Repülés
Különleges pillanat volt ahogy a varjú kerülgette az ernyőst

Tényleg vettük a fáradságot, hogy megkeressük a varjút, nagyon néztük, de hála a jóistennek, hogy ez a kép nem csak erről a madárról szól és hogy kerülgette az ernyőst, hanem arról a fajta festői szürkéskék rendszerről, a gyönyörű okkeres levél nélküli alsó felületről, a felhős égről, és arról a vörös ívről, amely ebben a szürkés háttérben megjelenik. A kép nem a röpködő varjútól, hanem a színek kiválasztása és kapcsolódása miatt működik és fontos, hogy mert dönteni az alkotó, hogy ezt a vöröst hol és hogyan ábrázolja, hogy ebben a pasztelesebb hangulatban miképp jeleníti meg. Ami viszont zavaró, és hogy úgy mondjuk, tipikus számítógépes betegség, hogy felteszel rá egy ilyen fekete sávot, mintha ez egy film lenne, azaz elektronikusan keretezed, paszpartuzod a képet. Erről mindenkit szeretnénk lebeszélni, mert ez egy mesterkélt megoldás, mímelése a valóságnak, mintha falon lenne, mintha keretben lenne, mintha igazi lenne - ez nem jó irány, erre nincs szükség, és azt kell mondjuk, hogy ettől a képek nem válnak komolyan vehetővé. Fel kell vállalni, hogy egy kép amíg nincs lenagyítva vagy kinyomtatva, addig elektronikusan más formai helyzet, nem kell eljátszanunk azt, hogy akármi színnel utólag bekeretezzük, mert ez a mesterséges keret nem éri el a célját, merthogy a cél azt utánozni, mintha falon lenne, de épp az ellenkező hatást váltja ki, művivé, mesterkéltté, hamissá teszi - parasztosan mondva, ez egy hazugság. (Ezt nem csak erre a képre mondjuk, hanem az összes elektronikus formában közölt kép ilyenféle mesterséges bekeretezéséről ezt gondoljuk és arra kérünk mindenkit, hogy ha lehet, ne használja ezt a imitációt.) Bízzál benne, hogy enélkül is megáll a kép. Három disznó, de legközelebb aki ilyen keretezést használ, attól egy disznót levonunk. :) (szőke)
értékelés:

Ennek semmi értelme :)
Burano - Amikor Velencébe utazom, nem hagyom ki Burano szigetét. Ugyanis ott minden ésszerűség végetér. A színek értelmetlenek, az épületek eshetőlegesek és a rendnek nyoma sincs. Mindamellett van valami bája az egésznek. A káosz megnyugtat.

Rögtön szeretnék valamit tisztázni: nem biztos, hogy az alapján értelmezünk egy képet, ami le van írva alatta három vagy nyolc sorban, meg nagyon sokszor látszik az alkotásoknál, hogy pedig nagyon fontos szerepe van a címnek, mégsem figyelünk rá eléggé. Ez a kép épület ritmikára épülő, nem absztrakt, hanem valóságn alapuló, mégis a színek ritmikájával dolgozó egészen mediterrán hangulatot idéző tájképfotó. Nagyon jó a ritmusa, a kiválasztása, a jobb oldalon jelentkező, picit fehérrel tört bordós, barnába hajló épület felületek és az azzal rézenélő, rá válaszoló törtebb vöröses másik oldal nagyon jól ritmizál és ebbe a ritmusba az a fáradt okker, ami a kép középső részén fölső harmadban van, abszolút jól köti össze a két formát. Na itt nagyon jól működik az aszimmetria, ezekkel a száradó gatyákkal vagy lepedőkkel nagyon jó mozgást indít el, ez a kép három disznós kép. (szőke)
értékelés:

Nem tudom, mi a szerelem…

Talán az őrült, vad szex,
talán ha meghúzom a copfodat,
talán csak egy pillantás,
talán ha simítom a combodat,

talán ha szöges szókkal bántasz,
talán ha szemeidből méz csordul,
talán csak egy villanás,
talán ha egy harang megkondul,

talán ha gyermekké vetkőztetsz újra,
talán ha fizetek érted,
talán csak egy látomás,
talán ha szenvedek érted,

talán ha homlokomba költözöl,
talán ha kékké hazudom az eget,
talán csak egy lángolás,
talán ha szaladok veled,

talán titkolt szavaid csendje,
talán ha illatodra vágyom,
talán csak egy lázadás,
talán ha megmozdulsz az ágyon,

talán ha fénylő nyaraidba rejtesz,
talán ha nem fáj hazugságod,
talán csak egy ajándék,
talán ha érintésem vágyod,

talán ha némán tűrjük az időt,
talán ha hó zuhog könnyeinkre,
és nem csak a halálig hull
az ezüst lelkeinkre...

Mégsem tudom mi a szerelem...

Diskura
Hol volt, hol nem volt... Volt két jó barát, akinek agya annak ellenére járt egy pendülésre, hogy néha a halálba szekírozták egymást. És volt úgy, hogy barát lett az a 100 ember is, aki feszült figyelemmel kísérte a titkolózást, mert egy valami a tanúja volt a nagy titoknak... a mikrofon...

Itt egy dokumentum képet látunk, ahol bal oldali, kopaszodó, kicsit dagadtabb figurán látszik, hogy valamit nagyon mond, és az nagyon fontos lett volna, hogy a koponyába ne vágjunk bele, és azokkal a feketékkel, ami a kép bal fölső szakaszán ott a pulóver mögött megjelenik, azzal érdemes lett volna picit még eljátszani. Vagy ha úgy vesszük, hogy az nem egy információ hordozó rész, és a kompozíciót nem segíti, akkor akár le is vághattuk volna azt a részt a pulcsi nyakrésze után, úgy egy nyolcadnyi részt, hogy a figura a kép széléhez közelebb kerüljön. Izgalmas a két beszélő alak, a háttérben lévő talán indián személy, aki ott lefelé néz, és a két figura összehajlásából adódik egy nagyon jó sötét rajzolat, ahol a két embernek, a közelebb lévő tömpe orrú mögött megjelenik egy rajzolat. Igenám, de itt egy ilyen ötvenes évekbeli rakendroll ikrofon teljesen belóg a háttérben lévő alak arcába, ami nagyon zavaró. Ez azt jelenti, hogy a fotósnak kellett volna úgy elmozdulni, hiszen itt a hátsó személy is ugyanolyan fontos, mint az előtérben lévő másik, ha viszont az, akkor picit kellett volna gyorsan dönteni a fotós elhelyezkedéséről. Riport fotózásánál nagyon nehéz helyzetek ezek, óriási rutin kell hozzá, hogy az az elkattintott pillanat, ami másodpercek töredéke alatt jön létre, tényleg odakerüljön a képre. Én úgy gondolom, hogy azt nagyon nehéz lenne számonkérni a képen, hogy az alkotó tudta-e, hogy mi az üzenet, hát persze, ezt a két embert szerette volna megörökíteni (talán ez valami zenei felvétel lehet, valami bluest énekelnek, a hátsó figura valami rockzenész lehet). Ettől még azt a rock mikrofont arrébb kellett volna helyezni, vagy a fotósnak úgy helyezkedni, úgy bújni, hogy ne sértsük meg a hátsó, talán gitárost. Az első talán dobos lehet. (szőke)
értékelés:

A napba belefényképezni nem nagy ügy. Már mindenki kipróbálta. Most legyinthetnénk lekicsinylően, hogy hmm, nem nagy ügy. De gondolkodott valaki azon, miként vált át a nappal éjszakába, vagy az éj nappalba csak azért mert a másodperc tört része alatt 180 fokkal megfordulunk? Velence, Szent Márk tér... Búcsúzás, lemenő nap. Van egy különleges érzés benne, hiszen évről-évre átélem a helyzetet. Mintha soha többé nem látnám viszont.

Nieto mellett 1
Nieto mellett 2
Nieto mellett 3
Nieto mellett 4
Nieto mellett 5
Leírom, hogy ez a pár kép arról szól, milyen Nietoval utazni. Amikor beülök mellé, mindig szemügyre veszem őt, egészében, milyen a kedve, mennyire fáradt, ez az első kép. Ilyenkor mindig beszélgetni kezdünk, és gyorsnak tűnik a haladás, hiszen az előbb én még nem is ültem az autóban: erről szól a második kép. Aztán, ha megbeszéltünk ezt-azt, és elég fáradtak vagyunk, unatkozni kezdünk, és engem már nem is érdekel, merre járunk, arra figyelek, hogy valami értelmeset válaszoljak, ez a harmadik kép. A negyedik képen elvesztem az időérzékemet is, már nem is akarunk beszélgetni, és nem is érdekel, hol járunk, de már anélkül is tudom, Nieto milyen, hogy érzi magát, mire gondol, hogy mondania kellene. Az utolsó képen újra magamhoz térek, ismerős lesz a táj, érdekelni kezd, mennyire járunk messze, és megint azt érzem, haladunk.

Kedves Karalábé, köszönjük a képeket. Nietoból egész kis sorozatot látunk, Nieto fekete fehérben, sárgában, Nieto indigóban, vad sebességnél zöldes fényben... Nagyon jó ritmikai játék ez a sorozat és úgy érzékelem, hogy a legrealistább a fölső álló formátumú kép, majd utána, számomra érthetetlen módon egy másik formátum kezdődik el, ezek azonos méretűek és van belőlük négy. A négyes számsor úgy érzem nagyon izgalmas, mert más és más változatokat rak föl az alkotó, de mégis úgy érzem, hogy a kevesebb több lenne, merthogy valójában ebben a négy különböző színre változtatott, de hasonló beállítású képen az eredeti, reális színvilághoz képest egy szűrt, szinte azt mondhatnám, hogy lazúrként használt színekkel megpróbál más és más hangulatot létrehozni, mindegyiknél a dinamikát variálva. Alapvetően viszont a színesre változtatott képeknek egy része tulajdonképpen nem a pandanja egymásnak, hanem egy pici változtatást látunk, főleg, ha ebben a sorrendben haladunk, akkor az indigó színű kép után van egy nagyon meghatározó neonzöld háttér, és utána van egy ismétlés színben, ami már volt. Tehát itt tulajdonképpen egy ujjgyakorlatot látunk, és ha megint pontosítanád te is, hogy miért küldesz el öt képet és pontosítanád magadban, hogy mi az oka, amit közölni akarsz velünk, akkor valószínűleg egy döntést is meghoznál és lehet, hogy a képek sorozatából kevesebbet adnál át nekünk. Miért lehet ez, hogy ennyi kép érkezett erről a variációról? Szerintem azért, mert bizonytalan vagy a saját üzenetedben, bizonytalan vagy a kompozíciós rendben, és bizonytalan vagy abban is, amit ugyanakkor jól érzékelsz, hogy színekkel más más hangulatot próbálsz létrehozni, de bizonytalan vagy abban, hogy vajon jót választottál-e, és újra és újra a vers első mondatát föl szeretnéd mondani. Emiatt mindig van egy pici kis tévesztés. Én csak annyit szeretnék javasolni, hogy ha ezen a vonulaton szeretnél még dolgozni, vagy gondolkodni, akkor több bátorságot és több döntést, hogy ne öt olyan képet kelljen megnéznünk, ami valójában a történetben nem visz előrébb. A munkát nagyon becsüljük, örülünk, hogy elküldted és a folytatás reményében két disznó. (szőke)
értékelés:

Rohanás a semmiben - Szintén Zánka. A spaniel oda-vissza rohangált a lábaim körül. Nehéz volt elkapni, mert egyszer itt, egyszer ott tűnt fel. A képben az fogott meg, hogy a lábak, a test részben elmosódik, alatta a jég pedig teljesen képlékennyé válik. Azaz a mozgás itt nem a testet érinti annyira, hanem a viszonyítási pontot. Mozog valamilyen értelmezhetetlen közegben...

A Kutya Gazdája
Ki vagy te?

Amivel én bizonytalan vagyok - Zsolt tudja, hogy szeretem a kutyákat - ilyen szomorúan nézi a gazdáját, meg látok én itt egy utcaképet is a visszatükröződésben, de azért mégis fölvetődik bennem, hogy fölülről mit látok én, hogyan metsződik, hogyan záródik, a fölső vágás nekem esetleges. Én igazából nem levágnék, hanem még adnék, még húznám ezt a fölső horizontot még magasabbra. (szőke)
értékelés:

Hegyi pedellus egy hónapja a Pannonfíling fesztiválon volt Veszprémben, mint zsűritag, Szőkét helyettesítve. Onnan üzent a kisfilmben nektek. A fesztivál másnapján az Estiskola is bemutatkozhatott, a szakkör tagok filmjeiből mintegy egy órás válogatást láthatott a közönség, emellett Hegyi pedellus mesélt a sulinkról, és válaszolt a nézők kérdéseire is.

,
,
,
,

Vizsgaidőszak után - újra együtt

Színvilágából, a beáramló napfény, ami megvilágítja ezt a szobabelsőt, arra következtetünk, hogy ez egy vidám, szinte gesztus szinten, folthatásaiban működő kép. Ettől függetlenül felfedezhető rajta figuralitás, az emberi kar, az arc, sőt, valami oknál fogva egészen jól érzékelhető az egyik arc. Tudom, hogy ezeknél a fajta képeknél nagyon nagy a bizonytalansági tényező, hiszen lehet, hogy a kamera is mozdul, mégis azt mondom, hogy az az ív, amely most a hát boltozati része, ami a kép bal oldali függőleges szakaszánál elvágódik, és az az élfény, amely olyan furán megy végig az arc bal oldalán, nem igazán szerencsés. Nagyon jó lett volna azt a hajkoronát meghagyni, bent hagyni a keretben, és ugyanígy jó lett volna a hát pulcsival ívelt formáját is meghagyni a képben. Nyilván nehéz eldönteni ezt így, de mégicsak azt a látványt kell értékelni, amit látunk - a hangulata nagyon jó, nagyon érdekes. (szőke)
értékelés:

A világ közepén, Bíborvölgy Országban, egy csodaszép faluban történt az eset, amit mostan elmesélek nektek. Mint minden rendes faluban, hát ebben a mienkben is élt mindenféle mesterember. Volt ott műhelye a patkolókovácsnak, a szűrszabónak, a fazekasnak, a kőfaragónak, a kádárnak, sőt még a mézeskalácsosnak is! Mindegyiket már messziről fel lehetett ismerni, mert bizony a kovács nagyon erős ember volt; egyedül megemelt egy egész taligát, a szabó meg a legszebb ruhákban járt, hiszen maga varrta szűrét, ködmönét. A fazekas mindig tetőtől talpig agyagos volt, akárhogy is mosdott, és biz’a kőfaragónak volt a legszebb síremléke az egész környéken, holott pedig még meg sem holt. A kádárt onnan lehetett megismerni, hogy folyton-folyvást imbolygott - de hogy miért, azt majd később mesélem el -, a mézeskalácsosnak pedig olyan szép kövér képe volt, akár egy mézeskalácsnak. Persze volt még a faluba’ varga, mészáros, kefekötő, meg csizmadia, meg még legalább száz mesterember, de ha mind felsorolnám, holnap délig tartana a mese.
   Hanem akikről bővebben akarnék szólni, az a kéményseprő, no meg a pék! Mindketten igen jámbor emberek voltak, soha egy hangos szó, annyi se hagyta el az ajkukat. Pontosabban a pékét. Mert a kéményseprő – becsületes nevén Kormos Károly - biz’ a néha rákezdett és úgy szaporázta, mintha bizony kocsis lett volna. Persze nem csak úgy szórakozásból, hanem mert nem telt el úgy nap, hogy valami hiba ne esett volna a mesterségébe. Hol a hosszú, drótos nyelű kéménypucoló keféje szorult a kéménybe, hol meg egyenest ő maga! Előfordult olyan is, hogy kéménytisztítás közben megcsúszott a nedves tetőn, és csúszva, bukdácsolva repült lefelé, hogy aztán hol a szénába, hol a szalmába, hol meg éppen a trágyarakás közepébe érjen földet. Nem is nagyon szívelte ezt a mesterséget, de ha egyszer az apja, a nagyapja, a dédapja, meg még az ükapja is kéményseprő volt, úgy illet az illem, hogy ő se adja a fejét másra.
   De nem volt ezzel másként Vekni Vendel, a derék pék sem. Hiába volt szorgalmas, meg olyan ügyes kezű, hogy még a szomszéd faluból is át, meg átjártak megcsodálni, miképpen gyúrja a cipónak valót, bizony mire azok a kemencéből a szakajtóba kerültek, olyan füstös képük lett, mint a kéményseprőnek. Pedig próbálta szegény a sütést így is, meg úgy is. Merthogy a patkolókovács szerint akácfával kell tüzelni, úgy lesz szép piros a vas is, hát a cipóknál se lehet ez másként, a mézeskalácsos meg a bükkfára esküdött, merthogy az olyan kedves meleget ad, amitől mosolygós kalácsok kerülnek ki a kemencéből! De adott tanácsot a vadász is, miszerint addig kell sütni a sütnivalót, míg el nem fogy egy bogrács bableves, a falu esze, a nagyeszű Tihamér meg azt találta mondani, hogy addig kell sütni, míg el nem készül. De hiába a temérdek jó tanács, a sok cipónak bizony olyan képe lett, mire kikerültek a kemencéből, akárha szerecsen-országban lennénk; azaz fekete, mint az éjszaka.
   Búsult is emiatt a pék. Mivel senkinek sem kellett a szénné égett kenyér, majdnem felkopott az álla, s ráadásnak még a gyerekek is csúfolták, akik az üzlet előtt elszaladva be-bekiabáltak, hogy: - Szurtosképű lett a cipó. A kályhába, szénnek való!
   Egy nap aztán hiába akarták bosszantani a péket, mert bizony a bolt, de még a sütöde ajtaján is hatalmas lakat lógott. Bezzeg a korcsma ajtaja tárva-nyitva volt, s hogy mi hallatszott ki azon? Hát persze, hogy a Vendel dalolós kedvű, zengő hangja! De nem ám csak úgy egyedül énekelt! Kánont zengtek a kéményseprővel, aki szintúgy elhatározta, hogy hiába a hagyomány, hiába az illem, mert ő már biz’a egyetlen egy ház tetejére sem mászik fel, és kéményt is csak akkor akar látni, ha az eget kémlelve éppenséggel felfelé néz.
   A nagy éneklésbe’, meg iddogálásba’ aztán olyan jó cimborák lettek, hogy egyik nap a kéményseprő látta vendégül a péket, a másikon meg a pék a kéményseprőt. Egy szép napon, amikor éppen a Vendelnél ünnepelték a csütörtököt, a Károly úgy megéhezett, hogy a harmadik utcáig visszhangzott, akkorát korgott a gyomra! Mondta is a barátjának:
   - Édes egykomám, ha meg nem bántalak, mondanék én néked valamit!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta a pék.
   - Hát csak annyi, hogy úgy megéhesedtem, hogy még az üszkös cipódból is kedvemre ennék! – vágta ki egy szuszra amaz.
   - Nem bántasz meg komám, de amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kenyeret nem sütök! – felelte határozottan a Vendel.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ sütök majd én! – mondta vigyorgó képpel a Károly.
   Ennek hallatán elkerekedett ám a pék szeme, de mivel ő is igencsak megéhezett, így hát töviről hegyire elmagyarázta, hogy miként is készül a cipó. A kéményseprő levetette fekete gúnyáját, és szép, hófehér kötényt kötött, a fejébe meg még fehérebb sipkát húzott, aztán amint a Vendel elmagyarázta, elkezdte gyúrni-dagasztani a kenyeret. Miután félrerakta a szakajtóba pihenni a cipónak valót, nekilátott, hogy begyújtsa a kemencét. De akárhogy próbálta, hol éppen csak pislákolt a tűz, hol meg éppen hatalmas lángnyelvek csaptak elő a rostély mögül, nagy adag füstöt, meg pernyét okádva, akárha valami sárkány költözött volna a kemencébe. Végül aztán így szólt a barátjához:
   - Haj, egykomám! Nagy hiba van itten!
   - Nosza, ki vele! Mi vóna az? – mondta megint a pék.
   - Hát csak annyi, hogy ez a kémény biz’ a nem szelel. Úgy is mondhatnám, hogy el van dugulva. Ha pedig ki nem lesz pucolva, nem lesz nekünk jó kenyerünk itten!
   - Ezen könnyen segíthetünk komám, még csak mesterért se kell szalajtani, hisz’ itt vagy magad! – mondta magától értetődően a Vendel.
   - Má’ pedig amit mondtam, megmondtam; amíg világ a világ, én már több kéményt ki nem tisztítok! – válaszolta állhatatosan amaz.
   - Hát, ha így áll a dolog, akkó’ majd kitisztítom én! – mondta nagy komolyan a pék.
   És mivel úgy állt a dolog, hát a Károly elmagyarázta neki, hogy mint fogja a seprűt, és miként engedje a kéménybe a kéménytisztító-golyóbist. Miután így kiokosodott, a pék fel is mászott a ház tetejére, s még a kéményseprő is elcsodálkozott, hogy olyan ügyesen mászkál a cserepeken, mintha éppen valami macska volna! Miután megtisztította a kéményt, épp úgy égett a tűz a kemencében, mint ahogy az illett. A kéményseprő pedig olyan szép mosolygó, piros cipókat sütött, hogy olyan szépeket még nem látott a világ! S nem csak szép volt ám, hanem finom is! Az illata meg betöltötte az egész kis sütödét, aztán az ablakon át kiszállt a kertbe, végig az utcákon, míg végül az egész falu, sőt az egész völgy egy nagy cipóillatú birodalommá vált. Sereglettek is az emberek a Vendel boltjához, hogy lássák a csodát! S ahogy odaértek, bizony csodát láttak, mert biz’ az üzlet ajtajában ott feszített a két jó barát: a pék kéményseprő ruhában, a kéményseprő pedig pékruhában.
   Hát így történt, hogy azóta messze földön híres a bíborvölgyi cipó, és így történt, hogy a pékből kéményseprő lett, a kéményseprőből pedig pék.

Ha akarod Kovács,
elmesélem neked a szobámat. Az én szobám mindig nagyon rendetlen. Az én szobám csak akkor nem rendetlen, ha eljön a nagymamám és kitakarítja, vagy ha elhozok egy szeretőmet. Ha elhozok egyet, akkor azért én szoktam rendbe tenni.
   Az én szobám nagyon komplikált. Mert ha pl. le akarsz ülni az íróasztalhoz, mint most az előbb én, akkor egy csomó ruhát át kell raknod az ágyra, meg egy határozott mozdulattal helyet is kell csinálni, kb. A/4 + 2 könyöknyit. Ha azonban az ágyba akarsz feküdni, amit az előbb odaszórtál, most vissza kell tenned, és mivel minden csak szórva van, egy csomó ruha, könyv, füzet, spray, kötőtű és félbe maradt kötés leesik a földre, és amikor már minden leesik a földre, lefekvés előtt nem tudsz odamenni a radiátorhoz a törülközőért. Ha pedig nem tudsz odamenni, újat kell elővenni a fürdőszobában, amit aztán befelé magadon hagysz, mert szégyenlős vagy az apukád előtt – s kis idő múlva a szobában semmi sem látszik a törülközőktől. Ha semmi sem látszik a törülközőktől, az azért baj, mert akkor reggel nem tudod, hogy hol a matekfüzeted, és akkor gyorsan beteszed helyette a fizikát – ami történetesen kilátszik. Na és ha ez sokszor így van, a végén nem tudod, hogy melyik füzeted micsoda, mert az egyik végében Ady-elemzés van, a másikban számoljuk ki a derékszögű háromszöget.
   Manapság azonban egészen új problémák adódtak.
   Nekem Kovács, volt egy egészen picike sárga vödröm, amiben tartottam a szemetet. Na nem rohadt kelkáposztát, hanem papírokat. (Mert a szobámban csak akkor eszem, ha az a nagymamám van itt, amelyik most itt van, meg akkor sem rohadt kelkáposztát.).
   Az öcsém meg elment makkot szedni. Az öcsém nem hivatásos makkot, hanem csemetének való makkot szed, mert a csemete – ha már a makkból kinőtt -, pénzbe kerül.
   Az öcsém imádja a sárga vödrömbe szedni a makkot, következésképp a szobámban mindenütt szerelmes levelek, tampondobozok, spirálfüzetlapszélek, elhasznált papírzsebkendők, meg csokipapírok vannak.
   Az ablak mellett van egy polc, amin virágokat tenyésztek. A virágaimat azért én tenyésztem, mert mindet egészen pici korában kaptam. A kaktuszok a kedvenceim. A keresztanyám azt mondja, hogy aki szereti a kaktuszokat, az vénlány. Lesz. Én azért nem leszek vénlány, mert én hozzád fogok menni feleségül kaktuszostól, pedig tudom, hogy te most nem akarod, hogy hozzád menjek feleségül – főleg kaktuszostól.
   Tegnap volt a szobámban sült banán is, mert azt akartam, hogy gyorsan érjen meg, és ő meg nem akart gyorsan megérni, és a radiátoron inkább megsült. Tegnap óta tudom, hogy nem szeretem a sült banánt.
   Van még egy falam, nem nagy, csak egy csíknyi, amit beragasztottam újságpapírral, és egy csomó érdekes dolgot raktam rá. Van például egy fénykép, amin a nimfomániás barátnőm megy a barátjával, és nincs fejük, vagyis van, mert utólag rajzoltam egyet-egyet. Aztán vagyok én a kollégiumi wc-ben, amint dohányozom. Jó, mert nem látszik semmi más, csak én, meg a fehér csempe, és olyan, mintha diliházban lennék. Fölötte a kollégiumi kirúgató papírom, meg a zárójelentésem a gyomormosásról, meg alatta egy felirat, amin fejjel lefelé azt olvashatod, ha szeretkezni akarsz velem, vedd le a zoknidat, mert én semmi mást nem utálok jobban, mint zokniban szeretkezni.
   Még nagyon sokat mesélhetnék neked a szobámról, de ha csupára mindent elmesélnék, úgy semmi érdekes nem lenne, amikor téged elhozlak bele.
   Tudom Kovács, hogy néha hülye levelet kapsz tőlem, de néha én magam sem tudom, mit, miért teszek, s minden percben mást és másért. Tudom, hogy kinövöm, de félek, hogy nincs türelmed kivárni. Soha még jó nem származott abból, hogy én szerelmes lettem valakibe.
   Ma, amikor hazajöttem, Bo Derek feküdt az ágyamon, s tört magyarsággal elmondta, hogy úgy érzi, kiöregedett, s inkább öngyilkos lesz – attól azonban fél, hogy valami román parasztasszonyba száll át a lelke, ezért elindult, hogy megkeresse a világ legjobbját, aki méltó arra, hogy testében hordozza szegény Bo elfáradt lelkét. Így jutott el hozzám, miután a fürdőablakból végignézte múltkori ominózus vetkőzésem, s most itt esdekel, hogy vegyem át a stafétát. Természetesen nem alacsonyodtam le, erre bánatában nekiállt maszturbálni, de élvezni már kitettem a teraszra – látni sem bírom az ilyesmit. Nemrég ment el (...), azt mondta, akkor inkább plasztikai műtét, ő is megvárja, míg felnövök.
   Én soha nem akarok felnőni, mert akkor gyereket kell szülni, meg mindig rendet kell tenni a szobámban, mert ha jön valaki, akkor mit szól. A szeretőim miatt nem azért szoktam rendet tenni, mert mit szólnak, hanem mert a földön van az ágy, és senki sem szeret kazettákon és könyveken aludni.
   Jó nekem, hogy írhatok neked, jobb, mint beszélni, mert úgy látod az arcom. Zavarban vagyok az arcomtól, mert egy csomószor észrevettem az emberek reakcióiból, hogy nem az van benne, amit gondolok, vagy éppen túlságosan is az.
   Majd eljössz velem úszni? Volt egy barátom, aki szűz volt, és nagyon szép teste volt. Egyszer, csak úgy beszélgetés közben hirtelen megkérdeztem tőle ugyanezt, s ő mélységesen meg volt döbbenve, hogy most mi van? Otthagytam, mert belehalt volna, ha megmondom, hogy azért akarok vele úszni, mert olyan szép teste van.
   A te tested Kovács, semmiben nem különbözik az átlagtól, mégis olyan megmagyarázhatatlant csinál velem, mint még senki. Azért eljössz velem úszni, igaz?

Novemberben

Kedves Feri, két megjegyzés a képhez. A bal oldalon a függönyből lehetett volna vágni, hogy a kép egyensúlyba kerüljön, és picit több konkrétság jót tett volna a "vászonnak". Izgalmas a robbanás, de még izgalmasabb lenne, ha tudhatnánk, sejthetnénk, mi áll a háttér(b)en. (szőke)
értékelés:

Nagyon szépen kivitelezett animációs flmet látunk, függetlenül attól, hogy itt nem pixilláció, hanem valós mozgások vannak jelen, a kéz formája, mint emberi alak, nagyon szépen vezetődik végig a filmen. Ez egy történet, ami egészen sok mindent elmond, rövidsége ellenére. Nem véletlen, hogy ahogy a 70-es 80-as években bennünket a szuper 8-as film, most pedig az, hogy az interneten keresztül csak rövid anyagokat lehet feltenni, késztet arra, hogy a dramaturgiával foglalkozzunk, egy sűrített üzenetrendszer által. Az érdekelt engem, hogy hogyan záródik le ez a kis rövid etűd, és amikor láttam, hogy az a kisember elérkezik a számítógéphez és láttam a monitoron a "most" feliratot - nem feltétlen kell elfogadni, mert ez egy személyes ötlet - arra gondoltam, hogy ott az enter gombra vagy másra is rálép, amitől ott még valami történik a számítógéppel, tehát én jónak tartom ezt az üzenetet, a végét nem érzem 100%-osan lezártnak. De ettől függetlenül megadjuk a három disznót, szép vállalkozás, átgondolt, és amit a többieknek el kell mondani, hogy nem olyan egyszerű ám ilyen kis felületnél, hisz ez majdnem makro felvétel, a kamerát is szépen folyamatosan végigvinni, tehát itt le kellett ezt próbálni többször. Ebből az következik, hogy az alkotó tudta, hogy mit szeretne felvenni. (szőke) értékelés: