A Sárköz sorozatból.

Az az igazság, hogy ennél a képnél is azt fogom mondani, amit már néhányszor mondtam, hogy ez egy háttér. Egy olyan helyzet, ahol a színpad már elkészült, a díszlet a helyén van, és a közönség várja, hogy elinduljon az előadás. Ez a kamera nézőpontjának a megválasztásából adódik, ez olyan, mint egy filmes jelenetnek a kezdő képe, hogy innen indulunk, és várunk, hogy mi történik a szereplőkkel, még nincsenek szereplők. Magány leckére abban az esetben, ha ezt a kamera-nézőpontot vesszük figyelembe, akkor azt az utat tudom elképzelni, hogy mi magunk, a nézők vagyunk a magányosak ezáltal a kép által. Az alkotó egy távoli kis falunak a körvonalait szemléli, kiment a mezőbe, és ott van egyedül, onnan visszatekint. Igenám, csak az a helyzet ezzel, hogy ezt az értelmezést általában a nézők első pillanatra nem biztos, hogy értik azért, mert keresik a képi megfejtést, hogy miért volt fontos pont itt, pont ezt a képet elkészíteni. Amikor rájön az ember arra, hogy ebben semmi egyedi nincs, tehát ezek a növények bárhol lehetnének. A leiratból tudjuk, hogy ez a Sárközben történt, de pont így fog kinézni a Balatonfelvidéken, a Kisalföldön, bárhol, ahol ezzel foglalkoznak, ebben nincsen különösebben semmi egyedi. Aztán nézzük a kis háttéren meghúzódó települést, látjuk, hogy van temploma, van valami másik magas épület is ott, olyan, mintha víztároló lenne, de hát ez sem extra. Templom minden faluban van, víztározó is akad. Akkor nézzük a felhőket, én nem értek a felhő-tudományhoz, de ez sem egy olyan nagyon különleges, ilyen felhőt is látunk bárhol. Tehát szétszedtük darabokra a képet, és nem találtuk, hogy mitől egyedi. Akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy lehet, hogy attól egyedi, hogy a mi viszonyunk mi ehhez a képhez. Az a bajom, mondom ezt most Tamásnak, hogy ezt az élményt azért nem sikerül elérni, mert nincs eldöntve az, hogy mire helyezzem a fókuszt. Nem egy egyszerű dolog egy tájképet elkészíteni, és ebbe elhelyezni saját magunkat. Ilyenkor jön rögtön a nagyon egyszerű megoldás, hogy valahogy belefényképezem magam a nagy magányomban. Lefotózom magam háttal, és akkor már egyértelmű, hogy valahonnan nézek, de persze akkor létrejön egy helyzet, hogy engem is néz valaki, tehát akkor már megint nem vagyok egyedül. Ebből egészen bonyolult filozófiai játszmákig tud az ember eljutni. Itt van egy másik megoldás is, az, hogy nyomot hagyok magam után. Lehet, hogy a csőszbácsi nem fog annyira örülni, hogy letapostam ezt a növényt, de valahogy valami utat vágok ebbe az egészbe, vagy valahol elkezdem rendezni ezt a helyszínt, és ebből a rendezésből jön az ki, hogy honnan jöttem, vagy hová megyek. És máris van egy személyes irány. Itt most ez nem történt meg. A másik az, hogy most föl van osztva ez a kép tulajdonképpen három részre: a felhőre, erre a vetésre, és a falura. Ezeknek az aránya nekem bizonytalan, billeg, hogy melyik fontos. Most kicsit minden szól mindenről, olyan, mintha lenyomtam volna egy akkordot, csak kicsit több hangot nyomok egyszerre, mint kéne. Egyszer csak el kellene indulnia a mesének, hogy Tamásnak ebből most mi a fontos, ez se derül ki. Aztán ferde a horizont, én ezt szóvá szoktam lenni, de most abban egészen biztos vagyok, hogy Tamás azért ennyire nem figyelmetlen, tehát ez valószínű, hogy direkt ferde. Igenám, csak ha direkt ferde, akkor az a nem mindegy, hogy mennyire ferde. Ideidézem nektek Féner Tamást, aki egy egész Budapest-sorozatot szentelt annak, hogy ferde kompozíciókat hozott létre. Ezen el lehet kezdeni bosszankodni, hogy de hát mi van, Tamás nem képes korrekten fotózni függőlegesekkel és vízszintesekkel? Ha megfigyelitek azokat a képeket, akkor rá lehet jönni, hogy ő nem tett mást, mint az, hogy azokat a tárgyakat, amiket megszoktuk, hogy hogy néznek ki, és hogy hol vannak, egy új értelmezésbe helyezte. Azt mondta, hogy egy hídnak nem biztos, hogy a függőleges pillérjének kell lennie a függőlegesnek, mert lehet, hogy az odavezető ív, ami ezt a hídszerkezetet tartja, az tökéletesen megfeleltethető kompozíció szempontjából. Igaz, hogy föl fog borulni a horizont, de akkor mi van? Ha a tömegelhelyezés, a kompozíció helyén van, akkor ez csak egy értelmezési játék. Kicsit hasonlatos ahhoz a megközelítéshez, amit Dani képénél mondtam el, hogy kiragadunk a megszokott környezetből egy képrészletet, és azt utána átértelmezzük. Most ennél a helyzetnél ezt nem látom. Valamit ki kellett volna nevezni egy új értelmezési és viszonyítási pontnak ahhoz, hogy ez a döntött horizont működjön. Nem látom, hogy mi az az új irány, amihez hozzá van ez téve. Aztán lehet azt is mondani, hogy mint egy talált kép, véletlen az egész. Oké, akkor viszont a mozgás hiányzik, az a dinamika, hogy itt rohantam a mezőn, és így sikerült, mert kergettek, vagy én magam üldözöm magam. Ez sem egészen egyértelmű. Tamás, az irány jó, érteni vélem, hogy mit akar mondani, de pontosabb eszközhasználat és döntés kell ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Én úgy érzem, hogy Tamás egy nagyon is gondolkodó, filozofikus alkat, aki nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy elkattint egy fényképezőgépet, és nem utólag próbál magyarázatokat keresni, hanem tudatosan előre komponál a fejében, előre gondolkodik. Ez egy nagyon jó dolog. Tamás, ezt őrizd meg magadban úgy, hogy amikor a helyszínen van, akkor hagyj magadnak annyi időt, hogy a helyszín hatása, vagy azok az élmények, amik ott érnek, befolyásolhassák, módosíthassák az előzetes elképzelésedet. Mondjuk, ha itt vagyok ebben a mezőben, kitaláltam, hogy nekem ez lesz a magányérzet, de amikor ott vagyok, akkor a helyszínen látom azt, hogy mi mihez hogyan aránylik, hol lehetnek a viszonyítási pontok, milyen játékokat enged ez meg. Amikor ezeket az élményeket ott a helyszínen megkapod, akkor hagyd, hogy ezek átfussanak rajtad, hagyd, hogy hatással legyenek rád, utána ennek megfelelően módosítsd esetleg az eredeti elképzelést. Ismétlés. (hegyi)

Működik is, meg nem is.

Az a jó ebben a képben, hogy azon kívül, hogy kompozícióban is nagyon erős, és jó a meglátás, Tamásnak sikerült egy olyan időpillanatot kivárnia, amikor a megvilágítás a fény színhőmérsékletével, vagy a színhőmérséklet különbséggel tud érzelmi hatást kiváltani. Ugyanis ennél a képnél most, ami élményként létrejön, az az, hogy van ez a Presszókávé, Sütemények, Tej-kakaós citromsárgás koszlott fal a graffitivel, ami egy komor, szürkés, kékeket tartalmazó, egy megvilágításszegény helyzet, és van egy háttér a kocsmával, ahol a beáramló napfénnyel ez a sárgás-aranyszínű ragyogás mutatkozik, és ez által jön létre a dinamikai különbség a két felület között. Mind a kettő tulajdonképpen halott tér, és mégis olyan, mintha azt mesélné nekem Tamás, hogy látod, itt voltunk Szekszárdon a városközpontban, és képzeld, amikor egyszer itt mentünk el, akkor Sharon Stone kijött a kocsmából. Az ember, amikor ezt látja, hogy csillog a szemében a rajongás, ahogy meséli, akkor tudja, hogy igazat mond, és nem várja, hogy hol van Sharon Stone-ról a fénykép, mert hát az nem sikerült, mert elfutott. De a ragyogása, a nyoma ott van. Körülbelül ez az élmény jön le nekem, hogy a mese, a csoda megtörtént ott, a kocsmánál, csak elrepült. Megvan az osztálybasorolás is, de Tamás, ez nem jelenti, hogy ne küldhetnél ide még megoldásokat. (hegyi)
értékelés:    

... avagy a jelenlét bizonytalansága

Az egy érdekes kérdés, hogy azt mondja Tamás, hogy a „jelenlét bizonytalansága”, és ezt a sorozat nagyon jól mutatja, csak éppen fordítva megyünk. A jelenlét bizonytalanságát én abban látnám, ha ez egy megfordított képi sorrend lenne. Ettől függetlenül nem mondom azt, hogy meg kellene fordítani, de az biztos, hogy ebben a formában most egyre inkább a jelenlét válik hangsúlyossá. Pont nem a bizonytalanságot mutatja, hanem azt, hogy egyre erősebben állok a lábamon, egyre erősebben itt vagyok, kibújtam a szekrényből. Maga az ötlet nagyon tetszik, és ezt egy jó megoldásnak tartom. Arról nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez a méret és ez a forma az, ami ezt az elfordulást jól mutatja. Lehet, hogy valamit én ezzel még dolgoztam volna a képszerkesztőben, úgy, hogy azt a ritmust, amit most a szekrény ajtajának két oldalsó díszítése ad, és mint egy filmkocka tud jelen lenni ez a sorozat, erre valamit lehet, hogy ráerősítettem volna még. Ha már így négyesben gondolkodom, akkor azt is el tudom képzelni, hogy nem kötelezően teljesen ugyanazt a beállítást használva, mondjuk az első képen meghagyva a bal oldali csíkot, aztán ezzel menni tovább, és az utolsó képen csak a jobboldalit meghagyni. Azért, hogy ne legyen ennyire didaktikus a képsor. Mert így most a változatosságot csak a személy megjelenése adja. Ebben nekem kicsit az a gondolatom támad, hogy régi keresztrejtvényes könyvekben volt olyan feladat, hogy fedezd föl a különbségeket a képeken, és én most keresném ezeket a különbségeket, de ez most csak a szereplő által valósul meg. Egy játékosságot még belevittem volna, hogy ne vegyük ilyen túlságosan komolyan magunkat. Megcserélni egy-két könyvet a könyvespolcon, hogy az ember tudjon még mit fölfedezni benne egy hét, egy hónap múlva is. Ez már tényleg csak az én ízlésemről szól, és nem arról, hogy az a képsor ezért hibás lenne, úgyhogy a kettes leckét elfogadom, ezzel megvan az első osztályban a második munkád is. (hegyi)
értékelés:    

Da Capo, azaz: elölről.

Tamás, én ezt nagyon jó első leckének tartom, mondhatom azt, hogy tartalmilag talán az egyik legerősebb első leckénk, amit az Estiskolán látunk. Legfőképp azért, mert átgondolt munkának látszik, olyannak, amit kifejezetten erre a leckére kerestél, mint megoldást, rólad szól, személyes, és túlmutat azon, hogy megmutatom, hogy mi az, amit én általában cselekedni szoktam. Itt egy olyan képet kapunk, amit több rétegben is lehet értelmezni, de biztos, hogy nem egy vidám üzenet. Olvastam a hozzászólásokban néhány humorosnak szánt értelmezést, én ezekkel nem értek egyet. Azért nem, mert ha ezt a képet valaki megnézi, akkor pontosan látja, hogy ez nem egy vidám történet. Ha hirtelen mellbe vág minket egy látvány, és azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor hagyjunk magunknak időt. A nézőnek is kell idő a befogadásra, itt nem kell sietni, nem kapkodunk, nem rohanunk sehova, holnap is megnézheted ezt a képet még egyszer, lehet ezzel még játszani. Aztán egyszer csak eljut az üzenet, ez egy ilyen helyzet. A képről két dolgot szeretnék elmondani, mint kritika: az egyik az, hogy abban érzek egy pici bizonytalanságot, hogy a háttér most vajon fontos-e Tamásnak, vagy nem. Mert látok arra is törekvést, hogy egy teljesen elmosott, jellegtelen, neutrális hátteret használjon, de arra is látok törekvést, hogy azért mégiscsak tárgyszerűen mutassuk ezt meg. Ez két dologból adódik: a túlvilágítottsága miatt, ha ezt az irányt vennénk, akkor lehetne egy légies, könnyed háttér, ugyanakkor a lámpa elhelyezéséből adódóan ez a túlvilágítottság csak részben igaz, és a kép bal oldalán ez már szinte átmegy súrlófénybe, még jobban kiemeli a fal hibáit. Mind a kettő érvényes, de a kettő együtt így most furcsa. Ez is egy vállalható helyzet lenne, de akkor kellene a testre egy kis takarás, főleg a váll környékén, mert ott nagyon erős most a fény, és a másik irányból kellene a testet világítani szintén egy irányított fényforrással úgy, hogy a két fő fény irány vitatkozhasson egymással. Akkor az már érdekes helyzetet hoz, tehát a világítással lehetne még kicsit játszani. Így is jó, de én így biztos, hogy vágtam volna a háttérből két oldalt, akár négyzetesre is vágtam volna ezt a kompozíciót, mert ez úgy is megállna a lábán, és akkor ezt a fajta fényudvart, ami itt most keletkezik, kompenzálni lehet valamelyest. Ez a része picit billeg a dolognak. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez egy tökéletes üzenet, és a három csillag abszolút megvan rá, sőt Tamás ezzel teljesítette az első lecke első osztályos feltételét. Akinél ezt mondom, nem azt jelenti, hogy többet nem küldhet első leckére képet, de ez most megvan. (hegyi)
értékelés:    

Ennél a képnél is azt tudom mondani egy fő irányvonalként, hogy nagyon érdekes az, hogy egy ilyen archaikus technika felé mozdultok el, mint a cianotípia. Én ennek örülök, hogy ilyesmiket is észrevesztek, de most nem biztos, hogy jól értem Tamást, hogy a Bindzsi sorozata tulajdonképpen mit is akar demonstrálni. Mert én ezeket a képeket – legalábbis a háromból kettőt – abszolút elfogadhatónak tartok mint fotográfiai megoldás. Itt engem nem nagyon zavar, hogy bindzsi, vagy nem bindzsi, mert működik a dolog. Ha ezt a képet megnézzük, akkor egy nagyon szépen, klasszikusan komponált, aranymetszésbe helyezett képet látunk. Szerintem ezzel nincsen semmi baj, és azzal sincs, hogy ebben a kékes színben van a tónus megmutatva. Hogy ez a Tökéletesség leckébe működik-e, azt nem tudom, ehhez kevés az információm. Ahhoz, hogy meg tudjam ítélni azt, hogy Tamásnak miért pont ez jut eszébe a tökéletességről, mint fogalomról, talán több képet kellene tőle látnom. Ezzel most nem biztos, hogy száz százalékig tudok mit kezdeni. De a három csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Fotó vagy grafika?

Fotó vagy grafika, teszi föl a kérdést Tamás, és én azt gondolom, hogy ennél a képnél ez tökéletesen lényegtelen kérdés. Nekem egyébként fotó, és a kép gyönyörű. Tamás, ha ezt valamilyen módon reakcióként küldted arra, hogy sokat beszélgetünk itt a fotosopról, és annak az érvényességéről, vagy arról, hogy mikor szabad és mikor nem használni, ennél a képnél akármi is a bindzsi lényege, én elfogadhatónak gondolom, sőt nagyon szép megoldást adtál. Ami egy nagyon hajszálnyi megjegyzés, akkor az, hogy ha megnézed, akkor a képnek viszonylag átlósan, van egy tónuskülönbsége, a képnek a jobb alsó sarka és a bal felső sarka között lényeges a tónuskülönbség. Akkor, amikor ennyire grafikus ábrázolást használunk, akkor erre nem árt ügyelni, és ezt kiegyenlíteni, mert itt a világítás helye, az, hogy most a kukoricasorok közé mennyire jutott be a napfény, nem jelentős, nincsen szerepe. Itt nem tényeket közlünk, ez nem tényfeltáró fotográfia, hanem egy esztétikai megközelítés. Erre nem árt egy picit még utólag valamennyit rásegíteni, ha megvan a kép eredetije. De megadom erre a három csillagot, nagyon szeretem, és ha ez az irány, akkor nekem ezzel semmi bajom nincs. (hegyi)
értékelés:

Ez a magány.

Az eddig bemutatott képei közül az egyik legjobb képét mutatja most nekünk meg Tamás. Arra is példát mutat, hogy mekkora érzékenység is lakozik benne, mint megfigyelőben. Ez a néni, aki itt az ajtónál ül, gondolom kijött egy kicsit levegőzni, vagy kiültette a család, ebben a képkivágásban, és ebben a megfigyelt pozícióban nagyon esendő, az öregségnek azt a pillanatát mutatja, amikor az öregkor összeér a gyerekkorral. Az idősödésnek van egy olyan ciklusa, periódusa, avagy végállomása, amikor az idős emberből megint újra gyerek lesz. Ez abból jön le nekem és abból látom ezt, ami az a póz, ahogy elfordul a modell a külvilágtól, olyan, mintha büntetésben lenne. Olyan, mint amikor kukoricára térdepeltetnek valakit, és be van fordulva a kis ajtó felé, a kis lába is összefelé tart, és van ebben a magányon és a kirekesztettségen kívül valami szégyenérzetszerű dolog is. Nagyon kedvelem ezt a képet, meg fogom adni rá a három csillagot, azzal együtt, hogy a képkivágás kicsit slendrián. Itt van három ajtó, most tökéletesen középre van komponálva a néni, nem kell középre komponálni, viszont a kép bal oldalán lévő ajtóból nekem nagyon hiányzik az, hogy be legyen fejezve. Nyilvánvaló ezt úgy mondom, hogy nem tudom, hogy mi volt a látvány, hogy ez befejezhető lett volna-e, vagy ott volt egy kémény, ami takart, tehát millió oka lehet annak, hogy ez így készült el. Mégis azt mondom, hogy az még jobb lenne, ha a három ajtó jól megfigyelhetően összehasonlítható lenne a néninél. Ezek a kis nylon virágminták, a hozzánk közelebb lévő ajtón a teljes csupaszság és a dísztelenség, és a harmadik ajtónál ezek a súlyos brokát-függönyök. Ez a kompozíció akkor lenne igazán egyben, ha az az ajtó megmaradt volna, és ritmusában is ez hozna egy jó tagolást. Annál is inkább, mert akkor ki tudnánk mozdulni ebből a centrális kompozícióból, és az mindig izgalmas, ha picit elmozdulunk a középpontból, mert a történet is nyitni kezd, amerre a nagyobbik tér van, nem csak a tér. Onnan elkezd az ember várni valamilyen megoldást, ami lehet akár a remény, lehet egy látogató vélelmezése. Mindenféleképpen ez jót tenne a képnek. Színében tökéletes, hangulatában, fényeiben, megfigyelésében tökéletes kép. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés: