Figyelemre méltó az a kompozíciós játék, amit itt Tamás létrehoz, és ez nem csak a két tömeggel, tehát a háttérben lévő viráglevelekkel, és az előtérben lévő főszereplővel kapcsolatos, hanem színben is érdekes. Ennek a zöldes színnek ez a püspöklila, ha nem is komplementere, de mindenképpen erős ellenpontja tud lenni, és a kettő között helyezkedik el a fej, az arc, tehát ettől egy nagyon izgalmas átlós, dinamikai ritmus jön létre. Az egy érdekes kérdés, hogy mennyiben érvényes az, vagy kiben milyen élményt hoz vissza, hogy ennyire felülről van ez az egész fotózva. Ami érvényessé teszi azt, hogy tekintetet nem látunk, az pontosan ez az átlós kompozíció, és az, hogy erősen dekomponálva, az úgymond konzervatív komponálási szabályt felrúgva, a kép jobb alsó sarkába kerül a főszereplő. Ő kifelé törekszik ebből a rendből, tehát ez mindenképpen egy feszültséget, egy olyan érzelmi irányt hordoz, ami azzal indítja el a mesét, hogy keressük az okot, hogy vajon ő miért ebben a pózban van, miért ezt az arckifejezést használja, miért tekint ő kifelé a képből, hova figyel, mi történhet ott. Ez egy nagyon jó helyzet. Utána plusz rétegként rákerül ez a játékosság, hogy a kislány hajába van szórva virágszirom, de megint kérdés, hogy ő szórta saját magának a hajába, vagy valaki ezt helyette vagy vele elkövette. Azért merülhet föl ez a kérdés, mert ha elindulunk ezen a dekomponált mesén, akkor az ember azt gondolja, hogy itt valami olyan helyzet történt, ami ezt a kislányt meglepte, vagy esetleg felzaklatta, és ezért került ez így a képre. Izgalmas utakat nyitott Tamás. Egyetlen egy dologgal nem értek egyet: itt, most, ennél a képnél nem tartom indokoltnak azt, hogy nincsen élesség. Nincs élesség azért, mert a mélységélességgel is játszott az alkotó, másrészt bemozdult a kamera, harmadrészt, bemozdult maga a szereplő is. Több féle mozgás, idősík van jelen, de ahhoz, hogy valamihez kötni tudjuk, nem árt, ha valami éles. Ez persze felrúgható szabály, de akkor, amikor egy szabályt fölrúgtunk azzal, hogy ezt az átlós kompozíciót hoztuk létre, és a szereplő kifelé tekint ebből az egészből, akkor még egy szabályt felrúgni már kérdéses, hogy mennyire indokolt. Én nem látom azt, hogy most mi az, ami indokolná ezen a képen azt, hogy ez ilyen bemozdult megfejtés legyen. Ez egy kettő csillagos megoldás azért, mert minden ereje mellett ez a bemozdulás gyengíti ezt az üzenetet. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök, boldoggá tesz az, hogy Tamás kitartóan küzd a csendélet kategóriával, és küldi az újabbnál újabb megoldásokat. Nagyon érdekes az, hogy milyen tárgyi világot hoz létre. Csatoltam egy verziót erről a képről, azt próbálom itt megmutatni, hogy mi a problémám a tónusrenddel. Itt most harcba indul a korsó a levéllel, és nyilvánvaló, hogy a korsó győz. Sokkal határozottabb forma, jobban tudjuk kötni élményekhez, ez a fekete és fehér ezzel a nagyon határozott megoldással mindent visz, mindent ural. Miközben pontosan azt a finomságot rántja le, ami az ereje lenne ennek a képnek enélkül a korsó nélkül. Lehet elkezdeni azzal is játszani, hogy mi van akkor, ha kevesebb tárgyat használok, és ez a kevés tárgy egymáshoz képest kialakíthat egy struktúrát, egy viszonyrendszert, egy fontossági sorrendet. Tamás nem könnyíti meg a saját dolgát, jelen pillanatban a falevelekkel létrehozott kompozíció nem a legegyszerűbb forma. Az én dilim a csendéletnél az, hogy először próbáljuk meg a teljesen hagyományos csendéletet. Tamásnak is azt mondom, hogy az fog segíteni, ha először fekete-fehérben, aztán színesben elkezdünk dolgozni szőlővel, körtével, almával. Én azért próbálom ezt még mindig mondani, és kerepelni erről itt nektek, mert a formák kapcsolódása nem mindegy, például a háttérben lévő termés ágai gyönyörűek, ez gyönyörű ritmus, mint a kottán a hangjegyek, de az előtérbe bekerültek ezek a levelek, és ez összekuszálja az egészet. Olyan hatása van az egésznek, mintha valami baleset történt volna, és aztán ide belerobban ez a férfias forma a korsóval, hogy „de hát én is itt vagyok”. Hangulatában, ha ehhez zenét kellene elképzelnem, akkor Carl Orff Carmina Burana-ja jut eszembe erről a képről, mint zenei hangulat. Most azért adok Tamásnak erre három csillagot, nem azért, mert ez a kép jó, mert nincs kész, hanem azért, mert én nagyon is szeretném őt arra sarkallni, hogy dolgozzon ezzel a formai játékkal, ne adja föl a csendéletet. Tessék csinálni! Én nagyon becsülöm azt, hogy Tamás ezzel szorgosan dolgozik, úgyhogy tovább, tovább, tovább! Kicsit próbáljunk meg visszalépni a kezdetekhez, tehát narancs, körte, alma, szőlő, kiskocka, nagykocka, stb. Próbáljuk meg ezt, mert neked nehezebb ezekkel a levélformákkal mit kezdeni, hogy hogyan lehet ebből kihozni valami jót, miközben a tónusrend csodálatos, nagyon szép íve van ennek a tónusrendnek, csak üvölt az a korsó. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, hogy hol találtad ezt, egészen érdekes ez a helyzet, amit itt megfigyeltél. Hol van ez a helyzet, tudni szeretném. Nyilvánvaló, hogy a tárgyak mennyisége és tömege az, ami ezt a széles kompozíciót indokolja, azért én az előtérből lehet, hogy én többet adtam volna, ha nincsenek ott nagyon zavaró formák, legalább még egy ujjnyival többet. Így most nagyon körbevágottnak tűnik az egész. Még az se lenne baj nekem, ha a kép fölső részénél, a fáknál elindul egy más fajta ritmus, az előtérben is elindulhatna, és így viszonyrendszer is van, hogy mihez képest vannak ezek a sírkövek összerakva egymás mellé. A leckemegoldásnak jónak tartom, maga az ötlet is jó, bár az eltűnő világ leckénél, a leletmentésnél jó lenne, ha az egyszerűségben találnánk meg a megoldásokat, a környezetünk is tele van olyan tárgyakkal, olyan helyzetekkel, amik megmentésre érdemesek - a temető, mint helyszín az elmúláshoz, a leletmentéshez nekem egyrészt primer, másrészt inkább eszmei, mint tárgyi megközelítés. Csúnyábban fogalmazva: a temető már a végállomás, ott már csak fejben van mit megmentenie az utókornak, a fene megette, ha hagyjuk meghalni, elpusztulni a dolgokat. Egyébként ez egy nagyon szép exponálás, megvan a három csillag. (hegyi)
értékelés:

Formák.

Sokat néztem ezt a képet, azért, mert nem tudom eldönteni, hogy mi az, ami miatt nekem befejezetlennek tűnik ez a dolog. Érdekes az, hogy ennyire kétdimenziósra van véve ez a figura, de ezzel én alapvetően egyet tudok érteni, de ott érzek egy kis bizonytalanságot, amit nem érzek eldöntöttnek, hogy mi az, ami ebben Tamást érdekli, mi az, ami izgatja, ami felkeltette a figyelmét. Például az én figyelmemet inkább felkelti az, ami az üvegedényen belül történik, mint ami kívül. Egy ilyen képnél, ha egy egészen szűkre vágott kompozícióval azt kezdem el megfigyelni, hogy hogyan zsúfolódnak bele ebbe az edénybe ezek a tárgyak, akkor maga az edény feszessége, tehát az a kompozíciós helyzet, amit az edény kényszerűen létrehoz, az lehet, hogy izgalmasabb lenne. A másik dolog az, hogy ha ezt az egész izgat, a maga teljességében, akkor lehet, hogy jobban hagyom kifolyni ebből a vázából ezeket a terméseket, akkor nyugodtan, akár valami kis trükkel összeillesztjük ezeket, hogy ne peregjenek szanaszét mindenfelé, úgy még jobban, robbanásszerűre komponálom ezt az egészet. Elindul egy ilyen dolog a kép bal oldala felé, és az szép ritmus, viszont ennek az ellenpontja a kép jobb oldalán az egy rendezetlenség, ott nyitott formák maradtak, és a sötét tónusok, amik ezeknek a terméseknek a bal oldali részén jelentkeznek, azok nem hordoznak olyan nyugalmat. Ha megfigyeljük azt, hogy a váza belső részénél az oldalaival feszül neki ez a termés, és a kép jobb oldalán is így tör ki, akkor jól láthatóan, jól megkülönböztetően a kép bal oldalán az a három-négy termés ott idegen, furcsa. Az elrendezésnél lehet, hogy érdemes lenne ezzel a struktúrával még játszani, az se biztos, hogy baj, ha erre a terítőre leesik egy-két darab, és azzal egy új helyzetet tudunk teremteni. (hegyi)
értékelés:

Az ember jó szándékkal, és nem kis ráfordítással, gyakorolja a csendélet leckét. És ez lesz belőle!
Igen, örülök annak, hogy Tamás elkezdett foglalkozni a csendélettel, mert lám-lám, a megfigyelésekben erősödik a kérdés, hogy hol van a határ, hogy hol romlik el, valami hol megy át giccsbe. Attól giccs, mert ez a szobor az? Vagy attól giccs, mert a színe olyan? Vagy a mesterséges öregítettsége ennek a tárgynak? Vagy attól giccs, hogy ebben a püspöklilában van tartva a háttér? Vagy ettől a bogyós terméstől lesz az, a formától? Hol a határ? Szóval érdekes a kérdés amit fölvetsz, és tényleg átesett a giccs határán, jó a megfigyelés. Mindezzel együtt érvényes lesz a kép is, és nem egy primér giccsfotót kapunk, hogy lefényképezem a kerti törpét, hanem a giccsnek a filozófiai problematikájával dolgozol, azzal, hogy itt kétféle tónust is mutatsz. Olyan, mintha egy sztereó képet néznénk, közben pedig maga a benned fölmerülő kérdés van itt manifesztálva ezzel a képpel. Tehát maga az irány abszolút tetszik, és tetszik a megoldás is. Megvan a három csillag a Giccs leckére, játsszunk még tovább, látom, hogy érdemes neked ezzel a csendélettel molyolni, úgyhogy hajrá, bíztatlak. (hegyi)
értékelés:

El nem tűnő világ.

Ahogy nézem a képet, azon gondolkodom, hogy honnan lehetett volna ezt úgy megcsinálni, hogy az a helyzet jobban érzékelhető legyen, hogy ez itt maradt valamikorról, a múltból. Nem voltam ott, ezért nem tudom azt mondani biztonsággal, hogy ha a másik oldalról fényképezed, akkor esetleg egy olyan tereptárgy is feltűnik a képen, ami kontextusba helyezi ezt az egészet. Most ez az őszi fa lombozat szépen keretezi, és nagyon érdekes az, hogy az ő fekete-fehérsége, ami hangsúlyos a képen a betonoszlopokkal együtt, ettől jól kiemelődik, de mindeközben lehet, hogy lehetett volna olyan nézőpont is, ahol egy kis víkendház, vagy valami olyan tereptárgy, ami a mára jobban utal, kontrasztosabban ábrázolta volna ezt a szituációt magát. Jó a kompozíció, bár ha egy picit lejjebb guggolunk, akkor lehet, hogy tényleg keretezésként jön létre ez a faág, ami itt most belóg a képbe, és takarja ezt az épületet, és lehet, hogy a fény sok, lehet, hogy attól idegenkedem most ettől a megoldástól, hogy ennyire nagyon verőfényes nap van a képen. Most Tamás segítségét is kérem, de a kettő csillag megvan, csak valamiért ez nekem nem áll össze. (hegyi)
értékelés: