egy nagy softbox/bowens lámpa, az arcomra pedig egy snoot ad feltöltést. Egy-két kisebb részletet javítani kellett photoshopban, mert a stúdióm nem volt elég tágas és az egyik frame belelógott a képbe. A kép végül egyszerűen vertikálisan meg lett fordítva. Nyomtatás - Digital Inkjet Hahnemuehle FineArt Baryta A2 méretben. Most jött ki a nyomtatóból és elégedett vagyok vele.

Ádámtól az első lecke nyomán már kaptunk egy artisztikus megközelítést, és ezen az irányon halad ő tovább, ahogy én látom a kettes leckéjével is. Én nagyon köszönöm neki azt, hogy ennyire őszintén megosztja velünk a saját gondolatait a saját munkájával kapcsolatban, az ihletet adó elődöktől kezdve a munkafolyamatig. Ebben az Estiskolás közegben az egy fontos momentum lehet, hogy segítsünk abban is egymásnak, hogy ez hogy jött létre, és ne csak a kész terméket tegyük ide, és várjuk, és gyűjtsük be a gratulációkat, hanem lebbentsük fel a fátylat a munkafolyamatról.
   Szeretem ezt a képet, mindazzal együtt, hogy vannak némi világítási problémáim a képpel, mégpedig azért mert ez a kép jelen pillanatban, hogy ha abban kéne döntést hoznom, hogy hol van a fókusz, mi is az üzenet, akkor nehezen tudnám ezt most jól megfogalmazni azért, mert a világítás az, ami egy picit bizonytalan. Most a csúcsfények a nyakon és a melkason vannak, miközben ennek a képnek a finomságai az alkarnál jelentkeznek, főképp a csuklónál, az ujjaknál, a homloknál, a szemeknél, tehát azokon a helyeknél ahol féltónusos, sötétbe forduló tónusátmeneteket kapunk. Túl van világítva a mellkas. Hogyha az ujjatokkal letakarjátok a mellkast máris sokkal jobban kezd élni a szem, a fej, a kar, vagyis azok a formák, amik ezt izgalmassá teszik. Nem akarok én itt túlságosan okoskodni Ádámnak, hogy ennek mi lenne a megoldása, mert gondolom ezt ő is érzi, hogy a lámpák beállításától kezdve akár az árnyékolásig, tehát a lámpa és a test közé valamilyen árnyékoló felületet helyezzünk többféle megoldás létezhet. Én azt javaslom mindenkinek aki a világítással egy kicsit behatóbban kívánna foglalkozni, hogy ezt az exponálás előtt állítsa be, és ne utólag próbálja fotosoppal helyrehozni, főleg az ilyen csúcsfényeknek a visszavételénél nagyon csúnya szürkés helyzetek tudnak létrejönni, tehát nem olyan könnyű fotosoppal ezt utólag már gatyába rázni, jegyzem meg: a laborban sem. A másik kérdés, ami felmerül bennem, az az, hogy én értem azt a helyzetet, hogy az ember a saját alkotói útján haladva egyszer csak eljut arra a pontra, amikor az első kísérleti éveket vagy hónapokat már maga mögött tudva elkezd valamit újrafogalmazni, elkezdi önmagát újradefiniálni. Ez azt jelenti, hogy nyilvánvaló az első időkben nem is nagyon fotózza saját magát, az önarcképig is el kell tudni jutni, mert az kezdő fotós attitűdje az, hogy a szemem elé emelem a gépet és a külvilágot próbálom megörökíteni, és nem a magam belső világát tükröztetem kifelé. Aztán jön egy következő lépcső, amikor elindulnak a fotós megfogalmazások, a fotós gondolatok. Még itt sem kötelezően kell szerepeljenek az önarcképek, hogy ha egyáltalán a fotós szükségét érzi, hogy önarcképpel foglalkozzon, akkor utána már ezeknek a tapasztalatoknak megfelelően ebbe az artisztikus világba kerülhet. Mégis az egyszerűbb megoldások azok, amik lehet, hogy közelebb vinnének legfőképpen Ádámhoz, mert itt viszonylag kevés képből tudunk dolgozni. A tengerpartos kép, mint indítás (bár én azt mondtam, hogy áttenném hármas leckébe), már eleve egy művészi attitűdöt mutat nekünk. És most ennél a képnél sem egy egyszerűen bemutatkozó képet kapunk, hogy hát ez vagyok én, hanem ezt valamilyen formában transzponálja Ádám a leckemegfejtésnél. Én ennek nagyon örülök, de mégis azt mondom, hogy mivel itt a cél saját magunk megmutatása is, mintha egy ritmusváltást vélnék felfedezni, mert ezek a képek formájuk szerint megoldják a leckéket, de érzelmileg, témában túlmutatnak azon - tudom, néha a legegyszerűbb formai kötöttségek kívánják a legnehezebb megoldást.
   Visszatérve a képre: ha Sam Taylor munkáinak utánanéztek a neten (és ezért jó az az irány, amit Ádám mutat), azt látjátok, hogy valami tényleg nagyon izgalmas fény-árnyék játékokkal mintha bűvésztrükköket látnánk. Itt olyan képekről beszélünk - akár utalhatnék Eadweard Muybridge-re - amik mozgásfázisokat, mozgási helyzeteket mutatnak, ahol emberek ugrálnak székekről vagy lebegnek a szobában. Több ilyen fotós trükköt már véghezvitt. Ezek tényleg nagyon izgalmas dolgok tudnak lenni, bár azt mondom, hogy az én megítélésem szerint ezek a játékok egészen addig jók, amíg a fotóst elszórakoztatják, aztán, hogy ténylegesen mennyi van ebben hosszútávon, az szerintem egy-két sorozatnál nem több. Azt is megmondom miért: a cirkuszi, a bűvésztrükk egy estés szórakozás. Az ember elmegy, kikapcsolódni vágyik, és azt az estét arra szánja, hogy szájtátva figyeli a trapézon gyakorlatot bemutató művészt, vagy a színpadon illúziókat keltő akrobatát. Hosszú távon ezeknél a képeknél sokkal erősebb az, amit úgy mondunk, hogy "hogyan csinálhatta vajon?, jé, mitől lebeg a nő a szoba közepén?". És nyilvánvalóan ezek két féleképpen elérhetőek: az egyik, hogy photoshoppal rásegítünk, ahol egyébként ott van az a tartókötél, amit utána leretusálunk. A másik helyzet az, hogy olyan megoldásokat keresünk ezeknek a hevedereknek az eltűntetésére, amik rögzítik a modellt, hogy a háttér rejtse el, olvadjon bele a háttérbe. Az emberi szemet könnyen be lehet csapni így is. De mégis, azon kívül, hogy ez egy formai és konstrukciós játék, a szájtátáson kívül, utána, ha már rájöttünk a megfejtésre, onnantól már nem nagyon maradnak meg ezek a képek az emlékezetünkbe. Szóval ha Sam Taylornak a munkáit megfigyeljük, akkor nem csak az a kérdés, hogy hogyan tudta ő, ezt mind sorozat- vagy fotós irány megvalósítani, hanem az is egy fontos helyzet, hogy ő utána ebben a világításban, a forma- és a térrendezéssel sokat foglalkozott, tehát annak is mestere, nemcsak a trükköknek.
   Nagyon kedvelem azt, hogy Ádám nem csak a saját kútfeje után megy, hanem bevállalja, hogy ő bizony nézegeti a többi nagy elődnek a fotós munkásságát, és ezekre a hatásokra sem úgy tekint, mint amiket el kell titkolni, hanem azt mondja, hogy ő vállalja, hogy ez vagy az az alkotó rá olyan hatással volt, hogy ő addig nem nyugodott, amíg ő maga is ki nem próbálta magát ezekben a helyzetekben. Ez azért fontos, mert azáltal, hogy elkezdünk valakinek a stílusában dolgozni, vagy valakinek elkezdjük a stílusát elemezni, mindeközben nagyon sok olyan dolgot tudunk meg és tanulunk meg, amit magunktól nehezebben hoztunk volna létre. Itt vegyük észre azt, hogy a fotósnak, mivel ő volt saját maga modellje is, be kellett tudnia úgy állítani, hogy nem volt kontroll lehetőség, aki azt mondaná, hogy te figyelj, az egyik ujjad most közelebb van a képhatártól, mint a másik. A kontroll a saját fejében kellett megtörténjen, még akkor is, ha esetleg néhány felvételt készített miközben a végleges kép elkészült volna. A másik része az, hogy attól függetlenül, hogy én azt mondom, hogy túl van a mellkas világítva, vegyük észre azt, hogy ő itt azzal is dolgozik, hogy a fény-árnyék hatással elérje azt, hogy eltűnjön a képről a trükk, magyarán, hogy elhitesse, hogy ő egy ilyen ragadozó madár repül fölöttünk. Ezeket én nagyon jó irányoknak tartom, és nagyon fontosnak gondolom azt, hogy ezen az úton ő azért menjen tovább, és ha vannak kedvencek, akkor azokkal is dolgozzon, mert ha az ember begyűjti a rutint, a tapasztalatot, akkor el tud indulni a saját útján sokkal több felhalmozott ismerettel.
   Még egy dolgot mondanék a végére: azzal nem biztos, hogy száz százalékig egyet tudok érteni, hogy ő ezt nem mint akt értelmezte. Ezt azért teszem ezt hozzá, mert ha már a felsőtestemet megmutatom, és mint akt kezdem el használni, akkor két eset lehetséges: vagy fekete drapériával az alsótestemet eltakarom, tehát beleolvasztom a háttér sötétjébe, és akkor nincsenek ilyen kérdések, vagy pedig aktként kellene ezt megcsinálni. Mert ott azok a kékek, amit én sejtek, hogy talán az a farmer lehet, még a farmer csatját is észre lehet venni, ezek nekem túl profánok, lehúzzák az egészet a valóság talajára. Itt mindig azt szoktam mondani, hogy az "úgy csinálni mintha" nem a száz százalékos megoldás. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Ádám kezdjen el önportréban aktokat készíteni magáról, hanem azt, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor tudni kell ezt megvalósítani még akkor is ha a képen utána ez kevésbé fog látszani, mert ez egy belső intenzív hozzáállást is erősít munka közben. Ez a beállítás alapvetően nem mutatná meg az elsődleges nemi jelleget, de mégis ezek a zavaró kis fényfoltok természetessé válnának. Ennyit tudok erről elmondani, és azt várnám Ádámtól, hogy a többi képét is kezdje el megmutatni, egy picit erősítsük ezt a párbeszédet, mert fontosnak tartanám, hogy a saját útját nekünk megmutassa és arról kommunikálhassunk. (hegyi)
értékelés:

Heléna

A képen szereplő modellel mi már dolgoztunk Estiskolás táborokban, akit érdekel, az Táboroknál, az Akt táborok menüben megtalálja ezeket a képeket. A mostani felvételnél az irányt én elfogadhatónak tartom, és izgalmas az a kérdés, amit itt Béla felvet, de ha a tábori, úgymond tanuló irányon egy kicsit túllépünk, és azt mondom, hogy na jó, én ezeket ott megfigyeltem, dolgoztam vele, most egy picit továbblépek, mivel Béla is jelen volt ezekben a táborokban, akkor már szigorúbbnak kell egy picit lennünk. Megmondom mire gondolok: az irány azért jó, mert a női test formáit ezekkel a régies formákkal, amit a karosszék itt mutat, jó dolog összehasonlítani, közös térbe helyezni. A háttérben lévő csíkok abszolút kiemelik ezt a formai játékot, tehát nekem ez az irány elfogadható. Az is tetszik, hogy Béla nem egy színes fotográfiát küldött, hanem egy fekete-fehéret. Nagyon szépen lehet a tónusokkal játszani, bár itt a középtónusoknál mintha valami kicsit elmeszelődött volna, lehet, hogy a színkonverziónál valami hiba történt. De az irány jó, sőt azt mondom, hogy ha a modell hajlandó Bélával tovább dolgozni, akkor ezt az irányt kéne tovább folytatni, mert a képet vissza fogom adni ismétlésre. Azért mert szeretném, hogy ha Béla a tanultakat, az elsajátított, ellesett helyzeteket, amiket a táborokban megfoghattunk - gondolok itt akár a Világítós táborra is, ott vannak a képek, lehet őket nézegetni - jó lenne, hogy ha alkalmazná a gyakorlatban. Mondom tehát felsorolásszerűen azokat, amikkel problémám van azzal együtt, hogy a megoldásokat is próbálom hozzá megadni. Ez ne azt jelentse, hogy akkor ezt kéne elismételni, amit Hegyi mond, csak a most kapott képnél próbálom ezeket elmondani. Az egyik maga a póz és a beállítás. Azért kérdéses számomra, mert részben torzó, azáltal, hogy a kép bal oldalán és alján egy erőteljes vágást használ az alkotó, de a helyzet, a beállítás nem indokolja ezt a torzót. Akárhogyis nézem, ez egy klasszikus, archaizáló beállítás, a fények is abszolút klasszikus, megfigyelői helyzetet mutatják, nem valami artisztikus félhomályt kapunk, hanem azért jól telibe van ez világítva. Ebből kifolyólag a test teljes felületére szükség volna. Be lehet állítani olyan pózokat, amiknél instuáljuk a modellt, és azt mondjuk, hogy húzd fel a lábad, tedd ide, tedd oda, ebből kifolyólag viszonylag jól lehet a képhatárokat úgy is feszesen tartani, hogy közben nem vágtunk le semmit a testből. Ha Béla mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy vágásokat használjon, akkor a modellel is tudatni kell, hogy az a kezed nem lesz rajta, tehát azt tessék kinyújtani valamelyik irányba, hogy a vállnál ne legyen egy ilyen pukli. Tehát ha amputálok, akkor amputáljak úgy, hogy az formailag ne okozzon kérdéseket. De ez a világítás, és ez a környezet leveti magáról a torzót. A másik kérdés számomra az, hogy ebben a képben most a köldök piercingnek a szerepe most stílusidegen. Én nem gondolom, hogy abban a korban, amibe Béla ezt helyezi, ez ott szerepelt volna. Tehát én azt szoktam mondani, hogy az aktfotózásnál ritka helyzet az, amikor ezeknek az ékszereknek helye van, az akt nagyonis kényes téma ahhoz, hogy ne menjünk el a pornó vagy a szexfotók irányába, és ezek az ékszerek, (és nem csak a piercingre gondolok, hanem akár fülbevalókra vagy ruhakiegészítőkre), mindig kérdésessé teszik azt, hogy mennyire lesz tiszta a fogalmazás. Márpedig azt gondolom, hogy ennél a klasszikus beállításnál, főképp abban a helyzetben, amiben most talán Béla instruálta a modellt, nem hiszem, hogy a vágykeltés lenne az elsődleges célpont. Nekem a cím is nagyjából ezt igazolja. A harmadik kérdés a világítás kérdése. Most a mell alatt eléggé érdekes háromszögek jöttek létre. Ettől a mell ívét ez bizonytalanná teszi. Ott lehetett volna deríteni, egy kicsit mozdítani a lámpán, mert ez a világítási probléma a nyaknál éppúgy megjelenik. Én nem azt mondom, hogy szemből le kell fényezni a modellt, de mindenféleképp célszerű lett volna ezeket az árnyékokat valahogy gyengíteni. Aztán a másik kérdés az a modell gesztus-rendszere. Mivel dolgoztunk már Vikivel, ebből kifolyólag ismerjük azt, hogy Viki, hogy ha a fotós nem elég határozott, akkor ő maga a saját kis ridikülljéből előveszi azokat a számára biztonságot nyújtó, és jól bevált kliséket, amiket az aktmodell munkái során már megtapasztalt. Eléggé határozottnak és keménynek kell lennie a fotósnak ahhoz, hogy Vikit ebből az állapotból kibillentse. Itt van egy póz, amit beállítottak, és van egy arckifejezés, ami egy színházi megfejtés. Jelen pillanatban ez az arckifejezés nem erősíti azt a beállítást amit Béla mutat nekünk, ugyanis ez egy mímelés, és ez nagyonis látszik az arcon. Viki figyel, összeszedett, figyel arra, tudja, hogy egy lehelletnyit ejteni kell az ajkakon, ne szorítsd össze a szád, mert akkor csúnyább lesz, ő tudja, hogy ez a szemnél is igaz, hogy ha lehúnyom a szemem, akkor épp csak egy picit érintse a szempillám a másikat, mert ha szorítom, akkor ráncok lesznek. Ezekkel ő pontosan tisztában van, és ezeket ő alkalmazza is. De adott esetben ez a hátrányára megy a kép összhatásának, mert nem elég az, hogy a háttér és a berendezés archaizál, de még közben egy színészi gesztust is kapunk. Ettől idegenné válik a kép. Ha ezt a beállítást alkalmazza Béla, hogy megfigyelem, hogy a kedves hogy szenderült el a szalonban a vasárnapi ebéd után, akkor ennél természetesebb arcmimikát kéne alkalmazni. A következő kérdés számomra az, hogy amikor a hajat eligazították, és beállították ebbe a pózba, akkor mennyire volt tudatos, hogy a hónaljhoz ebből a hajzuhatagból viszonylag nagy mennyiség hozzácsapódik. Én preferálom, amikor a másodlagos nemi jegeket hordozó szőrt és testszőrzetet meghagyjuk úgy, ahogy azt a jóisten adta, azért mert az is hozzánk tartozik, és nem kell valami rosszul értelmezett babapózba kényszerítenünk magunkat és nekem ez igaz az aktra is, én tudok ezzel mit kezdeni, hogy ha kell, ugyanakkor jelen pillanatban ez most úgy tűnik, mintha oda valami nagyon erős hónaljkutya lenne nőve. Számomra ez is egy kérdés, hogy ez mennyire volt tudatos, vagy mi volt az ok, ami miatt takarni kellett ott a hónaljnál. Megint zárójelben jegyzem meg, hogy azért jó, és az első lépésekben azért is könnyebb hosszú hajú modellekkel dolgozni, mert a haj maga bizonyos kérdéses helyeket, anyajegyeket, bőrsérüléseket, akár tetoválást, ezt-azt jól el tud tűntetni. Ha valami nem illene a képhez, akkor a hajjal, mint eszközzel tudunk dolgozni.
   Nagyjából én ezeket tudnám elmondani, hogy itt most ez egy nagyon jó irány, ami fele Béla elindult. Nagyon nehéz dolga lesz a modellel, mert nagyon határozottnak kell lenni vele, nagyon céltudatosnak, és a belső elképzeléseit határozottan le kell tudni rombolni ahhoz, hogy ezt az eszköztárat elfelejtve, utána már instruálva, a modellből ki lehessen hozni azt amit a fotós szeretne. Még mielőtt valaki azt mondaná, hogy ez most egy olyan helyzet, hogy én kritika alá vonom a modellt, nem erről van szó, mert az egy nagyon fontos helyzet volt a táborokban, hogy a kezdeti, bizonytalan, szemérmes lépéseknél igenis legyen határozott a modell, mert át tudta segíteni a fotóst azokon a helyzeteken, ahol megremeg a kamera, és nem is biztos, hogy az az expozíció elkészül, merthogy úristen, én még nem fotóztam aktot. Mindkét modellünknek, akikkel dolgoztunk, nagy köszönet érte, hogy saját kedvességükkel, közvetlenségükkel és szakmai rutinjukkal, segítettek nekünk. Amikor elkezdünk egy önálló munkát, tehát nem egy ilyen tábori helyzet van, akkor ez a szakmai rutin az, amit le kell tudni vetköztetni a modellel. Minél nagyobb a szakmai rutin, annál nehezebb dolgunk lesz, már ha a saját akaratunkat akarjuk átvinni a képre. Picit hosszabb lett ez az elemzés, elnézést érte, de azt gondolom, hogy a téma nagyon fontos, és szeretném azt, ha elindulna egy munka az aktokkal. Azt is fontosnak tartom, hogy amikor egy ilyen helyzet van, akkor őszintén tudjunk erről beszélni, mert szerintem csak annak van értelme, és csak abból tudunk tanulni, ha ezek a problémákat az ember föltárja. Ha egy mondattal kéne ezt az egészet minősíteni és értékelni, akkor azt mondom, hogy ez a kép tökéletesen rendben van abból a szempontból, hogy Béla végre újból nekifogott az aktnak. Jó lenne, ha egy picit tovább tudnánk ezen az úton haladni, én kérném Bélát az ismétlésre. (hegyi)

Csendben figyel, s rád mosolyog

Bevallom, olvastam a hozzászólásokat, és most egy kicsit ellenkeznem kell a kritikai résszel. Én azt gondolom, hogy ez a kép, elfogadva és megértve a hozzászólások kritikáit is, sokkal erősebb annál, mintsem ezekkel az apróságokkal foglalkozzunk. Ennek a képnek az ereje abban rejlik, hogy egy olyan pasztell színvilágban tud a mélységélességgel, a formákkal hatást elérni, amit nem olyan sokszor használtok, használtatok eddig az Estiskolán. Nagyon érdekes kérdés a színes fotográfiában a színek kezelése. Én azt tapasztalom, hogy elsősorban amikor valaki megvesz egy fényképezőgépet, akkor abban a beállításban kezdi el használni, ahogy azt a boltban adták, és ez azt jelenti, hogy a színprofil is megmarad az úgynevezett sRGB módban, holott a gépek javarészénél ez ma már átállítható Adobe RGB-re. Itt azt jelenti, hogy az sRGB, amikor az internet elindult, akkor volt egy szabvány az internetes színmegjelenítésre. Ma már az új böngészők ismerik a színprofilokat, amelyik nem, azt nem kell használni fotómegjelenítésre. Ezért érdemes lassan elfelejteni ezt az sRGB-s történtetet, idejét múlt, túlléptünk rajta, ugyanis egy sokkal szűkebb színtér, mint az Adobe RGB, vagyis a látható színeknek lényegesen kisebb terjedelmét tudja átadni, nagyon torzít. Ezt azért tettem ide hozzá, mert a színes fotográfiáknál, legalábbis amit én az Estiskolán tapasztalok, az a tendencia, hogy úgy jönnek a színek, erősen ott vannak, erősen kommunikálnak velünk, ugyanakkor ebből kifolyólag egy kicsit harsány, vásári jelleget tud néha kölcsönözni a képeknek maga az, hogy azok színesek. Az, hogy a színekkel elkezdjünk dolgozni, az egy külön irány lehetne, és lesz is az Estiskolán, nem véletlenül szoktam én azt mondani, hogy a kezdésnél én azt tartanám jó ötletnek, ha mindenki fekete-fehérrel kezdene el dolgozni, mert a kompozíciót, a tömegelrendezést jobban lehet a fekete-fehérrel gyakorolni, mint a színekkel. A színek el tudnak vinni az erdőbe. Ennél a képnél az az előny van meg, és az a hatása, hogy a színek megválasztása, ami a környezetben látszik, ami ráadásul ebben pasztell színárnyalatban van tartva, azt hozza, hogy a tónusrend körülbelül ugyanabban a rezonanciában, ugyanabban a szeletben jelenik meg. Tehát itt a sárgáknak, barnás színeknek, rózsaszínnek, pirosnak egy kicsit fáradtabb verzióját kapjuk. Ez egyrészt szerintem hangulatában egy vidám hangulat, mégis egy nyugalmat sugárzó színhatás. Másrészt ha megfogyeljük a színfoltokat, azok egymáshoz viszonyított dinamikai elhelyezése sem okoz feszültséget, tehát a színek egymáshoz viszonyított játékossága is egyensúlyt mutat. Ami azt illeti, hogy Csendélet, én ezt el tudom fogadni ha jobb nincs alapon. Azért a csendélet ennél feszesebb témakör, de el tudom most ezt ebben a témában fogadni, mint megoldás. És nagyon köszönöm Annának ezt a képet, mert én azt gondolom, hogy a saját útján is ez egy fontos állomás. Ha megnézzük Anna Estiskolára beküldött képeit, akkor ez a fajta meglátás egy nagy ugrás előre, és én azt mondom, hogy hajrá Anna, és a három csillag megvan. Nagyon szeretném, ha küldenél még képeket. (hegyi)
értékelés:

Naplemente

Lemenőben a nap, s a büszke lovas mozdulatlanul áll, csak áll, csak áll...

Szeretem ezt a képet, el tudom képzelni, el tudom fogadni a Csend leckére. Nagyon szépek a fények, nagyon szép ez az egész játék. Én a képnek a fölső egyötödét levágnám. Ez a kép számomra addig izgalmas, ami a kép fölső részét illeti, ameddig ezek a felhőcsíkok tartanak. Ami utána kékbe átfordul, az nekem ehhez a képhez nem nagyon ad hozzá. Ezt azért is mondom, mert úgy kompozíció is erősebb lesz. Azok a felhő- és fényjátékok, amik a háttérben vannak, ezzel a sziluettes tömbbel jobban harmonizál. Tömegelhelyezésében is izgalmasabb lesz. Tehát én ezt a vágást megcsinálnám. Mindezzel együtt a kép az tökéletesen rendben van, megkapja a három csillagot, és próbálja ki Rozi azt, hogy ezt a vágást ő megcsinálja, ha egyetért. (hegyi)
értékelés:

A MÁV bohóc

Egy kedves figura

Szeretem azokat a helyzeteket, amikor észreveszünk olyan párhuzamokat, amik nyilvánvaló a szerkesztő, az alkotó, a készítő szempontjából nem voltak akkor egyértelműen magyarra fordítva valószínű, hogy az a bakter, aki fölcsavarozta ezt a táblát ezekkel az anyacsavarokkal, nem tudta, nem gondolta, hogy ezzel ő létrehoz egy ilyen formát, ami ténylegesen hasonlíthat akár egy bohóchoz, de mondhatnánk pingvint is. Aranyosak ezek a megfejtések. Amit hiányolok, egyrészt az, hogy azért kompozícióban nekem egy picit billeg, a vágásokkal nem vagyok egyértelműen tisztában, hogy mi miért és hogyan történt. Lehet, hogy semmi érdekes nincs a felső meg az alsó háromszögben, de lehet, hogy ezt a ritmust is ki lehetett volna használni. Nekem most ilyen szempontból egy elkattintott képnek tűnik, hogy gyorsan legyen meg, mielőtt elmegy az onnan, vagy mielőtt nekem haza kell mennem. Ezt érvényesnek tartom, és elfogadható magyarázatnak, mégis azt mondom, hogy ha ez nem egy olyan elvetemült helyen van, lehet, hogy érdemes lenne ismételni. Egyrészt ezért, másrészt pedig a fényviszonyok sem teljesen optimálisak. Teljesen másról beszélne ez a kép akkor, hogy ha a háttérben is látható lenne valami vicces, vagy színtónusaiban is élénkebb helyzet. Én azt mondom Tamásnak, hogy a meglátás mindenféleképpen ér egy csillagot, a megoldással nem teljesen értek egyet. Úgyhogy én ezzel az egy csillagnál maradnék, azzal, hogy ha van kedve, akkor érdemes lenne erre egy kicsit több időt fordítani. (hegyi)
értékelés:

Bevásárlókocsirally

Nem tudtam eldönteni hogy jó-e ez a kép, ezért hát beküldtem.

Hogy ez milyen bevásárlóközpont lehet, ahol ilyen kerti helyzet van, azt nem tudom, feltételezni sem merem, hogy ez a bevásárlókocsi valami egészen más célt szolgált. Én remélem, hogy ez egy kertészeti osztály, ahol ez az esemény megtörténik. A lényeg a lényeg, hogy egy vicces helyzetet látunk. Részben maga a beállítás, hogy ez az irokéz punk hajú fiatalember benne ül a bevásárlókocsiban, akár utalás is lehetne a Gyemekkor leckére is, mert amikor így járunk-kelünk az ilyen bevásárlóközpontokban, nem egy olyan helyzetet látunk, ahol a kisgyerek bele van szuszakolva ebbe a kocsiba. Amikor kisebb a gyerek, akkor még úgy elvan, dobálja ki és be a holmikat, amiket anya vagy apa vásárol, aztán ha már nagyobb gyerek, akkor eléggé érdekes arckifejezéseket is láthatunk. Nem is biztos, hogy ő annyira akarta azt, hogy oda berakják, csak egy ilyen kis kalodaként tud működni a bevásárlókocsi. Tehát visszatérve a képre ez az utalás is erős és nagyon fontos, és hát a bevásárlókocsit toló fiú arcán látszik az a fajta öröm, az a felszabadultság, hogy ő most átélheti ezt az élményt, hogy valaki kiszolgáltatottabb neki. Azért érdemes megnézni a két fiatalember arckifejezését: az egyik egy felszabadult, úgymond ördögi mosoly, a másik, lehet ennek a tojó póznak is köszönhető, eléggé félelemmel vegyes, ő is örül, de látja, hogy itt, ha valami probléma lesz, akkor ennek a helyzetnek ő lesz az, aki a kárát fogja látni. Zárójeles megjegyzés, hogy én nem olyan rég borítottam föl egy ilyen bevásárlókocsit, tudom, hogy ha magasan van a súlypont, akkor elég nagyon tudnak ezek borulni. Nekem áruk voltak benne, aztán segítettek is összeszedegetni az arra járók. Amiért mozgalmas ez a kép, és a Mozgás leckében abszolút jól működik, az az, hogy ez a fajta felszabadultság érzet főleg ebben az életkorban általában mozgással kapcsolatos. A fiatalok, kamaszok javarésze a szabadságát a mozgással teszi egyenlővé, akár a zenében, ha a zenére való táncolást figyeljük meg, és azokat a mozdulatokat, akár a szabadidős tevékenységeket, tehát ez abszolút jellemző helyzet. Persze lehet azt mondani, hogy a hátsó zöld pólót fiatalembernek bokánál lemaradt a lába, de azt is kell mondani, hogy tessék megfigyelni, hogy itt azért egy tudatos fotós helyzetről beszélünk, mert ez egy hosszabb expozíciós idő, amiben a fotós követte az eseményeket. A háttér van elmozdulva, és a mozgó tárgyak állnak úgymond. Ez azt jelenti, hogy a célpontot mint egy vadászpuskával, a fényképezőgéppel követte az alkotó. És ebben a helyzetben elő-előfordul az, hogy lemaradnak ilyen testrészek, én nem tartom ezt olyan nagy problémának. Az egy másik kérdés, hogy ha már lemaradt, akkor lehet, hogy ott egy fél centit, a másik láb bokájáig érdemes lenne vágni, hogy ez a csonkolás ne legyen ennyire fájó. Akkor inkább tudatosnak tűnne a szerkesztés, és nem is árt az, hogyha egy kicsit több van a kép elején, tehát amerre elmozdul a ez a kocsi. Amerre a mozgás iránya történik, akkor mindig célszerű egy kicsit több teret hagyni, és akkor ez jobban megvalósul. De nagyon jónak tartom az ötletet, vidám megoldás. Én azt mondom Csillának, hogy ha őt a mozgás érdekli, és márpedig nekem úgy tűnik, hogy ez számára is egy élmény lehetett, akkor tegye meg azt, hogy ezzel még egy kicsit foglalkozik. Izgalmas dolgokat lehet létrehozni, akár azzal, hogy váltogatja azt, hogy mi a fix és mi az elmozduló, mint ennél a képnél, akár azzal, hogy az expozíciós idővel játszik. (hegyi)
értékelés:

jliM, az elhullás

Ehhez én most tényleg egy mondatot fogok mondani: Gime, nem értem. Se a címet, se a képet, se a Rezonancia leckére való beküldését. Mondhatni állok itt mint az az izé a lakodalomban, és nézek ki a fejemből, hogy mit akar a Gime. Mi ez? Miért készült? Mit ábrázol? Mi az a jlim? Mi az, hogy elhullás? Háló, Gimesi András! Választ kérnék! Ismétlés. (hegyi)

or not two beer

Béla, ha megpofozol, se értem, hogy mit látok. A címből persze próbálom érzékelni, hogy ezek valószínűleg valami sörrel kapcsolatos helyzetek, talán lehetnek söröskorsók is, de nem tudok mit kezdeni azzal a felirattal, hogy "no signal", hogy az most ott mit csinál, az az egyetlen értelmes és éles pont, de az nekem nem mond semmit. Mi az, hogy "no signal"? Itt sorakoznak ezek a törpikék, de ők életlenek, egy sincs köztük aki éles lenne, tehát nem azzal játszottál, hogy mélységélességgel kiválassz egy szereplőt a sok kis sörös törpe közül. Az egész egy ilyen fád, szürke színnel van ábrázolva, szóval én ezt nem tudom. Béla, ez nekem nem oldotta meg a leckét, ezt visszaadom. Ugye nincs harag? Ismétlés. (hegyi)

Atilla

Atilla a legjobb barátom volt. Amikor elkészült a sírkő, a fejfát csak úgy "lehajították" a sír mellé. Számomra érthetetlen, hogy miért. Miért így?!

Kaptunk egy leiratot ehhez a képhez, én ezt el is olvastam, de én azt javaslom, annak, aki ezzel a képpel szembesülni akar, hogy takarja le ezt az leiratot, és csak a képet nézze. Ugyanis nagyon fontos az a leirat amit a képhez kapunk Rozinak. A kérdés Roziban merül föl. De a kép maga ezt a kérést, amit a kép alatt Rozi feltesz, ezt a kétséget nem hordozza. És ezt azért mondom el, mert abban szeretnék segíteni, hogy ez a kétség is rákerülhessen erre a képre. Nem tudom, hogy ott van-e ez a fejfa még a földön, nem tudom mikor készült ez a kép, nem tudom, hogy megismételhető-e, nem biztos. De ettől még elmondom a gondolatomat Rozinak, hogy mi lehet az az út, hogy rákerülhessen az a szöveg, amit ő ott leiratként adott, és ne kelljen róla többet beszélni, mint amennyit a kép el tud mondani. Ez annyi, hogy nem fekvő formátumú képet kell készíteni, hanem álló formátumút, és rá kell komponálni azt, hogy ez egy sír mellett van félredobva. Azt, hogy Nagy Attila Kristóf, és a dátum, a kép szempontjából nem biztos, hogy fontos, akkor, ha én azt szeretném elmondani, amit a kép alatt Rozi leírt. Ez lehet a képnek a címe, mert azt majd lehet, hogy az álló formátum miatt nem fogják tudni elolvasni, de a kérdést, a kétséget az tudja megfogalmazni, ha ez rákerül a képre. Ha ott van a fejfa, ha valamennyit, nem sokat, de egy részletet rácsempészek az elészült sírkőből, és látom, hogy ez ahhoz képest van a földre dobva. Most én csak azt látom, hogy a földön van egy ilyen fejfa, de hogy hogyan és miért került oda, erre nem kapok segítséget a képtől. Márpedig ez a képen kellene megtörténnie. Én ezért azt mondom, hogy adok a képre kettő csillagot, mert a témafelvetés nagyon jó, és azt kérem a Rozitól, hogy ha ez megimételhető ezzel a fejfával, akkor legyen szíves megtenni, és ne csak dumának vegye a kérésemet, hanem ismételje meg ezt a képet, próbálja azt a kérdést rátenni erre a képre. Ha ezzel a fejfával nem megoldható, akkor tessék szépen elmenni temetőbe, és más fejfával ezt a képet megismételni. Ezt azért mondom, és tényleg határozottan kérem Rozit erre, hogy ezt az ismétlést hajtsa végre, mert szeretném, ha az élmény a képen keresztül hatna a nézőre, és a képen keresztül hatna Rozira is. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

Conversation With Myself

Bill Evans - Conversation with myself albuma nem csupán egy személyes inspiráció de kedves barátom és tanárom, Robin Gillanders befolyása is. A fotó Edinburgh, Portobello tengerpartján készült, digitális felvétel. Két, különálló fotó a kamera software-vel lett összeillesztve majd Lightroom 3 ban lett egyénileg f/f-re konvertálva.
   A kep személyes, az elmúlt öt évre visszatekintő önportré és egyben tisztelgés a jazz zongorista előtt, aki először vállalta fel az 'overdubbed' zongora szólókat.

Üdvözöljük Ádámot az Iskolában. Én nagyon örülök neki, hogy személyében, ha jól érzem, egy olyan embert kapott az Estiskola, aki tudatosan lépdel ezen a fotográfusi ösvényen, amin mi is keressük a magunk útját, és ráadásul a technikával is tisztában van, tehát tudja, hogy mit miért és hogyan csinál. Erről a leirat is tanúskodik. Annak meg még külön örülök, hogy nem csak fotográfiában, hanem zenében, festészetben is, úgymond a művészet más területeire is vannak kikacsintásai, magyarán azt a problémakört jó irányba veszi, ami arról szól, hogy ne legyünk szakbarbárok, és ne csak egy téma érdekeljen minket, hogy csak fotó, fotó, fotó, fotó. A leckét, azt most rögtön az elején mondom, hogy vissza fogom adni ismétlésre, azért, mert szeretném, hogy ha Ádám, ha ennyire pontosan tud fogalmazni, akkor szeretném, ha pontosítaná a lecke felhívását is. A lecke arról szól, hogy egy olyan önportrét készítsünk, ahol valamilyen testrészlet van jelen rólunk, márpedig, itt, ha arc nélkül is, de ez egy egész alakos portré helyzet. Szóval jó lenne, ha megkaphatnám az első leckének az úgymond "vegytisztább" megoldását is, mert érdekel, hogy mit gondol erről Ádám, érdekel, hogy hogyan oldja meg ezt a feladatot. Annak külön örülnék, ha az a kép a mostani felhívásomtól számítva készülne el - rajta, Ádám, és most állj neki ennek az ismétlésnek. Azért mondom ezt, mert kíváncsi vagyok a mostani gondolatodra, és érzésem szerint ez a kép valószínű, hogy nem teljesen most készült. Aztán legfeljebb Ádám fejbever, hogy de márpedig de, és én el fogom fogadni ezt a választ.
   A kép nekem személyesen René Magritte festőt idézi, az ő világa jut nekem erről a képről eszembe. Sőt, ha még tovább megyek, picit talán még Dali is ott a háttérben mosolyog, mert az a játék amit itt látunk, olyan mintha két szem lenne egy arcon. Annak külön örülök, hogy itt nem egy egyszerű kis fotosop-trükkről van szó, hogy na készült egy kép, aztán azt tengelyénél elforgattam, vagy tükröztem, aztán ezt a kettőzést létrehoztam (voltak ilyen játékok, rejtvények az újságban, hogy hány különbséget vesz észre a két képen, tehát aki kevésbé figyelt, annak föladnám házifeladatnak, hogy tessék ezeket a különbségeket megkeresni). Én nagyon örülök annak, hogy Ádám foglalkozik a saját önmeghatározásával, és annak is örülök, hogy meri azt bevállalni, kimondani, hogy nem vagyok kész, hogy nem vagyok biztos, hogy nem kijelentő mondatokban beszélek. Mert ez a kép nekem legfőképpen arről szól - és itt valami érzelmi megközelítés fog következni -, amikor azt mondják a szólásban, hogy kétszer ugyanabba a folyóba nem tudunk belelépni, és az ember úgy próbálgatja a maga életét, és különböző helyzetekben szerepel, különböző helyzetekre megoldásokat keres, és akkor néha úgy rájön, hogy lehet, hogy ugyanabba a folyóba nem lépünk bele kétszer, de azért majdnem ugyanolyanba sikerült. Azért izgalmas ez az önportré, mert azt látom rajta, és erről beszél, hogy bár ugyanaz az ernyő, ugyanaz a kabát és sétapálca, de teljesen másról szól a két test, teljesen másról beszél. És bár ugyanarra a helyre jöttem el, mint egy zarándok, erre a tengerpartra, de mégis más mesét tudok mondani, más a tapasztalat. Szóval én nagyon is érzem azt a fajta időbeni kettősséget, ami ennek a képnek szerintem a célja volt. Szép a nagyítás is, nagyon jól odotta meg ezt a technikai feladatot. Én bevallom férfiasan, örömmel olvasom azt, hogy ez hogyan készült, és hogy hogyan lett szoftveresen összemanipulálva. Ezt más esetben az ember hagyományosan megoldhatja vagy szendvicsnegaként, vagy duplaexpozícióval a papírra maszkolással. Ezt csak azért mondom el, hogy nem kötelezően csak elektronikus formában lehet ezt a képet előállítani. Várom a folytatást Ádám, és maradjunk abban, hogy ha egyetértesz, akkor egy ismétlést is várok a három csillag mellé. Szeretném, ha tényleg készítenél egy olyan önportrét, ami jellemző rád, jellemző azokra a mindennapokra, ahogyan az életedet éled, és ténylegesen csak egy része van a testednek rajta. Hogy melyik tesrészed, az rád van bízva. (hegyi)
értékelés:

Érintetlen kelyhek

Én most elárulok egy nagy titkot ennél a képnél, aztán majd röhögtök rajtam, nem baj. Amikor ezt megnéztem, úgy voltam vele, hogy tök jó, hogy Béla kiment a teraszra, és csinálta ezt a fotót erről a pohárról, és milyen izgalmas az, hogy az az ember integet ott a háttérben, és attól, hogy ilyen kicsi a mélységélesség, az ilyen furcsa szellem-formának tűnik. Aztán idővel leesett, hogy nem erről szól a kép, de az első élményem ez volt, hogy valaki ott bábozik a háttérben. Bocsánat. Szóval visszatérve a képre: én nagyon kedvelem ezt a képet, de ez a kép még nincs kész. Én azt szeretném, ha Béla ezt a képet megismételné. Azt is megmondom miért: valahogy nekem ezt a terítőt (egyébként ugyanilyen terítő van a varrógépen nálunk, meg nagyanyám ilyent használt függöny gyanánt is), még el tudom fogadni, mert ez lehet valami régies utalás, ez lehet valamilyen jó alap, de a poharat azt nem. Ez nem jelenti azt, hogy nem kellene ott lennie a pohárnak, merthogy ha Béla szereti ezt a fajta párhuzam-állítást, akkor én ezt el tudom fogadni, csak valahogy ez a pohár olyan kis esett. Most azt nem akarom mondani, hogy ide valami nagy kristálypohár kell, ami súlyos, cirádákkal teli, de mindenesetre az biztos, hogy ez a kis pohárka (egyébként szerintem ilyen poharunk is van otthon, lehet, hogy Béla titokban az én nagymamám régi házában járt) nekem valahogy nem hozza azt a fajta élményt, amit a test szépsége hoz. Úgy is mondhatnám, hogy nagyon pórias ehhez a környezethez képest. Ha pedig az lett volna az irány, hogy érintetlen kelyhek, tehát itt valószínűsítem, hogy valami itt arról is akar szólni, hogy ez itt valami kezdeti helyzet, már úgy értem, hogy a szüzesség, vagy az úgymond felnőttkor határán lévő nőiség megélése is párhuzamba kellene, hogy állítódjon a tárggyal, akkor meg azt mondom, hogy ennél mégkevésbé díszes poharat kellene használni. Annyit még hozzátennék, hogy azt a helyet meg kell találni, hogy a kép maga úgy készülhessen el, hogy a perspektíva játékból adódóan ezt a poharat ne érezzem úgy, hogy eldől. Azért vagyok nehéz helyzetben, mert az ötlet maga zseniális, és a terítő és a háttérben húzódó női test látványa abszolút jó arányokban van jelen, abszolút jól érthető és tényleg nagyon finom. Ez a pohár valahogy a helyén sincs, sem formailag nem stimmel, tehát nekem a pohárral van bajom. Én ezzel még játszanék egy kicsit, hogy ezzel a pohárral mi történjen. Nem tudom, Béla, egyetértesz-e azzal, amiket mondok, most azért vagyok bátortalan, mert én nagyon szívesen adnék erre három csillagot, és meg is adom, de valahogy mondom ezzel a pohárral nekem bajom van. Lehet-e egy olyan alkut kötnünk, Béla, hogy én megadom neked a három csillagot, te meg csinálsz egy ismétlést? Lehet ilyet? Mert ez nagyon jó lenne, ha meg lenne rendesen csinálva. (hegyi)
értékelés:

Nagytestvér

Béla, én értem, hogy egy folyamat elkezdőtött az Óriással, és az a mese elindult valahová, és azt most itt folytatni próbálod ezzel a képpel. Ez nekem most nem jött be. Azt is megmondom miért: lefényképeztél egy ilyen - valószínűleg- mobil-átjátszó tornyot, vagy nem tudom mi a fene lehet ez, meg egy villanyoszlopot. Jól van, de most akkor mi van? Nem tudom ezt miért kellett lefényképezni. Addig, amíg a másiknál van egy meseiség, és van egy történet, ami elindul - bár annál az elemzésnél is mondtam, hogy az sem egy olyan tíz pontos nagy dobás -, itt most ezt lefényképezted. Hogy ha ez most nyersanyagra készül, akkor valószínű, hogy a filmet meg a fotopapírt nem pazaroltam volna ilyenre. De ez én vagyok, lehet, hogy ebben van valamilyen különleges nagy élmény, én nem látom sem kompozíciójában, sem formájában, sem a maga valóságában, hogy ez a kép miért készült el. Ebben kérlek segíts, és mondd már el nekem. (hegyi)